A repülőtéren csak úgy nyüzsögtek az emberek. Néha-néha rám néztek, mintha a világ összes csodáját egyben látnák, de a legtöbben a padlót bámulva masíroztak a gépük felé. Most először mentem emberek közé vámpírként, ezért néhány irigykedő vagy éppen csodáló pillantás teljesen zavarba hozott. Próbáltam nem észrevenni őket, de ezek a tekintetek szinte égettek.

A nagy, világító tábláknak köszönhetően hamar megtaláltam, hogy hol vehetek repülőjegyet, és szerencsére a legközelebbi Rómába tartó gépen még volt egy-két szabad hely.

Az indulásig még volt hátra egy jó fél órám, ezért az épületben sétálgattam, de amikor rájöttem, hogy akár meg is láthat valamelyik ismerősöm, rögtön odamentem a kapuhoz, ahol a Rómába igyekvő utasoknak kell várakozni. Ideges voltam amiatt, hogy bármelyik ismerősöm megláthat, és akkor az illető biztos összekötné az új kinézetemet azzal, hogy hamarabb elmentem a suliból, mint hogy véget ért volna.

Eszembe jutott, hogy képes vagyok a jövőbe látni, ezért megnéztem, hogy ha itt várok tovább fogok-e találkozni valamelyik ismerősömmel. Vagy esetleg a Volturival. Mi van, ha útközben futok velük össze? Egyáltalán, ők mivel közlekednek? Nem hiszem, hogy nem tűnne fel az embereknek egy csomó fekete köpenyes, vörös szemű, fehér bőrű vámpír, akik bármelyik pillanatban rátámadhatnak egy gyanútlan járókelőre.

Úgy láttam, hogy nem fogok találkozni senkivel sem a repülőtéren – vagy legalábbis az illető még nem döntötte el, hogy ide szeretne jönni –, viszont azt láttam, hogy mire megérkezek Rómába még javában délután lesz, tehát a nap fényesen fog sütni. Hosszúnadrág volt rajtam, felül viszont csak egy fehér, rövid ujjú póló: ha Rómában kimegyek, csillogni fogok. Körülnéztem, és a tekintetem megállapodott egy bolton, ahol elegáns és méregdrága ruhákat forgalmaztak. A kirakati bábun egy hosszú, csillogó anyagból készült, hófehér kesztyű volt.

Sosem értettem, mire jó, hogy a reptéren boltok is vannak, hiszen nem vásárolgatni jön az ember ide, de most áldottam istent érte. Berohantam a boltba, és mondtam az eladónak, hogy egy olyan kesztyűt szeretnék. Hitetlenkedve nézett rám: nem tudtam, hogy azért, mert győztesen vigyorogtam a semmibe, vagy, mert nem tudta elképzelni, hogy mi szükségem van rá most, esetleg csak a szépségemben gyönyörködött, de nem érdekelt. Elővett egy pár kesztyűt, és felhúzta a kezemre nem érve hozzám, mintha csak tudta volna, hogy az számára hideg lenne; szinte egybe olvadt a bőrömmel, ráadásul a lámpák fényében úgy csillogott, mint ahogy én a napon.

Számat még szélesebbre húztam, amíg egy pillanatig a jövőben merengtem el. Láttam, amint kilibbenek a napsütésbe új szerzeményemben, de az elém táruló képen egy óriási napszemüveget, a fejemen meg egy fekete kendőt is viseltem. Kinyitottam a szememet, és meg is láttam ezeket. Mutattam az eladónak, hogy mit szeretnék még.

Nem foglalkoztam azzal, hogy még jobban meglepődött és alig bírta kimondani, hogy mennyivel tartozom. Gyorsan megadtam neki, majd rohantam vissza a várakozóba, ahol időközben megkezdték a beszállítást.

A gépen végig a jövőre koncentráltam, de a végére annyira kimerültem, hogy szinte már fájt tőle a fejem. Az egyik stewardess meg is kérdezte, hogy jól vagyok-e és hogy ne hozzon-e nekem fájdalomcsillapítót. Természetesen udvariasan visszautasítottam, de ezek után is aggódva nézett rám. Mondtam neki, hogy inkább alszom egyet, ezért becsuktam a szememet, de továbbra is a jövőt kutattam.

Leginkább Edward jövőjét próbáltam szem előtt tartani. Mivel már eldöntöttem, hogy odamegyek, kicsit megváltozott. Úgy láttam, pont akkor fogok betoppanni, amikor meg akarják ölni őt. Nem értettem, hogy miért örülök annak, hogy meg fognak engem ölni – talán, mert így Edwardot békén hagyják -, de mosolyogva lépek be a terembe, ahol Aróék tartózkodnak. Mivel többet nem tudtam meg a jövőből, úgy döntöttem, „felébredek”.

Amikor megláttam, hogy a nap feljövőben van, a körülöttem lévők csodálkozására, felvettem a kesztyűt, a kendőt a fejemre kötöttem és a napszemüveget is kéznél tartottam. Lehúztam az ablak előtt lévő rolót, és próbáltam arccal felé fordulni, nehogy máshonnan érkezett sugarak miatt ragyogni kezdjen a bőröm.

Szerencsétlenségemre, amikor megkezdtük a leszállást, fel kellett engednem a rolót, de próbáltam úgy helyezkedni, hogy a napsugarak ne vehessenek célba. Miután ezt sikeresen végrehajtottam, végig lehajtott fejjel közlekedtem, aztán kiléptem a napsütésbe pont úgy, ahogy azt már egyszer láttam.

A reptér mellett volt egy autókölcsönző, kinéztem magamnak egy tűzpiros Ferrarit, és kikölcsönöztem. Az eladó férfi valóságos áhítattal nézett utánam, főleg miután jóval többet fizettem a kelleténél, hiszen ha úgy sem hozom vissza, legalább kapjon egy kicsivel több pénzt.

Ahogy közeledtem Volterra felé, a lelkesedésem, hogy megoldok mindent, kezdett elszállni. A kételkedés ott bujkált bennem: mi van, ha a Volturit nem érdekli, hogy feláldozom magam, és továbbra is ott tartják Edwardot, esetleg még így is megölik? Mi van, ha el sem jutok Aróékig? Ha valaki megöl, mielőtt megbeszélhetném az uralkodókkal? És egyébként is: meg fogok halni, méghozzá önszántamból. Úgy éreztem, összezsugorodok, egyre kisebb és kisebb vagyok, az élet hullámai pedig összecsapnak fölöttem, és nem tudok föléjük kerekedni.

Annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy meglepődtem, amikor megláttam a volterrai üdvözlőtáblát. Esme azt mondta, keressem meg a Palazzo dei Priorit, menjek az óratorony jobb oldalára, és ott menjek le egy csatornanyíláson. Ez az egyetlen hely, ahol nem veszik észre, ha bemegyek.

Leparkoltam a kocsival, de még mielőtt kiszálltam volna, megnéztem, meg fogja-e látni valaki, hogy csillog a bőröm. Ezzel kapcsolatban nem fenyegetett semmi, viszont úgy láttam, találkozni fogok valakivel, mielőtt lemennék. Egy szőke vámpírfiúval, de azt nem láttam, mit akar mondani: folyamatosan változtatta a szándékát.

Miután leellenőriztem, hogy mindenhol fed-e a ruhám, kiszálltam a kocsiból, és magabiztosan elindultam az óratorony felé. A tér közepén egy széles, négyszög alakú szökőkút állt, körülötte emberek lézengtek. Egy csapat kamasz is itt bandázott, és amikor kiszálltam az autóból, tátott szájjal néztek rám. Először azt hittem, észrevették, hogy csillog a bőröm, de rájöttem, hogy az autót nézik ennyire. Gondolom, nem mindennapi errefelé, hogy valaki egy méregdrága Ferrarival közlekedik.

Összeszorult torokkal siettem el a szökőkút mellett. A lányok irigykedve, a fiúk pedig valóságos rajongással néztek utánam. Életem nagy részében észre sem vettek az emberek, ezért kicsit zavarban voltam, de megállás nélkül mentem tovább.

Beértem az óratorony melletti sikátorba, és megpillantottam a szőke vámpírt. Látszólag nem lepődött meg azon, hogy egyenesen hozzásétáltam. Vérvörösen csillogó szemei engem vizslattak, miközben én is végigmértem őt; magas volt és meglehetősen izmos. Minden létező ponton harapások díszítették, kiállása olyan volt, mintha katona lenne.

- Szia – köszöntem kicsit idegesen. – Bella vagyok.

- Jasper – bólintott. – Kit keresel? – kérdezte, de valami azt súgta, pontosan tudja a választ.

- Edward Cullent.

- Halott – mondta teljes lelki nyugalommal. Magabiztosan mondta, de én úgy láttam a képességemmel, hogy csak később akarják megölni; nem tudtam, mit higgyek.

- Az nem lehet – suttogtam, miután egy percig csak magam elé bámultam.

- Biztos vagyok benne, hiszen én öltem meg. – Az arca meg sem rezdült; biztos voltam abban, hogy több száz vámpír szárad már a lelkén.

Egy pillanatig az esélyeimet számolgattam; rá akartam támadni. Már ugrásra készen álltam, amikor hirtelen úgy éreztem, minden rendben van. Egyik pillanatban még dühös voltam, a másikban meg már boldog: a bosszúvágyam elpárolgott.

- Ezt… te csináltad? – kérdeztem értetlenül, de nem tudtam nem mosolyogni.

- Igen – bólintott. – Neked mi a képességed? – A hangsúlyából megint az csendült ki, hogy tudja a választ. Még egy pillanatig vigyorogtam, majd végül lenyugodtam. Próbáltam dühös lenni Jasperre, amiért befolyásol, de pont emiatt nem tudtam.

- Látom a jövőt.

- Akkor nézz bele Edwardéba, ha nem hiszel nekem.

Becsuktam a szememet, és próbáltam arra koncentrálni, mi lesz Edwarddal mondjuk két nappal később: a sötétségen kívül nem láttam semmit.

- Na? – kérdezte Jasper, amikor ijedten kinyitottam a szememet.

- Sötétség – suttogtam.

- Gondolom, rájöttél, hogy ez azt jelenti, nincs jövője, vagyis halott.

- Igen. De… miért kellett megölnöd már most?

- Mert nem akart segíteni megtalálni téged. – Nem volt kárörvendő, hogy hiába jöttem ide, csak a tényeket közölte. – A Volturi el akart indulni téged megkeresni, de egy emberük kihallgatta, hogy ide készülsz. Edward pedig egyébként sem volt túl együttműködő, szóval meg kellett ölnöm.

- De… miért akarnak engem megtalálni?

- Mert veszélyes vagy. Jövőbe látsz, ezért kellenél Aro gyűjteményébe, de nem bízik benned. Nem hiszi, hogy segítenél neki, ha kéne, és mivel nem lát be a fejedbe, nem tud belőled kiszedni semmit akaratod ellenére sem. Szóval, Aro úgy gondolja, el kell téged távolítani. Ráadásul az is zavarja, hogy Demetrit, akinek az a képessége, hogy megtalál bárkit, is blokkolod.

- És… azt nem tudod, hogy engem ki változtatott át?

- Felix – mondta egy bólintás kíséretében. – A Volturi azt akarta, hogy tartsa rajtad a szemét, de ő nem bírta megállni, és átváltoztatott. Figyelj, én nem vagyok a Volturi tagja, és általában nem fogom se az ő, se az ellenségeik pártját, de most szeretnék neked egy tanácsot adni: tűnj el a városból, és ne is gyere vissza. Mindig figyeld a jövődet, hátha van valaki, aki meg akar találni egy ismerősöd segítségével.

- De Edward halott. Miért ne ölessem meg magam? – Nem értettem, miért akarok meghalni. Edward nélkül is kibírtam, és már nem is szerettem őt annyira, de mégis úgy éreztem, tartozom neki. Hiszen miattam ölték meg!

- Csak tedd, amit mondok, vagy megbánod – mondta fenyegető hangon. Az arca kemény volt, semmilyen érzelemről nem árulkodott. Elfordította a fejét, hogy ne láthassam a szemét, és ne olvassak ki belőle semmit.

Jasper egyetlen szó nélkül leugrott a csatornába, majd eltűnt. Hirtelen felszabadultam a képessége alól, és újra elöntött a bosszúvágy, de csak egy pillanatig, majd rájöttem, hogy annak már semmi értelme. Úgy gondoltam, azt kell tennem, amit ő mond. Igazából, nem is maradt más, amit tehetnék. Feláldozhatnám magam, de nem lenne értelme; megtehetném Edwardért, de tudom, hogy ő sem akarná ezt.

Visszamentem a kocsihoz nem foglalkozva a hátam mögötti összesúgásokkal, amiket olyan élesen hallottam, mintha nekem súgták volna. Visszaadtam a Ferrarit, vettem egy repülőjegyet és visszamentem Esméhez.

Mindenki meglepetten nézett rám, amikor beléptem az ajtón, és ez kölcsönös volt. Carl, Dave, Eric, Ben, Sam és Esme a nappaliban ültek és maguk elé bámultak.

- Te… mit keresel itt? – kérdezte Carl döbbenten.

- Köszönöm a kedves fogadtatást – feleltem. Epés megjegyzésnek szántam, de a hangom túl szomorúnak, túl bűnbánónak tűnt hozzá.

- Bocsánat – jött mellém Carl. – Mi történt?

- Edwardot megölték.

Mindenki szörnyülködve nézett maga elé, főleg Esme.

- Honnan tudod? – kérdezte Ben.

- Találkoztam egy Jasper nevű vámpírral, ő mondta. A jövője… eltűnt. Csak nagy feketeség látszik.

Két nappal később a hangulat már fesztelenebb volt. Carlék szinte végig itt voltak, és a hangulat percről percre javult. Edward persze mindenki fejében megmaradt, de a gyász lassan eltűnt. Esmét viselte meg a legjobban; ő fiaként szerette Edwardot, és régóta ismerte. Még nekem sem fájt annyira, mint neki.

A nappaliban beszélgettek a többiek, nevetgélve, én pedig elsétáltam a zongorához. Becsuktam a hangszigetelt ajtót, hogy senki ne hallja meg, hogy játszom. Igazából, a vámpírok és a vérfarkasok még ezen keresztül is meghallják, ha itt valaki játszik, de egy kicsit csökkenti a hangot. Ha elég halkan játszom, senki se veszi észre.

A Claire de Lune kottája még mindig kint volt a zongorán, de mellette volt egy másik is. Kézzel írták, gondolom, Edward. Kíváncsi voltam, hogy hangzik, ezért elkezdtem játszani. Valami altatódalféle lehetett, és gyönyörű volt. Annyira beleéltem magam, hogy megijedtem, amikor Carl belépett és leült mellém. Csak egy kicsit rezzentem össze, de játszottam tovább, mintha mi sem történt volna. Nem volt befejezve a dal, ezért még hozzáköltöttem pár hangot. Meglepődtem, milyen szépen szólt a vége is, hiszen azelőtt soha nem is próbáltam meg dalt írni.

- Ez nagyon szép volt – mondta Carl.

Mosolyogva ránéztem.

- Edward írta, én csak lejátszottam.

- Szépen játszottad – mondta mosolyogva.

- Tudod, rájöttem valamire. – Zavarban voltam, és képtelen voltam a szemébe nézni.

- Igen?

A zongorát bámultam, és nem tudtam, hogyan mondjam el neki, amit akarok.

- Edward… ő a múlt. Azt hittem, szeretem, de igazából nem. Illetve lehet, hogy szerettem is, de van valaki, akit még jobban.

- Ó, tényleg? – kérdezte már vigyorogva. Nagyon jól tudta, hogy róla van szó, de azt akarta, hogy kimondjam.

- Te végig ott voltál mellettem. Belém vésődtél, de azt hittem, ez nem olyan nagy dolog, és hogy Edwardot szeretem. De aztán átváltoztam, és te újra belém vésődtél, és akkor rájöttem, hogy… én is szeretlek, csak Edward valahogy…

- Megrészegített – egészítette ki.

- Hát… így is mondhatjuk – néztem a szemébe, és… elvesztem.

Odahajoltam hozzá, és óvatosan megcsókoltam. Átkaroltam a nyakát, ő meg a derekamat és közelebb húzott magához. A csókunk egyre szenvedélyesebb lett, és amikor mosolyogva szétváltunk, mindketten gyorsabban vettük a levegőt. Belefúrtam a fejemet a nyakába, ő meg a hajamba és még szorosabban fogott.

- Szeretlek, Carl – mondtam ki boldogan, életemben először magabiztosan ezt a két szót, és igaznak is éreztem.

- Én is szeretlek, Bella. – Hallottam a hangját, hogy mosolyog és, hogy örül, hogy minden így alakult.

Én is örültem. Lejátszottam magamban az elmúlt heteket, és azon gondolkoztam, hogy lehet, hogy egy ilyen kis jelentéktelen dolog, mint a zongora, felforgatja az életemet. Sehogy sem találtam rá választ, de áldottam a napot, amikor belebotlottam Edwardba.

Sosem hittem a tündérmesékben, sőt, sokszor abban sem, hogy az én életemben lesz majd valami igazán jó. És erre, tessék: nemcsak happy enddel zárul életem legfélelmetesebb időszaka, hanem még a tündérmese, a fantázia részét is kipipálhatom.


(Edward szemszöge)



A repülőn ültem, ami visszavitt Bellához, Esméhez és a farkasokhoz. Ha sikerül még azelőtt visszajutnom, hogy Aróéknak feltűnne, hogy eltűntem, akkor el tudunk menekülni örökké előlük, hiszen Bella jövőbelátó képessége majd segít. Kicsivel több mint két hete nem láttam, de egy katona, Jasper gondolataiból tudom, hogy néz ki vámpírként: csodálatosan.

Azt hiszem, örülhetek annak, hogy Felix ott maradt és figyelte Bellát, mert én csak emiatt mertem megszökni. Ha nem tudom, hogy Bella vámpírként látja a jövőt, maradtam volna Volterrában nem kockáztatva az életét. Örültem, hogy újra láthatom a lányt, akit szeretek, de annak cseppet sem, hogy ő is vámpír lett. Tőle is elvették a lelkét, megfosztották az élettől. Ha lehetőségem nyílik rá, megölöm Felixet.

Amikor bemondták, hogy megkezdtük a leszállást, valami furcsa izgatottság söpört végig rajtam, hogy újra láthatom Bellát. Vajon mit csinál most? Hol van? Kivel van? Mit érez? Mire gondol?

- Uram, le kell szállni – mondta kedvesen az egyik stewardess, mire küldtem felé egy egyszerű mosolyt. Elpirulva tovább ment, de a gondolatai végig rólam szóltak.

Felvettem a kabátomat, a sapkámat és a kesztyűmet, nem foglalkoztam a furcsa pillantásokkal, a halk megjegyzésekkel és az idegesítő, elmém épségét kétségbe vonó gondolatokkal, és elindultam.

Nem kötöttem el egy autót sem, helyette inkább futottam; bent az erdőben úgy sem járkál senki, de ha mégis, akkor is én veszem észre előbb. Csak futottam, futottam és egyre nagyobb lett az izgalmam.

Egész úton azt latolgattam, hogy egyáltalán mit fogok nekik mondani. Tudom, hogy azt hiszik, meghaltam, hiszen Bellának ezt kellett hinnie. Viszont az egész csak egy színjáték volt. Felix által mindannyian tudták, hogy ő csak a szándékot látja, és ha Aro úgy dönt, hogy megöl, akkor Bella is azt fogja hinni, és az én jövőm is el fog tűnni. Kijátszották ezt a kártyát, kijátszották, abban reménykedve, hogy akkor Bella megöli magát. Ők nem ölhették meg, mert szerelmem nem szegett meg semmilyen törvényt sem.

Soha nem gondoltam volna, hogy Bella megölné magát csak azért, mert valakit elvesztett, ezért nem is gondoltam arra, mi van akkor, ha tényleg megtette azt, amit a Volturi várt. Egy pillanatra lelassítottam, de miután meggyőztem magam arról, hogy lehetetlen, hogy megölte magát, tovább futottam, és meg is érkeztem a házhoz.

Esme, a farkasok és Sam bent beszélgettek, de Bellát nem láttam. Óvatosan közlekedtem, nem akartam, hogy meglássanak. Azt hiszik, hogy meghaltam, de ha Bella emiatt megölte magát, akkor én is megyek utána, ezért semmi értelme nem lenne felszakítani a sebeket. Esme is boldogan beszélgetett, de az agya hátsó zugában legszebb közös emlékeinket idézte fel. Szomorúan elmosolyodtam, hogy bent mindenki azt hiszi, hogy rajta kívül senki sem gondol rám, pedig a mosolyok és a vidám nevetések közben gyászoltak – engem. Bella nem tartózkodott bent, ami kicsit megrémített, de amikor észrevettem, hogy hátulról zongoraszó hallatszik, megnyugodtam.

Odalopakodtam a zeneszoba egyetlen kis ablakához, mert nem mertem bemenni. Csak néztem őt, és vártam a megfelelő pillanatot. Gyönyörűbben nézett ki élőben, mint Jasper gondolataiban, hihetetlenül gyönyörűen.

Azt a dalt játszotta, amit én írtam neki – persze ő nem tudott erről -, és csodálatos érzés volt nézni, ahogy játssza. Láttam az arcán, hogy keményen koncentrál, nem akarta elrontani, de vámpír létére még azelőtt korrigálta a hibáját, hogy elkövette volna. Mosolyogva, behunyt szemmel hallgattam. A dalt még nem fejeztem be, de ő még folytatta, és hozzáírt pár hangot, amik úgy illettek oda, mintha egy híres zenész írta volna.

- Ez nagyon szép volt – szólalt meg egy hang Bella mögül; Carl. Ő sem vette észre, hogy belépett, pedig a szaga elég erős volt.

- Edward írta, én csak lejátszottam – mosolyodott el Bella, én pedig úgy éreztem, nem létező szívem újra elkezd dobogni a hangja hallatára, és arra, ahogyan kimondta a nevemet.

- Szépen játszottad – javította ki magát Carl mosolyogva. Ha figyelt volna, észrevehetett volna, de a gondolatait túlságosan lekötötte, hogyan tudná Bellát boldoggá tenni azok után, hogy én meghaltam.

- Tudod, rájöttem valamire. – Bella zavarba jött valamitől és a zongorát fixírozta; utáltam, hogy nem tudok olvasni a gondolataiban.

- Igen?

- Edward… ő a múlt. Azt hittem, szeretem, de igazából nem. Illetve lehet, hogy szerettem is, de van valaki, akit még jobban.

Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna, mintha már rég nem működő szívem kismillió apró darabra hullna. Mereven bámultam magam elé, és nem tudtam, mit csináljak. Szívem minden kis darabja imádta Bellát, de ő azt mondta, lehet, hogy soha nem is szeretett.

- Ó, tényleg? – kérdezte vigyorogva Carl. Tudta, hogy róla van szó, és magában ujjongott, hogy legyőzött engem. Nekem viszont kedvem támadt volna oda ugrani, és addig szorítani a nyakát, amíg minden élet ki nem száll belőle. De nem tettem; Bellának fontos volt Carl.

- Te végig ott voltál mellettem. Belém vésődtél, de azt hittem, ez nem olyan nagy dolog, és hogy Edwardot szeretem. De aztán átváltoztam, és te újra belém vésődtél, és akkor rájöttem, hogy… én is szeretlek, csak Edward valahogy…

- Megrészegített – felelte Carl, és örült, hogy, bár Bella nem vette észre, de kimondta azt a szót, amire Carl már régóta várt.

Szóval, így állunk. Bella soha nem is szeretett engem, csak azért volt velem, mert a vámpírságomnak köszönhetően vonzó vagyok.

- Hát… így is mondhatjuk – felelte Bella, miközben belenézett Carl szemeibe. Saját szemeimmel nem, de Carl gondolatain keresztül láthattam, hogy amint belenéz a kutya szemeibe, megszűnik körülötte a világ. Aranyszínű szemei vágyakozva, szerelmesen nézték Carlt.

Tudtam, hogy nem lenne szabad kihallgatnom őket, és arra gondoltam, hogy ha most rögtön nem megyek el, ki tudja, mit teszek. De képtelen voltam rá. Megpróbáltam kiadni a parancsot a lábaimnak, de azok nem engedelmeskedtek.

Bella lassan Carl felé hajolt, és ez volt az a pillanat, amikor nem parancsoltam magamnak, hogy álljak fel, hanem reflexszerűen cselekedtem. Befutottam az erdőbe, próbáltam kizárni Carl gondolatait, amik ordítottak, de nem tudtam. Bella és Carl együtt… Bella soha nem szeretett… Bella nem szeret… számára halott vagyok…

Nélküle nem érdemes élnem, az életem nem ér semmit, ha ő nem játszhat fontos szerepet benne. Ő létezésem legjobb része, a kedvenc részem. De sajnos ez a dolog egyirányú, számára én már lezárt téma vagyok, egy befejezett ügy, amit elfelejteni nem fog - köszönhetően vámpírmemóriájának -, de felidézni sem, mert számára csak egy rövid kis fejezet vagyok, egy halk dallam a háttérben. Vehetjük úgy is, hogy boldog szerelmi történetében én csak egy zavaró tényező voltam, de a halálommal – ami nem is történt meg – kiszivárogtam az életéből. Leütötték az utolsó hangot is, amivel elpárologtam a szeme elől, és végre meglátta azt, ami már a legfontosabb számára: Carlt.

Persze Bella nem tudta, hogy még élek, de tudtam, mit kell tennem, hogy ne csak higgye, hogy meghaltam: irány újra Volterra.

Ha elolvastad, írj véleményt, és nagyon szépen köszönöm, ha elolvastad az egész törit! :)
(Nehogy azt higgyétek, hogy mivel vége van ennek a történetnek, az oldalon nem lesz több friss. Novellák folyamatosan kerülnek majd fel! :))

Sikítottam és ösztönösen ütöttem, amit értem, de a rejtélyes idegen már nem volt ott. Egy rövid pillanatig nem éreztem semmit, és azt hittem, meghaltam, de aztán elképzelhetetlen fájdalom borított el, és azt kívántam, bárcsak halott lennék.
Mintha valaki lávába dobott volna, amiben sav is van. Mintha egy busz jött volna nekem iszonyatos sebességgel, aztán amint nekem ütközött felrobbant és meggyulladtam. A fájdalom ahelyett, hogy megszűnt volna, csak erősebb lett. Minden porcikámban ott volt, és mindet égette, szúrta és marta. Ordítani akartam, de nem tudtam; meg akartam szűntetni, de nem tudtam, hogyan; meg akartam halni, de valami nem engedte.
Valami eszembe jutatta, hogy élnem kell. Élnem kell, méghozzá Edwardért. Az agyam kikapcsolt mindent, kivéve az iszonyatos fájdalmat és Edward képét.
Egyik felem azt mondta, kibírja a kínt Edwardért, a másik azt, hogy inkább meghal, csak ne kelljen szenvedni. Nem tudtam, melyik felemnek van igaza, de az újabb irtózatos lánghullám miatt nem is érdekelt. Ez most sokkal erősebb volt, mint az eddigiek, és amilyen hirtelen jött, olyan hamar ment is el.
- Bella, Bella, jaj, Istenem, Bella – szólongatott Esme. Úgy éreztem, a fülembe kiabál, de amint kinyitottam a szememet, láttam, hogy nincs is a szobában. A konyhában csinált valamit, és közben magában beszélt.
A nappaliban feküdtem a kanapén, de az egész hely olyan más volt. Láttam az apró porszemcséket és, ha kinéztem az ablakon olyan helyekig elláttam, ahol még nem is voltam. Nem értettem, mi történik velem, arra gondoltam, ez csak egy álom.
- Jaj, Bella, végre felébredtél. Sajnálom, sajnálom, sajnálom – kántálta, miközben leült elém.
- Mi történt? – kérdeztem értetlenül.
- Vámpírrá változtál – suttogta.
Elfogott a rémület. Mi az, hogy vámpírrá változtam? Ez lehetetlen. De akkor rájöttem, mi történt: valaki megtámadt és belém harapott; direkt változtatott át. Vajon mi oka lehetett rá?
Ben jött be a házba, nyomában Carllal. Mindketten aggodalmas arcot vágtak; Carlé bűntudattal volt megfűszerezve.
- Bella, minden rendben? – kérdezte Esme aggódva.
Körülnéztem, és észrevettem, hogy senki nincs a házban Esmén és rajtam kívül. Már képzelődöm is!
- Igen, persze. – De amint kimondtam, megláttam magam előtt egy őzet, aki futott valami elől.
- Azt hiszem, el kéne mennünk vadászni – mondta Esme, mire a kép eltűnt előlem. – Én is rég ettem, és gondolom, te is éhes vagy.
A vadászat gondolatára is összeborzongtam, de én is beláttam, hogy hihetetlenül éhes vagyok, és amint arra gondoltam, hogy eszek – illetve iszok -, méreg kezdett el termelődni a számban.
Szó nélkül kifutottunk a házból, és bementünk az erdőbe; Esme végig szorosan követett. Mélyet szippantottam a levegőből, és megéreztem valaminek a szagát. Elindultam abba az irányba, ahonnan a szagok jöttek, és egy nagyobbacska mezőn találtam magam. Körülbelül tíz őz ugrándozott, de ahelyett, hogy néztem volna őket, lassan elindultam az egyik felé. Az illata teljesen elbódított, és, mint valami őrült, futottam utána.
Menekült előlem, és csak akkor esett le, hogy ugyanazt láttam magam előtt, mint a házban, amikor már a szerencsétlen állat vérét szívtam. Megdöbbentem, de úgy gondoltam, ráérek később is foglalkozni vele, ezért inkább csak arra koncentráltam, hogy ne vesszen kárba egy csepp vér se.
Amikor megittam az összes vérét az állatnak, szememmel megkerestem Esmét. Épp egy őzzel végzett, majd odafutott hozzám.
- Mehetünk vissza?
- Igen – válaszoltam.
Pillanatok alatt visszaértünk a házba; leültem a kanapéra, és rájöttem, hogy mit is tettem az előbb. Egy állat vérét ittam. És normálisnak gondoltam. Úgy éreztem, ez a helyes és a megszokott. Most már így kell élnem.
Elszörnyedtem és összeborzongtam egy időben azzal, hogy Carl és Ben beléptek az ajtón. Ugyanaz a mozdulatsor, amit már láttam egyszer. Carl szemei egy pillanatig kővé dermedtek és összekapcsolódtak az enyéimmel. Mintha meglepődött valamin, de aztán elszomorodott.
- Vámpír lettél – mondta Carl letörten, amikor leült mellém. Épp meg akartam kérdezni Esmét, hogy miért láttam előre a dolgokat, de Carl láttán nem akartam a saját problémáimat is felvetni.
- Igen – mondtam halkan, de a hangom mégis vidámabban csengett, mint eddig bármikor. Csak most vettem észre, hogy az is megváltozott.
- De hogyan? – Láttam, hogy tényleg kíváncsiak, ezért gyorsan összefoglaltam.
- Megtámadt egy vámpír. Megharapott, aztán el is ment. Nem láttam, hogy ki az. – Nem is tudom, mire számítottam, de arra végképp nem, hogy Carl odaugrik Esméhez és elkapja a nyakát.
- Te voltál! – mondta neki.
Odarohantam és lefejtettem Carl kezét Esme nyakáról. Meglepetten tapasztaltam, hogy még Carl ellenállása ellenére is sikerült ez a művelet. Carl is csodálkozva nézett rám, Esme pedig hálálkodva, de ő nem lepődött meg.
- Még újszülött vagy. Ők erősebbek az idősebb vámpíroknál – magyarázta meg.
Újra kinyílt az ajtó, és belépett a többi farkas és Samantha; feszülten mosolyogtak.
- Bella, jól vagy? – kérdezte Carl.
- Már miért ne… - kezdtem volna a kérdést, amikor észrevettem, hogy senki sem lépett be az ajtón. – Az előbb beléptek.
- Kik? – kérdezte Carl feszengve.
- Samantha és a többiek. – Amint ezt kimondtam, beléptek a megnevezettek. Biztos voltam abban, hogy tényleg bejöttek, mert Carl csodálkozva nézett rám, Esme pedig odarohant hozzájuk; Ben viszont csak ült és gondolkozott.
- Ugyanezt láttad? – kérdezte az bejáratra mutatva. Bólintottam, mire felszisszent. – Bella, próbálj meg arra koncentrálni, hogy mit fogok mondani egy perc múlva! – utasított, mire feszült csönd telepedett a házra.
Behunytam a szemem, és erősen koncentráltam. Ben ugyanúgy állt, mint eddig, és szólásra nyitotta a száját.
- Látod a jövőt.
Megborzongtam és kinyitottam a szemem. Nem értettem, hogy miért kellett kinyitnom, amikor eddig is láttam, mi történt.
- Látom a jövőt? – kérdeztem kiáltva, mire mindenki meglepetten rám nézett. – Már máskor is volt ilyen. Úgy értem, emberként is volt olyan, hogy azt álmodtam, ami később megtörtént, de most irányítani is tudom.
Újra becsuktam a szememet, és nem foglalkoztam azzal, hogy mindenki egyszerre kezdett el kérdezősködni. Próbáltam arra gondolni, hogy Carl mit mond majd a képességemről.
- Ez… eszméletlen jó.
- Kösz, Carl – mondtam mosolyogva, amikor visszatértem a jelenbe. Értetlenül nézett rám, ezért megkérdeztem. – Mit gondolsz a jövőbelátásról?
- Ez… eszméletlen jó – mondta el újra a szavakat, mire a vigyorom még nagyobbra húzódott. – Szóval, mire is mondtad, hogy kösz?
- Láttam, hogy ezt fogod mondani. Mármint azt, hogy eszméletlen jó.
- Hát az. Úgy értem, először furcsa volt, aztán, amikor leesett, hogy így mindig látod, ki mit akar, már jónak tartottam – mosolyodott el lágyan.
Megint csak arra gondol, hogy biztonságban vagyok-e. Halkan sóhajtottam, és bűntudatom támadt, hogy eddig mindig visszautasítottam Carlt. De most vámpír vagyok! Lehet, hogy nincs is belém vésődve.
- Hé, Carl – húztam arrébb, bár tudtam, hogy így is meghall mindenki Samen kívül. – Még mindig belém vagy vésődve? – kérdeztem egy szuszra.
- Nem. – Valamiért elszomorodtam. – Újra beléd vagyok vésődve.
- Tessék?
- Amikor „meghaltál” ez a láthatatlan kötelék megszakadt közöttünk, de amikor most újra megláttalak, megint megtörtént.
Nem tudtam, mit mondjak erre, de szerencsére Sam megmentett.
- Bella, milyen vámpírnak lenni?
- Érdekes… és más. Mindent látok, mindent hallok, minden megváltozott – mondtam szomorúan a végét.
- Bella – karolt át –, attól, hogy vámpír vagy, mi ugyanúgy szeretünk téged. Az, hogy Carl már nincs beléd vésődve, még nem jelenti azt, hogy nem lehettek jóban.
- Ööö… újra belém vésődött – javítottam ki.
- Mi? De hisz ez csodás! – ölelt át boldogan.
- Sam, vámpír vagyok. Nem hiszem, hogy a la pushiak örülnének annak, ha odamennék.
- Bella, azt hívunk oda, akit akarunk. De gondolom, már itt fogsz lakni. – Ránéztem Esmére, aki eddig minket figyelt, és most boldogan bólogatott.
- Azt hiszem – mondta Esmére vigyorogva.

Ui.: Mielőtt megkérdeznétek, tudom, hogy Meyernél úgy van, hogy Alice nem látja a farkasok jövőjét, de nálam nem pont olyan a képessége, ergo Bella mindenkiét látja.

Ha elolvastad, légyszi, írj véleményt! :)

Ijedt tekintetemmel valaki olyat kerestem, aki tudja, mi folyik itt. Az egyetlen Edwrad volt, de nem voltam benne biztos, hogy csak a fejéből olvasta ki, miért vannak itt ezek a vámpírok. Úgy nézett ki, mint aki már régebben ismertséget kötött vendégeinkkel.

- Aro, ezt nem teheted – mondta Edward az előbb beszélő vámpírnak.

- Edward, fiam! Te is tudod, mi a szabály. Nem hiszem, hogy kivételt tehetek – mosolygott mézédesen Aro.

- Mi folyik itt? – kérdezte Carl, mintha csak a gondolataimban olvasott volna.

- Alakváltó, te most csöndben vagy! – közölte a fehér hajú, gyilkos tekintetű vámpír. Carl és a többi farkas is meglepetten nézett rá, de jobbnak láttak nem ellenkezni vele.

- Bellának viszont joga van tudni – jegyezte meg Edward.

- Hm, gyermekem, tudod, kik vagyunk? – kérdezte Aro, mire a fejemet ráztam.

- Aro, erre most nincs időnk! – A fehér hajúnak a hangja is olyan kegyetlenséget sugárzott, mint a tekintete.

- Caius, annyi időnk van, amennyit csak el tudsz képzelni. Nem sietünk sehova! – Aro felém fordult és nyájasan elmosolyodott. – Bella, mi vagyunk a Volturi, a vámpírok uralkodói. És van egy szabályunk, miszerint az emberek nem tudhatnak a létezésünkről. Aki mégis tud, arra semmi jó nem vár – húzta el a száját, és szomorúan mosolygott rám.

Tudtomon kívül el kezdtem remegni. Edward átölelt, de még így sem éreztem magam biztonságban. Tudtam, hogy ezek a vámpírok meg fognak ölni, hiszen ezért jöttek. És tőlük nem tud senki megvédeni.

- Viszont – kezdte Aro lelkesen, mire Edward megfeszült, de nem szólalt meg – van egy megoldás, amivel el lehet sikálni az ügyet.

- Benne vagyok – mondta Edward csendesen.

- Várj, még el akarom mondani hangosan is. Szóval, Bella, ezt főleg neked mondom, ha Edward csatlakozik hozzánk, mindenki szabadon elmehet, és téged sem fogunk megölni. Hogy tetszik?

- Pontosan mit jelent ez rá nézve? – kérdeztem Edward felé bökve a fejemmel. Emlékeztem, hogy Ben egyszer azt mesélte, a Volturi meg akarja ölni Edwardot. Vajon még mindig ezt akarják?

- Ó, csak néha segít nekünk a képességével. Minden rendben lesz vele, gyermekem.

- Így lesz a legjobb, Bella – mondta Edward és jelképesen lement Aróékhoz.

- De… Nem hiszem, hogy miattam neki kéne szenvednie.

- Jaj, gyermekem, ez nem szenvedés, hanem csupa móka! – csapta össze a tenyerét, de engem nem sikerült meggyőznie.

Ránéztem Edwardra, akin látszott, hogy azt akarja, hogy gyorsan elmenjenek. Nem akartam, hogy neki kelljen fizetnie azért, mert beleütöttem az orromat olyan dolgokba, amikbe nem kellett volna.

Körbenéztem, és észrevettem, hogy a farkasok is azt szeretnék, hogy menjenek már el, de Carl nem is akarta, hogy Edward visszajöjjön. Látszott rajta, hogy örül a gondolatnak, hogy Edward többet nem jelent számára terhet. És láttam még valamit a szemében: ugyanolyan vádaskodóan nézett a Volturira, mint Edwardra. Úgy látszik, mindenkit felelősnek tart az apja haláláért – és most végre azt tartja felelősnek, aki tényleg az.

- Mi lenne, ha mégis megölnének engem? – Én tényleg nem akartam, hogy mások szenvedjenek a hülyeségeimért.

- Gyermekem, gyermekem! – fogta meg a kezemet Aro, mire Edward felszisszent és láttam rajta, hogy szidja magát, amiért nem lépett közbe. Csak azt nem tudtam, miért. – Mi a…?

Aro nem fejezte be a mondatot, és nem tudtam, hogy mi baja van, de Edward fellélegzett. Ez jót jelent – könyveltem el magamban. Jót, de vajon mit?

Kérdőn néztem Edwardra, aki csak intett, hogy várjak.

- Bella! – rántott a kezemen Aro. Próbálta gyengéden csinálni, de még így is nyögtem egyet fájdalmamban. – Mi vagy? – Nézése szinte égette a szememet. Nem lepődtem meg a kérdésen annyira, mint amikor Isaac kérdezte, inkább azon gondolkodtam, vajon milyen képessége lehet.

- Aro el tudja olvasni az emberek valaha gondolt gondolatait, ha hozzájuk ér – mondta Edward. – De te nála is befuccsoltál.

- Hm… Érdekes – mormogott félhangosan a vezető. – Mondd csak, Bella! Nem volna kedved, átváltozni?

- Nem! – kiáltottam egyszerre Edwarddal és Carllal. Én, mint vámpír? Nem hiszem, hogy menne nekem az az élet. Nekem tökéletes jó az, ami van – és néha kicsit sok is.

- Bella, Bella, Bella – énekelte újra a nevemet Aro. – Ha átváltozol, és mellénk szegődsz, elengedhetjük a szívszerelmedet – intett a fejével Edward felé.

- Nehogy igent mondj, Bella – mondta „szívszerelmem” ingerülten.

- De! Változtass át! – mondtam Arónak, aki győztesen vigyorgott.

- Aro – szólalt meg Edward -, beszélhetnék Bellával négyszemközt?

- Fiam, arra sajnos nincs lehetőség. Mi van, ha elszöknétek?

- Ha el akarnánk szökni, már megtettük volna – mondta Edward, de úgy tűnt, mint aki beletörődött abba, hogy itt kell megbeszélnünk azt, amit mondani akar. – Bella, figyelj! Te nem akarhatod ezt az életet. Ez nem neked való. Én vállalom, hogy elmegyek velük, és akkor téged békén hagynak, de nem akarom, hogy neked bajod essen.

- Én se, hogy neked.

- Az átváltozás fájdalmas – próbált lebeszélni.

- Inkább, minthogy velük kelljen élned, és azt kelljen tenned, amit ők parancsolnak.

- Bella, kérlek. Értem ne változz át!

Erre nem tudtam, mit felelni. Egyrészt meg akartam menteni őt, ha már egyszer esélyem van rá, másrészt teljesíteni akartam, amit szeretne. Carlra néztem, aki elszörnyedve bámult maga elé. Talán elképzelt vámpírként? Megborzongtam, ahogy arra gondoltam, hogy vért iszom, de még mindig úgy gondoltam, hogy Edwardért bármit.

- Aro – kezdte Edward, mielőtt én megszólalhattam volna -, ha én most elmegyek veletek, nem fogjátok bántani Bellát? – Láttam, hogy úgysem hagyná, hogy átváltozzanak, ezért nem láttam értelmét kötözködni.

- Persze, hogy nem – mosolygott Aro. – Minek nézel te engem?

- Akkor azt hiszem, hogy mehetünk.

- Jól van, fiam. Búcsúzz el gyorsan, mert soha többet nem látjátok egymást! – Hogy képes ezt is mosolyogva mondani?

Észre sem vettem, hogy a könnyeim folynak, csak akkor, amikor Edward odajött és letörölte az arcomat. Mindketten néztük egymást úgy, hogy soha ne felejtsük el a másikat. Edward lehajolt hozzám, és egy pillanatra összeért a szánk – de csak egy pillanatra. Megöleltem, ő pedig szorosan, de óvatosan tartott.

Torokköszörülést hallottam, mire elengedtük egymást. Legnagyobb meglepetésemre Ben és Edward kezet fogtak, a többiek csak intettek. Aro mosolygott, a többi embere karót nyelve állt és türelmesen várták a jelt az indulásra.

- Ég veletek! – bólintott mosolyogva a vezető.

Edwarddal összekapcsolódott a tekintetünk, és az egyetlen, ami megállított abban, hogy utánuk rohanjak és megakadályozzam, hogy elmenjen, az volt, hogy már semmi erőm nem maradt.

- Bella, jössz? – kérdezte Ben kedvesen. Próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

- Majd hazamegyek – válaszoltam ügyelve arra, hogy a hangomon ne hallatszódjon, hogy sírok. Én sem értettem, miért tartottam vissza a könnyeimet, amikor amúgy is tudták, hogy sírok, de valahogy jobban éreztem magam tőle. – Lehet, hogy csak holnap.

- Eljöjjek érted?

- Nem fontos. – De Ben nem hagyta magát.

- Holnap kilenckor itt várlak – mondta Ben szomorúan mosolyogva, majd elhajtottak.

Lerogytam az egyik lépcsőfokra és hagytam, hogy a könnyeim mindent beterítsenek. Néha csak akkor tudunk értékelni valamit, ha már elvesztettük. Én elvesztettem egy számomra fontos embert. Egy olyan személyt, aki sokat jelentett nekem, aki vigyázott rám, aki megvédett, aki velem volt, ha úgy akartam, és nem érezte azt, hogy irányítom, aki attól volt boldog, hogy én vele voltam, és mindig örült, ha látott.

Hirtelen neszt hallottam valahonnan, majd rá egy pillanatra mellettem termett Esme. Nem mondott semmit, csak leült mellém és átkarolt; könnyek nélkül sírt. Az ég besötétedett, és a hold volt az egyetlen, ami fényt adott. Mikor mind a kettőnknek elfogyott az ereje a gyásztól, megszólaltam.

- Mióta vagy itt? – utaltam arra, hogy eddig valahol északon volt.

- Már itt volt a Volturi, amikor megérkeztem. Nem akartam, hogy észrevegyenek, ezért elbújtam.

- Miért nem léptél közbe, amikor elvitték Edwardot? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Nem tudtam volna mit tenni ellenük – válaszolta csendesen.

- De megpróbálhattad volna! Lehet, hogy most itt lenne, de te nem tettél semmit! – vádoltam meg alaptalanul.

Tudtam, hogy semmi értelme vádolni valakit, aki nem tehet semmiről, de úgy éreztem, ettől könnyebb. Esme tudta, hogy nem gondolom komolyan, de bántotta, láttam a szemén.

- Bocsánat – mondtam kétségbeesett hangon. Most mi lesz? Vajon betartják a szavukat, és nem ölik meg Edwardot?

- Semmi baj, édesem. Megágyazok neked, jó?

- Nem kell – mondtam, de Esme addigra már eltűnt.

A körülöttem lévő csend ijesztő volt, és valami azt súgta, menjek be a házba, de a lábam nem mozdult. Továbbra is csak ültem és vártam, hogy történjen valami.

Megmozdult egy bokor nem messze tőlem, és azt hittem, kiugrik a szívem. A hirtelen jött zajtól, felugrottam és ösztönösen hátrébb húzódtam – egyenesen valakinek a kezei közé.

Befogta a számat, és éreztem a nyelvét a nyakamon. A sokktól ledermedtem, és nem tudtam megmozdulni. Az agyam azt parancsolta, hogy rúgjak, üssek, harapjak és sikítsak, de a testem nem engedelmeskedett neki.

Egészen addig, amíg meg nem éreztem az illető fogait – a nyakamban.

Ha elolvastad, írj kommentet! :)

Sziasztok! :) Itt van a következő rész, remélem, tetszik! Írjatok kommentet! :D

Ben elvitt a rezervátumba, majd visszament Edward házához. Egy szót sem szólt hozzám, de nem is voltam olyan állapotban, hogy beszélni lehessen velem. Valaki meghalt. Közülünk. Teljesen sokkolva voltam, és nehezemre esett gondolkozni is. Azt is nehezen vettem észre, hogy Sam házának nappalijában ülök és nem Ben hátán.

Sammel nem találkoztam, de feltételeztem, hogy valahol a házban van. Istenem, mi van, ha a halott Dave? Sam teljesen ki fog készülni! Vagy, ha Eric? Vagy Adam?

És a legrosszabb: ha esetleg Carl… Tudom, nem szép dolog, hogy sokkal jobban fájna Carl elvesztése, mint a többieké, de nem tehettem róla.

Körülbelül fél óra bambulás után csöngettek. Mire eljutott a tudatomig, hogy ki kéne nyitni az ajtót, Samantha már a vendégünkkel beszélgetett. Nem tudtam felfogni sok mindent, de azt hallottam, hogy Sam elkezdett sírni, majd vitatkoznak valami olyasmin, hogy oda kéne-e vinni, vagy sem. Úgy tűnt, a látogatónk győzött, aki Ben volt.

- Szia, Bella! – köszönt fájdalmas hangon, majd leült mellém. Viszonoztam a köszönést egy bólintással, és vártam, hogy mondjon valamit. – Egy farkas meghalt közülünk, te is láttad.

- Ki volt az? – kérdeztem rekedt hangon előre félve a választól. Ránéztem Benre, de nem tudtam kiolvasni semmit sem a szeméből.

- Adam – mondta egy sóhaj kíséretében.

Tudom, önző dolog volt, de egy kicsit megkönnyebbültem; örültem, hogy Carl még él. Viszont az, hogy az álmom megint valóra vált, megrémisztett. Tulajdonképpen láttam a jövőt, és ez félelmetes volt. Bárcsak tudnám irányítani azt, hogy mit álmodok!

Eszembe jutott, hogy az álmom nem ott végződött, hogy valaki meghalt, hanem utána még megjelent egy vámpír, aki ijesztően nézett ki. A gyomrom görcsbe rándult a gondolatra, hogy lehet, hogy Adam halála nem a legrosszabb a mai napon.

- Nekem vissza kell mennem a kocsimmal, hogy el tudjuk hozni a holttestét. – Az utolsó szónál megbicsaklott a hangja. Furcsa volt az erős, öntudatos, sebezhetetlen Bent ilyen állapotban látni.

- Én is mehetek? – tudakoltam halkan.

- Biztos? – kérdezte mélyen a szemembe nézve, mire bólintottam. – Oké. Sam?

- Én is megyek – válaszolta. Eddig észre sem vettem, hogy a szobában van.

Ben felhúzott a kanapéról, majd átmentünk a háza mögött álló kocsihoz. A fekete autó egy halottszállítóra emlékeztetett, és amikor rájöttem, hogy a jármű most tényleg arra kell, a gyomrom még kisebbre zsugorodott.

Beszálltunk a kocsiba, és már mentünk is Edward háza felé; pár perc alatt meg is érkeztünk. Rémülten néztem körbe, rettegve attól, hogy mit találok.

A vér tócsákban állt, néhol beleragadt egy-egy szőrcsomó is. Isaac, a nőstény és Alex testét nem láttam, és mivel a többieket sem, arra gondoltam, hogy éppen elássák valahova. Egy holttest viszont még ott volt az egyik fánál: Adamé. Testéből ki volt tépve egy darab, ami pár méterre tőle rohadt, a vére a mellette lévő fát is beborította, a szemei nyitva voltak.

Ijedten kaptam el a tekintetemet Adam szemeiről, amikben azt láttam, amit álmomban: vád, fájdalom, szenvedés. Ben kinyitotta a csomagtartóját és leterített egy porkócot. Gondolom, utána a halott farkas testét rakta oda, de azt már nem bírtam nézni.

Megláttam Edwardot a lépcsőn ülni, és én is letelepedtem mellé.

- Hogy vagy? – kérdeztem.

- Megtörtént az, amit nem akartam – utalt arra, hogy megint meghalt valaki közülünk. – Én tehetek Adam haláláról, és ez… - Nem tudta, hogy fejezze be a mondatot.

- Nem a te hibád – mondtam csendesen. – Önként vállalta a harcot.

- Nem lett volna szabad hagynom. Tanulhattam volna a múltkoriból. – A hangja kísérteties volt.

- Edward, te figyelmeztetted őket, de ők segíteni akartak. Adam is önszántából jött el.

- És te hogy vagy? – váltott témát.

- Jól. Miért lennék rosszul? Hiszen én nem harcoltam.

- Ben az előbb arra gondolt, hogy fél óráig nem tudtad, ki halt meg, és rémes állapotban voltál a nappaliban – magyarázta.

- Ó. Életem legrosszabb fél órája volt.

Ekkor megjelentek a többiek gyászos arccal. Odafutottam Carlhoz és megöleltem, mire ő visszaölelt. Olyan jó érzés volt hozzáérni, és az még jobb volt, hogy éreztem a karjait körülöttem, fejét a vállamon.

Amikor elengedtem Carlt, észrevettem, hogy a hangulat milyen nyomasztó. A gyász, a fájdalom és a bűntudat a levegőben szikrázott.

- Edward, eljössz majd a temetésre? – törte meg a fullasztó csendet Eric. Carl halkan morgott, de nem szólt semmit.

- Nem hinném, hogy ezt akarná – intett a fejével Edward a kocsi felé, amelynek már le volt csukva a csomagtartója: Adam már bent feküdt.

- Szerintem nyugodtan eljöhetsz – mondta Dave, aki Sam derekát ölelte.

- De nem hiszem, hogy… - kezdte volna Edward, de nem fejezte be, hanem várakozóan Carlra nézett. Valószínűleg kiolvasott valamit a fejéből – talán, hogy mondani akar valamit.

- Szerintem sem kéne jönnie – jelentette ki Carl.

- Carl! – sziszegtem neki, de még arra sem vette a fáradságot, hogy rám nézzen. Helyette a vámpír felé kezdett menni.

- Most miért? Hiszen az ellenségünk! Miatta halt meg Adam és az apám.

Mély, súlyos csend ereszkedett ránk, percekig nem szólalt meg senki.

- Az nem Edward hibája – közöltem Carllal halkan.

- Bella, te is tudod, hogy ő kérte a segítséget – mondta, mintha ez azt jelentené, hogy megparancsolta, hogy álljanak mellé.

- Megkérdezte, hogy vállaljátok-e a kockázatot! – vágtam vissza. A többiek döbbenten néztek ránk.

- De akkor is az ellenségünk! Nem vele, hanem ellene kéne lennünk.

- Hát én nem tartozom bele a „lennünk”-be. - Felsétáltam Edward teraszára és odaálltam mellé. Ő teljes nyugalommal figyelte az eseményeket.

- Mi lenne, ha nem vitatkoznánk? – szólalt meg Dave. – Carl, az egyik barátodat most ölték meg, és te azon lovagolsz, hogy ki a felelős érte? Te tényleg nem vetted észre, hogy Edward volt az, aki megmentett téged?

- Tessék? – kérdeztem értetlenül Carlra emelve a tekintetemet, akin látszott, hogy zavarban van.

- Isaac ráugrott Carlra – válaszolt Dave -, és már majdnem beleharapott, amikor Edward odarohant és megölte Isaacet.

- Majdnem meghaltál, és azt hibáztatod más haláláért, aki megmentett? – néztem Carlra mérgesen.

- Nekem mindegy! Eljössz a temetésre? – Érdekes volt Carl ilyen helyzetben.

- Talán – válaszolta a megnevezett.

Edward oldalra nézett, majd szép sorban a többi farkas is. Én még nem hallottam azt, amit ők, de tudtam, hogy valaki közeleg. Mindenki elkezdett morogni, és kezdtem kényelmetlenül érezni magam úgy, hogy nem tudok semmit. Rápillantottam Samre, aki ugyanolyan idegesen nézett rám, mint én rá – ő sem tudta, mi folyik itt.

Hirtelen suhogást hallottam; nem értettem, minek lehet ilyen hangja. Tudtam, hogy valami rossz közeledik, ezért belekapaszkodtam Edwardba, aki nem igazán vette ezt észre: csakis az erdőre összepontosított.

És akkor megjelentek, ha jól számoltam heten. Három sorban jöttek; elöl és hátul ketten-ketten, középen pedig hárman. Mindannyian vámpírok voltak; vörös szemű, fekete csuklyás, ijesztő külsejű vámpírok. Elől egy lány és egy fiú állt, akik valószínűleg testvérek voltak. A lány apró és sovány volt, fakó barna haja passzolt sápadt bőréhez, telt ajkai és széles szemei voltak. A fiú haja sötétebb volt, de ugyanolyan gyönyörű volt, mint a lány.

Középen három férfi állt: a két szélső unottan nézelődött, a középső szemében izgatottság, vidámság csillogott és valahonnan ismerős volt. Hátul két fiú állt; mindketten magasak voltak, de csak az egyikükön látszott, hogy izmos, a másik soványnak, de erősnek tűnt.

- Ó, de szépen összegyűltünk itt! – csapta össze kezét a középen álló férfi és elmosolyodott. Hirtelen belém csapott a felismerés: ő volt az álmom végén az a kárörvendően nevető férfi.

- Miért vagytok itt? – kérdezte Edward haragosan.

- Nyugodj meg, fiam! És már amúgy is tudod – mondta még mindig csillogó szemekkel.

- Nem! – Edward védelmezően elém állt, én meg csak értetlenül néztem magam elé.

- Hogy hívnak gyermekem? – A férfi felém sétált; a két elöl álló vámpír meghajolt, miközben elment mellettük. Edward elkezdett morogni, én meg automatikusan hátrébb léptem. – Ne félj tőlem!

- Bella – mondtam végül, mert nem akartam, hogy még közelebb jöjjön. Amint kimondtam, megállt.

- Bella! Bella, Bella, Bella! – Szinte énekelve mondta ki a nevemet, és arra jutottam, hogy ez a vámpír valószínűleg drogos vérét szívta. – Nagy bajban vagy, gyermekem!

Már fél tizenegy volt, és az idegességem csak egyre nőtt. Minden farkas Bennél volt, még Drew is. Mondjuk, ő csak azért, hogy elmondják neki, mit csináljon, amíg mi távol vagyunk. Eric azt mondta, hogy mivel nem tudják, mikor érnek vissza, Drew fog egyedül őrjáratozni. Nem láttak különösebb veszélyt mind az új farkasra, mind az indiánokra nézve, de úgy gondolták, jobb az óvatosság.

Mióta a házban voltam, minden oldalról kivesézték a tervet. Szerencsére nem esett szó rólam és a tervemről, azonban Carltól néha kaptam egy-egy dühös, de aggódó pillantást. A gyomrom egyébként is görcsben állt, de ezektől a nézésektől csak rosszabb lett.

Mindenki teljesen nyugodtan beszélt arról, hogy kire fog rátámadni és hogyan. Senki sem tűnt idegesnek, csak türelmetlennek. Először az futott át az agyamon, hogy ki az az idióta, aki arra vár, hogy gyilkoljon, de aztán rájöttem, hogy igazából én is várom. Nem a gyilkolást – azt én úgyse tudnám megtenni -, hanem azt, hogy végre halottak legyenek, hogy ne kelljen velük többet törődni.

- Oké, mindenki menjen készülődni – mondta Ben; ez a témaváltás mindenkit meglepett. – Ne kelljen kétszer mondanom!

Mindenki feltápászkodott a helyéről, majd sorban kimentek a házból. Tétován felálltam én is, de még mielőtt kimehettem volna, az alfa utánam szólt.

- Bella! – Visszafordultam. – Szerintem nem kéne megtenned – mondta csendesen. Ki sem kellett mondania, mire gondol; anélkül is tudtam, hogy a csali-dologra utal.

- Ben, kérlek! Segíteni akarok – néztem rá könyörgő szemekkel.

- Nem hagyhatom, hogy bajod essen.

- Nem lesz semmi baj. – Elég magabiztosan mondtam – talán csak annak tűnt volna fel a remegésem, aki régóta ismer -, de belül reszkettem.

- Bella, ha bármi bajod esik… - fúrta a szemét az enyémbe.

- De nem fog. Hogyan is eshetne bármi bajom? Hatan vagytok három ellen. Hamar legyőzitek őket és kész. – Féltem, hogy olyat mond, amitől meggondolom magam, ezért sarkon fordultam és kivágtattam az ajtón.

Egyre több ember nyüzsgött odakint. Mindenki felhőtlenül boldog volt – eközben páran arra készültek, hogy öljenek…

Nem tudtam, hogy mégis mit csináljak, ugyanis én úgy éreztem, teljesen fel vagyok készülve – azt leszámítva, hogy szó szerint reszkettem a félelemtől. Ha lélekben nem is, de egyébként kész voltam arra, hogy magamhoz csalogassak egy vámpírt és két vérfarkast. Bizarr.

Pár héttel ezelőttig fel sem merült bennem, hogy valaha is ilyet fogok mondani. Akármi is fog történni velem a jövőben, egy dolgot biztosan mondhatok: az életem gyökeresen megváltozott.

Eddig Sam háza felé mentem, de visszafordultam Benhez, aki a verandája lépcsőjén üldögélt. Féltem, hogy megint tart egy kiselőadást, de csak bólintott, amikor megkérdeztem, leülhetek-e mellé.

Tíz perc múlva már mindenki indulásra készen volt. Samantha odajött és sorban megölelt mindenkit.

- Bella, kérlek, nagyon vigyázz magadra – mondta, amikor rám került a sor.

- Sam, minden rendben lesz – forgattam a szemeimet, leginkább csak azért, hogy senkinek se tűnjön fel, hogy féltem, nem tudom teljesíteni a kérését.

A búcsú után bementünk az erdőbe, majd ott az alfa hozzám fordult.

- Bella, te Carllal fogsz menni; ő tudja, hogy hol a helyetek. Egy kicsit előrébb fogsz állni, mint a többiek, hogy téged vegyenek észre előbb. Tegyél úgy, mintha nézelődnél, támaszkodj neki egy fának, szóval tégy úgy, mintha semmi különös nem történne. Amikor megérkeznek, valahogy hívd fel magadra a figyelmet. Valószínűleg e nélkül is észre fognak venni, de azért hangoskodj egy kicsit. Amikor elindulnak feléd, ugorj fel Carl hátára, ő majd visszahoz téged ide. Oké?

- Persze.

Ezután mindenki elment egy-egy fa mögé, majd farkasként tért vissza. Carl odajött, én pedig azonnal felmásztam a hátára, átöleltem a nyakát, és már szaladtunk is. Hamar odaértünk Edward házához, és mindenki elfoglalta a helyét. Carl lerakott a ház jobb oldalán, szemével intett, hogy maradjak ott, majd hátra ment két farkas mellé.

Eric a ház mögött, Dave előtte, Adam és Ben pedig Carl mellett, azaz mögöttem foglalt helyet. Körültem sok fa állt, kinéztem magamnak egyet és nekitámaszkodtam. Megpróbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mintha nálam teljesen normális lenne, hogy szabadidőmben egy fának támaszkodva nézelődök, a kezem és a lábam pedig remeg. Aha, mindennapos…

Még reggel felcsatoltam magamra egy karórát, és most percenként ránéztem; a mutató nagyon lassan haladt. Háromnegyed tizenkettőkor már nagyon ideges voltam és úgy éreztem, ha nem történik már végre valami, belehalok az unalomba.

Én még nem hallottam semmit, de éreztem, hogy a farkasok egyre jobban figyelnek. Ugyan méterekkel mögöttem álltak, de a feszültségüket, a várakozásukat a szél felém is elsodorta – és én ettől csak idegesebb lettem.

Még mindig próbáltam úgy tenni, mintha csak véletlenül lennék ott, mert tudtam, hogy attól még, hogy én nem látom az ellenséget, az nem jelenti azt, hogy nincs is. Tudtam, hogy a többiek megvédenének, ha rám támadna valaki, de abban a pillanatban egyedül éreztem magam. Mintha be lennék zárva egy sötét helyre és tudnám, hogy a fogva tartóm lát engem és nevet rajtam, de én nem is vagyok annak tudatában, hogy van ott valaki rajtam kívül.

Pár másodperc múlva én is megláttam a vámpírt és a farkasokat; engem néztek. Isaac éhesen, a két farkas bosszúsan és kíváncsian. Próbáltam úgy tenni, mintha észre sem vettem volna őket, de ez nehéz volt. Rájuk emeltem riadt tekintetemet; a vámpír vigyorgott, de ez inkább vicsorgásnak tűnt.

Az aggódás és a félelem kezdte átvenni az uralmat a testem felett. Hirtelen lüktetést éreztem a fejemben. Összegörnyedtem és nem tudtam arra gondolni, hogy most jött el a menekülés pillanata. Isaac elindult felém, ha tehettem volna, már Carl hátán ültem volna, de nem. Félig a földön voltam már, de próbáltam visszanyerni az erőmet – sikertelenül. A vámpír még szélesebbre húzta vigyorát, és ez már végképp ijesztő volt.

A fejemben a fájdalom egyre erősödött, egyre jobban kínzott, és azt vettem észre, hogy már a földön fekszem. A vámpír közeledett felém, egyre jobban éreztem, hogy itt a vég, hogy már nem érdemes semmit sem tennem, de abban a pillanatban átugrott fölöttem egy farkas és rávetette magát Isaacre. Egyik pillanatról a másikra a nyugodt előkert, átváltozott csatatérré. Alex és a másik farkas meglepetten nézték az eseményeket, de végül ők is ráugrottak a harcolókra. A szemem egyfolytában lecsukódott, és úgy kellett kényszerítenem magam, hogy nyitva tudjam tartani.

Éreztem, hogy egy farkas megfog és elkezd húzni. Először azt hittem, hogy az ellenség, ezért csapkodtam össze-vissza, de aztán rájöttem, hogy Ben próbál kimenteni a harcmezőről. Megpróbáltam összpontosítani és felkelni, de a sokktól ez csak második nekipróbálkozásra sikerült. Ránéztem a harcolókra és azt vettem észre, hogy az egyik farkas holtan fekszik egy fa mellett. Testét vér borította, és láttam, hogy kitéptek belőle egy darabot. A seb látványa annyira vonzott, hogy elfelejtettem megnézni, ki lehet az, de mire ez eszembe jutott, Ben már felkapott és rohantunk vissza a rezervátumba.

Akárhogy is próbáltam visszaemlékezni arra, milyen színe lehetett a farkasnak, nem sikerült. Az egyetlen, amit anélkül tudtam, hogy én is megbizonyosodtam volna róla – ugyanis Ben szeméből tisztán kiolvasható volt -, az az volt, hogy a halott farkas közénk tartozott.

Sikítás. Zaj. Hangok. Egyre élesebben, egyre hangosabban. A földön fekszem, és csak hallgatom ezeket. Nyugtalansággal tölt el ez a helyzet, és segíteni akarok, de nem tudok felállni, képtelen vagyok megmozdulni; mintha valami odaláncolt volna a földhöz. Minden egyes levegővétel fájdalommal jár. Úgy érzem, valami nem akarja, hogy éljek, de azt sem, hogy meghaljak – kínozni akar. A lehető legfájdalmasabb módon.


Megpróbálom kinyitni a szememet, és örömmel tapasztalom, hogy meg tudom csinálni. De ez a boldogság csak addig tart, amíg meg nem látom, mi zajlik körülöttem. Verekedés, harc, gyilkolás. Mindenhol vér és kitépett szőrcsomók. De ez még nem a legrosszabb.


Mellettem valaki fekszik és hörög, csapkod, mintha menekülni próbálna. Rám néz, és a szemében látom, hogy a fájdalmai elviselhetetlenek, és segítséget kér. Nem látom teljes egészében, hogy ki lehet mellettem – csak egy elmosódott alak az egész. A szemeit viszont tökéletesen látom.


Az összes akaraterőmet összeszedem, és újra megpróbálok feltápászkodni – sikertelenül. A titokzatos szempár gazdája küzd az életéért végig a szemembe nézve. Mintha büntetne; mégpedig azért, mert nem segítek neki. Szemeiben könyörgés, élni akarás, küzdelem, fájdalom, remény, kétségbeesés és csalódottság kavarog. Fel sem tudom fogni, hogy ennyi minden lejátszódhat egy élőlényben egyszerre.


Tovább hörög és egyre dühösebben, egyre elkeseredettebben csapkod. A fogai csattognak; vicsorogva néz a halál szemébe. Beleborzongok a sikításába; nem bírom tovább nézni a szenvedését, de valami nem engedi, hogy lecsukjam a szemem. Szóval, ezért tudtam kinyitni a szemem: még jobban lehet kínozni azzal, hogy nem tudok segíteni a haldoklónak.


Az alak rúg egyet és nyög egy utolsót, majd végleg nyugton marad. Próbálom kivenni, ki lehet az, de hirtelen átalakul: egy hosszú, hollófekete hajú csillogó, sápadt bőrű ember áll a helyén és kárörvendően nevet. Rajtam.

Nyöszörgést hallottam, de senkit sem láttam a szobában. A nap már felmenőben volt, így láttam is a szobát, nem csak néztem. Miután eljutott a tudatomig, hogy az egész csak egy rossz – nagyon rossz – álom volt, rájöttem, hogy én nyöszörögtem. Valószínűleg sikítottam volna, ha tudtam volna, de hálát adtam az égnek, hogy kiszáradt a szám. Még csak az kéne, hogy idecsődüljön a fél rezervátum.

A falióra hét órát mutatott, úgyhogy úgy döntöttem, nincs értelme visszaaludnom. Egyébként sem voltam fáradt; nem is értem, miért lettem volna, hiszen kilenckor már aludtam.

Gyorsan átöltöztem, majd levánszorogtam. Sam még nem volt ébren, úgyhogy csendben megreggeliztem, majd kiültem a verandán lévő hintaágyra és elkezdtem ringatni magam.

Már sokan ébren voltak. Kisgyerekek játszottak és mindenki nevetett. Furcsa lehet ebben a közösségben felnőni. Egy teljesen más világ. Itt az emberek segítenek a másikon, nem pedig belerúgnak a földön fekvőbe. Köszönnek egymásnak, rámosolyognak egymásra, még akkor is, ha nem ismerik túl jól a másikat. Az én világomban senki sem köszön senkinek, a mosolyt pedig csak szűk baráti körben alkalmazzák. Itt az emberek tényleg boldogak, és nem csak tettetik.

Ránéztem egy kisfiúra, aki a testvérével és az anyukájával homokozott a házuk előtt. Igazából csak annyit tudtam róluk, hogy Ben rokonai - azt hiszem, az anyuka az unokatestvére -, de ez is elég volt ahhoz, hogy levonjam a következtetést: valószínűleg a kisfiúból is vérfarkas lesz. Belegondolni is borzasztó, hogy pár éven belül ő is átváltozhat, és azzal annyi a gyerekéveinek. Ha nagy szerencséje van, nem lesz belőle farkas, de ha nincs, örülhet minden egyes napnak, amit anélkül a tudat nélkül tölthet el, hogy átváltozhat egy másik alakba. Nem is csak az lehet a rossz, ha farkas vagy – mondjuk, ez attól függ, hogy kiről van szó -, hanem ha harcolni kell. Akár meg is halhat nagyon fiatalon…

A gyomrom összeugrott, amikor eszembe jutott, hogy ma is meghalhat bárki; akár én is. Mi van, ha valaki nem jön vissza? Mi van, ha az álmom a valóságot mutatja? Már máskor is megálmodtam a jövőt… Már abba is rossz belegondolni, hogy Isaac, a nőstény vagy Alex meg fog halni, de mi van, ha tőlünk sem jön vissza mindenki? Hiszen az ellenség nem fogja szépen megvárni, míg megöljük őket – védekezni fognak, ahogy tudnak, foggal-körömmel.

Vajon ki lehetett az a férfi az álmomból? És ki haldoklott benne? Igazából az sem biztos, hogy megint azt álmodtam meg, ami bekövetkezik. Lehet, hogy csak azért volt benne csata, mert egyfolytában ezen rágódtam. De akkor is érdekelne, hogy ki lehetett az a férfi a végén, aki röhögött. Egyáltalán mit tartott olyan viccesnek? Azt, hogy szenvedek?

„… egy hosszú, hollófekete hajú csillogó, sápadt bőrű ember…” Csillogó, sápadt bőrű? Vámpír, döbbentem rá. Nem Edward, nem Isaac, hanem egy számomra ismeretlen élőhalott.

- Ó, már ébren vagy? – kérdezte Sam, mire ugrottam egyet. Ennek persze az lett a következménye, hogy sikerült bevernem a fejem a hintaágy felső részébe.

- Áú! – Összesen ennyit sikerült kinyögnöm, majd mentem is be a házba jégért.

Gyorsan elővettem egy csomó jégkockát a fagyasztóból, Sam pedig a kezembe nyomott egy konyharuhát. Belecsavartam a jeget, majd szorosan hozzányomtam a fejemhez a leghidegebb oldalát. Csípett, égetett és nagyon fájt, de tudtam, ha ezt most nem bírom ki, napokig járkálhatok a fejemen egy nagy púppal.

- Nem akartalak megijeszteni – vágott aggodalmas képet Samantha. – Hogy tudtál ilyen gyorsan iderohanni és elővenni a jégkockákat? – tette fel vigyorogva.

- Gyakorlat teszi a mestert – nevettem fel. Hát igen, „ügyességemnek” hála, gyakorolhattam az ilyen helyzetekben a gyorsaságot – persze, ezeknek is sokszor az lett a következménye, hogy nagyobb sérüléseket szereztem, és mehettem a balesetire.

- Hogy-hogy felkeltél ilyen korán?

- Nem voltam fáradt. – Nem akartam részletezni az álmomat, ezért egyszerűbb volt ezt válaszolni.

- Ideges vagy? – Samet nem lehetett becsapni; átlátott rajtam, mint a szitán.

- Nem… csak félek – mondtam ki azt, amit eddig rejtegettem mindenki elől. Én mondtam, hogy megcsinálom, most már meg kell tennem.

- Bella, tényleg nem muszáj ezt tenned. Senki sem fog belekényszeríteni, sőt, örülni fognak, hogy nem eshet bajod. Nyugodtan vond vissza az ajánlatot.

Kedves volt Samtől, de csak akkor voltam képes elengedni őket harcolni – bár úgy sem tudtam volna őket visszafogni -, ha én is mehettem. Nem mintha tudnék nekik segíteni, de ha történne velük valami úgy, hogy nem vagyok ott, iszonyatos lelkiismeret-furdalásom lenne. Ha viszont ott vagyok, tudom, hogy megtettem mindent – a többiről már nem én tehetek.

Mondjuk, ismertem magam annyira, hogy még így bűntudatom lenne, ha valakinek baja esne, de azért így mégis teszek értük valamit.

- Segítek, és kérlek, ne próbálj meg lebeszélni róla. A többiek hol vannak? - Nyolc óra lehetett, és ilyenkor már itt szoktak ülni a farkasok.

- Bennél. Újra és újra elismétlik a tervet. – Az arca aggodalmasabb nem is lehetett volna. Nem is mertem belegondolni, hogyan fog érezni, amikor megyünk harcolni.

„…megyünk…” Halkan felsóhajtottam, és örültem, hogy Sam nem vette észre – különben képes lett volna erőszakkal itt tartani. Jézusom, mit csinálok már megint?! Egy igazi, élet-halál harcot fogok végignézni. Illetve, Carl majd elvisz onnan, na de mégis csak ott leszek az elején. Kicsit összerázkódtam, és ez már nem kerülte el Samantha figyelmét sem.

- Csak hideg a jég – tértem ki a válasz alól, majd a hatás kedvéért megfordítottam a konyharuhát. Persze, ez így hidegebb volt, de próbáltam úgy tenni, mintha jobban esne ez az oldala.

Samantha felment az emeletre takarítani, és én egyedül maradtam a konyhában. Pár perc múlva, amikor már úgy éreztem, a lüktetés elmúlt a fejemben, beleraktam a jégkockákat egy tálba és forró vizet engedtem rájuk. A konyharuhát felakasztottam a helyére, majd vártam, hogy elolvadjon a jég. Amikor ez megtörtént, kiöntöttem a vizet, majd – leginkább csak figyelemelterelésképpen – elmosogattam.

Ahogy közeledett az a bizonyos pillanat – a harc pillanata – egyre idegesebb lettem. Úgy döntöttem, egy séta talán enyhíthet összeszűkült gyomromon, de nem lett igazam. Egyszerűen nem tudtam magammal mit kezdeni – ideges, aggódó, de izgatott voltam. Megmagyarázhatatlan, miért, de vártam a harcot. Ez őrültség, nem normális, kezeltetnem kellene magam – futott át az agyamon.

Elindultam Ben háza felé, és arra gondoltam, hogy ha a többiek sem félnek én sem fogok. Ráadásul, ha előttük is világos lesz, hogy félek, lehet, hogy azt mondják, menjek szépen haza, majd ők elintézik egyedül. Ezzel a tudattal talán vissza tudom fojtani magamnak a félelemből fakadó remegést.

Sziasztok! Hozom a következő részt! :) Várom a véleményeket! :D

Nem tudtam, mit mondani erre. Erős késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam, de valami visszatartott: a tudat, hogy megígértem Carlnak, ésszerűen döntök, de ugyanakkor hallgatok a szívemre is. Ha most megcsókolnám, abban semmi ésszerű nem lenne, csak meggondolatlanság, és persze Carl bizalmát is véglegesen elveszteném.

Tényleg nem tudtam, mit válaszolni. Igazság szerint még sosem vallottak nekem szerelmet, sőt, igazából még nem is volt olyan fiú, aki egyáltalán megszólított. Sosem voltam népszerű; nem csak a fiúk körében nem, hanem úgy egyáltalán sem.

- Bella, kérlek, mondj valamit! – zökkentett ki Edward ideges hangja a gondolataimból.

- Oké – Istenem, egyszer mondanék valami értelmeset…

- Ez most akkor mit is jelent? – kérdezte jogosan.

- Azt, hogy… - sóhajtottam a mondat befejezése helyett. – Gondolkodnom kell. Ezt majd megbeszéljük holnapután. A harc után. Jó?

- Aha – válaszolta megbántottan. - Szia! – még mielőtt válaszolhattam volna, eltűnt.

Nem szoktam így viselkedni – főleg, ha Edwardról van szó. A probléma csak az, hogy nem akarom elveszíteni Carlt se… és pont ezért fogom elveszteni mindkettőjüket. Önző vagyok. Miért kellett nekem belekeveredni ebbe? Miért nem lehet most is ugyanolyan átlagos életem, mint amilyen volt azelőtt, hogy találkoztam volna Edwarddal? Gondolom, sokan választanák a pörgős, akciódús életet, de én inkább maradnék az unalmas, de nyugalmas mellett.

Ezen rágódtam egészen addig, amíg meg nem hallottam, hogy valaki jön a rezervátum felől: Sam érkezett aggódó arccal.

- Bella, minden rendben? – kérdezte kedvesen. – Már órák óta eltűntetek, és gondoltam, megnézem, itt vagytok-e.

- Igen, minden rendben – válaszoltam nem túl meggyőzően.

- Bella, mi a baj? – leült mellém és átkarolt. Jól esett a közelsége, de kiborított a kérdése.

- Miért kérdezi mindenki ezt? – fakadtam ki. – Ma már annyiszor hallottam…

- Gyere, visszamegyünk – mondta egy kicsit sértődötten, miközben felállt. Hiszen, ő csak jót akart…

- Bocs, nem akartalak megbántani, csak… Nem tudom, mit csináljak.

- El akarod mondani, mi bánt? – kérdezte kedvesen mosollyal az arcán.

- Hát… nem tudom, hogy mondhatnám…

- Az a baj, hogy Carl és Edward szeret téged, azt akarják, hogy válassz közülük, de te nem tudsz? – ült vissza mellém.

- Honnan tudod? – kérdeztem meglepetten.

- Nyitva tartom a szememet. Egyébként, még a vak is látja, hogy szeretnek téged. Én pedig ismerlek annyira, hogy jól össze tudjam illeszteni a kirakós darabjait.

- Mit csináljak? – tettem fel szinte már könyörögve a kérdést.

- Bella, ezt csak te tudhatod.

- Ezzel most sokat segítettél… - Bunkó vagyok, tudom. – Azt hiszem, jobb lenne, ha egyedül gondolkodhatnék egy kicsit.

- Csak nyugodtan. Gyere vissza még sötétedés előtt, nem hiszem, hogy pont most kéne elveszned.

Forgattam a szemeimet, mert úgy viselkedett, mintha az anyám lenne. Mondjuk Sam mindenkivel ilyen. Kedves, aranyos, megértő, segítőkész… Én meg az első adandó alkalommal megbántom. Egy sóhajjal fordultam vissza a másik problémámhoz, amit ugyancsak saját magamnak köszönhetek.

Úgy éreztem, a tudat, hogy választanom kell Carl és Edward között, megöl engem. Akármi is lesz a választásom – és sajnos muszáj lesz választanom, mert ha nem teszem meg, az akár halálos következményekkel is járhat -, a szívem egyik fele apró darabokra szakad. Elporlad, megsemmisül, vége lesz. Miért kell nekik ilyen nehéz döntés meghozására kényszeríteni? Nem veszik észre, hogy ezzel a háborúskodással azt kínozzák, akiért veszekednek?

A szél erősödni kezdett, és úgy gondoltam, jobb lenne visszamenni a házba. Nem akartam, hogy el kezdjenek keresni. Nem akartam újabb galibát okozni; nélkülem is elég bajuk van.

A házban csak Samantha tartózkodott, aminek örültem, mert négyszemközt akartam beszélni vele. A kanapén ült és egy filmet nézett elmélyülve, de amikor megköszörültem a torkomat, jelezve, hogy én is ott vagyok, elvigyorodott. Leültem mellé és megpróbáltam rájönni, milyen film érdekelheti ennyire. Meglepetten állapítottam meg, hogy az Interjú a vámpírral-t nézi.

Amikor meglátta csodálkozó arcomat, még szélesebbre húzta a száját – már ha ez még lehetséges volt.

- Te mióta nézel ilyeneket? – kérdeztem a vámpírokra utalva.

- Nem tehetek róla. Amikor bekapcsoltam, ez ment, és Brad Pitt idióta kinézete lefoglalt – színpadiasan felnéztem, de még én is észrevettem, milyen rosszul palástolom rosszkedvemet. – Hogy érzed magad?

- Hát… - idegességemben beszívtam az alsó ajkamat. – Ugyanúgy, mint eddig.

- Bella, tudom, hogy ez nehéz, de kérlek szépen, ne dönts csak azért hamar, mert ők siettetnek. Nem tudom, mit tennék én a helyedben, de ez így nem tisztességes tőlük.

- Miért kell egyáltalán választanom? – tettem fel egy költői kérdést fájdalommal, kesergéssel a hangomban.

- Mindketten makacsok és önzőek. Ezenkívül ellenségek; itt is győzni akarnak. Persze, valószínűleg elfogadják majd a döntésedet, de amíg nem választasz… - jelentőségteljesen elhallgatott.

- Tudom, tudom. – sóhajtottam. – Ez akkor is annyira gyerekes.

- Gyerekes, de náluk ez igazából vérre megy. Csak miattad nem támadtak még egymásra.

- Azt hiszem, elmegyek aludni. Nem lenne szerencsés, ha holnap álmos lennék.

- Bella, nem kéne ezt csinálnod! Nélküled is tudnának győzni.

- Segítenem kell – mondtam csendesen, de meggyőződéssel.

- Nem, nem kell. Ez őrültség. Szerintem…

- Sam - vágtam közbe. -, segítek és kész – ezzel a mondattal befejezettnek tekintettem a beszélgetést, és elindultam fölfelé.

Még hallottam, hogy Samantha visszakapcsolja a tévét, de nem foglalkoztam vele különösebben. Biztos voltam benne, hogy segítenem kell a harcban. Úgy éreztem, felelős vagyok érte, pedig ez a csata még azelőtt kezdődött, hogy én megszülettem.

Elmentem fürödni, és már majdnem elkezdtem fogat mosni, amikor rájöttem, hogy ma szinte semmit sem ettem. A gyomrom éhesen korgott, én pedig csodálkoztam, hogy nem vettem észre eddig, majd úgy döntöttem, lemegyek enni.

Sam még mindig a filmet nézte, de amint leléptem a lépcső utolsó fokáról, lehalkította és hátra nézett; oda, ahol álltam.

- Megéheztél? – kérdezte mosolyogva. Örültem annak, hogy nem bántottam meg nagyon. Igazából nem is akartam, és nem direkt volt, csak kikészültem. Már magam előtt is mentegetőzök; ez nem lesz így jó. – Egész nap nem ettél semmit.

- Igen. Eddig fel sem tűnt, hogy milyen éhes vagyok.

Bementem a konyhába, és mivel nem volt sok kedvem főzőcskézni, csak egy egyszerű szendvicset dobtam össze. Igazából nem is figyeltem, hogy mit rakok bele, mert az éhségtől csak az járt a fejemben, hogy gyorsan elkészüljön.

Leültem az asztalhoz, Sam-mel szemben, aki egy magazint olvasott. Nem is vettem észre, hogy utánam jött.

- Hol vannak a többiek? – kérdeztem két falat között.

- Ben házában. Pontos tervet készítenek holnapra, és próbálják eldönteni, hogy mi legyen a ma esti járőrözéssel.

- És mi van Drew-val?

- Őt még nem akarják harcolni küldeni, még nem gyakorolt eleget. Vagyis igazából még semennyit sem gyakorolt. Viszont lehet, hogy ma este járőrözni fog.

Ezzel be is fejeztük a társalgást, de egyáltalán nem következett kínos csend. Én a vacsorámat eszegettem, ő pedig az újságját olvasta. Amikor befejeztem és boldogan megállapítottam, hogy már egyáltalán nem vagyok éhes, Dave lépett be az ajtón. Szájon csókolta Samet, majd ő is keresett valami ételt.

- Mi újság, Bella? – kérdezte vidáman.

- Várom a holnapot – válaszoltam, miközben felálltam elmosogatni.

- Én is, és mindenki más is – csillogott a szeme a másnap gondolatától.

- Hogyan fogtok őrködni ma? – tette fel Sam.

- Ma éjjel kivételesen mindenki fog őrködni, hogy mindenki tudjon aludni valamennyit. Nem számítunk támadásra, hiszen Alexék biztos, hogy holnap akarnak harcolni, de azért kiküldünk egy-egy embert. Az utolsó leszek én.

- Értem. Én mentem aludni. Jó éjt! – köszöntem el, mivel befejeztem a tisztogatást.

Most már tényleg fogat mostam, átöltöztem és befeküdtem az ágyba. Alig múlt nyolc óra, így nem láttam sok esélyt arra, hogy el tudjak aludni. Nem csak azért gondoltam így, mert korán volt, hanem mert a stressz és egyéb gondolatok miatt nem is számítottam arra, hogy képes leszek aludni.

Próbáltam nem gondolni semmire, hátha az segít az elalvásban, de az agyam Carl és Edward képeivel bombázott. Mintha egy kisfilmet néznék, ami róluk és rólam szól. Az összes beszélgetésünk lejátszódott bennem, az összes gondolatom velük kapcsolatban.

Végül hagytam, hogy teljesen elárasszon minden velük kapcsolatos információ – annyira, hogy még annak sem voltam tudatában, hol vagyok. De az emlékeim egyszer csak véget értek, és helyükre belépett a nyugalom, a béke és az álmok édes keveréke.

Ha elolvastad, írj kommentet! :)

Sziasztok! Oké, oké, most már felrakom ezt a részt. Amúgy már én sem tudom, hogy drága Bellánk kivel jön össze, de már van több verzióm is a folytatásra. Na, de majd még megálmodom, hogy mi legyen. Jó olvasást! :)

Az emberek – még azok is, akik nem tudnak a vámpírokról – idegesen nézték Edwardot. A farkasok is ugrásra készen álltak, főleg Carl – érthető okokból. Drew nem volt jelen; gondolom, ő még nem áll készen egy igazi csatára.
Nem mertem Edward szemébe nézni, de a szemem sarkából láttam, hogy keresi a tekintetemet és átkozza, hogy az én gondolataimat nem tudja olvasni. Igazából, már én sem értettem, miért nem nézek rá, miért teszek úgy, mintha ott se lenne, de úgy éreztem megcsaltam, becsaptam.
Bementünk a házba és elfoglaltuk szokásos helyünket. Sam, még mielőtt Edward megérkezett volna, kirakott az asztalra enni-innivalót. Persze tudta, hogy a vámpírok nem fogyasztanak emberi ételt – mármint olyan ételt, amit emberek esznek, nem pedig, ami bennük kering. A feszültségtől, amit az okozott, hogy ellenségek ülnek egymással szemben, és senki sem lehet biztos a másik következő lépésében – illetve Edward valamennyire igen -, senkinek sem volt étvágya. Illetve a vámpírnál nem tudtam megállapítani, de próbáltam erre nem gondolni.
- Szóval, úgy döntöttetek, segítetek – szólalt meg először Edward. – Köszönöm, de ha mégsem akartok, elmehetek. Nem kell segítenetek. Nem akarom, hogy miattam valakinek baja essen – fúrta a szemét Carléba bűntudattal.
- Nem, Edward, döntöttünk. Erről már nem beszélhetsz le – mondta Ben magabiztosan. Ő volt az egyetlen, akin nem látszott félelem vagy megvetés, aki nem nézett rosszindulattal a saját ellenségére, aki jelen pillanatban a szövetségese volt.
- Ti mondtátok! – nézett körbe az említett szövetséges. – Van néhány információm és ötletem, amit megosztanék veletek. Tudom, mikor akarnak megtámadni.
- A házadban akarnak lecsapni rád? – kérdezte Eric, mire egy bólintást kapott válaszul. – Ahol tiéd a hazai pálya előnye? Ráadásul olvasol a gondolataikban… - teljesen olyan volt, mintha régi barátok lennének, de tudtam, amint vége ennek az ügynek, ugyanúgy utálni fogják egymást. És nekem akkor döntenem kell közülük, amire valószínűleg képtelen leszek. Most is a kés élén táncolok, de vajon melyik oldalon végzem? Magamban sóhajtottam egyet; nem mertem hangosan, mert az, hála erős hallásuknak, akár kínos kérdésekhez is vezethetne.
- Igen, de én arra gondoltam, hogy hátba kéne őket támadni.
- Van pontos terved? – kérdezte Adam. – Mit tudsz még?
- Holnap akarnak támadni, délben, amikor a legjobban süt a nap. Megfigyelték, hogy olyankor általában otthon vagyok.
- Esme is segít? – kérdezte Ben.
- Nem – érkezett a szűkszavú válasz.
- Szóval, mi a terv? – látszólag Eric már harcolna, ha tehetné.
- Nem mondanám tervnek – kezdte Edward -, de ez alapján elindulhatunk valamerre. – néhányan előrébb dőltek, mintha nem hallanák az éles fülükkel, hogy mit mond. – Arra gondoltam, hogy én bent leszek a házban, mint ahogy arra számítanak. Amikor megpróbálnak valahol bejutni, ti megtámadjátok őket hátulról. Ez meglepetésként érné őket, és itt már én is beszállok a harcba. Egy baj van ezzel: ha a szél ellenünk van, nem biztos, hogy sikerül.
- Az ötlet jó, csak valahogy finomítani kellene rajta – értett egyet Dave a vámpír első mondatával. – Mi lenne, ha mi minden oldalról védenénk a házat? Nem tudjuk, hol akarnak bemenni.
- Ez igaz, de ne védjük minden oldalról. Tudom, hogy a ház bal oldala felől érkeznek. Ha onnan is védenénk, csak a lebukás esélyét növelnénk – mondta Edward.
- Hé, mi lenne, ha lenne egy csalitok? – vetettem fel.
- Nem! – kiáltotta egyszerre Carl és Edward, és Samtől is kaptam egy csúnya, aggódó nézést. A többieknek mintha fel sem tűnt volna, mit mondtam; a legtöbben valószínűleg fejben már harcoltak és próbáltak egy még jobb tervet összehozni.
- Miért? Hiszen akkor Isaac biztos közelebb jönne, és elterelné a figyelmét a farkasokról. Biztos, ami biztos – néztem Edward szemébe ma először. – És a nőstény és Alex valószínűleg meg lenne lepődve.
- Bella, ez veszélyes – mondta Edward meggyőzően kedves hangon, de én csak ráztam a fejemet. Nem hagyhatom, hogy lebeszéljen erről. – Mi van, ha Isaac… megöl? – nehezen mondta ki az utolsó szót és Carl is nyelt egy nagyot.
- Nem fog. Figyelj, a ház előtt, de azért messze, hogy ne fogjanak gyanút Isaacék, álljon egy farkas és a ház mögött is. A jobb oldalon pedig én a maradék farkassal mögöttem. Szerintem megoldható és hatásos.
- Nem hiszem, hogy… - kezdte Carl, de Ben a szavába vágott.
- Igazad van, Bella, de nem hiszem, hogy fel kéne áldozni magad ezért – Carl és Edward helyeslően bólogattak.
- Milyen feláldozni? – kérdeztem értetlenül. – Hiszen csak arról van szó, hogy ott állok.
- Mindannyian tudjuk, hogy ha valaki közülünk bajban lenne, megpróbálnál segíteni neki – mondta Carl és talán igaza volt, de nem érdekelt. Nem fogom ölbe tett kézzel végignézni, hogy a szeretteim meghalnak.
- Egy feltétellel, Bella – kezdte Ben felemelt mutatóujjal, mielőtt én mondhattam volna bármit is. – Csak akkor lehetsz ott, ha, amint megtámadjuk Isaacéket, te elrohansz valamelyik farkas hátán.
Kérdőn néztem Edwardra.
- Carl? – kérdezte egy megadó sóhajjal, de még mindig engem nézett.
- Benne vagyok – sziszegte a szája sarkából a megnevezett. Végre egyetértettek valamiben, bár én nem voltam biztos abban, hogy jó az, hogy ebben értenek egyet.
- Akkor ezt megbeszéltük. Tizenegykor álljunk a helyünkön? – kérdezte Ben.
- Igen, úgy jó lesz – bólintott Edward, majd rám nézett. – Bella, maradsz, vagy átjössz?
Ezzel most megfogott. Szívem szerint mentem volna vele, de azzal azonnal ellent mondanék annak, amit Carlnak mondtam. Így viszont lehet, hogy Edward nem fog örülni…
- Azt hiszem, maradok, de beszélhetnék veled négyszemközt?
- Edward, felőlem maradhatsz még a rezervátumban, de próbáld meg nem felhívni magadra a figyelmet és nem megijeszteni az embereket – mondta Ben, mire Edward újból bólogatott.
- Jössz, Bella? – kérdezte, miközben felállt.
Én is felálltam és visszatoltam a széket; mindezt szépen lassan. Mindenki ugyanazzal a vajon-mit-akar-halogatni nézéssel mért végig, még Carl is. Azzal a különbséggel, hogy az ő szemében aggódás is kavargott.
A vámpír kinyitotta az ajtót és előre engedett, majd becsukta maga mögött. A benti feszült levegő után jól esett a friss oxigén.
Az erdő felé tartottunk rengeteg kíváncsi szempár kíséretében. Nem mentünk be nagyon a sűrűbe; még látszottak a házak, amikor megálltunk. Edward gondolkodó arccal nézett egy fát. Nem értettem, mi olyan különleges a növényben, de egyszer csak közelebb lépett hozzá és megfogta a törzsét. A következő pillanatban pedig már a kezében volt a kitépett fa. Szabályosan kettétörte, majd a hosszabb részét eldobta, a rövidebb részét pedig lerakta a földre és intett, hogy üljek le. Vonakodva ugyan, de megtettem, amit kért.
- Ezt meg miért csináltad? – féltem, hogy teljesen megőrült, de szerencsére a válasz normális volt. Legalábbis egy vámpír szájából.
- Le kellett vezetnem a feszültséget és az adrenalint, ami időközben összegyűlt bennem – mondta, miközben leült mellém. - Miért akartál velem beszélni? – kérdezte, és nekem tényleg gondolkodnom kellett ezen. Egyszerűen nem tudtam én sem, de úgy éreztem, valamit mondanom kell neki. Egy pillanattal később, amikor felnéztem az arcára, rájöttem: csak egyszerűen több időt akartam vele tölteni kettesben.
- Esme miért nem segít? – kérdeztem végül, csak azért, hogy mondjak valamit, és hogy kerüljük a kínos csendet.
- Nincs itt – kérdőn néztem rá, úgyhogy folytatta. – Egy vámpírcsaládhoz ment északra. Megígérték neki, hogy felújíthatja a házukat és én egyébként sem akartam, hogy maradjon a harcra, ezért elment hozzájuk restaurálni.
- Ó, értem – ennél értelmesebb nem jutott eszembe, és akárhogy is gondolkoztam, értelmetlenebbet sem találtam.
- Bella, komolyan gondoltad, amikor azt mondtad Carlnak, én nem számítok? – kérdezte komolyan a szemembe nézve.
- Én… nem… Honnan tudod? – próbáltam kikerülni a feleletet egy olyan kérdéssel, amire nagyon jól tudtam a választ.
- Amikor kijöttünk a házból, erre gondolt. Válaszolj, kérlek! – fogta meg a kezemet ösztönzésképpen, de én elhúztam az enyémet.
- Ó… - ennyi tellett tőle.
Először nem értettem, miért mondta ezt, majd leesett, hogy félreértelmezte a mozdulatomat.
- Edward, ez…– kezdtem volna bele a magyarázkodásba, de ő leállított.
- Semmi baj, Bella! Megértem. Hiszen, ki is vagyok én? Csak egy szörnyeteg, aki embereket öl – állt fel, mint aki menni készülne, de én felugrottam és megfogtam a kezét. Ezzel ugyan nem tudtam végérvényesen visszatartani, de egy pillanatra megállt.
- Edward…
- Azt hiszem, mennem kell – vágott bele újra a szavamba.
- Hagynád végre, hogy végigmondjam? – csattantam fel, de legalább Edward végre felém fordult egy sóhajjal; keze még mindig az enyémben volt. Nem néztem a szemébe, mert tudtam, hogy így több esély van arra, hogy össze tudjak rakni néhány értelmes mondatot. – Én… azt hiszem, már nem tudom, mit érzek. Ráadásul az, hogy így utáljátok egymást, cseppet sem segít abban, hogy tisztázzam az érzéseimet magam előtt – próbáltam csúnyán nézni rá, de nem ment. Amint felnéztem rá, elgyengültem, és persze képtelen voltam levenni róla a szememet. Annyira tökéletes!
Az ujjai kiszabadították magukat az enyémek közül, és elkezdte cirógatni a karomat, közben pedig féloldalasan mosolygott, ugyanis tudta, hogy ez legalább úgy hat rám, mint másra az alkohol vagy a drogok. Az összes akaraterőmre szükségem volt ahhoz, hogy elrántsam magam tőle, és ne teperjem le az erdő közepén, de végül megtettem.
- Erről beszélek! – fakadtam ki most már kontroll alatt, miközben leültem a fatörzsre. – Nem tudok gondolkozni, ha ezt csinálod.
- A puszta jelenlétemtől is megszédülsz – mondta még mindig féloldalas mosolyra húzott szájjal, de ezt csak a szemem sarkából láttam: lehajtottam a fejemet, hogy még véletlenül se nézzek rá.
- Épp ez a baj. Nem tudom, hogy ez most igazi érzés vagy csak a kinézetedtől érzem így.
- És mit érzel, ha a kutyával vagy?
- Ő is képes téged Edwardnak hívni, úgyhogy közlöm veled, hogy Carl a neve – mondtam kicsit élesebben, mint akartam.
- Mit érzel, ha Carllal vagy? – kérdezte olyan kedves hangon, hogy azt hittem elolvadok.
- Nem tudom. De az ő érzéseiben biztos lehetek; a bevésődés egy életre szól.
- Bevésődés? Jézusom! Én erről nem is tudtam – a hangja tele volt meglepődéssel és mintha egy kis csalódottságot is éreztem volna benne halvány reménnyel megfűszerezve. - Azt hittem, csak szimplán szerelmes beléd, de ez így más. Tudod, hogy biztosan szeret téged, de azt nem, hogy én mit érzek – leült mellém, és ugyanúgy lehajtotta a fejét, mint én.
Pár percig csöndben ültünk, de aztán egyik pillanatról a másikra, ott termett előttem. Kezét az állam alá csúsztatta és így kényszerített arra, hogy a szemébe nézzek.
- Bella, tudom, hogy te nem tudod pontosan hogy érzek én irántad, és az az igazság, hogy én sem tudom, mi ez. Életemben először érzek így, és azt hiszem, ezt szokták szerelemnek hívni az emberek – szemében az kavargott, amiről beszélt: szerelem.