Sikítottam és ösztönösen ütöttem, amit értem, de a rejtélyes idegen már nem volt ott. Egy rövid pillanatig nem éreztem semmit, és azt hittem, meghaltam, de aztán elképzelhetetlen fájdalom borított el, és azt kívántam, bárcsak halott lennék.
Mintha valaki lávába dobott volna, amiben sav is van. Mintha egy busz jött volna nekem iszonyatos sebességgel, aztán amint nekem ütközött felrobbant és meggyulladtam. A fájdalom ahelyett, hogy megszűnt volna, csak erősebb lett. Minden porcikámban ott volt, és mindet égette, szúrta és marta. Ordítani akartam, de nem tudtam; meg akartam szűntetni, de nem tudtam, hogyan; meg akartam halni, de valami nem engedte.
Valami eszembe jutatta, hogy élnem kell. Élnem kell, méghozzá Edwardért. Az agyam kikapcsolt mindent, kivéve az iszonyatos fájdalmat és Edward képét.
Egyik felem azt mondta, kibírja a kínt Edwardért, a másik azt, hogy inkább meghal, csak ne kelljen szenvedni. Nem tudtam, melyik felemnek van igaza, de az újabb irtózatos lánghullám miatt nem is érdekelt. Ez most sokkal erősebb volt, mint az eddigiek, és amilyen hirtelen jött, olyan hamar ment is el.
- Bella, Bella, jaj, Istenem, Bella – szólongatott Esme. Úgy éreztem, a fülembe kiabál, de amint kinyitottam a szememet, láttam, hogy nincs is a szobában. A konyhában csinált valamit, és közben magában beszélt.
A nappaliban feküdtem a kanapén, de az egész hely olyan más volt. Láttam az apró porszemcséket és, ha kinéztem az ablakon olyan helyekig elláttam, ahol még nem is voltam. Nem értettem, mi történik velem, arra gondoltam, ez csak egy álom.
- Jaj, Bella, végre felébredtél. Sajnálom, sajnálom, sajnálom – kántálta, miközben leült elém.
- Mi történt? – kérdeztem értetlenül.
- Vámpírrá változtál – suttogta.
Elfogott a rémület. Mi az, hogy vámpírrá változtam? Ez lehetetlen. De akkor rájöttem, mi történt: valaki megtámadt és belém harapott; direkt változtatott át. Vajon mi oka lehetett rá?
Ben jött be a házba, nyomában Carllal. Mindketten aggodalmas arcot vágtak; Carlé bűntudattal volt megfűszerezve.
- Bella, minden rendben? – kérdezte Esme aggódva.
Körülnéztem, és észrevettem, hogy senki nincs a házban Esmén és rajtam kívül. Már képzelődöm is!
- Igen, persze. – De amint kimondtam, megláttam magam előtt egy őzet, aki futott valami elől.
- Azt hiszem, el kéne mennünk vadászni – mondta Esme, mire a kép eltűnt előlem. – Én is rég ettem, és gondolom, te is éhes vagy.
A vadászat gondolatára is összeborzongtam, de én is beláttam, hogy hihetetlenül éhes vagyok, és amint arra gondoltam, hogy eszek – illetve iszok -, méreg kezdett el termelődni a számban.
Szó nélkül kifutottunk a házból, és bementünk az erdőbe; Esme végig szorosan követett. Mélyet szippantottam a levegőből, és megéreztem valaminek a szagát. Elindultam abba az irányba, ahonnan a szagok jöttek, és egy nagyobbacska mezőn találtam magam. Körülbelül tíz őz ugrándozott, de ahelyett, hogy néztem volna őket, lassan elindultam az egyik felé. Az illata teljesen elbódított, és, mint valami őrült, futottam utána.
Menekült előlem, és csak akkor esett le, hogy ugyanazt láttam magam előtt, mint a házban, amikor már a szerencsétlen állat vérét szívtam. Megdöbbentem, de úgy gondoltam, ráérek később is foglalkozni vele, ezért inkább csak arra koncentráltam, hogy ne vesszen kárba egy csepp vér se.
Amikor megittam az összes vérét az állatnak, szememmel megkerestem Esmét. Épp egy őzzel végzett, majd odafutott hozzám.
- Mehetünk vissza?
- Igen – válaszoltam.
Pillanatok alatt visszaértünk a házba; leültem a kanapéra, és rájöttem, hogy mit is tettem az előbb. Egy állat vérét ittam. És normálisnak gondoltam. Úgy éreztem, ez a helyes és a megszokott. Most már így kell élnem.
Elszörnyedtem és összeborzongtam egy időben azzal, hogy Carl és Ben beléptek az ajtón. Ugyanaz a mozdulatsor, amit már láttam egyszer. Carl szemei egy pillanatig kővé dermedtek és összekapcsolódtak az enyéimmel. Mintha meglepődött valamin, de aztán elszomorodott.
- Vámpír lettél – mondta Carl letörten, amikor leült mellém. Épp meg akartam kérdezni Esmét, hogy miért láttam előre a dolgokat, de Carl láttán nem akartam a saját problémáimat is felvetni.
- Igen – mondtam halkan, de a hangom mégis vidámabban csengett, mint eddig bármikor. Csak most vettem észre, hogy az is megváltozott.
- De hogyan? – Láttam, hogy tényleg kíváncsiak, ezért gyorsan összefoglaltam.
- Megtámadt egy vámpír. Megharapott, aztán el is ment. Nem láttam, hogy ki az. – Nem is tudom, mire számítottam, de arra végképp nem, hogy Carl odaugrik Esméhez és elkapja a nyakát.
- Te voltál! – mondta neki.
Odarohantam és lefejtettem Carl kezét Esme nyakáról. Meglepetten tapasztaltam, hogy még Carl ellenállása ellenére is sikerült ez a művelet. Carl is csodálkozva nézett rám, Esme pedig hálálkodva, de ő nem lepődött meg.
- Még újszülött vagy. Ők erősebbek az idősebb vámpíroknál – magyarázta meg.
Újra kinyílt az ajtó, és belépett a többi farkas és Samantha; feszülten mosolyogtak.
- Bella, jól vagy? – kérdezte Carl.
- Már miért ne… - kezdtem volna a kérdést, amikor észrevettem, hogy senki sem lépett be az ajtón. – Az előbb beléptek.
- Kik? – kérdezte Carl feszengve.
- Samantha és a többiek. – Amint ezt kimondtam, beléptek a megnevezettek. Biztos voltam abban, hogy tényleg bejöttek, mert Carl csodálkozva nézett rám, Esme pedig odarohant hozzájuk; Ben viszont csak ült és gondolkozott.
- Ugyanezt láttad? – kérdezte az bejáratra mutatva. Bólintottam, mire felszisszent. – Bella, próbálj meg arra koncentrálni, hogy mit fogok mondani egy perc múlva! – utasított, mire feszült csönd telepedett a házra.
Behunytam a szemem, és erősen koncentráltam. Ben ugyanúgy állt, mint eddig, és szólásra nyitotta a száját.
- Látod a jövőt.
Megborzongtam és kinyitottam a szemem. Nem értettem, hogy miért kellett kinyitnom, amikor eddig is láttam, mi történt.
- Látom a jövőt? – kérdeztem kiáltva, mire mindenki meglepetten rám nézett. – Már máskor is volt ilyen. Úgy értem, emberként is volt olyan, hogy azt álmodtam, ami később megtörtént, de most irányítani is tudom.
Újra becsuktam a szememet, és nem foglalkoztam azzal, hogy mindenki egyszerre kezdett el kérdezősködni. Próbáltam arra gondolni, hogy Carl mit mond majd a képességemről.
- Ez… eszméletlen jó.
- Kösz, Carl – mondtam mosolyogva, amikor visszatértem a jelenbe. Értetlenül nézett rám, ezért megkérdeztem. – Mit gondolsz a jövőbelátásról?
- Ez… eszméletlen jó – mondta el újra a szavakat, mire a vigyorom még nagyobbra húzódott. – Szóval, mire is mondtad, hogy kösz?
- Láttam, hogy ezt fogod mondani. Mármint azt, hogy eszméletlen jó.
- Hát az. Úgy értem, először furcsa volt, aztán, amikor leesett, hogy így mindig látod, ki mit akar, már jónak tartottam – mosolyodott el lágyan.
Megint csak arra gondol, hogy biztonságban vagyok-e. Halkan sóhajtottam, és bűntudatom támadt, hogy eddig mindig visszautasítottam Carlt. De most vámpír vagyok! Lehet, hogy nincs is belém vésődve.
- Hé, Carl – húztam arrébb, bár tudtam, hogy így is meghall mindenki Samen kívül. – Még mindig belém vagy vésődve? – kérdeztem egy szuszra.
- Nem. – Valamiért elszomorodtam. – Újra beléd vagyok vésődve.
- Tessék?
- Amikor „meghaltál” ez a láthatatlan kötelék megszakadt közöttünk, de amikor most újra megláttalak, megint megtörtént.
Nem tudtam, mit mondjak erre, de szerencsére Sam megmentett.
- Bella, milyen vámpírnak lenni?
- Érdekes… és más. Mindent látok, mindent hallok, minden megváltozott – mondtam szomorúan a végét.
- Bella – karolt át –, attól, hogy vámpír vagy, mi ugyanúgy szeretünk téged. Az, hogy Carl már nincs beléd vésődve, még nem jelenti azt, hogy nem lehettek jóban.
- Ööö… újra belém vésődött – javítottam ki.
- Mi? De hisz ez csodás! – ölelt át boldogan.
- Sam, vámpír vagyok. Nem hiszem, hogy a la pushiak örülnének annak, ha odamennék.
- Bella, azt hívunk oda, akit akarunk. De gondolom, már itt fogsz lakni. – Ránéztem Esmére, aki eddig minket figyelt, és most boldogan bólogatott.
- Azt hiszem – mondta Esmére vigyorogva.

Ui.: Mielőtt megkérdeznétek, tudom, hogy Meyernél úgy van, hogy Alice nem látja a farkasok jövőjét, de nálam nem pont olyan a képessége, ergo Bella mindenkiét látja.

Ha elolvastad, légyszi, írj véleményt! :)