Sikítás. Zaj. Hangok. Egyre élesebben, egyre hangosabban. A földön fekszem, és csak hallgatom ezeket. Nyugtalansággal tölt el ez a helyzet, és segíteni akarok, de nem tudok felállni, képtelen vagyok megmozdulni; mintha valami odaláncolt volna a földhöz. Minden egyes levegővétel fájdalommal jár. Úgy érzem, valami nem akarja, hogy éljek, de azt sem, hogy meghaljak – kínozni akar. A lehető legfájdalmasabb módon.


Megpróbálom kinyitni a szememet, és örömmel tapasztalom, hogy meg tudom csinálni. De ez a boldogság csak addig tart, amíg meg nem látom, mi zajlik körülöttem. Verekedés, harc, gyilkolás. Mindenhol vér és kitépett szőrcsomók. De ez még nem a legrosszabb.


Mellettem valaki fekszik és hörög, csapkod, mintha menekülni próbálna. Rám néz, és a szemében látom, hogy a fájdalmai elviselhetetlenek, és segítséget kér. Nem látom teljes egészében, hogy ki lehet mellettem – csak egy elmosódott alak az egész. A szemeit viszont tökéletesen látom.


Az összes akaraterőmet összeszedem, és újra megpróbálok feltápászkodni – sikertelenül. A titokzatos szempár gazdája küzd az életéért végig a szemembe nézve. Mintha büntetne; mégpedig azért, mert nem segítek neki. Szemeiben könyörgés, élni akarás, küzdelem, fájdalom, remény, kétségbeesés és csalódottság kavarog. Fel sem tudom fogni, hogy ennyi minden lejátszódhat egy élőlényben egyszerre.


Tovább hörög és egyre dühösebben, egyre elkeseredettebben csapkod. A fogai csattognak; vicsorogva néz a halál szemébe. Beleborzongok a sikításába; nem bírom tovább nézni a szenvedését, de valami nem engedi, hogy lecsukjam a szemem. Szóval, ezért tudtam kinyitni a szemem: még jobban lehet kínozni azzal, hogy nem tudok segíteni a haldoklónak.


Az alak rúg egyet és nyög egy utolsót, majd végleg nyugton marad. Próbálom kivenni, ki lehet az, de hirtelen átalakul: egy hosszú, hollófekete hajú csillogó, sápadt bőrű ember áll a helyén és kárörvendően nevet. Rajtam.

Nyöszörgést hallottam, de senkit sem láttam a szobában. A nap már felmenőben volt, így láttam is a szobát, nem csak néztem. Miután eljutott a tudatomig, hogy az egész csak egy rossz – nagyon rossz – álom volt, rájöttem, hogy én nyöszörögtem. Valószínűleg sikítottam volna, ha tudtam volna, de hálát adtam az égnek, hogy kiszáradt a szám. Még csak az kéne, hogy idecsődüljön a fél rezervátum.

A falióra hét órát mutatott, úgyhogy úgy döntöttem, nincs értelme visszaaludnom. Egyébként sem voltam fáradt; nem is értem, miért lettem volna, hiszen kilenckor már aludtam.

Gyorsan átöltöztem, majd levánszorogtam. Sam még nem volt ébren, úgyhogy csendben megreggeliztem, majd kiültem a verandán lévő hintaágyra és elkezdtem ringatni magam.

Már sokan ébren voltak. Kisgyerekek játszottak és mindenki nevetett. Furcsa lehet ebben a közösségben felnőni. Egy teljesen más világ. Itt az emberek segítenek a másikon, nem pedig belerúgnak a földön fekvőbe. Köszönnek egymásnak, rámosolyognak egymásra, még akkor is, ha nem ismerik túl jól a másikat. Az én világomban senki sem köszön senkinek, a mosolyt pedig csak szűk baráti körben alkalmazzák. Itt az emberek tényleg boldogak, és nem csak tettetik.

Ránéztem egy kisfiúra, aki a testvérével és az anyukájával homokozott a házuk előtt. Igazából csak annyit tudtam róluk, hogy Ben rokonai - azt hiszem, az anyuka az unokatestvére -, de ez is elég volt ahhoz, hogy levonjam a következtetést: valószínűleg a kisfiúból is vérfarkas lesz. Belegondolni is borzasztó, hogy pár éven belül ő is átváltozhat, és azzal annyi a gyerekéveinek. Ha nagy szerencséje van, nem lesz belőle farkas, de ha nincs, örülhet minden egyes napnak, amit anélkül a tudat nélkül tölthet el, hogy átváltozhat egy másik alakba. Nem is csak az lehet a rossz, ha farkas vagy – mondjuk, ez attól függ, hogy kiről van szó -, hanem ha harcolni kell. Akár meg is halhat nagyon fiatalon…

A gyomrom összeugrott, amikor eszembe jutott, hogy ma is meghalhat bárki; akár én is. Mi van, ha valaki nem jön vissza? Mi van, ha az álmom a valóságot mutatja? Már máskor is megálmodtam a jövőt… Már abba is rossz belegondolni, hogy Isaac, a nőstény vagy Alex meg fog halni, de mi van, ha tőlünk sem jön vissza mindenki? Hiszen az ellenség nem fogja szépen megvárni, míg megöljük őket – védekezni fognak, ahogy tudnak, foggal-körömmel.

Vajon ki lehetett az a férfi az álmomból? És ki haldoklott benne? Igazából az sem biztos, hogy megint azt álmodtam meg, ami bekövetkezik. Lehet, hogy csak azért volt benne csata, mert egyfolytában ezen rágódtam. De akkor is érdekelne, hogy ki lehetett az a férfi a végén, aki röhögött. Egyáltalán mit tartott olyan viccesnek? Azt, hogy szenvedek?

„… egy hosszú, hollófekete hajú csillogó, sápadt bőrű ember…” Csillogó, sápadt bőrű? Vámpír, döbbentem rá. Nem Edward, nem Isaac, hanem egy számomra ismeretlen élőhalott.

- Ó, már ébren vagy? – kérdezte Sam, mire ugrottam egyet. Ennek persze az lett a következménye, hogy sikerült bevernem a fejem a hintaágy felső részébe.

- Áú! – Összesen ennyit sikerült kinyögnöm, majd mentem is be a házba jégért.

Gyorsan elővettem egy csomó jégkockát a fagyasztóból, Sam pedig a kezembe nyomott egy konyharuhát. Belecsavartam a jeget, majd szorosan hozzányomtam a fejemhez a leghidegebb oldalát. Csípett, égetett és nagyon fájt, de tudtam, ha ezt most nem bírom ki, napokig járkálhatok a fejemen egy nagy púppal.

- Nem akartalak megijeszteni – vágott aggodalmas képet Samantha. – Hogy tudtál ilyen gyorsan iderohanni és elővenni a jégkockákat? – tette fel vigyorogva.

- Gyakorlat teszi a mestert – nevettem fel. Hát igen, „ügyességemnek” hála, gyakorolhattam az ilyen helyzetekben a gyorsaságot – persze, ezeknek is sokszor az lett a következménye, hogy nagyobb sérüléseket szereztem, és mehettem a balesetire.

- Hogy-hogy felkeltél ilyen korán?

- Nem voltam fáradt. – Nem akartam részletezni az álmomat, ezért egyszerűbb volt ezt válaszolni.

- Ideges vagy? – Samet nem lehetett becsapni; átlátott rajtam, mint a szitán.

- Nem… csak félek – mondtam ki azt, amit eddig rejtegettem mindenki elől. Én mondtam, hogy megcsinálom, most már meg kell tennem.

- Bella, tényleg nem muszáj ezt tenned. Senki sem fog belekényszeríteni, sőt, örülni fognak, hogy nem eshet bajod. Nyugodtan vond vissza az ajánlatot.

Kedves volt Samtől, de csak akkor voltam képes elengedni őket harcolni – bár úgy sem tudtam volna őket visszafogni -, ha én is mehettem. Nem mintha tudnék nekik segíteni, de ha történne velük valami úgy, hogy nem vagyok ott, iszonyatos lelkiismeret-furdalásom lenne. Ha viszont ott vagyok, tudom, hogy megtettem mindent – a többiről már nem én tehetek.

Mondjuk, ismertem magam annyira, hogy még így bűntudatom lenne, ha valakinek baja esne, de azért így mégis teszek értük valamit.

- Segítek, és kérlek, ne próbálj meg lebeszélni róla. A többiek hol vannak? - Nyolc óra lehetett, és ilyenkor már itt szoktak ülni a farkasok.

- Bennél. Újra és újra elismétlik a tervet. – Az arca aggodalmasabb nem is lehetett volna. Nem is mertem belegondolni, hogyan fog érezni, amikor megyünk harcolni.

„…megyünk…” Halkan felsóhajtottam, és örültem, hogy Sam nem vette észre – különben képes lett volna erőszakkal itt tartani. Jézusom, mit csinálok már megint?! Egy igazi, élet-halál harcot fogok végignézni. Illetve, Carl majd elvisz onnan, na de mégis csak ott leszek az elején. Kicsit összerázkódtam, és ez már nem kerülte el Samantha figyelmét sem.

- Csak hideg a jég – tértem ki a válasz alól, majd a hatás kedvéért megfordítottam a konyharuhát. Persze, ez így hidegebb volt, de próbáltam úgy tenni, mintha jobban esne ez az oldala.

Samantha felment az emeletre takarítani, és én egyedül maradtam a konyhában. Pár perc múlva, amikor már úgy éreztem, a lüktetés elmúlt a fejemben, beleraktam a jégkockákat egy tálba és forró vizet engedtem rájuk. A konyharuhát felakasztottam a helyére, majd vártam, hogy elolvadjon a jég. Amikor ez megtörtént, kiöntöttem a vizet, majd – leginkább csak figyelemelterelésképpen – elmosogattam.

Ahogy közeledett az a bizonyos pillanat – a harc pillanata – egyre idegesebb lettem. Úgy döntöttem, egy séta talán enyhíthet összeszűkült gyomromon, de nem lett igazam. Egyszerűen nem tudtam magammal mit kezdeni – ideges, aggódó, de izgatott voltam. Megmagyarázhatatlan, miért, de vártam a harcot. Ez őrültség, nem normális, kezeltetnem kellene magam – futott át az agyamon.

Elindultam Ben háza felé, és arra gondoltam, hogy ha a többiek sem félnek én sem fogok. Ráadásul, ha előttük is világos lesz, hogy félek, lehet, hogy azt mondják, menjek szépen haza, majd ők elintézik egyedül. Ezzel a tudattal talán vissza tudom fojtani magamnak a félelemből fakadó remegést.