Sziasztok! Oké, oké, most már felrakom ezt a részt. Amúgy már én sem tudom, hogy drága Bellánk kivel jön össze, de már van több verzióm is a folytatásra. Na, de majd még megálmodom, hogy mi legyen. Jó olvasást! :)

Az emberek – még azok is, akik nem tudnak a vámpírokról – idegesen nézték Edwardot. A farkasok is ugrásra készen álltak, főleg Carl – érthető okokból. Drew nem volt jelen; gondolom, ő még nem áll készen egy igazi csatára.
Nem mertem Edward szemébe nézni, de a szemem sarkából láttam, hogy keresi a tekintetemet és átkozza, hogy az én gondolataimat nem tudja olvasni. Igazából, már én sem értettem, miért nem nézek rá, miért teszek úgy, mintha ott se lenne, de úgy éreztem megcsaltam, becsaptam.
Bementünk a házba és elfoglaltuk szokásos helyünket. Sam, még mielőtt Edward megérkezett volna, kirakott az asztalra enni-innivalót. Persze tudta, hogy a vámpírok nem fogyasztanak emberi ételt – mármint olyan ételt, amit emberek esznek, nem pedig, ami bennük kering. A feszültségtől, amit az okozott, hogy ellenségek ülnek egymással szemben, és senki sem lehet biztos a másik következő lépésében – illetve Edward valamennyire igen -, senkinek sem volt étvágya. Illetve a vámpírnál nem tudtam megállapítani, de próbáltam erre nem gondolni.
- Szóval, úgy döntöttetek, segítetek – szólalt meg először Edward. – Köszönöm, de ha mégsem akartok, elmehetek. Nem kell segítenetek. Nem akarom, hogy miattam valakinek baja essen – fúrta a szemét Carléba bűntudattal.
- Nem, Edward, döntöttünk. Erről már nem beszélhetsz le – mondta Ben magabiztosan. Ő volt az egyetlen, akin nem látszott félelem vagy megvetés, aki nem nézett rosszindulattal a saját ellenségére, aki jelen pillanatban a szövetségese volt.
- Ti mondtátok! – nézett körbe az említett szövetséges. – Van néhány információm és ötletem, amit megosztanék veletek. Tudom, mikor akarnak megtámadni.
- A házadban akarnak lecsapni rád? – kérdezte Eric, mire egy bólintást kapott válaszul. – Ahol tiéd a hazai pálya előnye? Ráadásul olvasol a gondolataikban… - teljesen olyan volt, mintha régi barátok lennének, de tudtam, amint vége ennek az ügynek, ugyanúgy utálni fogják egymást. És nekem akkor döntenem kell közülük, amire valószínűleg képtelen leszek. Most is a kés élén táncolok, de vajon melyik oldalon végzem? Magamban sóhajtottam egyet; nem mertem hangosan, mert az, hála erős hallásuknak, akár kínos kérdésekhez is vezethetne.
- Igen, de én arra gondoltam, hogy hátba kéne őket támadni.
- Van pontos terved? – kérdezte Adam. – Mit tudsz még?
- Holnap akarnak támadni, délben, amikor a legjobban süt a nap. Megfigyelték, hogy olyankor általában otthon vagyok.
- Esme is segít? – kérdezte Ben.
- Nem – érkezett a szűkszavú válasz.
- Szóval, mi a terv? – látszólag Eric már harcolna, ha tehetné.
- Nem mondanám tervnek – kezdte Edward -, de ez alapján elindulhatunk valamerre. – néhányan előrébb dőltek, mintha nem hallanák az éles fülükkel, hogy mit mond. – Arra gondoltam, hogy én bent leszek a házban, mint ahogy arra számítanak. Amikor megpróbálnak valahol bejutni, ti megtámadjátok őket hátulról. Ez meglepetésként érné őket, és itt már én is beszállok a harcba. Egy baj van ezzel: ha a szél ellenünk van, nem biztos, hogy sikerül.
- Az ötlet jó, csak valahogy finomítani kellene rajta – értett egyet Dave a vámpír első mondatával. – Mi lenne, ha mi minden oldalról védenénk a házat? Nem tudjuk, hol akarnak bemenni.
- Ez igaz, de ne védjük minden oldalról. Tudom, hogy a ház bal oldala felől érkeznek. Ha onnan is védenénk, csak a lebukás esélyét növelnénk – mondta Edward.
- Hé, mi lenne, ha lenne egy csalitok? – vetettem fel.
- Nem! – kiáltotta egyszerre Carl és Edward, és Samtől is kaptam egy csúnya, aggódó nézést. A többieknek mintha fel sem tűnt volna, mit mondtam; a legtöbben valószínűleg fejben már harcoltak és próbáltak egy még jobb tervet összehozni.
- Miért? Hiszen akkor Isaac biztos közelebb jönne, és elterelné a figyelmét a farkasokról. Biztos, ami biztos – néztem Edward szemébe ma először. – És a nőstény és Alex valószínűleg meg lenne lepődve.
- Bella, ez veszélyes – mondta Edward meggyőzően kedves hangon, de én csak ráztam a fejemet. Nem hagyhatom, hogy lebeszéljen erről. – Mi van, ha Isaac… megöl? – nehezen mondta ki az utolsó szót és Carl is nyelt egy nagyot.
- Nem fog. Figyelj, a ház előtt, de azért messze, hogy ne fogjanak gyanút Isaacék, álljon egy farkas és a ház mögött is. A jobb oldalon pedig én a maradék farkassal mögöttem. Szerintem megoldható és hatásos.
- Nem hiszem, hogy… - kezdte Carl, de Ben a szavába vágott.
- Igazad van, Bella, de nem hiszem, hogy fel kéne áldozni magad ezért – Carl és Edward helyeslően bólogattak.
- Milyen feláldozni? – kérdeztem értetlenül. – Hiszen csak arról van szó, hogy ott állok.
- Mindannyian tudjuk, hogy ha valaki közülünk bajban lenne, megpróbálnál segíteni neki – mondta Carl és talán igaza volt, de nem érdekelt. Nem fogom ölbe tett kézzel végignézni, hogy a szeretteim meghalnak.
- Egy feltétellel, Bella – kezdte Ben felemelt mutatóujjal, mielőtt én mondhattam volna bármit is. – Csak akkor lehetsz ott, ha, amint megtámadjuk Isaacéket, te elrohansz valamelyik farkas hátán.
Kérdőn néztem Edwardra.
- Carl? – kérdezte egy megadó sóhajjal, de még mindig engem nézett.
- Benne vagyok – sziszegte a szája sarkából a megnevezett. Végre egyetértettek valamiben, bár én nem voltam biztos abban, hogy jó az, hogy ebben értenek egyet.
- Akkor ezt megbeszéltük. Tizenegykor álljunk a helyünkön? – kérdezte Ben.
- Igen, úgy jó lesz – bólintott Edward, majd rám nézett. – Bella, maradsz, vagy átjössz?
Ezzel most megfogott. Szívem szerint mentem volna vele, de azzal azonnal ellent mondanék annak, amit Carlnak mondtam. Így viszont lehet, hogy Edward nem fog örülni…
- Azt hiszem, maradok, de beszélhetnék veled négyszemközt?
- Edward, felőlem maradhatsz még a rezervátumban, de próbáld meg nem felhívni magadra a figyelmet és nem megijeszteni az embereket – mondta Ben, mire Edward újból bólogatott.
- Jössz, Bella? – kérdezte, miközben felállt.
Én is felálltam és visszatoltam a széket; mindezt szépen lassan. Mindenki ugyanazzal a vajon-mit-akar-halogatni nézéssel mért végig, még Carl is. Azzal a különbséggel, hogy az ő szemében aggódás is kavargott.
A vámpír kinyitotta az ajtót és előre engedett, majd becsukta maga mögött. A benti feszült levegő után jól esett a friss oxigén.
Az erdő felé tartottunk rengeteg kíváncsi szempár kíséretében. Nem mentünk be nagyon a sűrűbe; még látszottak a házak, amikor megálltunk. Edward gondolkodó arccal nézett egy fát. Nem értettem, mi olyan különleges a növényben, de egyszer csak közelebb lépett hozzá és megfogta a törzsét. A következő pillanatban pedig már a kezében volt a kitépett fa. Szabályosan kettétörte, majd a hosszabb részét eldobta, a rövidebb részét pedig lerakta a földre és intett, hogy üljek le. Vonakodva ugyan, de megtettem, amit kért.
- Ezt meg miért csináltad? – féltem, hogy teljesen megőrült, de szerencsére a válasz normális volt. Legalábbis egy vámpír szájából.
- Le kellett vezetnem a feszültséget és az adrenalint, ami időközben összegyűlt bennem – mondta, miközben leült mellém. - Miért akartál velem beszélni? – kérdezte, és nekem tényleg gondolkodnom kellett ezen. Egyszerűen nem tudtam én sem, de úgy éreztem, valamit mondanom kell neki. Egy pillanattal később, amikor felnéztem az arcára, rájöttem: csak egyszerűen több időt akartam vele tölteni kettesben.
- Esme miért nem segít? – kérdeztem végül, csak azért, hogy mondjak valamit, és hogy kerüljük a kínos csendet.
- Nincs itt – kérdőn néztem rá, úgyhogy folytatta. – Egy vámpírcsaládhoz ment északra. Megígérték neki, hogy felújíthatja a házukat és én egyébként sem akartam, hogy maradjon a harcra, ezért elment hozzájuk restaurálni.
- Ó, értem – ennél értelmesebb nem jutott eszembe, és akárhogy is gondolkoztam, értelmetlenebbet sem találtam.
- Bella, komolyan gondoltad, amikor azt mondtad Carlnak, én nem számítok? – kérdezte komolyan a szemembe nézve.
- Én… nem… Honnan tudod? – próbáltam kikerülni a feleletet egy olyan kérdéssel, amire nagyon jól tudtam a választ.
- Amikor kijöttünk a házból, erre gondolt. Válaszolj, kérlek! – fogta meg a kezemet ösztönzésképpen, de én elhúztam az enyémet.
- Ó… - ennyi tellett tőle.
Először nem értettem, miért mondta ezt, majd leesett, hogy félreértelmezte a mozdulatomat.
- Edward, ez…– kezdtem volna bele a magyarázkodásba, de ő leállított.
- Semmi baj, Bella! Megértem. Hiszen, ki is vagyok én? Csak egy szörnyeteg, aki embereket öl – állt fel, mint aki menni készülne, de én felugrottam és megfogtam a kezét. Ezzel ugyan nem tudtam végérvényesen visszatartani, de egy pillanatra megállt.
- Edward…
- Azt hiszem, mennem kell – vágott bele újra a szavamba.
- Hagynád végre, hogy végigmondjam? – csattantam fel, de legalább Edward végre felém fordult egy sóhajjal; keze még mindig az enyémben volt. Nem néztem a szemébe, mert tudtam, hogy így több esély van arra, hogy össze tudjak rakni néhány értelmes mondatot. – Én… azt hiszem, már nem tudom, mit érzek. Ráadásul az, hogy így utáljátok egymást, cseppet sem segít abban, hogy tisztázzam az érzéseimet magam előtt – próbáltam csúnyán nézni rá, de nem ment. Amint felnéztem rá, elgyengültem, és persze képtelen voltam levenni róla a szememet. Annyira tökéletes!
Az ujjai kiszabadították magukat az enyémek közül, és elkezdte cirógatni a karomat, közben pedig féloldalasan mosolygott, ugyanis tudta, hogy ez legalább úgy hat rám, mint másra az alkohol vagy a drogok. Az összes akaraterőmre szükségem volt ahhoz, hogy elrántsam magam tőle, és ne teperjem le az erdő közepén, de végül megtettem.
- Erről beszélek! – fakadtam ki most már kontroll alatt, miközben leültem a fatörzsre. – Nem tudok gondolkozni, ha ezt csinálod.
- A puszta jelenlétemtől is megszédülsz – mondta még mindig féloldalas mosolyra húzott szájjal, de ezt csak a szemem sarkából láttam: lehajtottam a fejemet, hogy még véletlenül se nézzek rá.
- Épp ez a baj. Nem tudom, hogy ez most igazi érzés vagy csak a kinézetedtől érzem így.
- És mit érzel, ha a kutyával vagy?
- Ő is képes téged Edwardnak hívni, úgyhogy közlöm veled, hogy Carl a neve – mondtam kicsit élesebben, mint akartam.
- Mit érzel, ha Carllal vagy? – kérdezte olyan kedves hangon, hogy azt hittem elolvadok.
- Nem tudom. De az ő érzéseiben biztos lehetek; a bevésődés egy életre szól.
- Bevésődés? Jézusom! Én erről nem is tudtam – a hangja tele volt meglepődéssel és mintha egy kis csalódottságot is éreztem volna benne halvány reménnyel megfűszerezve. - Azt hittem, csak szimplán szerelmes beléd, de ez így más. Tudod, hogy biztosan szeret téged, de azt nem, hogy én mit érzek – leült mellém, és ugyanúgy lehajtotta a fejét, mint én.
Pár percig csöndben ültünk, de aztán egyik pillanatról a másikra, ott termett előttem. Kezét az állam alá csúsztatta és így kényszerített arra, hogy a szemébe nézzek.
- Bella, tudom, hogy te nem tudod pontosan hogy érzek én irántad, és az az igazság, hogy én sem tudom, mi ez. Életemben először érzek így, és azt hiszem, ezt szokták szerelemnek hívni az emberek – szemében az kavargott, amiről beszélt: szerelem.