És ekkor megszólalt a csengő...

 Megmeredve ültem a teremben, a külvilágot teljesen kizártam, és próbáltam arra koncentrálni, hogy egyenletesen vegyem a levegőt. Ránéztem a tábla fölött függő órára, és a szívem kihagyott egy pillanatra, amikor észrevettem, hogy már csak húsz percem van hátra. Húsz perc – és mindennek vége.
 Úgy éreztem, az izgalomtól, a félelemtől hamarabb halok meg, mint ahogy az meg van írva. Átfutott az agyamon, hogy talán a többieket, vagy legalább pár embert megmenthetnék azzal, hogy odakiáltom: Fuss, amerre látsz! Persze, igazából tudtam, hogy akkor talán az egész munkám kárba veszne.
 Körbenéztem: a legtöbben az órát szuggerálták, és reménykedtek, hogy valami csoda folytán hamarabb csöngetnek. Előrehajoltam, hogy szóljak az előttem ülőnek, meneküljön, de végül visszaroskadtam a székembe - nem mertem. Akkor rögtön kiderülne minden, és a munkámnak annyi lenne – az egész tervezgetésnek és sokáig tartó kivitelezésnek.
 Talán ez volt a legrosszabb megoldás; csak pár emberen akartam bosszút állni, de most rengeteg életet tönkreteszek… Vajon mutatni fogják majd a tévében? Vajon bekerül a nevem az újságokba? Egyáltalán rájönnek, hogy ki tehet a robbanásról? És hogy miért tette?
 Írnom kellett volna egy levelet, és olyan helyre tenni, ahol megtalálhatják. Leírhattam volna minden gondolatomat, minden érzésemet, és minden okomat – talán valaki tanult volna belőle. Leírhattam volna, hogy ha valakit éveken keresztül szekálsz, annak csúnya vége lesz. Vagy, hogy ha részegen vezetsz, balesetet szenvedsz, te túléled, de kinyírsz egy fél családot, akkor nem csak a bűntudatoddal kell szembenézned, hanem a család megmaradt tagjával is. A legveszélyesebb bosszúálló az, akinek nincs vesztenivalója.
 Mint én.
 Persze, sajnálom, hogy a tervem részévé vált legalább harminc ártatlan áldozat, de csak az érdekelt, hogy megbosszuljam a dolgokat. Az elmúlt hetekben mindenféle információkat gyűjtöttem: jobban odafigyeltem a kémiára, mint bármikor máskor, hiszen ha az ember valamilyen bombát akar gyártani, kell hozzá tudni egy pár dolgot a kémia területéről. Emellett meg kellett tudnom, hogy mikor leszek egy helyen két kiszemeltemmel: a bioszóráinkat az iskola udvarának másik felében álló épületében tartják. Itt csak egy labor, egy terem és a testnevelés tanárok irodája volt található - csütörtökön a negyedik órában pedig a tizenkettedik évfolyam biológia órája, illetve Mr. Freeman, mivel lyukasórája van.  Az elmúlt két hétben megfigyeltem, hogy minden szabadidejében, amit az iskolában kell töltenie, az irodájába zárkózik be. Gondolom, ilyenkor húzza meg a whiskys üvegét, amitől mindig bűzlik.
 Andrew Carlson két paddal ült előttem a mellettem lévő padsorban; éppen a telefonját birizgálta. Még mindig fel tudtam idézni az arcát, amikor beállított az igazi partnerével a bálba, amikor azt mondta, velem jön. Rám nézett, és megjelent az a gusztustalan kárörvendő mosoly a képén, amit már többször is volt szerencsém látni.  Nem is értem, miért hittem neki, hogy engem vinne a bálba – ráadásul azt mondta, az iskolánál találkozunk. Mégis ki találkozik a sulinál a partnerével?
 Ránéztem az órára, és remegve vettem észre, hogy egy perc múlva kicsöngetnek. A bomba időzítőn van, tökéletesen összehangolva a csengővel.
 Reszkető kézzel előhalásztam a telefonomat a zsebemből, majd megnyitottam a piszkozat üzeneteimet. Újraolvastam a legfölsőt, majd rányomtam a küldés gombra – láttam, ahogy Andrew homlokát ráncolva nézett rá az ismeretlen számra, és elképzeltem Mr. Freeman arcát is.

Ketyeg az óra, majd lassan megáll,
Számolnád az időt, de nem lesz hova már.
Elfújom a gyertyát, sötét lesz minden,
Meghúzom a kart, kiszállás nincsen.

  S.N.

 Az utolsó két betű a nevem, Sarah Novak, monogramja, bár nem vagyok teljesen biztos abban, hogy Andrew tudja, kitől jött az üzenet. Mr. Freeman viszont biztos érti, feltéve, hogy olyan állapotban van.
 Az órára néztem, és a félelem, mint valami kígyó kúszott fel a nyakamig és kezdett el fojtogatni. Magamban újra elismételtem, hogy jó döntés volt, a legjobb, amit meghoztam.
 De legbelül… legbelül elbizonytalanodtam. Talán… még lehetett volna változtatni, talán ennek nem így kellett volna történnie. Talán a bosszú mégsem megoldás. A rettegés beszélt belőlem – tudtam, hogy egyszerűbb számomra a halál, de féltem tőle, féltem az ismeretlentől.
 5.
 A bosszú az bosszú. Ez elkerülhetetlen volt… vagy mégsem?
 4.
 A könnyeim elkezdtek folyni.
 3.
 Lelki szemeim előtt a kaszás állt; rázkódni kezdtem a sírástól.
 2.
 Vettem egy nagy levegőt; a remény utolsó szikrái, hogy talán valamit rosszul állítottam be, felgyulladtak, majd ugyanolyan hirtelen el is haltak.
 1.
 És ekkor megszólalt a csengő...

Mit gondoltok? (: