Tíz év telt el azóta, hogy elmentem Forksból, és most újra arrafelé tartok. Eljöttem felidézni az emlékeimet, eljöttem, hogy még egyszer úgy érezhessem, velem van még. Tíz évet bírtam ki nélküle, tíz fájdalmas, keserű évet. Elhagytam őt, mert úgy gondoltam, jobb lesz így neki. Nélkülem normális élete lehetett, emberi élete, de a sors mégis azt akarta, hogy meghaljon.
Szorosabban fogtam a kormányt, épphogy nem roppant ketté, de nem érdekelt. Életem szerelmének a neve és a halál egy mondatban… még magamban sem bírom kimondani és egyáltalán megfogalmazni, milyen érzést kelt bennem ez a gondolat.
Talán, ha nem hagytam volna el, talán, ha maradtam volna vele, még élne. Nem, jobb ez így. Neki emberek, nem pedig szörnyetegek, gyilkosok közt kellett élnie. Biztos jobb élete volt nélkülem, ezerszer jobb. Nem kellett állandó veszélyben élnie, mégis eltávozott az élők soraiból. Talán ez volt a végzete. Rövid, de boldog élet. Normálisan, emberek között.
Egy piros lámpánál vártam és megláttam Jessica Stanleyt, amint egy boltból jön ki. Megváltozott, és ha nem tudok olvasni a gondolataiban, észre sem veszem, hogy ő az. A pletykás és bosszantó Jessica nagyon jól emlékezett erre az autóra, és csodálkozva nézett utána. A legfájdalmasabb az volt, hogy a kocsiról a legélénkebb képén nem csak a Volvo és én szerepelünk, hanem Bella is. Boldogan szállunk ki belőle, miközben Jessicát majd megeszi az irigység.
Összes akaraterőm és önuralmam kellett ahhoz, hogy ne törjem össze a kormányt, és ne is vessem rá magam Jessicára. Hangosan bőgetve a motort, tovább hajtottam. Port Angeles és Forks között az utat körülbelül egy óra alatt lehet megtenni, de nekem nem szokásom betartani a sebességkorlátozást, így alig húsz perc alatt odaértem.
Be kell vallanom, féltem, hogy mit fogok látni. Féltem az emlékektől, amik életem legszebb és legboldogabb szakaszához tartoztak, féltem, hogy olyat fogok látni, aminek hatására kárt okozok valamiben vagy valakiben. Csendesen akartam visszajönni, nem akartam, hogy feltűnjön egy árva léleknek sem, hogy az egyik Cullen visszatért, ráadásul egy nappal sem öregedett. Egy ilyen kisvárosban elég csak egy embernek látnia, hallania valamit, másnap már az egész lakosság azon fog csámcsogni. Tudtam, hogy Jessica mindenkinek el fogja mondani, hogy látta az autót, és valószínűleg mindenféle legendákat sző hozzá. Azt is tudtam, hogy akárhányszor elmondja a történetet, valami mindig meg fog változni benne. De reméltem, hogy az emberek már megtanulták, hogy amit ő mond, az nem feltétlenül igaz.
Az első, amiről megállapítottam, hogy biztosan Forksban vagyok, az Belláék háza volt. Kívülről ugyanúgy nézett ki, mint régen, és Charlie autója is ott parkolt, ahol mindig. Lelassítottam a ház előtt, figyelve Charlie gondolataira, nehogy észrevegyen, és próbáltam visszaemlékezni, milyen volt, amikor még együtt voltunk Bellával. Amikor reggel érte jöttem, amikor hazahoztam, éjszakánként, amikor figyeltem, ahogy alszik… Amikor először kimondta álmában a nevemet, amikor azt mondta, szeret… És az is eszembe jutott, amikor elhagytam. Írtam egy levelet a nevében, hogy az erdőben van, mindent, ami tőlem volt, ami rám emlékeztette elrejtettem a padlóba.
Meghallottam, hogy Charlie kifelé igyekszik, ezért gyorsan beálltam a kocsival egy ház mögé, hogy ne lásson. Amikor elment, kiszálltam a Volvóból és bementem a házba. A nappaliban sok helyen képek voltak Belláról, ugyanúgy, mint a hűtőn. Régebbi képek, és újabbak is. A számomra legmeglepőbb egy esküvői kép volt: Bella hófehér ruhában állt Jacob Black, a férje mellett.
Apró morgás tört fel belőlem, de rájöttem, hogy én akartam, hogy normális élete legyen. Úgy látszik, megtette, amit kértem, túllépett rajtam. Sóhajtottam és felrohantam Bella szobájába. Kellemes illata betöltötte a teret, olyan volt, mintha még mindig itt élne, mintha soha el se ment volna. A szekrényében ott lógtak a ruhái, az Üvöltő szelek az ágya melletti éjjeliszekrényen feküdt, mondanom sem kell, egy tűzőgéppel fogták újra össze, mert a régi kötés már nem bírta.
Valami nem stimmelt. Alice azt mondta, már régóta nem látja a jövőjét, ami azt jelentette, hogy halott. De ez a szoba olyan, mintha még mindig laknának benne.
Kiszedtem azt a deszkát a padlóból, ami alá elrejtettem azokat a dolgait, amik rám emlékeztették, de nem voltak ott. Meglepetten felálltam, és megpillantottam, hogy a takaró alól kilátszik valaminek a széle. Felemeltem a takarót, ledobtam az ágyról.
Minden, egyszerűen minden, amit a deszka alá rejtettem ott volt az ágyon szétdobálva. A fényképen, amiről Bella letépte saját magát és csak én álltam rajta, könnycseppeket fedeztem fel. Döbbentem ültem le az ágyra. Lehet, hogy nem kellett volna elmennem? Lehet, hogy megölte magát miattam? Hiszen nem tudom, miért halt meg, vagy, hogy miért tűnt el a jövője. De akkor mi van az esküvővel?
Annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy csak akkor vettem észre, hogy valaki tartózkodik rajtam kívül a házban, amikor az illető benyitott. Bella állt az ajtóban, csodálkozva nézett rám, aztán, mintha megértette volna, mi történik, sóhajtott egyet.
- Remek. Már képzelődöm is.
- Bella – szólítottam meg. – Te mit keresel itt?
- Itt lakom. De tudhatnád, hiszen a képzeletem szüleménye vagy.
Az agyam nem tudta felfogni, mit mond, csak arra tudtam gondolni, hogy Bella él!
- Alice azt mondta, eltűnt a jövőd. Azt hittem, meghaltál. – Nem értettem, hogy tudok ilyen nyugodtan beszélni. Talán a közelsége miatt, ami egyszerre volt megnyugtató és zavaró, egyszerre hozott lázba és vitt át az értetlenség kapuján: hiszen ő meghalt.
- Bárcsak úgy lenne – rogyott le mellém.
Nem értettem, mi baja van. Végig néztem rajta; ugyanúgy nézett ki, mint régebben, eltekintve attól, hogy a szemei vörösek és dagadtak voltak a sírástól, és látszott rajta, hogy mostanában nem aludt jól. Állítólag tíz évet kellett volna öregednie, de ugyanúgy nézett ki, mint amikor az erdőben elhagytam. Összeszorítottam az öklömet, aztán rájöttem, mi folyik körülöttem: Bellát csak odaképzelem, azért mondja ezeket, és azért néz ki ugyanúgy.
- Te nem is vagy igazi – mondtam neki.
- Aha. Ha igazi lennél, nem tudnál olvasni a gondolataimban, és nem mondanád azt, amire gondolok.
Értetlenül néztem rá, aztán rájöttem, hogy ez az egész nem is létezik.
- Én vagyok az igazi, és te vagy a képzeletem.
- Már megbocsáss, de ezzel engem nem etetsz be. Eddig nem is tudtam, hogy akkor is tudlak látni, ha nincs adrenalin-túltengésem. Viszont egy dolgot akkor sem tudok megcsinálni: nem tudok hozzád érni.
Amint kimondta, tudtam, mit kell tennem. Megfogtam a kezét, és az ölembe húztam. Csodálkozva szólásra nyitotta a száját, de én nem hagytam. Lágyan megcsókoltam, és szorosan átkaroltam, ő pedig átfonta karjával a nyakamat. Amint hozzáért az ajkam az övéhez, rájöttem, hogy minden valóságos. Nem értettem, mi hogyan történik, nem értettem, milyen félreértések történtek, de nem foglalkoztam vele: a legfontosabb az volt, hogy életem legfényesebb pontját újra a karomban tarthattam, még ha csak kis ideig is.
Egyik felem azt mondta, hogy a csók után úgyis elmegy, mert neki máshol van egy jobb élete, ezért ez a felem azt akarta, hogy soha többet ne engedjem el. De a másik részem tudta, hogy ha elragadtatom magam, Bella akár meg is halhat, igazából.
Óvatosan eltoltam magamtól, de továbbra is szorosan fogtam, és ő sem engedett el. Mindketten ziháltunk; Bella ugyanúgy nézett rám, mint régen ilyenkor: szerelemmel, de szomorúan, hogy eltoltam magamtól.
- Bocsáss meg, szerelmem – kértem, amikor már rendesen vettem a levegőt. – Tudom, hogy nehezen tudsz nekem megbocsátani az után, amit tettem, és azt is tudom, hogy van egy normális életed, de örülnék neki, ha megbocsátanál.
- Normális élet? Ugyan! – kérdőn néztem rá, ezért folytatta. – Egy vérfarkashoz mentem hozzá, de ő bevésődött egy másik lányba, ezért elváltunk és én visszaköltöztem ide. Megtaláltam ezeket az emlékeket – mutatott az ágyán fekvő kacatokra -, és azóta is azon töröm a fejem, hogyan tudnálak megkeresni titeket.
- Vérfarkas? Azt hittem, azok csak legendák. Mi az a bevésődés?
- Szerelem első látásra, csak erősebb. Meglátod életed szerelmét, és hozzákötődsz örökre.
- Jacob Black vérfarkas? – gyűlölettel ejtettem ki a nevét, de ez érthető, hiszen az ellenségem, ráadásul Bella férje volt…
- Az – mondta szomorúan. – Miért jöttél vissza?
- Alice nem látta a jövődet. Azt hittem… meghaltál. – Egy pillanatra becsuktam a szememet, majd suttogva folytattam. – Utánad akartam menni. Meg akartam én is halni. – Bella rátette két kezét az arcomra. - Csak azért jöttem vissza, hogy felidézzem a veled kapcsolatos emlékeimet.
- De ugye most már nem akarsz meghalni? – kérdezte aggódva. – Ugye nem?!
- Ha veled maradhatok, maradok. De ha te inkább visszatérnél régi életedhez… - húztam el a számat.
- Ne mondj ilyen butaságot! Viszont elég furcsán néznének rád, ha meglátnák, hogy még mindig tizenhét évesnek nézel ki. Én meg huszonnyolc… Jesszus! Tizenegy évvel öregebb vagyok nálad!
- Ha úgy vesszük, még mindig én vagyok az idősebb vagy kilencven évvel – mosolyodtam el. – Egyébként maximum húsznak nézel ki.
- Vámpírként viszont szebb leszek, és fiatalabbnak fogok kinézni, ugye? – nézett rám reménykedve.
- Miért akarsz vámpír lenni? – Nem akartam, hogy belőle is szörnyeteg legyen.
- Edward – mondta ki a nevemet most először –, te sem akarsz még egyszer elveszíteni engem, igaz?
- Hát persze hogy nem – mondtam felháborodva a feltételezésen.
- Akkor át kell változtatnod – suttogta lelkesen. Nem értettem, mi olyan jó abban, ha az emberből szörnyeteget csinálnak, de olyan édes volt. – Elköltözünk innen. Messzire. Soha többet nem jövünk ide vissza. Én is vámpír leszek, és úgy megyünk majd megint iskolába. Várj, nem jó. Én kicsit idősebb vagyok, mint egy iskolás. A fenébe!
- Bella, vámpírként még fiatalabbnak fogsz kinézni, és a papírjaid is azt fogják mutatni, hogy tizenhét vagy. Ne érdekeljen, ha mások azt mondják majd, hogy idősebb vagy. Nem számít.

Két héttel később…

- Szerelmem, szeretnék valamit – suttogtam lágyan Bella fülébe, akivel az ágyon feküdtünk.
Már ő is vámpír volt – mondjuk a szeme még vörösen fénylett. Gyönyörűbb volt, mint valaha, és – ahogy mondtam – fiatalabbnak nézett ki még nálam is. A Cullen család ideiglenesen visszaköltözött Forksba, persze az emberek erről nem tudhattak, és Bellának örökre el kellett köszönni a szüleitől, ami fájdalmas volt, de azt mondta, megérte. Jacob Black és a falkája tud csak arról, mi történik itt igazából. Ő lett a falkavezér, ezért módosítottuk az egyezséget, hogy Bellának könnyebb legyen. Mivel Jacob azt akarta, hogy a történtek után Bella boldog legyen, azonnal beleegyezett.
- Mit? – kérdezte vidáman.
Legördültem az ágyról, és letérdeltem. Bella tudta, mit akarok – nem volt nehéz kitalálni –, és látszott rajta, hogy nagyon meglepődött. A zsebemből előhalásztam a kis fekete dobozkát, majd elkezdtem beszélni:
- Bella, tudom, hogy megbántottalak akkor régen, és felfoghatatlan számomra, hogy miért bocsátottál meg, de köszönöm. Tudom, hogy hirtelen történtek a dolgok mostanában, de azt hiszem, ez a helyes. Több mint egy évtizede szeretlek, és ígérem, hogy mindörökké szeretni is foglak. Szeretném, ha hivatalosan is hozzám tartoznál. Isabella Swan, hozzám jönnél feleségül?
Bella egy pillanatig csak nézett maga elé, és mintha zavarba jött volna. Lefogadom, hogyha még mindig ember lenne, már pipacsvörös lenne az arca.
- Igen! – suttogta meghatottan.
Ujjára húztam a gyűrűt, ami még édesanyámé volt, majd szenvedélyesen megcsókoltam. Pár éve, jobban mondva pár napja, még azt sem hittem, hogy újra láthatom. Az elmúlt pár év létezésem legrosszabb része volt, a legsötétebb, az éjszaka, de most újra itt van Bella, a nap az én életemben, és beragyogja minden percemet. Eddig sötétségben éltem, éjszakában, de most vele kivilágosodott minden, feljött a nap, és soha többet nem is megy le.

1.Köszönd meg.
2.Rakd ki a blogodba.
3.Írj magadról három dolgot
4.Add tovább legalább három embernek.
5.Hagyj üzenetet mindenkinél akinek tovább adtad.

Köszönöm, Becca! :) (http://www.testverekbecca.blogspot.com/)

3 dolog rólam:
1. Zeneőrült vagyok.
2. Sorozatfüggő vagyok.
3. Szeretem az új dolgokat. :D:D

3 ember, akinek továbbadom:
1. Crystal: http://thehellcrystal.blogspot.com/
2. Atta: http://vampirokbalja-byatta.blogspot.com/
3. VattaCukor: http://vattacukor-viszateroszerelem.blogspot.com/

Hello! Ezt a novellát Wedó pályázatára írtam! :) Meg lehet tekinteni itt az összeset, és szavazni arra, amelyik a legjobban tetszik(lehetőleg az enyém legyen az :D): http://wedo1.blogspot.com/
Illetve egy másik pályázat, amire én is küldtem novellát: http://luca-ifwemeetagain.blogspot.com/
És akkor itt az én novellám! :)

A könnyeim ömlöttek, a szemem égett; alig láttam valamit. Az erdő sűrű aljnövényzetéből és letört ágakból álló akadálypálya igencsak megnehezítette az előrejutásomat. Igazából azt sem tudtam, merre megyek, csak céltalanul bolyongtam a kiálló gyökerekben meg-megbotolva.
Az eső elkezdett zuhogni, a talaj csúszóssá vált. A zápor elmosta a földről a kisebb akadályokat, viszont a fák óriási gyökereinél csak kitisztította a környezetet. Féltem, hogy elesek egyben és szétszakítom a ruhámat, amit épségben kéne visszaadnom, különben ki kell fizetnem a teljes árat.
Ráültem egy kidőlt fára, levettem a magas sarkú cipőmet, ami feltörte a lábamat, előredőltem, rátámaszkodtam a térdemre és csak vártam. Hogy mire? Egy válaszra. Valamire, ami megmagyarázza, miért vagyok ilyen szerencsétlen.
Nem kértem az élettől soha semmit, soha nem voltam elégedetlen, mégis elvette tőlem a legfontosabbat: a szépségemet. Nem mondom, hogy nem voltam hiú, de soha nem akartam ennél többet. Egy egyszerű karambol, és az életed azon nyomban megváltozik. Élesen emlékszem minden egyes pillanatára, élesebben, mint eddigi tizenhét évem bármely másik eseményére. Mintha az agyam tudta volna, hogy ez fordulópont az életemben, amivel majd örökké kínozhat.
Emlékszem, hogy a kocsiban anya és apa veszekedtek. Nem törődtem velük, sokkal jobban érdekelt, hogy nem kenődött-e el a szájfényem. Észrevettem, hogy apa félrerántja a kormányt, de már késő volt: egy másik autó orra egyenesen felém közelített. A sofőr rémülten nézett rám, de már ő is tehetetlen volt. A másik kocsi orra oda csapódott be, ahol én ültem.
Egy pillanatra elvesztettem az eszméletemet, de sajnos mire odaértek a tűzoltók, hogy kiemeljenek a roncsból, már felébredtem. Az arcom csupa vér volt, sikítottam rémületemben. Azt a rettenetes fájdalmat sosem fogom elfelejteni, de mégis jobban fájt, amikor megtudtam, mi történt az arcommal. Felsorolni is sokáig tartott, mi minden tört és mozdult el, de a lényeg ugyanaz volt: szinte teljes egészében át kellett műteni az arcomat; többé sosem lesz olyan, mint volt. Az orvosok és a szüleim is nyugtatgattak, hogy nem olyan vészes és örüljek annak, hogy nem haltam meg, vagy nem bénultam le teljesen. Igen, ennek örültem, de azzal, hogy elvették tőlem az arcomat, az önbizalmam és a vonzerőm is porba hullott.
A suliban addig én voltam a népszerű, akire mindenki hasonlítani akart, de a baleset után mindenki átnézett rajtam, még azok is, akikben előtte feltétlenül megbíztam. A szüleim pszichológushoz küldtek, amikor először próbáltam megölni magam. A nő kedvesen elmagyarázta, hogy jobb nekem nélkülük, és jobb, hogy most derült ki, milyenek igazából, de én még mindig úgy gondolom, hogy inkább barátkoztam volna velük, minthogy el kelljen viselnem a suli kirekesztettje címet.
Azt hittem, hogy a mai álarcosbálon talán minden megváltozik. Reméltem, hogy amiatt, hogy senki nem tudja, ki vagyok, talán visszafogadnak maguk közé. De nem. Kiderült, hogy a legtöbben tudták, ki milyen ruhában lesz, aki meg nem, az nekem nem számított. Átnéztek rajtam most is, mint az elmúlt egy évben. Elmentek mellettem, vagy fellöktek, és nem is zavarta őket.
Most pedig az erdő mélyén ülök egyedül, és magamat siratom. Szánalmas.
Valami megmozdult mögöttem, én pedig ijedtemben felálltam és ugyanazzal a lendülettel megpördültem. Egy velem egykorú fiú állt ott, és gyanúsan nézegette a tájat maga mögött. Nem tudom, mit keresett, és azt sem, hogy a sötétben egyáltalán mit látott, főleg úgy, hogy a növények is takartak.
Felnézett az égre, és abban a pillanatban elállt az eső. Megtöröltem a szememet, és próbáltam nem gondolni arra, hogy ez elég durva lenne véletlennek. A fiú felém fordult és elmosolyodott. Ó, istenem, az a mosoly! Halkan felkuncogott, mintha csak meghallotta volna, mire gondolok. Erre még jobban elkezdett vigyorogni, ezért vádlón ránéztem.
- Tudod, nem szoktam ilyet kérdezni úgy, hogy komolyan is gondolom, és most biztos idiótának tartasz, de te tudsz olvasni a gondolataimban? – Amint kimondtam a kérdést, meg is bántam. Találkozok egy helyes fiúval, aki nem hallotta a híremet a suliból, és én azonnal elrontok mindent egy egyszerű kérdéssel.
- Nem tartalak idiótának, mert a válasz igen, tudok olvasni a gondolataidban. Egyébként milyen híredet kellett volna hallanom? – kérdezte vigyorogva, mire elvörösödtem.
Én tényleg nem akartam elmondani neki semmit a balesetről és a népszerűségi listán való lecsúszásról, de a gondolataimat nem sikerült fékezni.
- Tudod – kezdte –, az az igazság, hogy mivel rájöttél a titkomra, meg kéne, öljelek. – Ijedten nézhettem rá, mert gyorsan folytatta. – Viszont, nincs szívem megtenni.
- Mi vagy te? – kérdeztem megkönnyebbülve, miközben belenéztem éjfekete, igéző szemébe.
- Varázsló – mondta könnyedén, mintha csak az időjárásról beszélne. – Nem pont olyan, mint amilyennek az emberek elképzelnek, de az vagyok. – Az az igazság, hogy ittam egy-két pohárral a bálon, ezért akár igaz volt, akár nem, elhittem. Ő egy bólintással nyugtázta, hogy nem kell tovább magyaráznia. –Van valami, amit szeretnél, és, ha már úgyis összefutottunk, megadnám neked.
Kíváncsian néztem rá.
- Szépség, újra szép szeretnél lenni. És én ezt megadhatom neked.
- Hogyan? – támadtam le. Ez az, amiért ölni is képes lennék.
- Látom, vevő vagy rá – mondta nevetve. – Széppé változtatlak, olyan leszel, mint régen. De – emelte fel a mutatóujját feleslegesen, ugyanis bármit megtennék érte. – Itt van egy nyaklánc – vette le a nyakából, amiről beszélt. – És ezt a láncot soha nem veheted le. Mindig rajtad kell lennie. Mit mondasz? Benne vagy?
Odanyújtottam a kezemet, hogy megnézzem az ékszert, ő pedig átadta nekem. Egy egyszerű ezüstláncon egy szív alakú, rubintvörös medál függött. Gyönyörű volt.
- Persze, hogy benne vagyok. Mit kell tennem? – kérdeztem izgatottan.
- Ugyan! – legyintett. – Neked semmit. Csak maradj egy helyben, és vedd fel a láncot.
Megtettem, amit mondott. Tett néhány mozdulatot az ujjaival, én meg vártam, hogy történjen valamit, de nem változott semmi.
- Kész van.
- Mi? – kérdeztem dühösen, majd közelebb mentem hozzá. – Nem történt semmi!
- Nyugi, kislány. Menj haza aludni, és holnap reggel úgy kelsz fel, mint a baleseted előtt. Csodálatosan fogsz kinézni.
- És mi van, ha mégsem?
- Az nem történhet meg – nevetett fel, majd elfutott és eltűnt a szemem elől.
- Hé! – kiáltottam utána, de nem volt semmi értelme; valószínűleg ő már messze járt.
Rövid bolyongás után megtaláltam a kiutat, és hazarohantam. A szüleim furcsán néztek rám, és kérdezgették, hogy mitől vagyok olyan boldog, de én csak sejtelmesen mosolyogtam. Amikor látták, hogy nem fogom elárulni, inkább velem együtt örültek annak, hogy hónapok óta először mosolygok.
Felmentem a szobámba, és befeküdtem az ágyamba úgy, ahogy voltam. Azt akartam, hogy minél hamarabb reggel legyen. Persze az elalvással voltak némi gondjaim, ugyanis az izgatottság ébren tartott.
Amikor reggel megcsörrent az órám, először nem akartam felkelni, hiszen minek? Hogy mindenki átnézzen rajtam? Aztán rájöttem, mi történt előző este, és úgy ugrottam ki az ágyból, mintha tűz ütött volna ki. Berohantam a fürdőbe, és amikor belenéztem a tükörbe, azt hittem, meghaltam és a mennyországba kerültem, vagy talán még mindig álmodok. Pontosan úgy néztem ki, mint a baleset előtt. Magamra vigyorogtam, majd gyorsan lezuhanyoztam. Nagy nehezen kiválasztottam, mit vegyek fel, és kisminkeltem magam. Amikor újra belenéztem a tükörbe, azt hittem, elájulok magamtól. Lehet, hogy túlságosan is hiú vagyok – mondjuk én ezt csak egészséges önbizalomnak nevezném -, de csodálatosan néztem ki.
Boldogan indultam el az iskolába, mert tudtam, hogy az én felszínes barátaim így már újra kedvelni fognak; szinte táncolva mentem. A suli előtt, mint máskor is, kint volt szinte az egész iskola. Akik észrevettek, azok tátott szájjal bámultak rám. Természetesen nem indultam el senki felé sem, hanem a suli kapuját vettem célba. Megpillantottam Carlát, aki a legjobb barátnőm volt. Ő is észrevett engem, de egy fejrázással vissza is fordult a többiekhez.
Nem értettem a viselkedését; lehet, hogy még nem vette észre, mi történt velem, vagy talán csak ő is kéreti magát. Körbenéztem és láttam, hogy a legtöbben idejönnének hozzám, de Carla egy-egy fejrázással jelezte nekik, hogy nem számít, én már nem tartozhatok közéjük.
Ebben a pillanatban rájöttem, mi történt: trónfosztás. Eltűntem a képből, ő meg megszerezte magának a jogart. Tudta, hogy ha újra elkezd velem barátkozni, visszaszerzem a királyságomat, ezért inkább óvatos volt. Nem kellett nagyon ügyeskednie, a felsőbb évesek mind vele voltak, hiszen féltették a posztjukat, az alsósok pedig féltek tőle, és attól, hogy az én sorsomra jutnak, ezért azt tették, amit ő mondott. És ezt ő is nagyon jól tudta.
Megfordultam, és nem törődve azzal, hogy mindenki engem bámul, hazafutottam. Útközben elkezdtem sírni, és mire hazaértem, a sminkem már teljesen szétkenődött. Úgy néztem ki, mintha egy horrorfilmből léptem volna elő, de nem foglalkoztam vele. Bezárkóztam a szobámba, bár tudtam, hogy még egy darabig úgysem lesz itthon senki, az ajtónak támasztva a hátamat lecsúsztam a padlóra és csak sírtam.
Egy árnyat láttam magam előtt. Felnéztem, és ijedtemben elálltak az addig csendesen csordogáló könnyeim. Egy idősebb férfi állt előttem, majd a semmiből előkerült még egy. Éjfekete szemük hasonlított a fiúéhoz, azzal a különbséggel, hogy az övék nem volt olyan igéző.
- Kik… kik maguk? – dadogtam.
- A Bizottság két tagja – mondta az egyikük mély, reszelős hangon.
- Miféle bizottság?
- Ne szórakozz velünk. Tudod te azt nagyon jól – mondta, majd a szemével meggyújtotta a függönyömet. A másik eddig csak nyugodtan figyelte az eseményeket, de látszott rajta, hogy nem akar igazi balhét, ezért gyorsan eloltotta a tüzet.
- Maguk varázslók? – kérdeztem tátott szájjal.
- Hát persze. Miért, mit gondoltál? – Úgy látszott a másik nem szokott beszélni, vagy csak élvezik, hogy a reszelős hangtól az embernek borsódzik a háta. Úgy éreztem, tényleg egy horrorfilmbe csöppentem.
- Én csak… Mit keresnek itt?
- Téged – mondta, és a szeme megakadt a nyakláncomon. – Illetve azt a személyt, akinek ilyen nyaklánca van – mondta és letépte rólam a láncot.
- Ne! – sikítottam, mert a fiú azt mondta, soha nem vehetem le. Hogy miért, azt nem kérdeztem. – Mi... mit akarnak tőlem?
- Az az igazság, hogy neked meg kell halnod – mondta szomorúan a varázsló, de a szeme egyáltalán nem tűnt annak.
- De… mégis miért?
- Mert vétettél a szabályzat ellen – mondta egy sóhaj kíséretében. – Ne játssz az idegeimmel, mert különben fájdalmas halálod lesz.
- De… nem én voltam. Ezt a… - Nyeltem egyet mielőtt elmondtam volna az igazat, mert a szeme szinte villámokat szórt. – Ezt a láncot egy fiútól kaptam az erdőben.
- Tudom. Egyébként én vagyok a húsvéti nyúl. Mondtam, hogy ne szórakozz velem – mondta, majd gyilkos szemekkel rám nézett.
Hirtelen borzalmas fájdalmat éreztem. Rájöttem, hogy meggyulladtam, sikítást hallottam, majd rájöttem, hogy az én vagyok. Most akkor tényleg meg fogok halni? Abban a pár percben, amíg a tűzben égtem, rájöttem, hogy én már megkaptam az esélyemet.
Egyszer elütöttek. Meg kellett volna halnom, de túléltem. Kaptam még egy esélyt, de az életemért cserébe el kellett tőlem venni valamit, ami nagyon fontos számomra. A szépségem nélkül kellett volna élnem, de én népszerű akartam lenni, olyan emberekkel akartam körülvenni magam, akik csak azért vannak ott, mert ők is az elitkörbe tartoznak. Ők olyanok, akik nem törődnek mással, akiknek nem fontos a másik, csak saját maguk és a céljaik. És engem mégis az tett volna boldoggá, ha velük lehetek, ezért, amikor felajánlották, hogy minden olyan lehet, mint régen, azonnal lecsaptam a lehetőségre.
Nem kellett volna. Újra szép lettem, amikor már amúgy is halottnak kellett volna lennem. Úgy gondolom, az életemnek két végkimenetele lehetett: az első az, hogy szép vagyok, de hamar meghalok, a másik az, hogy csúnya vagyok, viszont hosszú, talán boldog életet élek. Hiú módon jobban tetszett az első, az, amelyikben én lehetek a sztár, a királynő. És mit értem el vele? Egy cseppet sem izgalmas okot a korai halálra: szépséget.

Ha tetszett, írd meg! ;)

Sziasztok! :)
Ígértem novellákat, amiket majd csak akkor tudok felrakni, ha a pályázatnak, amire beküldtem őket, vége lesz. Az egyikre már fel is rakták a novellákat: http://luca-ifwemeetagain.blogspot.com/ Tessék mindet elolvasni, és szavazni arra, amelyik tetszik! :D Nem mondhatom el, melyik az enyém, de majd ha vége, akkor úgyis felrakom ide. :)
Egy másik pályázatra is küldtem novellát, aminek mondjuk még sokára lesz az eredményhirdetése, illetve van egy novellám(fanfic), amit majd fel fogok rakni, amint elkészültem vele. :)
Plusz, egy kis reklám: Crystal pályázatot hirdetett, aminek a részleteit itt lehet megnézni: http://thehellcrystal.blogspot.com/ :)

Puszi: Nickyy.

A repülőtéren csak úgy nyüzsögtek az emberek. Néha-néha rám néztek, mintha a világ összes csodáját egyben látnák, de a legtöbben a padlót bámulva masíroztak a gépük felé. Most először mentem emberek közé vámpírként, ezért néhány irigykedő vagy éppen csodáló pillantás teljesen zavarba hozott. Próbáltam nem észrevenni őket, de ezek a tekintetek szinte égettek.

A nagy, világító tábláknak köszönhetően hamar megtaláltam, hogy hol vehetek repülőjegyet, és szerencsére a legközelebbi Rómába tartó gépen még volt egy-két szabad hely.

Az indulásig még volt hátra egy jó fél órám, ezért az épületben sétálgattam, de amikor rájöttem, hogy akár meg is láthat valamelyik ismerősöm, rögtön odamentem a kapuhoz, ahol a Rómába igyekvő utasoknak kell várakozni. Ideges voltam amiatt, hogy bármelyik ismerősöm megláthat, és akkor az illető biztos összekötné az új kinézetemet azzal, hogy hamarabb elmentem a suliból, mint hogy véget ért volna.

Eszembe jutott, hogy képes vagyok a jövőbe látni, ezért megnéztem, hogy ha itt várok tovább fogok-e találkozni valamelyik ismerősömmel. Vagy esetleg a Volturival. Mi van, ha útközben futok velük össze? Egyáltalán, ők mivel közlekednek? Nem hiszem, hogy nem tűnne fel az embereknek egy csomó fekete köpenyes, vörös szemű, fehér bőrű vámpír, akik bármelyik pillanatban rátámadhatnak egy gyanútlan járókelőre.

Úgy láttam, hogy nem fogok találkozni senkivel sem a repülőtéren – vagy legalábbis az illető még nem döntötte el, hogy ide szeretne jönni –, viszont azt láttam, hogy mire megérkezek Rómába még javában délután lesz, tehát a nap fényesen fog sütni. Hosszúnadrág volt rajtam, felül viszont csak egy fehér, rövid ujjú póló: ha Rómában kimegyek, csillogni fogok. Körülnéztem, és a tekintetem megállapodott egy bolton, ahol elegáns és méregdrága ruhákat forgalmaztak. A kirakati bábun egy hosszú, csillogó anyagból készült, hófehér kesztyű volt.

Sosem értettem, mire jó, hogy a reptéren boltok is vannak, hiszen nem vásárolgatni jön az ember ide, de most áldottam istent érte. Berohantam a boltba, és mondtam az eladónak, hogy egy olyan kesztyűt szeretnék. Hitetlenkedve nézett rám: nem tudtam, hogy azért, mert győztesen vigyorogtam a semmibe, vagy, mert nem tudta elképzelni, hogy mi szükségem van rá most, esetleg csak a szépségemben gyönyörködött, de nem érdekelt. Elővett egy pár kesztyűt, és felhúzta a kezemre nem érve hozzám, mintha csak tudta volna, hogy az számára hideg lenne; szinte egybe olvadt a bőrömmel, ráadásul a lámpák fényében úgy csillogott, mint ahogy én a napon.

Számat még szélesebbre húztam, amíg egy pillanatig a jövőben merengtem el. Láttam, amint kilibbenek a napsütésbe új szerzeményemben, de az elém táruló képen egy óriási napszemüveget, a fejemen meg egy fekete kendőt is viseltem. Kinyitottam a szememet, és meg is láttam ezeket. Mutattam az eladónak, hogy mit szeretnék még.

Nem foglalkoztam azzal, hogy még jobban meglepődött és alig bírta kimondani, hogy mennyivel tartozom. Gyorsan megadtam neki, majd rohantam vissza a várakozóba, ahol időközben megkezdték a beszállítást.

A gépen végig a jövőre koncentráltam, de a végére annyira kimerültem, hogy szinte már fájt tőle a fejem. Az egyik stewardess meg is kérdezte, hogy jól vagyok-e és hogy ne hozzon-e nekem fájdalomcsillapítót. Természetesen udvariasan visszautasítottam, de ezek után is aggódva nézett rám. Mondtam neki, hogy inkább alszom egyet, ezért becsuktam a szememet, de továbbra is a jövőt kutattam.

Leginkább Edward jövőjét próbáltam szem előtt tartani. Mivel már eldöntöttem, hogy odamegyek, kicsit megváltozott. Úgy láttam, pont akkor fogok betoppanni, amikor meg akarják ölni őt. Nem értettem, hogy miért örülök annak, hogy meg fognak engem ölni – talán, mert így Edwardot békén hagyják -, de mosolyogva lépek be a terembe, ahol Aróék tartózkodnak. Mivel többet nem tudtam meg a jövőből, úgy döntöttem, „felébredek”.

Amikor megláttam, hogy a nap feljövőben van, a körülöttem lévők csodálkozására, felvettem a kesztyűt, a kendőt a fejemre kötöttem és a napszemüveget is kéznél tartottam. Lehúztam az ablak előtt lévő rolót, és próbáltam arccal felé fordulni, nehogy máshonnan érkezett sugarak miatt ragyogni kezdjen a bőröm.

Szerencsétlenségemre, amikor megkezdtük a leszállást, fel kellett engednem a rolót, de próbáltam úgy helyezkedni, hogy a napsugarak ne vehessenek célba. Miután ezt sikeresen végrehajtottam, végig lehajtott fejjel közlekedtem, aztán kiléptem a napsütésbe pont úgy, ahogy azt már egyszer láttam.

A reptér mellett volt egy autókölcsönző, kinéztem magamnak egy tűzpiros Ferrarit, és kikölcsönöztem. Az eladó férfi valóságos áhítattal nézett utánam, főleg miután jóval többet fizettem a kelleténél, hiszen ha úgy sem hozom vissza, legalább kapjon egy kicsivel több pénzt.

Ahogy közeledtem Volterra felé, a lelkesedésem, hogy megoldok mindent, kezdett elszállni. A kételkedés ott bujkált bennem: mi van, ha a Volturit nem érdekli, hogy feláldozom magam, és továbbra is ott tartják Edwardot, esetleg még így is megölik? Mi van, ha el sem jutok Aróékig? Ha valaki megöl, mielőtt megbeszélhetném az uralkodókkal? És egyébként is: meg fogok halni, méghozzá önszántamból. Úgy éreztem, összezsugorodok, egyre kisebb és kisebb vagyok, az élet hullámai pedig összecsapnak fölöttem, és nem tudok föléjük kerekedni.

Annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy meglepődtem, amikor megláttam a volterrai üdvözlőtáblát. Esme azt mondta, keressem meg a Palazzo dei Priorit, menjek az óratorony jobb oldalára, és ott menjek le egy csatornanyíláson. Ez az egyetlen hely, ahol nem veszik észre, ha bemegyek.

Leparkoltam a kocsival, de még mielőtt kiszálltam volna, megnéztem, meg fogja-e látni valaki, hogy csillog a bőröm. Ezzel kapcsolatban nem fenyegetett semmi, viszont úgy láttam, találkozni fogok valakivel, mielőtt lemennék. Egy szőke vámpírfiúval, de azt nem láttam, mit akar mondani: folyamatosan változtatta a szándékát.

Miután leellenőriztem, hogy mindenhol fed-e a ruhám, kiszálltam a kocsiból, és magabiztosan elindultam az óratorony felé. A tér közepén egy széles, négyszög alakú szökőkút állt, körülötte emberek lézengtek. Egy csapat kamasz is itt bandázott, és amikor kiszálltam az autóból, tátott szájjal néztek rám. Először azt hittem, észrevették, hogy csillog a bőröm, de rájöttem, hogy az autót nézik ennyire. Gondolom, nem mindennapi errefelé, hogy valaki egy méregdrága Ferrarival közlekedik.

Összeszorult torokkal siettem el a szökőkút mellett. A lányok irigykedve, a fiúk pedig valóságos rajongással néztek utánam. Életem nagy részében észre sem vettek az emberek, ezért kicsit zavarban voltam, de megállás nélkül mentem tovább.

Beértem az óratorony melletti sikátorba, és megpillantottam a szőke vámpírt. Látszólag nem lepődött meg azon, hogy egyenesen hozzásétáltam. Vérvörösen csillogó szemei engem vizslattak, miközben én is végigmértem őt; magas volt és meglehetősen izmos. Minden létező ponton harapások díszítették, kiállása olyan volt, mintha katona lenne.

- Szia – köszöntem kicsit idegesen. – Bella vagyok.

- Jasper – bólintott. – Kit keresel? – kérdezte, de valami azt súgta, pontosan tudja a választ.

- Edward Cullent.

- Halott – mondta teljes lelki nyugalommal. Magabiztosan mondta, de én úgy láttam a képességemmel, hogy csak később akarják megölni; nem tudtam, mit higgyek.

- Az nem lehet – suttogtam, miután egy percig csak magam elé bámultam.

- Biztos vagyok benne, hiszen én öltem meg. – Az arca meg sem rezdült; biztos voltam abban, hogy több száz vámpír szárad már a lelkén.

Egy pillanatig az esélyeimet számolgattam; rá akartam támadni. Már ugrásra készen álltam, amikor hirtelen úgy éreztem, minden rendben van. Egyik pillanatban még dühös voltam, a másikban meg már boldog: a bosszúvágyam elpárolgott.

- Ezt… te csináltad? – kérdeztem értetlenül, de nem tudtam nem mosolyogni.

- Igen – bólintott. – Neked mi a képességed? – A hangsúlyából megint az csendült ki, hogy tudja a választ. Még egy pillanatig vigyorogtam, majd végül lenyugodtam. Próbáltam dühös lenni Jasperre, amiért befolyásol, de pont emiatt nem tudtam.

- Látom a jövőt.

- Akkor nézz bele Edwardéba, ha nem hiszel nekem.

Becsuktam a szememet, és próbáltam arra koncentrálni, mi lesz Edwarddal mondjuk két nappal később: a sötétségen kívül nem láttam semmit.

- Na? – kérdezte Jasper, amikor ijedten kinyitottam a szememet.

- Sötétség – suttogtam.

- Gondolom, rájöttél, hogy ez azt jelenti, nincs jövője, vagyis halott.

- Igen. De… miért kellett megölnöd már most?

- Mert nem akart segíteni megtalálni téged. – Nem volt kárörvendő, hogy hiába jöttem ide, csak a tényeket közölte. – A Volturi el akart indulni téged megkeresni, de egy emberük kihallgatta, hogy ide készülsz. Edward pedig egyébként sem volt túl együttműködő, szóval meg kellett ölnöm.

- De… miért akarnak engem megtalálni?

- Mert veszélyes vagy. Jövőbe látsz, ezért kellenél Aro gyűjteményébe, de nem bízik benned. Nem hiszi, hogy segítenél neki, ha kéne, és mivel nem lát be a fejedbe, nem tud belőled kiszedni semmit akaratod ellenére sem. Szóval, Aro úgy gondolja, el kell téged távolítani. Ráadásul az is zavarja, hogy Demetrit, akinek az a képessége, hogy megtalál bárkit, is blokkolod.

- És… azt nem tudod, hogy engem ki változtatott át?

- Felix – mondta egy bólintás kíséretében. – A Volturi azt akarta, hogy tartsa rajtad a szemét, de ő nem bírta megállni, és átváltoztatott. Figyelj, én nem vagyok a Volturi tagja, és általában nem fogom se az ő, se az ellenségeik pártját, de most szeretnék neked egy tanácsot adni: tűnj el a városból, és ne is gyere vissza. Mindig figyeld a jövődet, hátha van valaki, aki meg akar találni egy ismerősöd segítségével.

- De Edward halott. Miért ne ölessem meg magam? – Nem értettem, miért akarok meghalni. Edward nélkül is kibírtam, és már nem is szerettem őt annyira, de mégis úgy éreztem, tartozom neki. Hiszen miattam ölték meg!

- Csak tedd, amit mondok, vagy megbánod – mondta fenyegető hangon. Az arca kemény volt, semmilyen érzelemről nem árulkodott. Elfordította a fejét, hogy ne láthassam a szemét, és ne olvassak ki belőle semmit.

Jasper egyetlen szó nélkül leugrott a csatornába, majd eltűnt. Hirtelen felszabadultam a képessége alól, és újra elöntött a bosszúvágy, de csak egy pillanatig, majd rájöttem, hogy annak már semmi értelme. Úgy gondoltam, azt kell tennem, amit ő mond. Igazából, nem is maradt más, amit tehetnék. Feláldozhatnám magam, de nem lenne értelme; megtehetném Edwardért, de tudom, hogy ő sem akarná ezt.

Visszamentem a kocsihoz nem foglalkozva a hátam mögötti összesúgásokkal, amiket olyan élesen hallottam, mintha nekem súgták volna. Visszaadtam a Ferrarit, vettem egy repülőjegyet és visszamentem Esméhez.

Mindenki meglepetten nézett rám, amikor beléptem az ajtón, és ez kölcsönös volt. Carl, Dave, Eric, Ben, Sam és Esme a nappaliban ültek és maguk elé bámultak.

- Te… mit keresel itt? – kérdezte Carl döbbenten.

- Köszönöm a kedves fogadtatást – feleltem. Epés megjegyzésnek szántam, de a hangom túl szomorúnak, túl bűnbánónak tűnt hozzá.

- Bocsánat – jött mellém Carl. – Mi történt?

- Edwardot megölték.

Mindenki szörnyülködve nézett maga elé, főleg Esme.

- Honnan tudod? – kérdezte Ben.

- Találkoztam egy Jasper nevű vámpírral, ő mondta. A jövője… eltűnt. Csak nagy feketeség látszik.

Két nappal később a hangulat már fesztelenebb volt. Carlék szinte végig itt voltak, és a hangulat percről percre javult. Edward persze mindenki fejében megmaradt, de a gyász lassan eltűnt. Esmét viselte meg a legjobban; ő fiaként szerette Edwardot, és régóta ismerte. Még nekem sem fájt annyira, mint neki.

A nappaliban beszélgettek a többiek, nevetgélve, én pedig elsétáltam a zongorához. Becsuktam a hangszigetelt ajtót, hogy senki ne hallja meg, hogy játszom. Igazából, a vámpírok és a vérfarkasok még ezen keresztül is meghallják, ha itt valaki játszik, de egy kicsit csökkenti a hangot. Ha elég halkan játszom, senki se veszi észre.

A Claire de Lune kottája még mindig kint volt a zongorán, de mellette volt egy másik is. Kézzel írták, gondolom, Edward. Kíváncsi voltam, hogy hangzik, ezért elkezdtem játszani. Valami altatódalféle lehetett, és gyönyörű volt. Annyira beleéltem magam, hogy megijedtem, amikor Carl belépett és leült mellém. Csak egy kicsit rezzentem össze, de játszottam tovább, mintha mi sem történt volna. Nem volt befejezve a dal, ezért még hozzáköltöttem pár hangot. Meglepődtem, milyen szépen szólt a vége is, hiszen azelőtt soha nem is próbáltam meg dalt írni.

- Ez nagyon szép volt – mondta Carl.

Mosolyogva ránéztem.

- Edward írta, én csak lejátszottam.

- Szépen játszottad – mondta mosolyogva.

- Tudod, rájöttem valamire. – Zavarban voltam, és képtelen voltam a szemébe nézni.

- Igen?

A zongorát bámultam, és nem tudtam, hogyan mondjam el neki, amit akarok.

- Edward… ő a múlt. Azt hittem, szeretem, de igazából nem. Illetve lehet, hogy szerettem is, de van valaki, akit még jobban.

- Ó, tényleg? – kérdezte már vigyorogva. Nagyon jól tudta, hogy róla van szó, de azt akarta, hogy kimondjam.

- Te végig ott voltál mellettem. Belém vésődtél, de azt hittem, ez nem olyan nagy dolog, és hogy Edwardot szeretem. De aztán átváltoztam, és te újra belém vésődtél, és akkor rájöttem, hogy… én is szeretlek, csak Edward valahogy…

- Megrészegített – egészítette ki.

- Hát… így is mondhatjuk – néztem a szemébe, és… elvesztem.

Odahajoltam hozzá, és óvatosan megcsókoltam. Átkaroltam a nyakát, ő meg a derekamat és közelebb húzott magához. A csókunk egyre szenvedélyesebb lett, és amikor mosolyogva szétváltunk, mindketten gyorsabban vettük a levegőt. Belefúrtam a fejemet a nyakába, ő meg a hajamba és még szorosabban fogott.

- Szeretlek, Carl – mondtam ki boldogan, életemben először magabiztosan ezt a két szót, és igaznak is éreztem.

- Én is szeretlek, Bella. – Hallottam a hangját, hogy mosolyog és, hogy örül, hogy minden így alakult.

Én is örültem. Lejátszottam magamban az elmúlt heteket, és azon gondolkoztam, hogy lehet, hogy egy ilyen kis jelentéktelen dolog, mint a zongora, felforgatja az életemet. Sehogy sem találtam rá választ, de áldottam a napot, amikor belebotlottam Edwardba.

Sosem hittem a tündérmesékben, sőt, sokszor abban sem, hogy az én életemben lesz majd valami igazán jó. És erre, tessék: nemcsak happy enddel zárul életem legfélelmetesebb időszaka, hanem még a tündérmese, a fantázia részét is kipipálhatom.


(Edward szemszöge)



A repülőn ültem, ami visszavitt Bellához, Esméhez és a farkasokhoz. Ha sikerül még azelőtt visszajutnom, hogy Aróéknak feltűnne, hogy eltűntem, akkor el tudunk menekülni örökké előlük, hiszen Bella jövőbelátó képessége majd segít. Kicsivel több mint két hete nem láttam, de egy katona, Jasper gondolataiból tudom, hogy néz ki vámpírként: csodálatosan.

Azt hiszem, örülhetek annak, hogy Felix ott maradt és figyelte Bellát, mert én csak emiatt mertem megszökni. Ha nem tudom, hogy Bella vámpírként látja a jövőt, maradtam volna Volterrában nem kockáztatva az életét. Örültem, hogy újra láthatom a lányt, akit szeretek, de annak cseppet sem, hogy ő is vámpír lett. Tőle is elvették a lelkét, megfosztották az élettől. Ha lehetőségem nyílik rá, megölöm Felixet.

Amikor bemondták, hogy megkezdtük a leszállást, valami furcsa izgatottság söpört végig rajtam, hogy újra láthatom Bellát. Vajon mit csinál most? Hol van? Kivel van? Mit érez? Mire gondol?

- Uram, le kell szállni – mondta kedvesen az egyik stewardess, mire küldtem felé egy egyszerű mosolyt. Elpirulva tovább ment, de a gondolatai végig rólam szóltak.

Felvettem a kabátomat, a sapkámat és a kesztyűmet, nem foglalkoztam a furcsa pillantásokkal, a halk megjegyzésekkel és az idegesítő, elmém épségét kétségbe vonó gondolatokkal, és elindultam.

Nem kötöttem el egy autót sem, helyette inkább futottam; bent az erdőben úgy sem járkál senki, de ha mégis, akkor is én veszem észre előbb. Csak futottam, futottam és egyre nagyobb lett az izgalmam.

Egész úton azt latolgattam, hogy egyáltalán mit fogok nekik mondani. Tudom, hogy azt hiszik, meghaltam, hiszen Bellának ezt kellett hinnie. Viszont az egész csak egy színjáték volt. Felix által mindannyian tudták, hogy ő csak a szándékot látja, és ha Aro úgy dönt, hogy megöl, akkor Bella is azt fogja hinni, és az én jövőm is el fog tűnni. Kijátszották ezt a kártyát, kijátszották, abban reménykedve, hogy akkor Bella megöli magát. Ők nem ölhették meg, mert szerelmem nem szegett meg semmilyen törvényt sem.

Soha nem gondoltam volna, hogy Bella megölné magát csak azért, mert valakit elvesztett, ezért nem is gondoltam arra, mi van akkor, ha tényleg megtette azt, amit a Volturi várt. Egy pillanatra lelassítottam, de miután meggyőztem magam arról, hogy lehetetlen, hogy megölte magát, tovább futottam, és meg is érkeztem a házhoz.

Esme, a farkasok és Sam bent beszélgettek, de Bellát nem láttam. Óvatosan közlekedtem, nem akartam, hogy meglássanak. Azt hiszik, hogy meghaltam, de ha Bella emiatt megölte magát, akkor én is megyek utána, ezért semmi értelme nem lenne felszakítani a sebeket. Esme is boldogan beszélgetett, de az agya hátsó zugában legszebb közös emlékeinket idézte fel. Szomorúan elmosolyodtam, hogy bent mindenki azt hiszi, hogy rajta kívül senki sem gondol rám, pedig a mosolyok és a vidám nevetések közben gyászoltak – engem. Bella nem tartózkodott bent, ami kicsit megrémített, de amikor észrevettem, hogy hátulról zongoraszó hallatszik, megnyugodtam.

Odalopakodtam a zeneszoba egyetlen kis ablakához, mert nem mertem bemenni. Csak néztem őt, és vártam a megfelelő pillanatot. Gyönyörűbben nézett ki élőben, mint Jasper gondolataiban, hihetetlenül gyönyörűen.

Azt a dalt játszotta, amit én írtam neki – persze ő nem tudott erről -, és csodálatos érzés volt nézni, ahogy játssza. Láttam az arcán, hogy keményen koncentrál, nem akarta elrontani, de vámpír létére még azelőtt korrigálta a hibáját, hogy elkövette volna. Mosolyogva, behunyt szemmel hallgattam. A dalt még nem fejeztem be, de ő még folytatta, és hozzáírt pár hangot, amik úgy illettek oda, mintha egy híres zenész írta volna.

- Ez nagyon szép volt – szólalt meg egy hang Bella mögül; Carl. Ő sem vette észre, hogy belépett, pedig a szaga elég erős volt.

- Edward írta, én csak lejátszottam – mosolyodott el Bella, én pedig úgy éreztem, nem létező szívem újra elkezd dobogni a hangja hallatára, és arra, ahogyan kimondta a nevemet.

- Szépen játszottad – javította ki magát Carl mosolyogva. Ha figyelt volna, észrevehetett volna, de a gondolatait túlságosan lekötötte, hogyan tudná Bellát boldoggá tenni azok után, hogy én meghaltam.

- Tudod, rájöttem valamire. – Bella zavarba jött valamitől és a zongorát fixírozta; utáltam, hogy nem tudok olvasni a gondolataiban.

- Igen?

- Edward… ő a múlt. Azt hittem, szeretem, de igazából nem. Illetve lehet, hogy szerettem is, de van valaki, akit még jobban.

Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna, mintha már rég nem működő szívem kismillió apró darabra hullna. Mereven bámultam magam elé, és nem tudtam, mit csináljak. Szívem minden kis darabja imádta Bellát, de ő azt mondta, lehet, hogy soha nem is szeretett.

- Ó, tényleg? – kérdezte vigyorogva Carl. Tudta, hogy róla van szó, és magában ujjongott, hogy legyőzött engem. Nekem viszont kedvem támadt volna oda ugrani, és addig szorítani a nyakát, amíg minden élet ki nem száll belőle. De nem tettem; Bellának fontos volt Carl.

- Te végig ott voltál mellettem. Belém vésődtél, de azt hittem, ez nem olyan nagy dolog, és hogy Edwardot szeretem. De aztán átváltoztam, és te újra belém vésődtél, és akkor rájöttem, hogy… én is szeretlek, csak Edward valahogy…

- Megrészegített – felelte Carl, és örült, hogy, bár Bella nem vette észre, de kimondta azt a szót, amire Carl már régóta várt.

Szóval, így állunk. Bella soha nem is szeretett engem, csak azért volt velem, mert a vámpírságomnak köszönhetően vonzó vagyok.

- Hát… így is mondhatjuk – felelte Bella, miközben belenézett Carl szemeibe. Saját szemeimmel nem, de Carl gondolatain keresztül láthattam, hogy amint belenéz a kutya szemeibe, megszűnik körülötte a világ. Aranyszínű szemei vágyakozva, szerelmesen nézték Carlt.

Tudtam, hogy nem lenne szabad kihallgatnom őket, és arra gondoltam, hogy ha most rögtön nem megyek el, ki tudja, mit teszek. De képtelen voltam rá. Megpróbáltam kiadni a parancsot a lábaimnak, de azok nem engedelmeskedtek.

Bella lassan Carl felé hajolt, és ez volt az a pillanat, amikor nem parancsoltam magamnak, hogy álljak fel, hanem reflexszerűen cselekedtem. Befutottam az erdőbe, próbáltam kizárni Carl gondolatait, amik ordítottak, de nem tudtam. Bella és Carl együtt… Bella soha nem szeretett… Bella nem szeret… számára halott vagyok…

Nélküle nem érdemes élnem, az életem nem ér semmit, ha ő nem játszhat fontos szerepet benne. Ő létezésem legjobb része, a kedvenc részem. De sajnos ez a dolog egyirányú, számára én már lezárt téma vagyok, egy befejezett ügy, amit elfelejteni nem fog - köszönhetően vámpírmemóriájának -, de felidézni sem, mert számára csak egy rövid kis fejezet vagyok, egy halk dallam a háttérben. Vehetjük úgy is, hogy boldog szerelmi történetében én csak egy zavaró tényező voltam, de a halálommal – ami nem is történt meg – kiszivárogtam az életéből. Leütötték az utolsó hangot is, amivel elpárologtam a szeme elől, és végre meglátta azt, ami már a legfontosabb számára: Carlt.

Persze Bella nem tudta, hogy még élek, de tudtam, mit kell tennem, hogy ne csak higgye, hogy meghaltam: irány újra Volterra.

Ha elolvastad, írj véleményt, és nagyon szépen köszönöm, ha elolvastad az egész törit! :)
(Nehogy azt higgyétek, hogy mivel vége van ennek a történetnek, az oldalon nem lesz több friss. Novellák folyamatosan kerülnek majd fel! :))

Sikítottam és ösztönösen ütöttem, amit értem, de a rejtélyes idegen már nem volt ott. Egy rövid pillanatig nem éreztem semmit, és azt hittem, meghaltam, de aztán elképzelhetetlen fájdalom borított el, és azt kívántam, bárcsak halott lennék.
Mintha valaki lávába dobott volna, amiben sav is van. Mintha egy busz jött volna nekem iszonyatos sebességgel, aztán amint nekem ütközött felrobbant és meggyulladtam. A fájdalom ahelyett, hogy megszűnt volna, csak erősebb lett. Minden porcikámban ott volt, és mindet égette, szúrta és marta. Ordítani akartam, de nem tudtam; meg akartam szűntetni, de nem tudtam, hogyan; meg akartam halni, de valami nem engedte.
Valami eszembe jutatta, hogy élnem kell. Élnem kell, méghozzá Edwardért. Az agyam kikapcsolt mindent, kivéve az iszonyatos fájdalmat és Edward képét.
Egyik felem azt mondta, kibírja a kínt Edwardért, a másik azt, hogy inkább meghal, csak ne kelljen szenvedni. Nem tudtam, melyik felemnek van igaza, de az újabb irtózatos lánghullám miatt nem is érdekelt. Ez most sokkal erősebb volt, mint az eddigiek, és amilyen hirtelen jött, olyan hamar ment is el.
- Bella, Bella, jaj, Istenem, Bella – szólongatott Esme. Úgy éreztem, a fülembe kiabál, de amint kinyitottam a szememet, láttam, hogy nincs is a szobában. A konyhában csinált valamit, és közben magában beszélt.
A nappaliban feküdtem a kanapén, de az egész hely olyan más volt. Láttam az apró porszemcséket és, ha kinéztem az ablakon olyan helyekig elláttam, ahol még nem is voltam. Nem értettem, mi történik velem, arra gondoltam, ez csak egy álom.
- Jaj, Bella, végre felébredtél. Sajnálom, sajnálom, sajnálom – kántálta, miközben leült elém.
- Mi történt? – kérdeztem értetlenül.
- Vámpírrá változtál – suttogta.
Elfogott a rémület. Mi az, hogy vámpírrá változtam? Ez lehetetlen. De akkor rájöttem, mi történt: valaki megtámadt és belém harapott; direkt változtatott át. Vajon mi oka lehetett rá?
Ben jött be a házba, nyomában Carllal. Mindketten aggodalmas arcot vágtak; Carlé bűntudattal volt megfűszerezve.
- Bella, minden rendben? – kérdezte Esme aggódva.
Körülnéztem, és észrevettem, hogy senki nincs a házban Esmén és rajtam kívül. Már képzelődöm is!
- Igen, persze. – De amint kimondtam, megláttam magam előtt egy őzet, aki futott valami elől.
- Azt hiszem, el kéne mennünk vadászni – mondta Esme, mire a kép eltűnt előlem. – Én is rég ettem, és gondolom, te is éhes vagy.
A vadászat gondolatára is összeborzongtam, de én is beláttam, hogy hihetetlenül éhes vagyok, és amint arra gondoltam, hogy eszek – illetve iszok -, méreg kezdett el termelődni a számban.
Szó nélkül kifutottunk a házból, és bementünk az erdőbe; Esme végig szorosan követett. Mélyet szippantottam a levegőből, és megéreztem valaminek a szagát. Elindultam abba az irányba, ahonnan a szagok jöttek, és egy nagyobbacska mezőn találtam magam. Körülbelül tíz őz ugrándozott, de ahelyett, hogy néztem volna őket, lassan elindultam az egyik felé. Az illata teljesen elbódított, és, mint valami őrült, futottam utána.
Menekült előlem, és csak akkor esett le, hogy ugyanazt láttam magam előtt, mint a házban, amikor már a szerencsétlen állat vérét szívtam. Megdöbbentem, de úgy gondoltam, ráérek később is foglalkozni vele, ezért inkább csak arra koncentráltam, hogy ne vesszen kárba egy csepp vér se.
Amikor megittam az összes vérét az állatnak, szememmel megkerestem Esmét. Épp egy őzzel végzett, majd odafutott hozzám.
- Mehetünk vissza?
- Igen – válaszoltam.
Pillanatok alatt visszaértünk a házba; leültem a kanapéra, és rájöttem, hogy mit is tettem az előbb. Egy állat vérét ittam. És normálisnak gondoltam. Úgy éreztem, ez a helyes és a megszokott. Most már így kell élnem.
Elszörnyedtem és összeborzongtam egy időben azzal, hogy Carl és Ben beléptek az ajtón. Ugyanaz a mozdulatsor, amit már láttam egyszer. Carl szemei egy pillanatig kővé dermedtek és összekapcsolódtak az enyéimmel. Mintha meglepődött valamin, de aztán elszomorodott.
- Vámpír lettél – mondta Carl letörten, amikor leült mellém. Épp meg akartam kérdezni Esmét, hogy miért láttam előre a dolgokat, de Carl láttán nem akartam a saját problémáimat is felvetni.
- Igen – mondtam halkan, de a hangom mégis vidámabban csengett, mint eddig bármikor. Csak most vettem észre, hogy az is megváltozott.
- De hogyan? – Láttam, hogy tényleg kíváncsiak, ezért gyorsan összefoglaltam.
- Megtámadt egy vámpír. Megharapott, aztán el is ment. Nem láttam, hogy ki az. – Nem is tudom, mire számítottam, de arra végképp nem, hogy Carl odaugrik Esméhez és elkapja a nyakát.
- Te voltál! – mondta neki.
Odarohantam és lefejtettem Carl kezét Esme nyakáról. Meglepetten tapasztaltam, hogy még Carl ellenállása ellenére is sikerült ez a művelet. Carl is csodálkozva nézett rám, Esme pedig hálálkodva, de ő nem lepődött meg.
- Még újszülött vagy. Ők erősebbek az idősebb vámpíroknál – magyarázta meg.
Újra kinyílt az ajtó, és belépett a többi farkas és Samantha; feszülten mosolyogtak.
- Bella, jól vagy? – kérdezte Carl.
- Már miért ne… - kezdtem volna a kérdést, amikor észrevettem, hogy senki sem lépett be az ajtón. – Az előbb beléptek.
- Kik? – kérdezte Carl feszengve.
- Samantha és a többiek. – Amint ezt kimondtam, beléptek a megnevezettek. Biztos voltam abban, hogy tényleg bejöttek, mert Carl csodálkozva nézett rám, Esme pedig odarohant hozzájuk; Ben viszont csak ült és gondolkozott.
- Ugyanezt láttad? – kérdezte az bejáratra mutatva. Bólintottam, mire felszisszent. – Bella, próbálj meg arra koncentrálni, hogy mit fogok mondani egy perc múlva! – utasított, mire feszült csönd telepedett a házra.
Behunytam a szemem, és erősen koncentráltam. Ben ugyanúgy állt, mint eddig, és szólásra nyitotta a száját.
- Látod a jövőt.
Megborzongtam és kinyitottam a szemem. Nem értettem, hogy miért kellett kinyitnom, amikor eddig is láttam, mi történt.
- Látom a jövőt? – kérdeztem kiáltva, mire mindenki meglepetten rám nézett. – Már máskor is volt ilyen. Úgy értem, emberként is volt olyan, hogy azt álmodtam, ami később megtörtént, de most irányítani is tudom.
Újra becsuktam a szememet, és nem foglalkoztam azzal, hogy mindenki egyszerre kezdett el kérdezősködni. Próbáltam arra gondolni, hogy Carl mit mond majd a képességemről.
- Ez… eszméletlen jó.
- Kösz, Carl – mondtam mosolyogva, amikor visszatértem a jelenbe. Értetlenül nézett rám, ezért megkérdeztem. – Mit gondolsz a jövőbelátásról?
- Ez… eszméletlen jó – mondta el újra a szavakat, mire a vigyorom még nagyobbra húzódott. – Szóval, mire is mondtad, hogy kösz?
- Láttam, hogy ezt fogod mondani. Mármint azt, hogy eszméletlen jó.
- Hát az. Úgy értem, először furcsa volt, aztán, amikor leesett, hogy így mindig látod, ki mit akar, már jónak tartottam – mosolyodott el lágyan.
Megint csak arra gondol, hogy biztonságban vagyok-e. Halkan sóhajtottam, és bűntudatom támadt, hogy eddig mindig visszautasítottam Carlt. De most vámpír vagyok! Lehet, hogy nincs is belém vésődve.
- Hé, Carl – húztam arrébb, bár tudtam, hogy így is meghall mindenki Samen kívül. – Még mindig belém vagy vésődve? – kérdeztem egy szuszra.
- Nem. – Valamiért elszomorodtam. – Újra beléd vagyok vésődve.
- Tessék?
- Amikor „meghaltál” ez a láthatatlan kötelék megszakadt közöttünk, de amikor most újra megláttalak, megint megtörtént.
Nem tudtam, mit mondjak erre, de szerencsére Sam megmentett.
- Bella, milyen vámpírnak lenni?
- Érdekes… és más. Mindent látok, mindent hallok, minden megváltozott – mondtam szomorúan a végét.
- Bella – karolt át –, attól, hogy vámpír vagy, mi ugyanúgy szeretünk téged. Az, hogy Carl már nincs beléd vésődve, még nem jelenti azt, hogy nem lehettek jóban.
- Ööö… újra belém vésődött – javítottam ki.
- Mi? De hisz ez csodás! – ölelt át boldogan.
- Sam, vámpír vagyok. Nem hiszem, hogy a la pushiak örülnének annak, ha odamennék.
- Bella, azt hívunk oda, akit akarunk. De gondolom, már itt fogsz lakni. – Ránéztem Esmére, aki eddig minket figyelt, és most boldogan bólogatott.
- Azt hiszem – mondta Esmére vigyorogva.

Ui.: Mielőtt megkérdeznétek, tudom, hogy Meyernél úgy van, hogy Alice nem látja a farkasok jövőjét, de nálam nem pont olyan a képessége, ergo Bella mindenkiét látja.

Ha elolvastad, légyszi, írj véleményt! :)

Ijedt tekintetemmel valaki olyat kerestem, aki tudja, mi folyik itt. Az egyetlen Edwrad volt, de nem voltam benne biztos, hogy csak a fejéből olvasta ki, miért vannak itt ezek a vámpírok. Úgy nézett ki, mint aki már régebben ismertséget kötött vendégeinkkel.

- Aro, ezt nem teheted – mondta Edward az előbb beszélő vámpírnak.

- Edward, fiam! Te is tudod, mi a szabály. Nem hiszem, hogy kivételt tehetek – mosolygott mézédesen Aro.

- Mi folyik itt? – kérdezte Carl, mintha csak a gondolataimban olvasott volna.

- Alakváltó, te most csöndben vagy! – közölte a fehér hajú, gyilkos tekintetű vámpír. Carl és a többi farkas is meglepetten nézett rá, de jobbnak láttak nem ellenkezni vele.

- Bellának viszont joga van tudni – jegyezte meg Edward.

- Hm, gyermekem, tudod, kik vagyunk? – kérdezte Aro, mire a fejemet ráztam.

- Aro, erre most nincs időnk! – A fehér hajúnak a hangja is olyan kegyetlenséget sugárzott, mint a tekintete.

- Caius, annyi időnk van, amennyit csak el tudsz képzelni. Nem sietünk sehova! – Aro felém fordult és nyájasan elmosolyodott. – Bella, mi vagyunk a Volturi, a vámpírok uralkodói. És van egy szabályunk, miszerint az emberek nem tudhatnak a létezésünkről. Aki mégis tud, arra semmi jó nem vár – húzta el a száját, és szomorúan mosolygott rám.

Tudtomon kívül el kezdtem remegni. Edward átölelt, de még így sem éreztem magam biztonságban. Tudtam, hogy ezek a vámpírok meg fognak ölni, hiszen ezért jöttek. És tőlük nem tud senki megvédeni.

- Viszont – kezdte Aro lelkesen, mire Edward megfeszült, de nem szólalt meg – van egy megoldás, amivel el lehet sikálni az ügyet.

- Benne vagyok – mondta Edward csendesen.

- Várj, még el akarom mondani hangosan is. Szóval, Bella, ezt főleg neked mondom, ha Edward csatlakozik hozzánk, mindenki szabadon elmehet, és téged sem fogunk megölni. Hogy tetszik?

- Pontosan mit jelent ez rá nézve? – kérdeztem Edward felé bökve a fejemmel. Emlékeztem, hogy Ben egyszer azt mesélte, a Volturi meg akarja ölni Edwardot. Vajon még mindig ezt akarják?

- Ó, csak néha segít nekünk a képességével. Minden rendben lesz vele, gyermekem.

- Így lesz a legjobb, Bella – mondta Edward és jelképesen lement Aróékhoz.

- De… Nem hiszem, hogy miattam neki kéne szenvednie.

- Jaj, gyermekem, ez nem szenvedés, hanem csupa móka! – csapta össze a tenyerét, de engem nem sikerült meggyőznie.

Ránéztem Edwardra, akin látszott, hogy azt akarja, hogy gyorsan elmenjenek. Nem akartam, hogy neki kelljen fizetnie azért, mert beleütöttem az orromat olyan dolgokba, amikbe nem kellett volna.

Körbenéztem, és észrevettem, hogy a farkasok is azt szeretnék, hogy menjenek már el, de Carl nem is akarta, hogy Edward visszajöjjön. Látszott rajta, hogy örül a gondolatnak, hogy Edward többet nem jelent számára terhet. És láttam még valamit a szemében: ugyanolyan vádaskodóan nézett a Volturira, mint Edwardra. Úgy látszik, mindenkit felelősnek tart az apja haláláért – és most végre azt tartja felelősnek, aki tényleg az.

- Mi lenne, ha mégis megölnének engem? – Én tényleg nem akartam, hogy mások szenvedjenek a hülyeségeimért.

- Gyermekem, gyermekem! – fogta meg a kezemet Aro, mire Edward felszisszent és láttam rajta, hogy szidja magát, amiért nem lépett közbe. Csak azt nem tudtam, miért. – Mi a…?

Aro nem fejezte be a mondatot, és nem tudtam, hogy mi baja van, de Edward fellélegzett. Ez jót jelent – könyveltem el magamban. Jót, de vajon mit?

Kérdőn néztem Edwardra, aki csak intett, hogy várjak.

- Bella! – rántott a kezemen Aro. Próbálta gyengéden csinálni, de még így is nyögtem egyet fájdalmamban. – Mi vagy? – Nézése szinte égette a szememet. Nem lepődtem meg a kérdésen annyira, mint amikor Isaac kérdezte, inkább azon gondolkodtam, vajon milyen képessége lehet.

- Aro el tudja olvasni az emberek valaha gondolt gondolatait, ha hozzájuk ér – mondta Edward. – De te nála is befuccsoltál.

- Hm… Érdekes – mormogott félhangosan a vezető. – Mondd csak, Bella! Nem volna kedved, átváltozni?

- Nem! – kiáltottam egyszerre Edwarddal és Carllal. Én, mint vámpír? Nem hiszem, hogy menne nekem az az élet. Nekem tökéletes jó az, ami van – és néha kicsit sok is.

- Bella, Bella, Bella – énekelte újra a nevemet Aro. – Ha átváltozol, és mellénk szegődsz, elengedhetjük a szívszerelmedet – intett a fejével Edward felé.

- Nehogy igent mondj, Bella – mondta „szívszerelmem” ingerülten.

- De! Változtass át! – mondtam Arónak, aki győztesen vigyorgott.

- Aro – szólalt meg Edward -, beszélhetnék Bellával négyszemközt?

- Fiam, arra sajnos nincs lehetőség. Mi van, ha elszöknétek?

- Ha el akarnánk szökni, már megtettük volna – mondta Edward, de úgy tűnt, mint aki beletörődött abba, hogy itt kell megbeszélnünk azt, amit mondani akar. – Bella, figyelj! Te nem akarhatod ezt az életet. Ez nem neked való. Én vállalom, hogy elmegyek velük, és akkor téged békén hagynak, de nem akarom, hogy neked bajod essen.

- Én se, hogy neked.

- Az átváltozás fájdalmas – próbált lebeszélni.

- Inkább, minthogy velük kelljen élned, és azt kelljen tenned, amit ők parancsolnak.

- Bella, kérlek. Értem ne változz át!

Erre nem tudtam, mit felelni. Egyrészt meg akartam menteni őt, ha már egyszer esélyem van rá, másrészt teljesíteni akartam, amit szeretne. Carlra néztem, aki elszörnyedve bámult maga elé. Talán elképzelt vámpírként? Megborzongtam, ahogy arra gondoltam, hogy vért iszom, de még mindig úgy gondoltam, hogy Edwardért bármit.

- Aro – kezdte Edward, mielőtt én megszólalhattam volna -, ha én most elmegyek veletek, nem fogjátok bántani Bellát? – Láttam, hogy úgysem hagyná, hogy átváltozzanak, ezért nem láttam értelmét kötözködni.

- Persze, hogy nem – mosolygott Aro. – Minek nézel te engem?

- Akkor azt hiszem, hogy mehetünk.

- Jól van, fiam. Búcsúzz el gyorsan, mert soha többet nem látjátok egymást! – Hogy képes ezt is mosolyogva mondani?

Észre sem vettem, hogy a könnyeim folynak, csak akkor, amikor Edward odajött és letörölte az arcomat. Mindketten néztük egymást úgy, hogy soha ne felejtsük el a másikat. Edward lehajolt hozzám, és egy pillanatra összeért a szánk – de csak egy pillanatra. Megöleltem, ő pedig szorosan, de óvatosan tartott.

Torokköszörülést hallottam, mire elengedtük egymást. Legnagyobb meglepetésemre Ben és Edward kezet fogtak, a többiek csak intettek. Aro mosolygott, a többi embere karót nyelve állt és türelmesen várták a jelt az indulásra.

- Ég veletek! – bólintott mosolyogva a vezető.

Edwarddal összekapcsolódott a tekintetünk, és az egyetlen, ami megállított abban, hogy utánuk rohanjak és megakadályozzam, hogy elmenjen, az volt, hogy már semmi erőm nem maradt.

- Bella, jössz? – kérdezte Ben kedvesen. Próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

- Majd hazamegyek – válaszoltam ügyelve arra, hogy a hangomon ne hallatszódjon, hogy sírok. Én sem értettem, miért tartottam vissza a könnyeimet, amikor amúgy is tudták, hogy sírok, de valahogy jobban éreztem magam tőle. – Lehet, hogy csak holnap.

- Eljöjjek érted?

- Nem fontos. – De Ben nem hagyta magát.

- Holnap kilenckor itt várlak – mondta Ben szomorúan mosolyogva, majd elhajtottak.

Lerogytam az egyik lépcsőfokra és hagytam, hogy a könnyeim mindent beterítsenek. Néha csak akkor tudunk értékelni valamit, ha már elvesztettük. Én elvesztettem egy számomra fontos embert. Egy olyan személyt, aki sokat jelentett nekem, aki vigyázott rám, aki megvédett, aki velem volt, ha úgy akartam, és nem érezte azt, hogy irányítom, aki attól volt boldog, hogy én vele voltam, és mindig örült, ha látott.

Hirtelen neszt hallottam valahonnan, majd rá egy pillanatra mellettem termett Esme. Nem mondott semmit, csak leült mellém és átkarolt; könnyek nélkül sírt. Az ég besötétedett, és a hold volt az egyetlen, ami fényt adott. Mikor mind a kettőnknek elfogyott az ereje a gyásztól, megszólaltam.

- Mióta vagy itt? – utaltam arra, hogy eddig valahol északon volt.

- Már itt volt a Volturi, amikor megérkeztem. Nem akartam, hogy észrevegyenek, ezért elbújtam.

- Miért nem léptél közbe, amikor elvitték Edwardot? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Nem tudtam volna mit tenni ellenük – válaszolta csendesen.

- De megpróbálhattad volna! Lehet, hogy most itt lenne, de te nem tettél semmit! – vádoltam meg alaptalanul.

Tudtam, hogy semmi értelme vádolni valakit, aki nem tehet semmiről, de úgy éreztem, ettől könnyebb. Esme tudta, hogy nem gondolom komolyan, de bántotta, láttam a szemén.

- Bocsánat – mondtam kétségbeesett hangon. Most mi lesz? Vajon betartják a szavukat, és nem ölik meg Edwardot?

- Semmi baj, édesem. Megágyazok neked, jó?

- Nem kell – mondtam, de Esme addigra már eltűnt.

A körülöttem lévő csend ijesztő volt, és valami azt súgta, menjek be a házba, de a lábam nem mozdult. Továbbra is csak ültem és vártam, hogy történjen valami.

Megmozdult egy bokor nem messze tőlem, és azt hittem, kiugrik a szívem. A hirtelen jött zajtól, felugrottam és ösztönösen hátrébb húzódtam – egyenesen valakinek a kezei közé.

Befogta a számat, és éreztem a nyelvét a nyakamon. A sokktól ledermedtem, és nem tudtam megmozdulni. Az agyam azt parancsolta, hogy rúgjak, üssek, harapjak és sikítsak, de a testem nem engedelmeskedett neki.

Egészen addig, amíg meg nem éreztem az illető fogait – a nyakamban.

Ha elolvastad, írj kommentet! :)

Sziasztok! :) Itt van a következő rész, remélem, tetszik! Írjatok kommentet! :D

Ben elvitt a rezervátumba, majd visszament Edward házához. Egy szót sem szólt hozzám, de nem is voltam olyan állapotban, hogy beszélni lehessen velem. Valaki meghalt. Közülünk. Teljesen sokkolva voltam, és nehezemre esett gondolkozni is. Azt is nehezen vettem észre, hogy Sam házának nappalijában ülök és nem Ben hátán.

Sammel nem találkoztam, de feltételeztem, hogy valahol a házban van. Istenem, mi van, ha a halott Dave? Sam teljesen ki fog készülni! Vagy, ha Eric? Vagy Adam?

És a legrosszabb: ha esetleg Carl… Tudom, nem szép dolog, hogy sokkal jobban fájna Carl elvesztése, mint a többieké, de nem tehettem róla.

Körülbelül fél óra bambulás után csöngettek. Mire eljutott a tudatomig, hogy ki kéne nyitni az ajtót, Samantha már a vendégünkkel beszélgetett. Nem tudtam felfogni sok mindent, de azt hallottam, hogy Sam elkezdett sírni, majd vitatkoznak valami olyasmin, hogy oda kéne-e vinni, vagy sem. Úgy tűnt, a látogatónk győzött, aki Ben volt.

- Szia, Bella! – köszönt fájdalmas hangon, majd leült mellém. Viszonoztam a köszönést egy bólintással, és vártam, hogy mondjon valamit. – Egy farkas meghalt közülünk, te is láttad.

- Ki volt az? – kérdeztem rekedt hangon előre félve a választól. Ránéztem Benre, de nem tudtam kiolvasni semmit sem a szeméből.

- Adam – mondta egy sóhaj kíséretében.

Tudom, önző dolog volt, de egy kicsit megkönnyebbültem; örültem, hogy Carl még él. Viszont az, hogy az álmom megint valóra vált, megrémisztett. Tulajdonképpen láttam a jövőt, és ez félelmetes volt. Bárcsak tudnám irányítani azt, hogy mit álmodok!

Eszembe jutott, hogy az álmom nem ott végződött, hogy valaki meghalt, hanem utána még megjelent egy vámpír, aki ijesztően nézett ki. A gyomrom görcsbe rándult a gondolatra, hogy lehet, hogy Adam halála nem a legrosszabb a mai napon.

- Nekem vissza kell mennem a kocsimmal, hogy el tudjuk hozni a holttestét. – Az utolsó szónál megbicsaklott a hangja. Furcsa volt az erős, öntudatos, sebezhetetlen Bent ilyen állapotban látni.

- Én is mehetek? – tudakoltam halkan.

- Biztos? – kérdezte mélyen a szemembe nézve, mire bólintottam. – Oké. Sam?

- Én is megyek – válaszolta. Eddig észre sem vettem, hogy a szobában van.

Ben felhúzott a kanapéról, majd átmentünk a háza mögött álló kocsihoz. A fekete autó egy halottszállítóra emlékeztetett, és amikor rájöttem, hogy a jármű most tényleg arra kell, a gyomrom még kisebbre zsugorodott.

Beszálltunk a kocsiba, és már mentünk is Edward háza felé; pár perc alatt meg is érkeztünk. Rémülten néztem körbe, rettegve attól, hogy mit találok.

A vér tócsákban állt, néhol beleragadt egy-egy szőrcsomó is. Isaac, a nőstény és Alex testét nem láttam, és mivel a többieket sem, arra gondoltam, hogy éppen elássák valahova. Egy holttest viszont még ott volt az egyik fánál: Adamé. Testéből ki volt tépve egy darab, ami pár méterre tőle rohadt, a vére a mellette lévő fát is beborította, a szemei nyitva voltak.

Ijedten kaptam el a tekintetemet Adam szemeiről, amikben azt láttam, amit álmomban: vád, fájdalom, szenvedés. Ben kinyitotta a csomagtartóját és leterített egy porkócot. Gondolom, utána a halott farkas testét rakta oda, de azt már nem bírtam nézni.

Megláttam Edwardot a lépcsőn ülni, és én is letelepedtem mellé.

- Hogy vagy? – kérdeztem.

- Megtörtént az, amit nem akartam – utalt arra, hogy megint meghalt valaki közülünk. – Én tehetek Adam haláláról, és ez… - Nem tudta, hogy fejezze be a mondatot.

- Nem a te hibád – mondtam csendesen. – Önként vállalta a harcot.

- Nem lett volna szabad hagynom. Tanulhattam volna a múltkoriból. – A hangja kísérteties volt.

- Edward, te figyelmeztetted őket, de ők segíteni akartak. Adam is önszántából jött el.

- És te hogy vagy? – váltott témát.

- Jól. Miért lennék rosszul? Hiszen én nem harcoltam.

- Ben az előbb arra gondolt, hogy fél óráig nem tudtad, ki halt meg, és rémes állapotban voltál a nappaliban – magyarázta.

- Ó. Életem legrosszabb fél órája volt.

Ekkor megjelentek a többiek gyászos arccal. Odafutottam Carlhoz és megöleltem, mire ő visszaölelt. Olyan jó érzés volt hozzáérni, és az még jobb volt, hogy éreztem a karjait körülöttem, fejét a vállamon.

Amikor elengedtem Carlt, észrevettem, hogy a hangulat milyen nyomasztó. A gyász, a fájdalom és a bűntudat a levegőben szikrázott.

- Edward, eljössz majd a temetésre? – törte meg a fullasztó csendet Eric. Carl halkan morgott, de nem szólt semmit.

- Nem hinném, hogy ezt akarná – intett a fejével Edward a kocsi felé, amelynek már le volt csukva a csomagtartója: Adam már bent feküdt.

- Szerintem nyugodtan eljöhetsz – mondta Dave, aki Sam derekát ölelte.

- De nem hiszem, hogy… - kezdte volna Edward, de nem fejezte be, hanem várakozóan Carlra nézett. Valószínűleg kiolvasott valamit a fejéből – talán, hogy mondani akar valamit.

- Szerintem sem kéne jönnie – jelentette ki Carl.

- Carl! – sziszegtem neki, de még arra sem vette a fáradságot, hogy rám nézzen. Helyette a vámpír felé kezdett menni.

- Most miért? Hiszen az ellenségünk! Miatta halt meg Adam és az apám.

Mély, súlyos csend ereszkedett ránk, percekig nem szólalt meg senki.

- Az nem Edward hibája – közöltem Carllal halkan.

- Bella, te is tudod, hogy ő kérte a segítséget – mondta, mintha ez azt jelentené, hogy megparancsolta, hogy álljanak mellé.

- Megkérdezte, hogy vállaljátok-e a kockázatot! – vágtam vissza. A többiek döbbenten néztek ránk.

- De akkor is az ellenségünk! Nem vele, hanem ellene kéne lennünk.

- Hát én nem tartozom bele a „lennünk”-be. - Felsétáltam Edward teraszára és odaálltam mellé. Ő teljes nyugalommal figyelte az eseményeket.

- Mi lenne, ha nem vitatkoznánk? – szólalt meg Dave. – Carl, az egyik barátodat most ölték meg, és te azon lovagolsz, hogy ki a felelős érte? Te tényleg nem vetted észre, hogy Edward volt az, aki megmentett téged?

- Tessék? – kérdeztem értetlenül Carlra emelve a tekintetemet, akin látszott, hogy zavarban van.

- Isaac ráugrott Carlra – válaszolt Dave -, és már majdnem beleharapott, amikor Edward odarohant és megölte Isaacet.

- Majdnem meghaltál, és azt hibáztatod más haláláért, aki megmentett? – néztem Carlra mérgesen.

- Nekem mindegy! Eljössz a temetésre? – Érdekes volt Carl ilyen helyzetben.

- Talán – válaszolta a megnevezett.

Edward oldalra nézett, majd szép sorban a többi farkas is. Én még nem hallottam azt, amit ők, de tudtam, hogy valaki közeleg. Mindenki elkezdett morogni, és kezdtem kényelmetlenül érezni magam úgy, hogy nem tudok semmit. Rápillantottam Samre, aki ugyanolyan idegesen nézett rám, mint én rá – ő sem tudta, mi folyik itt.

Hirtelen suhogást hallottam; nem értettem, minek lehet ilyen hangja. Tudtam, hogy valami rossz közeledik, ezért belekapaszkodtam Edwardba, aki nem igazán vette ezt észre: csakis az erdőre összepontosított.

És akkor megjelentek, ha jól számoltam heten. Három sorban jöttek; elöl és hátul ketten-ketten, középen pedig hárman. Mindannyian vámpírok voltak; vörös szemű, fekete csuklyás, ijesztő külsejű vámpírok. Elől egy lány és egy fiú állt, akik valószínűleg testvérek voltak. A lány apró és sovány volt, fakó barna haja passzolt sápadt bőréhez, telt ajkai és széles szemei voltak. A fiú haja sötétebb volt, de ugyanolyan gyönyörű volt, mint a lány.

Középen három férfi állt: a két szélső unottan nézelődött, a középső szemében izgatottság, vidámság csillogott és valahonnan ismerős volt. Hátul két fiú állt; mindketten magasak voltak, de csak az egyikükön látszott, hogy izmos, a másik soványnak, de erősnek tűnt.

- Ó, de szépen összegyűltünk itt! – csapta össze kezét a középen álló férfi és elmosolyodott. Hirtelen belém csapott a felismerés: ő volt az álmom végén az a kárörvendően nevető férfi.

- Miért vagytok itt? – kérdezte Edward haragosan.

- Nyugodj meg, fiam! És már amúgy is tudod – mondta még mindig csillogó szemekkel.

- Nem! – Edward védelmezően elém állt, én meg csak értetlenül néztem magam elé.

- Hogy hívnak gyermekem? – A férfi felém sétált; a két elöl álló vámpír meghajolt, miközben elment mellettük. Edward elkezdett morogni, én meg automatikusan hátrébb léptem. – Ne félj tőlem!

- Bella – mondtam végül, mert nem akartam, hogy még közelebb jöjjön. Amint kimondtam, megállt.

- Bella! Bella, Bella, Bella! – Szinte énekelve mondta ki a nevemet, és arra jutottam, hogy ez a vámpír valószínűleg drogos vérét szívta. – Nagy bajban vagy, gyermekem!

Hello! Írtam egy novellát egy pályázatra ( http://leander88.blogspot.com/ ), és úgy gondoltam, felrakom ide, mint mindig, ha pályázatra írok. :D Remélem, tetszik! :)

- Megérkeztünk! – Hallottam meg apám kiáltását a fülembe üvöltő zene ellenére.

Kiszálltam a kocsiból és a lehető leghangosabban becsaptam az ajtót magam mögött. Kivettem a sporttáskámat a csomagtartóból, majd a kedvemhez híven levágtam a földre és ráültem. Semmi kedvem nem volt a fél nyarat a nagyszüleimnél tölteni a szüleimmel együtt, de anyám hallani sem akart arról, hogy otthon maradjak tekintve, hogy még „csak” tizenhét éves múltam. Fantasztikus.

Egy árnyék vetült rám, de ahelyett, hogy megnéztem volna, ki az, látványosan fölhangosítottam a zenelejátszómat. Úgy éreztem, Chester Bennington hangja átszakítja a dobhártyámat, de nem érdekelt: sokkal jobban izgatott, hogy ha már idevonszoltak a szüleim, legalább legyen egy kis lelkiismeret-furdalásuk. A számnak vége lett, így hallottam anya – ugyanis ő takarta el előlem a napot - beszédének a végét:

- … akkor kint maradsz!

A csomagtartó becsapódott, a szüleim pedig elindultak a ház óriási ajtaja felé.

Körülbelül fél óra zenehallgatás után úgy döntöttem, hogy be kéne mennem, hacsak nem akarok kint éjszakázni. A nagyszüleim mindig korán feküdtek le aludni, és gondolom, a régi szokásaik nem változtak. Nagy nehezen feltápászkodtam, majd felkaptam a táskámat és elindultam a ház felé.

Hatalmas ház volt, rengeteg ablakkal. A tetőn vízköpő szörnyek sorakoztak, az ajtó felé vezető út színes virágokkal volt szegélyezve. Az előkert tele volt fákkal, kerti padokkal és egy szökőkúttal, ami kétszer olyan magas volt, mint én. A csicsás ajtó is aranyozott volt; egyszóval ízléstelen. Úgy teljes egészében a ház szerintem totál giccses volt és valószínűleg senki sem hitte volna el nekem, ha azt mondom, hogy itt élnek a nagyszüleim – ahhoz a ház túl előkelő volt, én pedig túl szakadt.

A nagymamám mindig úgy viselkedett, mintha ő lenne a királynő én meg az alattvalója, de a nagypapámat szerettem. Ő kedves volt, és szeretett velem lenni; megtanított lovagolni, íjjal lőni és sok szép közös emlékünk van. Az öntelt nagyanyám egyikben sincs benne; nem is értem, hogy lehetünk rokonok.

Egy nagy sóhajjal rátettem a kezem az arany kilincsre, hagytam magamnak egy percet, hogy még egyszer átgondoljam, biztos be akarok-e menni, majd végül benyitottam. A nagy tér hófehérben ragyogott, de a tapéta aranysárga színben pompázott – a hányinger kerülgetett tőle. Előttem egy nagy márványlépcső volt arany korláttal. Jobbra és balra csukott, kétszárnyú ajtókat láttam.

Már épp indultam volna fel a szobába, amiben mindig én laktam, amikor idejöttünk, de egy szobalány elállta az utamat. Fekete-fehér ruhában volt, mint a filmekben a cselédek. A húszas évei közepén járhatott; az arca átlagos volt, de mégis szép, a rövid, fekete haja csillogott a fényben.

- Szép jó napot, kisasszony! – Szélesen mosolygott és pukedlizett, miközben ezt mondta. – A csomagját hagyja itt, majd felvisszük. Erre tessék! – mutatott a balra lévő ajtó felé.

- Fel akarok menni a szobámba! – Talán kicsit élesebben mondtam, mint szerettem volna, mert a lány ijedt arcot vágott. – Bocs.

- Semmi baj, kisasszony. Lady Hennessey szeretné látni magát.

- Aha – horkantottam fel. – Én meg nem.

- Alyson! – Nagyanyám hangja szinte kettéhasította a levegőt. – Viselkedj!

- Épp azt akartam, csak nem engedtek fel – válaszoltam élesen.

- Látom, nem változtál. – Felém sétált, mire a szobalány pukedlizett egyet és lehajtott fejjel hátrébb lépett. - Ugyanolyan neveletlen vagy, mint voltál.

- Kiprovokálták – védekeztem, de igazából élveztem a helyzetet.

- Ez nem mentség. Egy úri hölgynek mindig kifogástalanul kell viselkedni! - Megállt tőlem egy méterre és onnan méregetett, mint egy vad az áldozatát.

- Pontosan.

- Na! – nézett rám csodálkozva. – És most szépen kérj bocsánatot az úri hölgyhöz nem méltó viselkedésedért!

- Nem szeretek hazudni – mondtam szemrebbenés nélkül.

- Ezt meg hogy érted? – Láttam az arcán a zavart, pedig próbálta leplezni.

- Nem vagyok úri hölgy, ergo nem kell úgy viselkednem.

- Hallatlan! – A hangja sértődött volt, pedig egyáltalán nem volt oka rá. Odafordult a szobalányhoz. – Vigye fel a kisasszony csomagját a szobájába! – Majd megint rám nézett. – Gyere vacsorázni!

Megfordult és visszament a szobába, ahonnan pár perce kilépett. Hallottam, hogy mond valamit a bent tartózkodóknak, de nem figyeltem oda rá. Nem mentem utána, maradtam, ahol voltam. A lány időközben felkapta a táskámat, de nem indult fel egyenesen.

- Kisasszony, jobban teszi, ha megy. A Lady nagyon ki fog akadni, és gondolom, tudja, milyen olyankor – tanácsolta halkan, de egy legyintéssel elintéztem. Nagyon is tudtam, milyen az, amikor valami nem úgy történik, ahogy ő szeretné, de azt is tudtam, hogy én fogok nyerni.

- Hogy hívnak? – kérdeztem a lányt.

- Briggs. Sophie Briggs. – válaszolta tisztelettudóan lehajtott fejjel.

- Bond. James Bond. – Nem hagyhattam ki, hogy ne tegyem hozzá ezt vigyorogva. Zavartan elmosolyodott, mint aki nem tudja eldönteni, hogy én most vele vagy ellene vagyok. – Add ide, Sophie, felviszem – nyúltam a táskáért, de ő arrébb lépett.

- Nem szabad. Ha a Lady megtudja… - nem folytatta, de mindketten tudtuk, mire gondol. Ha nem végzi rendesen a munkáját, a nagyim lazán kivágja. Persze nem akartam, hogy a nézeteltéréseimet ő fizesse meg, úgyhogy egy megadó sóhajjal elindultunk felfelé.

A ház ötszintes volt: a második emeleten lévő szobák a társasági összejövetelekre voltak fenntartva; a harmadikon foglalt helyet a nagyszüleim óriási hálószobája és két ugyancsak nagy fürdőszoba, plusz a gardrób; a negyediken vendégszobák voltak; az ötödiken laktak a cselédek – akiknek a sorsa leginkább a rabszolgákéhoz volt hasonló. Az alagsorban még sosem voltam, bár egyszer megpróbáltam, de a nagyanyám rám talált, és „kedvesen” felküldött a földszintre, utána tartott egy hegyi beszédet, amiben az illetlenség és a magánszféra megsértése szerepelt.

- Mióta dolgozol itt? – kérdeztem, miközben a nagy márványlépcsőn lépdeltünk fel.

- Majdnem egy éve – válaszolta halkan.

- Az szép! – mondtam elismerően. A nagyanyámnál majdnem egy év? Az már teljesítmény.

- Miért pont itt dolgozol? Nem hallottál arról, hogy innen mindenkit kirúgtak pár hónap vagy akár pár nap után?

- A szüleim is itt dolgoztak, és miután meghaltak, a komornyik felkeresett azzal, hogy folytatnom kell, amit elkezdtek. – Hát ez érdekes… Folytatnia kellett? Egy pillanatra úgy éreztem magam, mint a középkorban, amikor a gyerekek így folytatták az adózást, mert a szüleik nem dolgozták le.

- Miért kellett?

- Azt mondták, a szüleim akarata volt; így biztosították a munkát nekem. - Ez nekem kicsit lapos volt; biztos, hogy nem ezt akarták. Melyik szülő akarná, hogy a gyereke egy ilyen hárpiának dolgozzon?

- Biztos vagy benne? – kérdeztem óvatosan; nem akartam megbántani. Időközben bekanyarodtunk egy folyosóra, ahonnan már csak pár lépés volt a szobámig.

- Igen – felelte magabiztosan. Tudtam, hogy ő sem hiszi el teljesen, hogy ez tényleg így történt, de mivel a szülei nem mondhatták ezt el személyesen, inkább elhiszi, minthogy ne teljesítse a kérésüket.

- Egyébként, ha nem sértelek meg vele, hogy haltak meg?

Már az ajtóban álltunk, a lány éppen a megfelelő kulcsot kereste. – A Lady elküldte őket venni valamit, de visszafelé beleestek a tengerbe.

- Amerika közepén vagyunk. Itt nincs tenger!

- Nyaralni voltak, Afrikában, a Fekete-tengernél.

- Afrikában a Fekete-tengernél? A Fekete-tenger kicsit északabbra van – világosítottam fel élesen, de a haragom a nagyanyámnak szólt. Vajon mi történhetett igazából? Mit kell annyira titkolni, hogy még a lányuk sem tudhatja meg?

- Nem tudom. Lehet, hogy rosszul mondta.

Megtalálta a kulcsot, kinyitotta az ajtót, majd mutatta, hogy menjek be. Mielőtt bementem volna, minden non-verbális tiltakozása ellenére levettem a válláról a táskámat, majd ledobtam az ágyamra. Felé fordultam választ várva a ki nem mondott kérdésre a nagyanyám hazugságáról.

- Elnézést, kisasszony, most mennem kell. – Behúzta maga mögött az ajtót, én meg ott maradtam egyedül.

A nagyanyám az ilyen viselkedésért azonnal kirúgta volna, de én már hozzászoktam. Mindketten tudtuk, hogy nem igaz, amit a nagyim állít, de ő a lelkiismerete miatt elhitte, én pedig őt védve inkább nem szóltam a nagymamámnak.

Tudtam, hogy még egy hónapot itt fogunk tölteni, úgyhogy nekiálltam kipakolni a poggyászomat, és egyúttal otthonossá tenni a rideg szobát.

A szobám végül is a szép kategóriába volt sorolható, de az otthonos jelzőtől távol állt. A szoba fehérsége és a nagy üres tér – ironikus vagy sem – fullasztónak hatott. Az ajtóval szemben állt egy nagy hófehér ágy, előtte egy kis asztal, két oldalán pedig egy-egy éjjeliszekrény. Balra egy ruhásszekrény és előtte két puff foglalt helyet; jobbra egy íróasztal volt egy számítógéppel. A szoba jobb oldalán nyílt a fürdőszoba, ami – a változatosság kedvéért – nagy volt és fehér.

A táskámból bepakoltam a ruháimat a szekrénybe, majd elővettem a könyveket, a hordozható DVD-lejátszómat és a többi apróságot, amit magammal hoztam. Mire mindent elhelyeztem, egész lakhatónak tűnt a helyiség.

Kopogást hallottam, de ahelyett, hogy megszólaltam volna, levetettem magam az ágyra. A kint lévő viszont az anyám volt, és ő nem ment el, csak, mert nem válaszoltam, hanem bejött.

- Szégyelld magad! – sziszegte, de nem néztem rá. – Hogy lehetsz ennyire neveletlen?

A prezentációja a viselkedésről körülbelül tíz percig tartott, de én nem figyeltem oda, helyette azon gondolkodtam, vajon miért kell Sophie-nak itt dolgoznia, és miért hazudtak neki a szülei haláláról.

- Megértetted? – Anyám hangja kizökkentett az elmélkedésből.

- Meg – vágtam rá automatikusan.

- Jó. Egyébként, ma már nincs vacsora. Már mindenki megy aludni. Jó éjt! – Mielőtt mondhattam volna bármit is, becsapta maga mögött az ajtót.

Bekapcsoltam a számítógépet, majd megnéztem az e-mailjeimet és a közösségi oldalakat, amiket szerettem. Hirtelen nagyon éhesnek éreztem magam, még korogni is elkezdett a gyomrom. Lehet, hogy nem volt olyan jó ötlet kihagyni a vacsorát, gondoltam, de a következő pillanatban már hangtalanul lopakodtam lefelé a lépcsőn.

A konyhában sem jártam még soha, de úgy gondoltam, valahol az alagsorban található. Már a földszinten voltam, és csak pár lépés választott el az alagsorhoz vezető lépcsőhöz. Kicsit ideges voltam, hogy mi lesz, ha lent talál a nagyanyám, vagy olyan féltve őrzött titkokat tudok meg akaratlanul, amiket nem szeretnék, de végül lementem.

Az egész hely kísérteties volt, mivel a koromsötétben úgy kellett kitapogatnom, merre mehetek és merre nem – ezenkívül egyfolytában úgy éreztem, valaki figyel. Rövid tapogatózás után találtam egy villanykapcsolót. Világosban hátborzongatóbban nézett ki a hely, mint sötétben: mindenhol több réteg pókhálóval bevont kacatok feküdtek, penészes kartondobozok, porral vastagon bevont képek, maradék étel illetve egy döglött, félig elfogyasztott macska. A szemem sarkából mozgást érzékeltem, és amint odanéztem, megláttam egy óriási patkányt. A szemei mintha vérvörösek lettek volna… Elindult felém, mire én elkezdtem hátrálni, de elbotlottam valamiben. Az a valami hangosan csattant a földön és apró részekre tört; én is földön kötöttem ki és beletenyereltem valami szúrósba. A patkány megállt, majd elrohant; lehet, hogy az éhségtől már hallucináltam, de akkor is úgy nézett ki, mintha nevetne.

Nagy nehezen feltápászkodtam, majd megnéztem, mit törtem el. Egy óriási velencei tükör terült el a koszos padlón milliónyi kis darabban; még a kerete is két részre tört. Hirtelen elfogott a rettegés, hogy vajon mit kapok, ha ez kiderül; biztos nagyon értékes volt.

Mivel már nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a konyhát itt nem találom meg, ráadásul az étvágyam is elmúlt ettől a kis kalandtól, óvatosan visszamentem a szobámba. Szerencsémre senki nem vett észre, ezért gyorsan magamra zártam az ajtót és megpróbáltam lenyugodni. Eddig észre sem vettem, hogy a légzésem is felgyorsult. Teljesen váratlanul belehasított valami a fejembe, és elkezdett lüktetni a kezem. Lenéztem rá és észrevettem, hogy egy hosszú véres csík futott végig a csuklómtól a könyökömig. A legérdekesebb az volt benne, hogy vízszintes vágások szelték több darabra.

Amilyen gyorsan és halkan csak tudtam, lezuhanyoztam, majd befeküdtem az ágyba és vártam, hogy az álmok magával magukkal ragadjanak. Könnyebben ment, mint gondoltam volna.



Zuhantam, iszonyatos sebességgel zuhantam le a mélybe. Aztán egyik pillanatról a másikra már biztosan álltam a lábamon. Egy parkban jártam. Mindenhol kellemes, lágy színek voltak, sehol semmi sötét. A zöld fű és a fák lombjai, törzsei is világosak voltak. Előttem egy lovast ábrázoló szökőkút állt, körülötte padok. Minden ember mosolygott; mindenki boldog, nyugodt, gondtalan volt. Vidámságuk rám is átragadt, és mosolyogva indultam volna el egy üres pad felé, de elém állt valaki.


Egy öreg emberke volt, aki alig ért fel a vállamig. Ősz haja a válláig ért, vastag szemüvege mintha ráolvadt volna.


- Üdvözöllek, Alyson! – köszöntött reszelős hangon mosolyogva. – Jeremy vagyok.


- Honnan tudja a nevemet? – kérdeztem meghökkenve.


- Én mindent tudok – mosolya titokzatos volt és bölcs. – Gondolom, kíváncsi vagy arra, hol lehetsz. – Bólintottam, mire folytatta. – Az Álmok Birodalmában jársz. Itt minden, amit csak szeretnél, valóra váltható.


- Hogyan? – csillant fel a szemem a lehetőségre.


- Látod azt a nagy fát? – mutatott a szökőkút mögött álló ezüstszínű fára, amit én eddig észre sem vettem, pedig nagyon feltűnő volt. A fa előtt egy pár emberből álló sor állt, az egyik épp eltűnt a növény törzsében. – Bemész oda, elmondod, mit szeretnél, iszol a forrásból, ami a fa belsejéből fakad, és amint kijöttél már valóra is vált.


- Azta! Kívánhatok? – néztem könyörgően Jeremy-re.


- Még nem. Most menned kell, hívnak. Jó utat! – Integetett, de én akkor már nem voltam ott.



- Meddig akarsz még lustálkodni? – hallottam meg anyám hangját. – Már elmúlt kilenc óra is.

Ásítottam egyet, kinyújtóztattam minden izmomat, majd végre kinyitottam a szememet. Anyám az ágyam szélén ült és megvetően nézett rám. Nem értettem, mi baja van; azt hittem, a nyaralásban a pihenés a lényeg.

- Mi van? – kérdeztem érthetetlenül. Nem volt kedvem artikulálni, ezért szinte összeszorított szájjal kérdeztem.

- Tessék felkelni! Kilenc óra van – parancsolta.

- Még csak? – kérdeztem csodálkozva. Hogy volt képes ilyen korán felébreszteni?

- Nyomás öltözni, reggelizünk! Már biztos éhes vagy, hiszen tegnap nem vacsoráztál. – A nyomatékosság kedvéért korgott egyet a gyomrom; anyám önelégülten nézett rám, majd felállt és kiment.

Tudtam, hogy muszáj lesz lemennem enni, különben éhen pusztulok. Felöltöztem, megfésülködtem, majd lementem az ebédlőbe, ami már cikornyásabb nem is lehetett volna. Hosszú asztal, díszes lábakkal, körülötte díszes székekkel. A falon egy mintás perzsaszőnyeg nyúlt el, ami már generációk óta a családunk tulajdonában állt. Az asztalon csillogó tálak sorakoztak, amiken különböző ínyencségek voltak. Mégis ki fogja megenni ezt a sok ételt? Ráadásul a nagy része szerintem nem is reggeli volt. Lehet, hogy ez lesz az ebéd is?

A teremben nem volt senki a nagyanyámon kívül, de a kintről beszűrődő hangokból ítélve, a nagypapám, anyám és apám is a teraszon volt.

- Á, Alyson! – csapta össze a kezét, majd gúnyosan elmosolyodott. – Megtisztelsz a jelenléteddel?

- Izgi, mi? – kérdeztem mit sem törődve az elégedettségével, majd odasétáltam az asztalhoz és végig néztem rajta. Szemem megakadt egy nagy tál palacsintán, és az egyszerű önkiszolgálásom érdekében letelepedtem elé. Fogtam egy tálat, levettem egy első látásra lekvárosnak tűnő palacsintát, majd elkezdtem enni; nagyon finom volt.

- Nem voltál nagyon éhes este? Nem akartál éjjeli túrára menni a konyhába? – kérdezte pár perc múlva.

- A kocsiban ettem idefelé – kerültem ki a választ a második kérdésre, majd kivettem a második palacsintát is, ami kakaós volt. Ha ez egyáltalán lehetséges volt, a kakaós még finomabb volt a lekvárosnál.

- Mi van a kezeden? – rohant oda hozzám, majd kiforgatta a csuklómat. A sebem már csak egy karcolásnak tűnt, de még mindig jellegzetes formája volt. – Ezt hogy szerezted?

- Tesin elestem.

- Na, persze. Ilyen sebet nem szerezhettél tornaórán.

- Má’ mér’ ne? – kérdeztem teli szájjal, de most fontosabb volt neki a sérülésem története, mint az, hogy nem viselkedem úri hölgy módjára.

- Hol szerezted? – A csuklómat szorongatta, és már kezdett fájni.

- Már mondtam. Szekrény ugrottunk, feldöntöttem és ráestem.

- És mégis hogy sikerült pont ilyen alakú sebhelyet szerezned?

- Mondom, ráestem a szekrényre és a sarka felhorzsolta.

- Lady Hennessey – szólalt meg a komornyik; nem is vettem észre, hogy belépett. – Elnézést, hogy megzavarom, de valamit sürgősen jelentenem kell.

- Várj egy percet – mondta nekem, majd odasétált az inashoz. Valamit sugdolóztak, és a nagyanyám feje egyik pillanatról a másikra lilult el. Ajjaj, megtudta, hogy eltörtem a tükröt.

- Tudod te, hogy mit tettél? – ordította a legdühösebb hangján.

- Bocsánat – mondtam lesütött szemmel.

- Ezt nem lehet elintézni ennyivel. Annak a tükörnek története volt. Sötét története, amit nem mondhatok el neked. – A tekintete is sötét volt, de egy pillanat alatt kedvesre váltott, ami elég szokatlan volt tőle; egyenesen rémisztő. – Álmodtál valami szépet? – érdeklődött mellém ülve.

- Nem. – Nem tudtam elhatározni, hogy elmondjam-e vagy sem, de végül úgy döntöttem, hogy nem mondom el, mit álmodtam, mert így nekem is könnyebb volt és valószínűleg neki is.

- Biztos? – Egyik szemöldökét felhúzta, és gyanakvóan méregetett.

- Igen, biztos. Nem bánnád, ha én most felmennék? – Ki akartam jutni az ebédlőből a lehető leghamarabb.

- Menj! – Már épp felálltam, amikor felém fordult és újra megszólalt. – Alyson! Nem minden az, aminek látszik. Vigyázz, mire vágysz! – egy pillanatig habozott az utolsó két szó előtt, mintha nem lenne biztos abban, mit kellene mondania.

Felszaladtam a szobámba, és miközben azon gondolkodtam, vajon mit jelenthet az álmom, a tükör és a seb, és hogy mi lehet az összefüggés közöttük, fel-alá járkáltam. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, milyen kapcsolat lehet a három dolog között, de éreztem, hogy van valami.

A lábaim elkezdtek fájni a járkálástól, a fejem pedig az eredménytelen gondolkozástól, ezért lefeküdtem az ágyamra és azonnal el is aludtam.



Újra a nemrég megismert helyen jártam; Jeremy mosolyogva jött felém. Szerintem ez a mosoly levakarhatatlan.


- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar visszajössz – közölte, amikor mellém ért.


- Nem tudtad? Azt hittem, mindent tudsz?


- Mindent, ami már megtörtént. De a jövő még számomra is rejtély. – Az utolsó mondatnál félre nézett, de nem értettem, miért. Talán tud valamit a jövőmmel kapcsolatban? – Ha most azonnal kívánnod kéne – mutatott az ezüstszínű fára -, mit kívánnál?


- Hogy a szüleim és a nagyszüleim észrevegyék, hogyan viselkednek velem – válaszoltam lehajtott fejjel.


- Nem akarlak elszomorítani, de nem engedhetem meg, hogy ezt kívánd. – A mosolya megváltozott egy pillanatra; kárörvendő lett. – Viszont – töprengett el -, ha csatlakoznál hozzánk, sok minden megoldható lenne.


- De ha én csatlakozom, az hogyan segít azon, hogy a rokonaimnak csak egy púp vagyok a hátukon? – értetlenkedtem.


- Idehívhatnád őket, és akkor itt élhetnétek. Aki itt él, az bármit kívánhat.


- De… mi lenne a barátaimmal? A családom többi tagjával? Az életemmel?


- A barátaidat nem érdekled egyáltalán, a családodnak nincs több tagja, az életed pedig sokkal szebb lenne itt – magyarázta kicsit türelmetlenül.


- Mi az, hogy a barátaimat nem érdeklem?


- Megmutassam? – bólintottam, pedig azt sem tudtam, hogy akarja megmutatni.


Egyik pillanatról a másikra megjelent előttem egy ablak, amin keresztül láttam azokat, akikkel a legszorosabb barátság fűz össze: Rachel, Ivy, Monique és Julia. A legjobb barátaim éppen kibeszélték az osztálytársainkat Monique-nál. Pontosabban éppen rám került a sor.


… idióta… nem is szerettem soha… beképzelt… olyan, mint a nagyanyja… és még ehhez hasonló mondatfoszlányokat hallottam meg.


Éppen kezdtem volna tiltakozni, amikor rájöttem, hogy ez csak egy álom; semmi sem igaz, ami itt történik, még ha valóságosnak is tűnik. Ebben a hitben fordultam Jeremy felé vigyorogva:


- Hogyan tudnám idehívni a rokonaimat?


- Nagyszerű választás! – Elégedetten mosolygott. – Bemész a fába, hangosan elmondod a kérésedet, iszol a forrásból, kijössz és már valóra is vált – mondta, miközben odakormányozott a fához. Az fa előtt nem állt semmilyen sor, csak én készen arra, hogy bemenjek.


A fa ezüstös törzsén egy kétszer akkora odút láttam, mint én. Besétáltam, és amit láttam, az teljesen lenyűgözött: mindenhol színek táncoltak, madarak csicseregtek és röpködtek.


- Szeretném, ha a szüleim és a nagyszüleim is itt lennének az Álmok Birodalmában – mondtam hangosan még mindig gyönyörködve a látványban.


Jobbra tőlem a fa törzséből egy kis forrás bugyogott. Odamentem és ittam egy kortyot az eper ízű folyadékból, majd kisétáltam.

De amit ott láttam már nem tetszett annyira.

Egy nagy teremben álltam, ami hátborzongatóan nézett ki. Kőből kifaragott, ijesztő szörnyeket ábrázoló oszlopok tartották a tetőt, a fal mellett pár méterenként vörös lángcsóvákat köpködött a föld. Körülöttem fegyveres lények álltak. Nem tudtam meghatározni, mik lehettek, mert emberi alakjuk volt, de a bőrük kékeszöldben pompázott és hosszú ujjaik fekete karmokban végződtek. Előttem egy trónszerű emelvény állt, rajta egy ugyanolyan különös lénnyel, aki ismerősnek tűnt.

- Alyson, kérlek, segíts nekünk kicsit – szólalt meg a lény Jeremy hangján.

- Mi… mi folyik itt? – nyögtem ki nagy nehezen.

- Keressük a Könyvet! A szüleidnél kellett volna lennie, de nem volt ott, ezért feltételezem, nálad van. – Bal oldalra mutatott, de mivel nem láttam semmi érdekeset, előrébb léptem, és a látványtól elborzadtam. A padlón egy medence nyúlt el, de nem víz volt benne, hanem gőzölgő, fortyogó láva, amiből időnként lángcsóvák törtek fel; fölötte a rokonaim kapálóztak segítségért. A szájuk egy-egy ronggyal volt betömve, de még így is próbáltak kiáltani.

- Ne! – kiáltottam, de mielőtt odarohanhattam volna, egy őr lefogott.

- Nyugalom, leányom. Mindenki épségben hazamehet, feltéve, hogy segítesz nekünk.

- Miben? – kérdeztem megadóan. Az egyetlen esélyünk az volt, hogy segítek és megadom nekik, amit akarnak.

- Te vagy az egyetlen, aki tudja, hol van a Könyv – válaszolta Jeremy.

- Mégis milyen könyv?

- A Könyv, aminek a segítségével elfoglalhatjuk a földet. – Nem értettem semmit abból, amit mond, és ezt ő is észrevette. – Látom, fogalmad sincs, miről van szó. Gary, szedd le az anyját! – kiáltotta az egyik lénynek, aki engedelmeskedett neki. – Diane, kérlek, világosítsd fel a lányodat mindenről. Egy rossz szó és a szüleidet leeresztjük! – fenyegetőzött és látszott rajta, hogy komolyan gondolja. Anyám botladozva odajött hozzám két őr kíséretében. Mielőtt hozzákezdett volna a magyarázatához, nyelt egyet.

- Ezek a lények itt démonok – mutatott körbe, én pedig azt vártam, hogy végre felébredjek. Hiszen ez képtelenség! – A te összes felmenőd angyal. A könyv, amit keresnek, azért kell nekik, hogy átvegyék az uralmat az emberek fölött. A Könyv mindig az angyalok kezében volt; évekig volt a nagyanyádnál, aztán nálunk, de mi elvesztettük.

- Én is angyal vagyok? – kérdeztem meghökkenve. Erre még sosem gondoltam.

- Még nem, de az leszel.

- Ha túléli – kotyogta bele Jeremy.

- És a nagyi mért volt dühös a tükörért? – Nem is tudom, honnan jutott ez eszembe. Talán azért, mert ezt az „álmot” és a tükröt összekapcsoltam.

- Mert a tükör segítségével tudtak eljutni hozzád. A tükörnek hatalma van. Évekig a démonoknál volt, és amikor az angyalok visszaszerezték, rájöttek, hogy ha eltörik, és valaki megsebesül úgy, mint te – vezette végig az ujjait a sebhelyemen -, a démonok be tudnak jutni az elméjébe. Az illető azt hiszi, csak álmodik, és mielőtt észbe kapna, megtörténik a baj.

- Miért pont akkor, ha ilyen a sebhely? – Ez volt az egyetlen kérdés a sok közül, ami a fejemben kavargott, amit fel mertem tenni.

- Ez a démonok jele – mondta anyám egyszerűen, miközben mutatta a falakat. Eddig nem is vettem észre, hogy a lángcsóvák fölött ugyanolyan rajzok voltak, mint a sebem. – A démonok régebben az angyaloknak dolgoztak, de megelégelték, hogy rabszolgának használják őket és fellázadtak. Pár évtizede már csak egy-két rabszolgasorsban élő démon él.

- A nagyinál lévő cselédek is démonok?

- Régen démonok voltak a cselédek, de már nem. Mondjuk a szobalány szülei még azok voltak, ezért kell neki ott dolgoznia. Büntetésből. – Nem kellett megkérdeznem, hogy miért, mert tudtam a választ: a szüleinek le kellett volna dolgoznia valamennyi időt, de hamarabb meghaltak, mint hogy befejezték volna. Pont, mint a középkorban.

- És a szülei hogyan haltak meg? – Megkérdeztem, mert biztos voltam abban, hogy nem fulladtak bele semmilyen tengerbe…

- Lázadni akartak az angyalok ellen, ki akartak törni a rabszolgaságból és rátámadtak a nagyapádra, de ő megölte a démonokat. – Ránéztem a nagypapámra, akiből – jelen állapotában – nem néztem volna ki, hogy öl vagy egyáltalán, hogy verekszik.

- Oké, ennyi volt a mesedélután – vágott közbe Jeremy, mielőtt feltehettem volna következő kérdésemet. – Mit tudsz a könyvről?

- Miért kéne tudnom róla bármit is? Nem a szüleimnél kéne lennie? – néztem anyámra.

- A te szobádban rejtettük el, még amikor megkaptuk – mondta csendesen anyám. – De eltűnt.

- Hogy nézett ki?

- Nagy, fekete, bőrkötésű – válaszolta Jeremy, aki vágyakozva nézett maga elé. Gondolom, a könyvet látta maga előtt és az abból következő „szép” jövőt.

Próbáltam visszaemlékezni arra, hogy láttam-e valaha, esetleg játszottam-e vele még, amikor kisebb voltam, és amikor rájöttem, hogy mi történt a könyvvel, nem voltam túl boldog.

- A könyv… a könyvet beleejtettem a tóba, ami mellett nyaraltunk még évekkel ezelőtt – hadartam előre félve a reakciótól.

- Biztos vagy benne? – kérdezte hamis mosollyal az arcán.

- Iii…igen. – Amint kimondtam meg is bántam: csobbanást hallottam, és nem kellett odanéznem, hogy tudjam, valakit bedobtak a forró lávába, de odafordultam. Anyám sikított és sírt, de nem bírt megmozdulni – ennek ellenére egy őr közvetlenül mellé állt -, nagyanyám és apám még jobban kapálózott és próbált üvölteni. Akit leeresztettek a nagyapám volt.

Nem tudtam, mikor kezdtem el sírni, de a könnyektől már nem láttam.

- Még mindig így gondolod? – kérdezte Jeremy öntelten vigyorogva.

Nem mertem megszólalni, mert féltem, hogy még valakit ledob, de egy újabb csobbanást hallottam. A nagyanyám… Érdekes a módszere ennek a Jeremy-nek, de nem tudtam erre gondolni, csak arra, hogy a nagyszüleim halottak. Miattam.

Sírtam, üvöltöttem, toporzékoltam, de nem volt semmi értelme. Már halottak. A furcsa csak az volt, hogy miközben szidtam magamat a tudatlanságomért, a lelkem mélyén mégis nyugodt voltam. Úgy éreztem, még nincs minden veszve.

- Mit tudsz a Könyvről? – kérdezte Jeremy egyre idegesebb hangon.

- Már mondtam. – Szerintem érthetetlenül mondtam, de úgy tűnt, ő megértette.

- De nekem az nem elég – üvöltötte és odarohant hozzám. Megfogta a hajamat és hátrahúzta a fejemet. – Hol van a Könyv?

- Nem tudom – hörögtem. Újra csobbanást hallottam; egymás után kettőt is.

Hallottam, hogy a szüleimet ledobják és tisztában voltam azzal, hogy halottak, de nem éreztem fájdalmat, haragot, bűntudatot. Úgy éreztem, minden rendben van; teljesen nyugodt voltam. Már nem sírtam, csak álltam csendesen.

- Hmm… - dünnyögött Jeremy. – Érdekes. Változzatok vissza! – kiáltotta látszólag a semmibe, de amint kimondta a lávából előléptek a rokonaim, majd átváltoztak démonná.

Nem hittem a szememnek. Szóval a szüleim és a nagyszüleim démonok? De akkor anyám az előbb mért mondta azt, hogy angyalok? Jeremy is észrevette a zavart az arcomon, és elmosolyodott.

- Ők nem a szüleid, csak arra használtam őket, hogy elmondd, amit tudsz. Egy kicsit kutakodtam a múltadban és a közvetlen környezetedben, hogy hitelesebb legyen. Mivel nem mondasz semmit még akkor sem, ha a rokonaid halálával fenyegetlek, nem volt érdemes az ő alakjukban maradniuk – magyarázta, mire a nyugodtságom mellett megjelent a kétségbeesés. Nyugodt voltam, mert a rokonaim éltek, de kétségbeesett voltam amiatt, hogy mit fognak velem csinálni a démonok.

- Tudod, ha nem mondasz semmit, ami segítségünkre lehet, nincs szükségünk rád. A probléma csak az, hogy már tudsz erről a helyről és tudod, hogy kinek a kezében van a hatalom – mutatott magára.

Nyeltem egy nagyot, mert tudtam, hogy ez mit jelent: a halálomat.

- Mi van a szüleimmel? – Legalább az ilyen dolgokon ne rágódjak, miközben megölnek.

- Fogva tartom őket. – A hangja teljesen nyugodt volt, de én beleremegtem. – Nekem fognak dolgozni. Őket nem akarom megölni; még a hasznukat vehetem. – Persze nem örültem annak, hogy életük végéig egy ilyen lénynek fognak dolgozni, de jobb, mint Jeremy másik verziója: halál.

Észrevettem, hogy amikor azt mondta, fogva tartja őket, a mögötte lévő ajtó felé nézett; ott lehetnek. Nem voltam teljesen tudatában annak, mit teszek, egyszer csak azt vettem észre, hogy futok az ajtó felé. Nem is értettem, miért teszem, hiszen semmi esélyem nem volt egy csomó démon ellen.

Az ellenségeim meglepetésükben ledermedtek, de szerencsétlenségemre Jeremy észbe kapott és a karomnál fogva visszarángatott. Kiáltoztam, csapkodtam – eredménytelenül. Amikor rájöttem, hova vonszol, elfogott a rettegés: a fortyogó láva már csak pár méterre volt tőlem. Az élni akarás felülkerekedett a félelmemen; rúgtam, karmoltam, haraptam, ütöttem, ahol csak értem, de nem használt.

Egy fél pillanatig a levegőben voltam, majd eltűntem a medencében. A láva tűzforró volt, égetett. Az ösztöneim azt súgták, próbáljak meg a felszínre a törni, de semmi értelme nem volt. Egyik pillanatban még úgy fájt a kezem, hogy arra gondoltam, ha ennek vége lesz, Jeremy megkapja a magáét, de nem csak egyszerűen vége lett: többé nem éreztem a karomat. Ahogy merültem lefelé, az érzékszerveim úgy kapcsoltak ki, addig, amíg már nem éreztem szinte semmit.

Amikor eltörtem a tükröt, nem is gondoltam arra, milyen lavinát indítottam el vele. Aztán az álmom, ami nem is álom volt… Én végig azt hittem, a saját kis világomban nem történhet semmi bajom, de mire rájöttem, hogy az nem az én álomvilágom volt, már megtörtént a baj. A nagyanyám szólt, hogy vigyázzak, mit kívánok, de én nem vettem figyelembe a figyelmeztetését, és ez lett a végzetem.

A világ tele van álmokkal, de hogy is hihettem azt, hogy azokat minden erőfeszítés nélkül megszerezhetem? Hiszen nyilvánvaló, hogy tenni kell mindenért ebben a világban; mindenki a legjobbra pályázik.

Gondolatmenetemnek végett vetett az iszonyatos fájdalom, ami elborította a testemet. Kinyitottam a számat, hogy sikítsak, de ez nem bizonyult jó ötletnek. A forró láva lefolyt a torkomon, szétégetve a szerveimet.

Életem utolsó percei csak a szenvedésről szóltak, de amint véget ért, békét, nyugalmat éreztem. A Mennyország kapui kinyíltak előttem és én már-már boldogan hagytam el a világot, amiben az álmok sötét oldala erősebb, mint a szebbik.

Ehhez is várom a kommenteket, és az előbb feltett 16. fejezethez is! :)