Már majdnem egy hete a rezervátumban laktam, aminek a neve La Push volt. Megismertem az embereket, akik mind nagyon kedvesek és elfogadóak voltak velem – Ericet kivéve. Vele sehogyan sem sikerült megszerettetnem magam. Már megszoktam, hogy nincsenek barátaim, és az emberek átnéznek rajtam, de azt nem, hogy beszólogatnak és mutogatnak.
Samantha – aki megkért, hogy szólítsam Samnek - elhozta a legtöbb holmimat Phil lakásából és beköltöztem hozzá és Davehez. Mivel a sulinak lassan vége, Sam azt mondta az igazgatónak, hamarabb megyek vakációzni, így ő megengedte, hogy „elmenjek nyaralni”.
Nem hiányzott nagyon az iskola. Nem szerettem tanulni, de persze muszáj volt, és barátaim sem voltak, mivel eléggé zárkózott és csendes típus voltam. Mandy volt az egyetlen, akivel úgy-ahogy jóban voltam, de ez inkább csak arra volt jó, hogy elkérjük egymástól a leckéket, ha valamelyikünk hiányzott. Sulin kívül sosem találkoztunk, és most sem hiányoztam annyira neki, hogy felhívjon. Persze a rezervátumbeliekkel nem volt nehéz jól kijönni. Mindannyian mosolyogtak és köszöntek akárhányszor csak elmentem mellettük.
A La Pushi emberekről elmondható, hogy sokat beszélnek, viszont rólam nem – legalábbis eddig. Ebben a pár napban annyit beszéltem, mint máskor egy hónap alatt, beleértve azt is, amikor magamban kezdek el beszélni. A legtöbbet Sammel és – nagy meglepetésemre – Carllal beszéltem. Carl mindig elmondta, ha tudott valami újat Edwardról –habár ez nem sűrűn fordult elő. Az egyetlen furcsa az volt benne, hogy állandóan kérdezgette, nem vagyok-e szomjas vagy éhes, jól érzem-e magam, van-e valamire szükségem. Ha véletlenül ásítottam, megkérdezte, ne vigyen-e haza, ha a karomat magam köré raktam, rögtön fel akart állni és hozni egy takarót vagy valamit, csakhogy ne fázzak.
Néha már kicsit idegesített, de nem szóltam semmit, hiszen most én voltam a vendég. Nem tudtam, mért volt ennyire gondoskodó Carl. Egyszer sem láttam, hogy másra is ennyire vigyázott volna, viszont érdekes módon ilyen volt a kapcsolata Samnek és Dave-nek is. Samantha többször is mondta, hogy Carl nagyon jó fiú és utalt arra is, hogy „nagyon bír” engem. Az az igazság, hogy ehhez nem nagyon tudtam hozzászólni tapasztalat híján, de azt el kellett ismernem, hogy nagyon jól nézett ki.
A munkámból kiléptem. A főnökömet ez nem nagyon izgatta, ugyanis csak annyit mondott, hogy akkor holnaptól Betsy dolgozik helyettem, majd nemes egyszerűséggel, köszönés nélkül letette a telefont.
Mivel Phil lakásának a számláit nem a lakás postaládájába dobták be, hanem egyenesen Philhez, ezzel sem kellett foglakoznom. Renee, azaz Anyu felhívott és megkérdezte, hogy mért olyan kevés „jelenlegi” otthonom fogyasztása, de miután elmeséltem neki, hogy vannak barátaim és szinte állandóan velük lógok, el is felejtette a kérdést és megkérdezte, hogy kik ők, hogy ismertem meg őket, satöbbi… Teljesen fel volt dobódva attól, hogy életemben talán először normális barátaim vannak. Az sem tűnt fel neki, hogy ha ennyire kicsi az összeg a számlán, maximum csak aludni járhatok haza.
Délután volt, a nap – bár még látszódott – már eltűnőben volt. Lementem a tengerpartra és gyönyörködtem a naplementében. A lemenő sárga gömb a rózsaszín és a narancssárga különböző árnyalataira festette az eget. Lágy szellő fújdogált és hallgattam az óceán hullámzásának erőteljes, ám mégis kellemes hangját. Különböző madarak repültek a víz fölött, néha-néha lebuktak és szinte a siklottak a vízen, majd elrepültek hallal a csőrükben. Csodálatos volt.
Lépteket hallottam magam mögül, hátrafordultam és megpillantottam azt a személyt, akivel semmi kedvem nem volt beszélgetni. Ericet. Visszafordultam az óceán felé, remélve, hogy egyszerűen elmegy mellettem, de odasétált mellém és úgy tett, mintha ő is a természet szépségeiben gyönyörködne. Nem szólalt meg, nem tett semmilyen csípős megjegyzést, úgyhogy közelebb mentem a vízhez és leültem az egyik faágra, amit odasodorhattak az óceán erős hullámai. Pár perc múlva visszanéztem oda, ahol Eric állt és reméltem, hogy már elment onnan, de nem. Ugyanúgy állt ott, mint, amikor eljöttem onnan azzal a különbséggel, hogy most engem nézett.
- Mit akarsz? – kérdeztem cseppet sem kedvesen, inkább ingerülten. Eric odaült mellém és mélyen a szemembe nézett, de nem szólalt meg. Elég idegesítő volt, de egy ideig még álltam a pillantását. Amikor elkaptam a szemem az övéről megköszörülte a torkát és elkezdett beszélni olyan komolysággal, amilyet még soha nem hallottam tőle.
- Hét éves voltam. Az éjszaka közepén felébredtem valami zajra. Mindig is kíváncsi gyerek voltam, ezért lementem a földszintre. A ház tele volt emberekkel. Odamentem Clara nénihez, aki anyu legjobb barátnője volt és egyben az egyik legjobb haverom anyja. Megkérdeztem, hogy mi történt, de ő csak megfogta a kezemet és átvitt a házába. Azt mondta, aludjak a vendégszobában, majd holnap megbeszéljük – miközben mesélt végig a távolba bámult. – Másnap leültetett a kanapéjukra és azt mondta, hogy ezentúl náluk fogok lakni, ugyanis örökbe fogadtak. Mivel rettentően kíváncsi voltam, sikerült kiszednem apránként több emberből, hogy mi történt. A szüleimet elrabolták, és apám vérével felírták, hogy soha többet nem látjuk viszont őket. Így is lett – mondta komoran és látszott rajta, hogy nagyon keményen próbálja szabályozni az arcát, nehogy elsírja magát. Nem tudtam, mit tegyek. Megszólalni nem mertem, mert féltem, hogy rosszat mondok és elsírja magát. Ha lány lett volna, átölelem, de mivel fiú volt, féltem, hogy félreértelmezi ezt a gesztust. Csak ültem és bámultam magam elé. Borzasztó volt látni valakit, aki mindig heves volt és bárkinek bármikor beszólt, ilyen érzékenyen és sebezhetően.
Eddig mindig úgy gondoltam, hogy csak egyszerűen bunkó, de így már tudtam, hogy ez csak védekezés volt. Védekezés az ellen, hogy megtudják, milyen érzékeny igazából, és persze így leplezte a fájdalmát. Rettentő volt belegondolni, hogy miket élhetett át, ráadásul hét évesen.
Hirtelen azt éreztem, hogy valaki átölel és szipog. Istenem, Eric elsírta magát! Ez nagyon kényelmetlenül érintett, de visszaöleltem, és elkezdtem simogatni. Úgy éreztem magam, mintha egy kisgyereket vigasztaltam volna, nem pedig egy huszonötnek kinéző tizenkilenc évest.
Láttam, hogy valaki közeledik, de csak akkor láttam meg, hogy ki az, amikor az a valaki megtorpant majd megfordult és visszament arrafele, amerről jött.

Narancssárga rózsaszál

Elindultam a földúton, amin bejöttünk, de eltévedtem és egy tisztáson találtam magam, valahol az erdőben. Fogalmam sem volt, merre kéne mennem, már azt sem tudtam, honnan jöttem. Elindultam a fák felé, de megbotlottam a saját lábamban és leestem a puha fűre. Nem tudtam, hány óra lehetett, de nagyon fáradt voltam. Összehúztam magam a fűben.
Már félig aludtam, amikor úgy éreztem, valami megnyalja az arcomat, és körém fekszik. Valami meleg és puha… Nem tudtam, mi lehet az, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy kinyissam a szemem.

Az erdőben bolyongtam, a fák ágai állandóan megcsapták az arcomat, akármennyire is próbáltam kikerülni őket. Egyre jobban éreztem a hűs szellőt és mintha világosabb lett volna. Kezdtem örülni annak, hogy mindjárt kiérek a főútra, ahonnan már könnyen hazatalálok, de nem volt ott semmilyen út, csak egy mező. Elindultam a réten, de a közepén megállta. Furcsa érzés fogott el, ezért hátrafordultam.
A rengeteg szélén Edward állt és vicsorgott. Értetlenül néztem rá, mikor elkezdett morogni. Nem tudtam, mivel érdemeltem ki ezt, de aztán magam mögül is morgást hallottam.
Megfordultam és hat lóméretű farkast láttam a tisztás másik oldalán. Ijedségemben elvesztettem az egyensúlyomat és elestem. Edward és a farkasok egyszerre futottak felém, de pár méterre megálltak tőlem és újra morogni kezdtek. Majd egyszerre indultak el egymás felé…

Hirtelen ültem fel, aminek az lett a következménye, hogy jól megrándítottam a lábamat, amit nem tudtam felemelni, ugyanis volt rajta valami. Egy óriási farkas, ami kedvesen nézett rám. Hogy mi?! Gyorsan felálltam, az ordas pedig befutott az erdőbe.
Egy óriási farkas… Úristen! Mi történik velem? Teljesen megőrültem…
Ekkor valaki kilépett az erdőből: egy körülbelül 25 éves férfi, félmeztelenül.
- Kérlek, ne fuss el! Nincs kedvem téged üldözni – mondta kedves hangon.
- Egy farkas… volt… itt – mondtam rémülten, dadogva.
- Tudom. Én voltam a farkas.
- Keressek neked egy pszichológust? – kérdeztem őszintén, mert nem voltam benne biztos, hogy minden rendben van nála. Félmeztelenül mászkál az erdőben, és azt hiszi magáról, hogy egy lóméretű farkas.
- Teljesen jól vagyok, köszönöm – felelte gúnyosan. – Az én nevem Carl.
- Bella.
- Tudom, hogy kissé hihetetlen, de ha akarod, bebizonyíthatom – és nyúlt, hogy levegye a nadrágját.
- Nem kell! Elhiszem! – gyakorlatilag kiáltottam, de legalább nem vette le.
- Oké, nyugi – szája sarkában mosoly bujkált. – Eljössz a rezervátumba? – értetlenül néztem rá, ezért folytatta. – Indián vagyok. Quileute.
- Értem – nem is vettem észre, hogy indián, de most, jobban megnézve, tényleg rézbőrű.
- Gyere erre! – mutatott Edward házával ellentétes irányba, oda, ahonnan az előbb jött ki, és utasítását követve elindultam az erdő felé. Nehéz volt lépést tartani vele, hihetetlenül gyorsan ment. Körülbelül fél óra múlva kijutottunk az erdőből.
Egy kis falucskába értünk, ami nagyon mozgalmas volt. Gyerekek szaladgáltak, játszottak, a felnőttek beszélgettek. Néhányan megnéztek engem, de az nem nagyon izgatta őket, hogy egy félmeztelen indiánnal jövök. De lehet, hogy észre sem vették, annyira lefoglalta őket, hogy én itt vagyok.
- Mért néznek ennyire? – kérdeztem Carlt.
- Nem szoktak fehér emberek itt lenni – vonta meg a vállát egykedvűen. Egy nagy házhoz vezetett, ahova bekopogott, de rögtön utána be is nyitott. Tehát nem az ő háza.
A házban hatan voltak. Öt férfi és egy nő, aki éppen főzött. A férfiak egy óriási asztalnál ültek és hangosan beszélgettek, miközben felfalták az előttük álló hatalmas mennyiségű ételt.
- Szia, Carl! Te ki vagy? – kérdezte tőlem az egyik indián, aki úgy nézett ki, mint egy uralkodó. Tekintélye volt és elsőbbsége. Hirtelen mindenki elhallgatott.
- Bella – válaszoltam kissé megilletődve.
- Igen, ő Bella. A vérszívó háza felől jött és úgy nézett ki, mint akit megtámadtak – mondta Carl pedig nem is támadtak meg. Ő persze ezt nem tudhatta. És mi az, hogy vérszívó?
- Bella, megtámadott téged valaki abban a házban? – kérdezte ugyanaz, aki a nevemet akarta megtudni. Vagy nem bízott meg Carlban, vagy csak biztos akart benne lenni, hogy jól vagyok, esetleg mindkettő.
- Te ki vagy? – kérdeztem vissza, mert így úgy éreztem magam, mintha rendőrségi kihallgatáson lennék.
- Ó, bocsánat. A nevem Ben. Ők itt Samantha, Eric, Adam, Dave és Alex – mutatott végig mindenkin sorban.
- Nem támadott meg senki – feleltem halkan.
- Nem? Akkor mért volt olyan rémült az arcod? – kérdezte Carl meglepetten.
- Csak… Edward kiabált velem, eltévedtem az erdőben és mostanában rettentő furcsa dolgok történnek velem – mondtam kicsit hevesen.
- Milyen furcsa dolgok? – kérdezte Samantha kedvesen.
- Vámpírokkal és farkasokkal álmodom, Edward egyik pillanatról a másikra a szoba másik végében tűnik fel, jéghideg a keze… - nekidőltem a falnak, lecsúsztam a földre és megfogtam a fejem. Nem értettem, mi történik velem. – Teljesen megőrültem.
A szemem sarkából láttam, hogy Carl és Ben összenéz, majd Carl bólint egyet.
- Bella! – szólított meg Ben, és úgy nézett ki ez egy hosszú beszélgetés lesz. Sóhajtottam egyet és ránéztem. – Szerintem ülj le és egyél, biztos éhes vagy már. – ajánlotta fel, mintha húzni akarná az időt. Leültem arra a székre, amelyikre mutatott, Samantha elém rakott egy pirítóst és elkezdtem enni.
- Szóval, Bella. Hol is kezdjem? – kérdezte, talán magától Ben.
- Talán az elején! – mondta gúnyosan az egyik indián, azt hiszem Eric. Eddig sem tűnt nagyon szimpatikusnak, de ezután már végképp nem. Ben szúrósan ránézett, Eric félrenézett és harapott egyet a kezében lévő sült csirkéből.
- Edward… - félve, de mégis lekicsinylően mondta ki ezt a nevet. – Szóval, ő egy vámpír – a pirítós, ami a szám felé igyekezett, megállt a levegőben.
- Hogy mi? – nyögtem ki.
- Ő egy vámpír. Azért hideg a bőre, azért olyan gyors és a szemei is azért aranybarnák. Igazából vörösek lennének, de mivel csak állat vérét issza, aranybarnák. – nyeltem egyet és leraktam a pirítóst a tálra. Ez sok volt így egyszerre.
- Kaphatok… Kaphatok inni? – kérdeztem, mire Samantha odaadott nekem egy poharat tele vízzel. Nagyot kortyoltam belőle. Amikor lenyeltem, ránéztem Benre – Van még valami?
Ő bólintott és mondta tovább. – Samantha kivételével, mindannyian farkasok vagyunk. Olyanok, mint Carl. Nagyok, erősek, és azért vagyunk, hogy megöljük a vámpírokat. – rémülten néztem rá. – Kivéve Edwardot. Mivel ő nem issza emberek vérét, kötöttünk egy szerződést. Ő nem jön át ide, mi nem megyünk át oda. Ha mégis, megkezdődik a harc.
- Azon a réten van a határvonal, ahol aludtál – mondta Carl. – Hamarabb is odamentem volna hozzád, de csak akkor mehettem, amikor te már átjöttél a mi oldalunkra.
- Ez… Ez is benne volt az álmomban – feleltem még mindig hitetlenkedve.
- Mit álmodtál? – kérdezte Samantha biztatóan mosolyogva.
- A mező közepén álltam. Az egyik oldalon Edward, a másikon hat óriási farkas. Egymásra morogtak, aztán elindultak egymás felé. Egyik nap pedig azt, hogy Edward szívja a véremet – borzongva mondtam ki az utolsó mondatot.
- Hú… és tényleg most hallottál először a farkasokról meg a vámpírokról? Mármint, hogy tényleg léteznek? – kérdezte Dave.
- Igen. Ez… ez nekem túl sok. Haza kell mennem – álltam fel, de Carl megállított.
- Nem tudjuk, Edward mit akar veled csinálni. Eddig még soha nem találkozott emberekkel, és főleg nem vitte el őket a házába. Itt vigyáznánk rád.
- De hát suliba járok és dolgozom is.
- Majd én elintézem – mondta Samantha bíztatóan mosolyogva.
- De a cuccaim… és hol laknék addig? – teljesen össze voltam zavarodva.
- Nyugi, ha megmondod, hol laksz, elhozunk mindent. És nyugodtan lakhatsz addig ebben a házban, bőven van benne hely – mondta Samantha. A fiúk szétszéledtek, és amikor visszanéztem az asztalra, csodálkozva állapítottam meg, hogy szinte mindent felfaltak.
- Biztos, nem okozok gondot? – kérdeztem meg végül azt, ami eddig a legjobban nyomta a szívemet.
- Hát persze, hogy nem! – kiáltotta Carl kintről, én meg nem értettem, hogy ezt hogyan hallotta meg. Kérdőn néztem Samanthára.
- A farkasoknak és a vámpíroknak is fejlettebbek az érzékeik, mint az embereknek. Dave, jössz velem?
- Megyek, szívem! – jött egy hang valahonnan fentről, majd egy másodperccel később megjelent egy mosolygós arc a lépcső tetején.

Elkezdtem egy hosszabb, folytatásos fanfictiont. Remélem tetszeni fog.

Dorca: nagyon szépen köszönöm, hogy átnézted és azt is, hogy adtál egy ilyen csodálatos ötletet. Ha te nem lenne, ez a történet sem született volna meg. Köszönöm.).




UPDATE: Panaszkodtak, hogy miért nem szóltam, hogy a vége nem feltétlenül az, amilyennek egy Twilight fanfictiont elképzelnél. Muszáj szólnom, hogy ha nem vagy ilyenre felkészülve (értsd: egy rosszul megírt,  fanfiction, aminek a vége nem olyan, mint amilyet szeretnél. Valószínűleg.)

Zongoraszó

1. fejezet

A zeneiskola előtti szökőkút szélén ültem. Zongoraórán voltam. Persze nem ebben az iskolában, ez túl drága lenne. Szerettem itt üldögélni, mert általában nyitva hagyták azt az ablakot, ahol zongoráztak. Nem tudom, ki, de nagyon szépen játszott mindig. Az órája általában ötven perces, de még csak fél óra telt el és már nem hallom egy ideje.
Elkezdtem összeszedni a cuccaimat, felálltam és elindultam, amikor valaki nekem jött. A kezemet magam elé raktam reflexszerűen, hogy felfogjam az esést, de erre nem volt szükség. A rejtélyes idegen megragadta a derekamat és visszarántott. A keze jéghideg volt. Amikor látta, hogy stabilan állok, elengedett. Felnéztem rá. Bronzvörös haj, hófehér bőr, furcsán aranybarna szemek, amiktől lehetetlen elszakadni. Mikor ráeszméltem, hogy őt bámulom, elpirultam, majd félrenéztem.
- Khm… Elnézést. Jól vagy? – kérdezte halványan régies akcentussal. Még mindig nem néztem rá, de hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Igen, persze. Hova sietsz ennyire? – hajoltam le szétszóródott kottáimért leginkább azért, hogy ne kelljen a szemébe néznem.
- Haza – válaszolta furcsa hangsúllyal, majd lehajolt segíteni. – Zongorázol?
- Hát, igen. De nem megy nagyon jól, nincs túl jó tanárom – húztam el a számat. Nem is tudom, miért álltam szóba vele. És ráadásul mért mondom ezt el neki? Óvatosan felnéztem rá, szemei nevettek.
- Ha akarod, megtaníthatlak. Nekem egész jól megy – mosolyodott el az utolsó mondatnál.
- Nem is ismerlek.
- Edward Cullen vagyok. És te?
- Bella. Bella Swan – feleltem akadozva.
- Örülök, hogy megismerhettelek. Na, mit szólsz? Van otthon egy zongorám és egész jó az akusztika. Mondjuk holnap négykor?
- Talán – feleltem.
- Akkor itt, négykor. Jó az úgy?
- Persze, igen. Bocsi, de mennem kell. Szia! – mondtam, pedig nem is siettem sehova.
- Szia! – köszönt el vigyorogva.

Otthon gyorsan átöltöztem és elindultam dolgozni. Egyedül éltem itt, mert Anyu Phillel utazgatott, Apu pedig meghalt. Nem a saját lakásom volt, hanem Phillé, de ő megengedte, hogy itt lakjak. Közel volt a sulihoz és egyszerűbb volt, mint állandóan költözgetni. Megkaptam az örökségemet, Anyuék fizették a számlákat, és mindig küldtek pénzt, nehogy éhen haljak.
De emellett egy helyi étteremben dolgoztam minden hétköznap este. Nem melóztam sokat, mivel hamar bezárt, és nem is kerestem sokat, de jobb volt, mint a semmi.
Pénteken általában nagy volt a forgalom, így ilyenkor a szokásos kettő helyett, három órát szöszmötöltem. A főnököm minden nap odaadta a fizetésemet, mert így egyszerűbb volt neki is, és nekem is.
A lakás nagyon üres volt, amikor visszaértem az étteremből. Telihold volt, ami bevilágította a kis nappalit; nem is kellett villanyt kapcsolnom. Szerettem itt lakni, kedves kis lakás volt.
Egy emeletes ház harmadik szintjén laktam. A szomszédaimat nem nagyon ismertem, csak a velem szemben lakókat láttam néha és olyankor köszöntünk egymásnak. Egy apa, a felesége és a gyerekük. Semmi mást nem tudtam róluk, a vezetéknevüket is csak azért tudtam, mert ki volt írva az ajtóra nagy, túlcsicsázott betűkkel: Jersey.
Egy ágyon feküdtem fekete miniruhában. Nem tudtam, mit csinálok ott, aztán megláttam Edwardot, aki mellettem feküdt és vigyorgott. Hirtelen fölém hajolt, és úgy nézett ki, mintha meg akarna csókolni, de nem. Fogait belemélyesztette a nyakamba és szívta a véremet. Hang nélkül ordítottam, próbáltam ütni, rúgni, de lefogott. Úgy éreztem magam, mintha tűzben lennék, mintha valaki éppen most égetne el.
Sikítozásra ébredtem, és kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy én visítok. Reméltem, hogy nem ébresztettem fel senkit, de akkor hirtelen kopogást hallottam.
- Minden rendben? – kérdezte egy hang. Próbáltam válaszolni, de csak hörögni tudtam. – Ha nem nyitja ki, bemegyek!
Odamentem az ajtóhoz és kinyitottam; a szomszéd állt ott egy baseball-ütővel a kezében.
- Minden rendben, kisasszony?
- Bella… Igen – feleltem suttogva és reméltem, hogy nem okoztam nagy bajt ordítozásommal.
- Bella, értem. Vagy tíz perce sikított, azt hittem, valami baj van, de nem akartam berúgni az ajtót.
- Köszönöm, hogy segíteni akart – válaszoltam még mindig hörögve.
- Akkor, további jó éjszakát! Álmodjon szebbeket! – mondta, majd eltűnt az ajtója mögött.
Bezártam az enyémet, és visszamásztam az ágyba. Nagyon fáradt voltam és hamar visszaaludtam. Szerencsére ezután már nem álmodtam semmit.

Kíváncsi vagyok a véleményetekre! És körülbelül egy hét múlva felrakom a következő részt.

Sírig tartó szerelem
(Jake szemszög)

Egy mentőautó szirénázva közeledett, Mike Newton a földön fetrengve kiáltozta azt, hogy „miért”, én pedig lesokkolva álltam az öltönyömben Bellát keresve.
Charliet hívták, hogy valami baj történt Bellával. Mindenki, aki ott volt az esküvőn – illetve a majdnem esküvőn -, idejött a baleset színhelyére.
Amikor megláttam Charlie és Renée aggodalmas és fájdalmas arcát, már tudtam, hogy valami óriási baj történt. Odamentem hozzájuk. Nem kérdeztem semmit, Charlie e nélkül is jobbra mutatott.
Odanéztem, és először arra gondoltam, megkérek valakit, öljön meg. De aztán vettem egy mély levegőt és akkorát üvöltöttem, hogy a vér is meghűlt a körülöttem állók ereiben. Ez a hasonlat csak még jobban magam alá süllyesztett.
Odafutottam szerelmemhez, térdre borultam, majd átöleltem kihűlt testét és elkezdtem sírni. A könnyeim csak úgy ömlöttek, a jelenlévők valószínűleg, azt hitték, megőrültem, de nem érdekelt. Meghalt az egyetlen ember, akit teljes szívemből szerettem, akiért bármit megtettem volna, aki helyett a halált is vállaltam volna.
Nem tudom, mennyi ideje feküdtem kedvesemet átölelve, amikor egyszer csak valaki hozzám szólt mély hangon.
- Elnézést, uram! Meg kell néznünk a testet. Még talán visszahozhatjuk.
Az utolsó szó reményt keltett bennem, ezért felálltam. Bellát odavitték az időközben megérkezett mentőautóhoz. Több mint másfél órán keresztül próbálták újraéleszteni, de nem sikerült. Én végig földbegyökerezett lábakkal álltam és bambultam magam elé. Nem mertem nagyon gondolkozni sem, mert féltem a saját, rémisztő gondolataimtól. Néha odajött hozzám egy-egy ember és vigasztalni próbált, de mivel mindent csak tompán érzékeltem és így nem válaszoltam, el is ment.
- Sajnálom, uram, nem tudtuk feléleszteni – mondta az egyik mentős, talán az, amelyik nemrég szólt, hogy elvinnék az én Bellámat. – El akar búcsúzni tőle?
Bólintottam és odamentem Bellához. Nem először láttam hordágyon, de most rémesebb állapotban volt, mint általában. Fölé hajoltam és megcsókoltam. Végigsimítottam az arcán, a nyakán, a karján, megfogtam a kezét és ráhúztam a gyűrűt, amit a zsebemből vettem ki. Megcsókoltam a kezét és elmentem.
Berohantam az erdőbe, átváltoztam farkassá, és csak futottam-futottam. Felidéztem minden egyes szép emlékemet Bellával kapcsolatban, az első találkozásunktól egészen az utolsó együtt töltött napunkig, éjszakánkig.
Eszembe jutott Edward… Tudom, hogy Bella szenvedett, amikor az a vérszívó elhagyta, de ha nem tette volna meg, nem jöttem volna össze Bellával. És talán most nem lenne halott…

***
(Edward szemszög)

Bella halott. Mike Newton ölte meg. Későn érkeztem. Utálom magam.
Nem sokszor fordult elő velem, hogy csak állok és nézek, de ez a pillanat ilyen volt.
Pillanat… Ez a két óra életem legrosszabb két órája volt, mégis olyan gyorsan történt minden. Mért nem értem ide korábban? Ha hamarabb jöttem volna ide, megmenthettem volna Bella életét.
Nem, jobb volt így neki. Nem akartam megint beleavatkozni az életébe, majd eltűnni. Tudtam, hogy nem bírnám még egyszer végignézni ugyanazt a jelenetet, ami miatt életem nem állt másból, csak szenvedésből és kínból. Amikor az erdőben voltunk… Arcán ezerféle érzés siklott át pár másodpercbe sűrítve. Meglepődés, csalódottság, aggodalom, félelem, fájdalom. Akkor is nehéz volt otthagyni őt, még egyszer nem tudnám megtenni.
Néztem, ahogy Jacob Black odamegy életem szerelméhez és megcsókolja, majd felhúz az ujjára egy gyűrűt. Befutott az erdőbe és átváltozott farkassá. Jacob Black egy farkas? Bellának nem sikerült elszakadnia a természetfelettitől… Jacob gondolatain keresztül néztem meg vele az összes emlékét Belláról. Aztán én is eszébe jutottam és természetesen engem vádolt Bella haláláért. Talán igaza is volt…
Az útról már mindenki eltűnt, Mike Newton kivételével. Fejében többször is lepörgette az eseményeket, de eddig nem voltam képes végignézni, most viszont megtettem.
Mike gyorsan vezetett, hogy ne maradjon le az esküvőről. Először nem akart elmenni, de végül meggondolta magát és elindult. Félig mosolyogva állapítottam meg, hogy ugyanolyan kocsija van, mint nekem. Látta, hogy valaki kilép elé, de már nem tudott megállni és elütötte. Álmában sem jutott volna eszébe, hogy Bella az. Kiszállt a kocsiból Bella nevét kiabálva. Hallotta a lány utolsó mondatát, ami inkább csak egy nyöszörgés volt, de nekem sokat jelentett: Edward…
Gyakorlatilag sokkot kaptam, és az ájulás kerülgetett – bár tudtam, hogy ez egy vámpírnál lehetetlen. Lehetséges, hogy még mindig szeretett engem annak ellenére, amit tettem vele? Hogy nem felejtett el semmit, mint ahogy többi ember tette volna? Bella mindig is más volt, mint a többi ember… Ő különleges volt.
Hogy lehettem ennyire idióta? Miért kellett elmennem? Mért hagytam el?
Egy hirtelen ötlettől vezérelve odamentem Mikehoz. Ő meglepett arccal rám nézett.
- Edward? Te meg… hogyan? …és… Bella… mondta a… nevedet – mondta Mike dadogva. Még mindig nem fogta fel, mi történt. Legalábbis nem akarta elfogadni az igazságot.
- Mért kellett elütnöd? Megölted! Meghalt! Bella halott! – szegény Mike már így is teljesen ki volt készülve és én is egyre jobban süllyedtem a föld alá. Hangosan kimondva még szörnyűbb volt.
- Én nem... én nem aka… - tovább nem jutott, mert megfogtam a fejét és elcsavartam. Egyetlen mozdulattal kitörtem a nyakát.
Gyilkos vagyok! Lerogytam a földre és könnyek nélkül sírtam, miközben az emlékeimmel ostoroztam magam. Amikor még Bella és én együtt voltunk… Milyen csodálatos volt minden. Amikor a réten feküdtünk… Az a csodálatos nyár, amit együtt töltöttünk…
- Hiányzol, szerelmem… Hiányzol, Bellám – suttogtam leginkább magamnak, mivel a közelemben csak egy hulla feküdt. Gyorsan elmentem, mielőtt észrevett volna valaki.

***
(Edward szemszög)

Bella temetésén nagyjából ugyanazok voltak, akik az esküvőn. Ő egy fekete koporsóban feküdt. Még így is csodálatosan nézett ki.
Én egy fának támaszkodva álltam, elrejtőzve, nehogy észre vegyenek. Persze egy jó szaglású vérfarkast nehéz becsapni, főleg, ha a szél is ellened van. Jacob Black rám nézett, szemei kitágultak és gondolatban üzente, hogy maradjak ott, ahol vagyok, a temetés után még beszélünk. Vajon honnan tud a gondolatolvasásról? Biztos Bella mondta el neki. Jacob még mindig engem nézett, úgyhogy bólintottam egyet. Ekkor visszafordult a koporsóban fekvőhöz.
A temetés végén, Jacob azt mondta, még itt maradna. Mikor mindenki elment, odajött hozzám.
- Mit csinálsz itt? – kérdezte fájdalmas hangon.
- Temetésre jöttem – feleltem egykedvűen.
- Mike Newton meghalt. Te ölted meg?
- Igen – bólintottam.
- Köszönöm – mondta, miközben arra gondolt, hogy ha én nem teszem meg, ő akkor is megöli.
- Szerintem nem tetted volna meg.
- Lehet – eddig egyikünknek sem volt kedve beszélgetni, de akkor Jacob letérdelt elém és szinte kiabált. – Ölj meg! Kérlek, Edward, ölj meg! Én nem merem megtenni, de te megtehetnéd. Ellenségek vagyunk.
- Tudom, de nem teszem meg.
- Miért nem? – nézett rám csodálkozva.
- Bella… ő nem akarná.
- De én nélküle nem tudok élni, nélküle az életem nem ér semmit.
- Most végre megtapasztalhatod, milyen szenvedéssel, fájdalommal, kínnal és bűntudattal élni – mondtam, de az utolsó szó már csak egy nyögés volt, amikor eszembe jutott, hogy egy örökkévalóságig együtt kell élnem ezekkel. Jacob szemei elhomályosultak.
- Kérlek! Ölj meg! Nem érdemlem meg az életet!
- Jacob Black! Nem öllek meg. Tudom, milyen rossz neked, de nekem még rosszabb. Én önszántamból döntöttem így, neked viszont nem volt választásod. Kérj meg mást!
- Más úgysem teszi meg.
- Sok mindenkit megöltem már és mindet megbántam. Nem ölök meg már senki mást.
- Úgyse tartod be – mondta incselkedve.
- De én már biztos nem ölök meg senkit. Visszamegyek a Volturihoz és megöletem magam. Most Alice sem tarthat vissza, hiszen a saját szememmel láttam, hogy halott – odamentem a koporsóhoz, amit még nem csuktak le és végigsimítottam Bella gyönyörű arcán.
Jacob meggyötört arccal nézett rám, én pedig Olaszország felé vettem az irányt. Másnap délben kisétáltam a napra, és most Alice sem akadályozott meg, ott sem volt. Két csuklyás ember elkapott – Demetri és Felix – és feladtam az örökéletet. Elmerültem a sötétségben…