Már fél tizenegy volt, és az idegességem csak egyre nőtt. Minden farkas Bennél volt, még Drew is. Mondjuk, ő csak azért, hogy elmondják neki, mit csináljon, amíg mi távol vagyunk. Eric azt mondta, hogy mivel nem tudják, mikor érnek vissza, Drew fog egyedül őrjáratozni. Nem láttak különösebb veszélyt mind az új farkasra, mind az indiánokra nézve, de úgy gondolták, jobb az óvatosság.

Mióta a házban voltam, minden oldalról kivesézték a tervet. Szerencsére nem esett szó rólam és a tervemről, azonban Carltól néha kaptam egy-egy dühös, de aggódó pillantást. A gyomrom egyébként is görcsben állt, de ezektől a nézésektől csak rosszabb lett.

Mindenki teljesen nyugodtan beszélt arról, hogy kire fog rátámadni és hogyan. Senki sem tűnt idegesnek, csak türelmetlennek. Először az futott át az agyamon, hogy ki az az idióta, aki arra vár, hogy gyilkoljon, de aztán rájöttem, hogy igazából én is várom. Nem a gyilkolást – azt én úgyse tudnám megtenni -, hanem azt, hogy végre halottak legyenek, hogy ne kelljen velük többet törődni.

- Oké, mindenki menjen készülődni – mondta Ben; ez a témaváltás mindenkit meglepett. – Ne kelljen kétszer mondanom!

Mindenki feltápászkodott a helyéről, majd sorban kimentek a házból. Tétován felálltam én is, de még mielőtt kimehettem volna, az alfa utánam szólt.

- Bella! – Visszafordultam. – Szerintem nem kéne megtenned – mondta csendesen. Ki sem kellett mondania, mire gondol; anélkül is tudtam, hogy a csali-dologra utal.

- Ben, kérlek! Segíteni akarok – néztem rá könyörgő szemekkel.

- Nem hagyhatom, hogy bajod essen.

- Nem lesz semmi baj. – Elég magabiztosan mondtam – talán csak annak tűnt volna fel a remegésem, aki régóta ismer -, de belül reszkettem.

- Bella, ha bármi bajod esik… - fúrta a szemét az enyémbe.

- De nem fog. Hogyan is eshetne bármi bajom? Hatan vagytok három ellen. Hamar legyőzitek őket és kész. – Féltem, hogy olyat mond, amitől meggondolom magam, ezért sarkon fordultam és kivágtattam az ajtón.

Egyre több ember nyüzsgött odakint. Mindenki felhőtlenül boldog volt – eközben páran arra készültek, hogy öljenek…

Nem tudtam, hogy mégis mit csináljak, ugyanis én úgy éreztem, teljesen fel vagyok készülve – azt leszámítva, hogy szó szerint reszkettem a félelemtől. Ha lélekben nem is, de egyébként kész voltam arra, hogy magamhoz csalogassak egy vámpírt és két vérfarkast. Bizarr.

Pár héttel ezelőttig fel sem merült bennem, hogy valaha is ilyet fogok mondani. Akármi is fog történni velem a jövőben, egy dolgot biztosan mondhatok: az életem gyökeresen megváltozott.

Eddig Sam háza felé mentem, de visszafordultam Benhez, aki a verandája lépcsőjén üldögélt. Féltem, hogy megint tart egy kiselőadást, de csak bólintott, amikor megkérdeztem, leülhetek-e mellé.

Tíz perc múlva már mindenki indulásra készen volt. Samantha odajött és sorban megölelt mindenkit.

- Bella, kérlek, nagyon vigyázz magadra – mondta, amikor rám került a sor.

- Sam, minden rendben lesz – forgattam a szemeimet, leginkább csak azért, hogy senkinek se tűnjön fel, hogy féltem, nem tudom teljesíteni a kérését.

A búcsú után bementünk az erdőbe, majd ott az alfa hozzám fordult.

- Bella, te Carllal fogsz menni; ő tudja, hogy hol a helyetek. Egy kicsit előrébb fogsz állni, mint a többiek, hogy téged vegyenek észre előbb. Tegyél úgy, mintha nézelődnél, támaszkodj neki egy fának, szóval tégy úgy, mintha semmi különös nem történne. Amikor megérkeznek, valahogy hívd fel magadra a figyelmet. Valószínűleg e nélkül is észre fognak venni, de azért hangoskodj egy kicsit. Amikor elindulnak feléd, ugorj fel Carl hátára, ő majd visszahoz téged ide. Oké?

- Persze.

Ezután mindenki elment egy-egy fa mögé, majd farkasként tért vissza. Carl odajött, én pedig azonnal felmásztam a hátára, átöleltem a nyakát, és már szaladtunk is. Hamar odaértünk Edward házához, és mindenki elfoglalta a helyét. Carl lerakott a ház jobb oldalán, szemével intett, hogy maradjak ott, majd hátra ment két farkas mellé.

Eric a ház mögött, Dave előtte, Adam és Ben pedig Carl mellett, azaz mögöttem foglalt helyet. Körültem sok fa állt, kinéztem magamnak egyet és nekitámaszkodtam. Megpróbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mintha nálam teljesen normális lenne, hogy szabadidőmben egy fának támaszkodva nézelődök, a kezem és a lábam pedig remeg. Aha, mindennapos…

Még reggel felcsatoltam magamra egy karórát, és most percenként ránéztem; a mutató nagyon lassan haladt. Háromnegyed tizenkettőkor már nagyon ideges voltam és úgy éreztem, ha nem történik már végre valami, belehalok az unalomba.

Én még nem hallottam semmit, de éreztem, hogy a farkasok egyre jobban figyelnek. Ugyan méterekkel mögöttem álltak, de a feszültségüket, a várakozásukat a szél felém is elsodorta – és én ettől csak idegesebb lettem.

Még mindig próbáltam úgy tenni, mintha csak véletlenül lennék ott, mert tudtam, hogy attól még, hogy én nem látom az ellenséget, az nem jelenti azt, hogy nincs is. Tudtam, hogy a többiek megvédenének, ha rám támadna valaki, de abban a pillanatban egyedül éreztem magam. Mintha be lennék zárva egy sötét helyre és tudnám, hogy a fogva tartóm lát engem és nevet rajtam, de én nem is vagyok annak tudatában, hogy van ott valaki rajtam kívül.

Pár másodperc múlva én is megláttam a vámpírt és a farkasokat; engem néztek. Isaac éhesen, a két farkas bosszúsan és kíváncsian. Próbáltam úgy tenni, mintha észre sem vettem volna őket, de ez nehéz volt. Rájuk emeltem riadt tekintetemet; a vámpír vigyorgott, de ez inkább vicsorgásnak tűnt.

Az aggódás és a félelem kezdte átvenni az uralmat a testem felett. Hirtelen lüktetést éreztem a fejemben. Összegörnyedtem és nem tudtam arra gondolni, hogy most jött el a menekülés pillanata. Isaac elindult felém, ha tehettem volna, már Carl hátán ültem volna, de nem. Félig a földön voltam már, de próbáltam visszanyerni az erőmet – sikertelenül. A vámpír még szélesebbre húzta vigyorát, és ez már végképp ijesztő volt.

A fejemben a fájdalom egyre erősödött, egyre jobban kínzott, és azt vettem észre, hogy már a földön fekszem. A vámpír közeledett felém, egyre jobban éreztem, hogy itt a vég, hogy már nem érdemes semmit sem tennem, de abban a pillanatban átugrott fölöttem egy farkas és rávetette magát Isaacre. Egyik pillanatról a másikra a nyugodt előkert, átváltozott csatatérré. Alex és a másik farkas meglepetten nézték az eseményeket, de végül ők is ráugrottak a harcolókra. A szemem egyfolytában lecsukódott, és úgy kellett kényszerítenem magam, hogy nyitva tudjam tartani.

Éreztem, hogy egy farkas megfog és elkezd húzni. Először azt hittem, hogy az ellenség, ezért csapkodtam össze-vissza, de aztán rájöttem, hogy Ben próbál kimenteni a harcmezőről. Megpróbáltam összpontosítani és felkelni, de a sokktól ez csak második nekipróbálkozásra sikerült. Ránéztem a harcolókra és azt vettem észre, hogy az egyik farkas holtan fekszik egy fa mellett. Testét vér borította, és láttam, hogy kitéptek belőle egy darabot. A seb látványa annyira vonzott, hogy elfelejtettem megnézni, ki lehet az, de mire ez eszembe jutott, Ben már felkapott és rohantunk vissza a rezervátumba.

Akárhogy is próbáltam visszaemlékezni arra, milyen színe lehetett a farkasnak, nem sikerült. Az egyetlen, amit anélkül tudtam, hogy én is megbizonyosodtam volna róla – ugyanis Ben szeméből tisztán kiolvasható volt -, az az volt, hogy a halott farkas közénk tartozott.