Sziasztok! :) Itt van a következő rész, remélem, tetszik! Írjatok kommentet! :D

Ben elvitt a rezervátumba, majd visszament Edward házához. Egy szót sem szólt hozzám, de nem is voltam olyan állapotban, hogy beszélni lehessen velem. Valaki meghalt. Közülünk. Teljesen sokkolva voltam, és nehezemre esett gondolkozni is. Azt is nehezen vettem észre, hogy Sam házának nappalijában ülök és nem Ben hátán.

Sammel nem találkoztam, de feltételeztem, hogy valahol a házban van. Istenem, mi van, ha a halott Dave? Sam teljesen ki fog készülni! Vagy, ha Eric? Vagy Adam?

És a legrosszabb: ha esetleg Carl… Tudom, nem szép dolog, hogy sokkal jobban fájna Carl elvesztése, mint a többieké, de nem tehettem róla.

Körülbelül fél óra bambulás után csöngettek. Mire eljutott a tudatomig, hogy ki kéne nyitni az ajtót, Samantha már a vendégünkkel beszélgetett. Nem tudtam felfogni sok mindent, de azt hallottam, hogy Sam elkezdett sírni, majd vitatkoznak valami olyasmin, hogy oda kéne-e vinni, vagy sem. Úgy tűnt, a látogatónk győzött, aki Ben volt.

- Szia, Bella! – köszönt fájdalmas hangon, majd leült mellém. Viszonoztam a köszönést egy bólintással, és vártam, hogy mondjon valamit. – Egy farkas meghalt közülünk, te is láttad.

- Ki volt az? – kérdeztem rekedt hangon előre félve a választól. Ránéztem Benre, de nem tudtam kiolvasni semmit sem a szeméből.

- Adam – mondta egy sóhaj kíséretében.

Tudom, önző dolog volt, de egy kicsit megkönnyebbültem; örültem, hogy Carl még él. Viszont az, hogy az álmom megint valóra vált, megrémisztett. Tulajdonképpen láttam a jövőt, és ez félelmetes volt. Bárcsak tudnám irányítani azt, hogy mit álmodok!

Eszembe jutott, hogy az álmom nem ott végződött, hogy valaki meghalt, hanem utána még megjelent egy vámpír, aki ijesztően nézett ki. A gyomrom görcsbe rándult a gondolatra, hogy lehet, hogy Adam halála nem a legrosszabb a mai napon.

- Nekem vissza kell mennem a kocsimmal, hogy el tudjuk hozni a holttestét. – Az utolsó szónál megbicsaklott a hangja. Furcsa volt az erős, öntudatos, sebezhetetlen Bent ilyen állapotban látni.

- Én is mehetek? – tudakoltam halkan.

- Biztos? – kérdezte mélyen a szemembe nézve, mire bólintottam. – Oké. Sam?

- Én is megyek – válaszolta. Eddig észre sem vettem, hogy a szobában van.

Ben felhúzott a kanapéról, majd átmentünk a háza mögött álló kocsihoz. A fekete autó egy halottszállítóra emlékeztetett, és amikor rájöttem, hogy a jármű most tényleg arra kell, a gyomrom még kisebbre zsugorodott.

Beszálltunk a kocsiba, és már mentünk is Edward háza felé; pár perc alatt meg is érkeztünk. Rémülten néztem körbe, rettegve attól, hogy mit találok.

A vér tócsákban állt, néhol beleragadt egy-egy szőrcsomó is. Isaac, a nőstény és Alex testét nem láttam, és mivel a többieket sem, arra gondoltam, hogy éppen elássák valahova. Egy holttest viszont még ott volt az egyik fánál: Adamé. Testéből ki volt tépve egy darab, ami pár méterre tőle rohadt, a vére a mellette lévő fát is beborította, a szemei nyitva voltak.

Ijedten kaptam el a tekintetemet Adam szemeiről, amikben azt láttam, amit álmomban: vád, fájdalom, szenvedés. Ben kinyitotta a csomagtartóját és leterített egy porkócot. Gondolom, utána a halott farkas testét rakta oda, de azt már nem bírtam nézni.

Megláttam Edwardot a lépcsőn ülni, és én is letelepedtem mellé.

- Hogy vagy? – kérdeztem.

- Megtörtént az, amit nem akartam – utalt arra, hogy megint meghalt valaki közülünk. – Én tehetek Adam haláláról, és ez… - Nem tudta, hogy fejezze be a mondatot.

- Nem a te hibád – mondtam csendesen. – Önként vállalta a harcot.

- Nem lett volna szabad hagynom. Tanulhattam volna a múltkoriból. – A hangja kísérteties volt.

- Edward, te figyelmeztetted őket, de ők segíteni akartak. Adam is önszántából jött el.

- És te hogy vagy? – váltott témát.

- Jól. Miért lennék rosszul? Hiszen én nem harcoltam.

- Ben az előbb arra gondolt, hogy fél óráig nem tudtad, ki halt meg, és rémes állapotban voltál a nappaliban – magyarázta.

- Ó. Életem legrosszabb fél órája volt.

Ekkor megjelentek a többiek gyászos arccal. Odafutottam Carlhoz és megöleltem, mire ő visszaölelt. Olyan jó érzés volt hozzáérni, és az még jobb volt, hogy éreztem a karjait körülöttem, fejét a vállamon.

Amikor elengedtem Carlt, észrevettem, hogy a hangulat milyen nyomasztó. A gyász, a fájdalom és a bűntudat a levegőben szikrázott.

- Edward, eljössz majd a temetésre? – törte meg a fullasztó csendet Eric. Carl halkan morgott, de nem szólt semmit.

- Nem hinném, hogy ezt akarná – intett a fejével Edward a kocsi felé, amelynek már le volt csukva a csomagtartója: Adam már bent feküdt.

- Szerintem nyugodtan eljöhetsz – mondta Dave, aki Sam derekát ölelte.

- De nem hiszem, hogy… - kezdte volna Edward, de nem fejezte be, hanem várakozóan Carlra nézett. Valószínűleg kiolvasott valamit a fejéből – talán, hogy mondani akar valamit.

- Szerintem sem kéne jönnie – jelentette ki Carl.

- Carl! – sziszegtem neki, de még arra sem vette a fáradságot, hogy rám nézzen. Helyette a vámpír felé kezdett menni.

- Most miért? Hiszen az ellenségünk! Miatta halt meg Adam és az apám.

Mély, súlyos csend ereszkedett ránk, percekig nem szólalt meg senki.

- Az nem Edward hibája – közöltem Carllal halkan.

- Bella, te is tudod, hogy ő kérte a segítséget – mondta, mintha ez azt jelentené, hogy megparancsolta, hogy álljanak mellé.

- Megkérdezte, hogy vállaljátok-e a kockázatot! – vágtam vissza. A többiek döbbenten néztek ránk.

- De akkor is az ellenségünk! Nem vele, hanem ellene kéne lennünk.

- Hát én nem tartozom bele a „lennünk”-be. - Felsétáltam Edward teraszára és odaálltam mellé. Ő teljes nyugalommal figyelte az eseményeket.

- Mi lenne, ha nem vitatkoznánk? – szólalt meg Dave. – Carl, az egyik barátodat most ölték meg, és te azon lovagolsz, hogy ki a felelős érte? Te tényleg nem vetted észre, hogy Edward volt az, aki megmentett téged?

- Tessék? – kérdeztem értetlenül Carlra emelve a tekintetemet, akin látszott, hogy zavarban van.

- Isaac ráugrott Carlra – válaszolt Dave -, és már majdnem beleharapott, amikor Edward odarohant és megölte Isaacet.

- Majdnem meghaltál, és azt hibáztatod más haláláért, aki megmentett? – néztem Carlra mérgesen.

- Nekem mindegy! Eljössz a temetésre? – Érdekes volt Carl ilyen helyzetben.

- Talán – válaszolta a megnevezett.

Edward oldalra nézett, majd szép sorban a többi farkas is. Én még nem hallottam azt, amit ők, de tudtam, hogy valaki közeleg. Mindenki elkezdett morogni, és kezdtem kényelmetlenül érezni magam úgy, hogy nem tudok semmit. Rápillantottam Samre, aki ugyanolyan idegesen nézett rám, mint én rá – ő sem tudta, mi folyik itt.

Hirtelen suhogást hallottam; nem értettem, minek lehet ilyen hangja. Tudtam, hogy valami rossz közeledik, ezért belekapaszkodtam Edwardba, aki nem igazán vette ezt észre: csakis az erdőre összepontosított.

És akkor megjelentek, ha jól számoltam heten. Három sorban jöttek; elöl és hátul ketten-ketten, középen pedig hárman. Mindannyian vámpírok voltak; vörös szemű, fekete csuklyás, ijesztő külsejű vámpírok. Elől egy lány és egy fiú állt, akik valószínűleg testvérek voltak. A lány apró és sovány volt, fakó barna haja passzolt sápadt bőréhez, telt ajkai és széles szemei voltak. A fiú haja sötétebb volt, de ugyanolyan gyönyörű volt, mint a lány.

Középen három férfi állt: a két szélső unottan nézelődött, a középső szemében izgatottság, vidámság csillogott és valahonnan ismerős volt. Hátul két fiú állt; mindketten magasak voltak, de csak az egyikükön látszott, hogy izmos, a másik soványnak, de erősnek tűnt.

- Ó, de szépen összegyűltünk itt! – csapta össze kezét a középen álló férfi és elmosolyodott. Hirtelen belém csapott a felismerés: ő volt az álmom végén az a kárörvendően nevető férfi.

- Miért vagytok itt? – kérdezte Edward haragosan.

- Nyugodj meg, fiam! És már amúgy is tudod – mondta még mindig csillogó szemekkel.

- Nem! – Edward védelmezően elém állt, én meg csak értetlenül néztem magam elé.

- Hogy hívnak gyermekem? – A férfi felém sétált; a két elöl álló vámpír meghajolt, miközben elment mellettük. Edward elkezdett morogni, én meg automatikusan hátrébb léptem. – Ne félj tőlem!

- Bella – mondtam végül, mert nem akartam, hogy még közelebb jöjjön. Amint kimondtam, megállt.

- Bella! Bella, Bella, Bella! – Szinte énekelve mondta ki a nevemet, és arra jutottam, hogy ez a vámpír valószínűleg drogos vérét szívta. – Nagy bajban vagy, gyermekem!