A farkas a földön húzott az erdőben is. Akárhogy is próbáltam, nem sikerült kiszabadítanom a kezemet. Fájdalmas nyögések közepette kiáltoztam és kértem, hogy engedjen már el, de ő csak futott tovább. A földön lévő ágak, kövek, és még ki tudja mik véresre karcoltak. Próbáltam nem oda nézni, de a vér sós szagát így is megéreztem. Nem akartam elájulni, ezért nem vettem levegőt, de ettől csak rosszabb lett. Választhattam: vagy attól ájulok el, hogy nem kapok levegőt, vagy attól, hogy veszek egy nagy levegőt és beszívom a vér sós illatát. A másodikat választottam. Mély levegőt vettem és elvesztettem az eszméletemet.
Mindenem fájt, amikor felébredtem. Kinyitottam a szememet egy fájdalmas szisszenés kíséretében, de nem láttam semmit – egy koromsötét helyen feküdtem. Rettentő hideg volt, a fogaim állandóan összeütődtek így akaratlanul is hangoskodtam.
- Ki van itt? – kérdezte egy ismerős hang.
- Carl! – megkönnyebbülten kiáltottam fel, aztán eszembe jutott, hogy valaki ideráncigált. Carl lett volna? De hiszen, nem nyílt ki az ajtó, nem jöhetett be a házba. Ráadásul miért kérdezné, hogy ki vagyok, ha ő hozott volna ide? Biztos, nem ő volt.
- Bella! Jól vagy? – éreztem, hogy mozog és közelebb jön hozzám.
- Már nem vérzek… Ez jó – még mindig vacogtam így a hangom is remegett, de érthető volt, amit mondtam.
- Megsebesültél? Ugye nem fáj semmid? – kérdezte őszinte aggódással a hangjában.
- Valamelyik farkas a háztól idáig húzott a földön. Te hogy kerültél ide?
Carl odajött hozzám és átkarolt. Már nem is fáztam annyira; nagyon jól esett tűzforró teste.
- Jéghideg vagy – állapította meg rémülten és az ölébe vett, hogy még jobban melegíteni tudjon. Ha nem éreztem volna úgy, hogy közel vagyok a fagyhalálhoz, ellöktem volna magamtól, de most csak még jobban bekucorodtam az ölébe.
- Ki hozott ide? – kérdeztem még egyszer és elégedetten állapítottam meg magamban, hogy már nem vacogok.
- Egy éjfekete nőstényfarkas és egy vámpír. Ki volt az, aki téged idehurcolt? Farkas volt? Nem emlékszel a színére?
- Nem. Mire eljutottam odáig, hogy meglepődésemből kiesve képes lettem volna felmérni a helyzetet, teljesen elfogott a félelem, illetve elég hamar elájultam a vérszagtól – túlságosan is ideges voltam ahhoz, hogy legalább megpróbáljak nyugodtnak tűnni, ezért felemelt hangon, viszonylag gyorsan beszéltem.
- Rosszul vagy a vértől? Szerencse, hogy nem vagy vámpír! – mintha nem viccnek szánta volna az utolsó mondatot, de hallottam a hangján, hogy vigyorog.
- Igen, rosszul vagyok tőle, de nem lenne okosabb kiutat keresni?
- Már próbáltam. Egy barlangban vagyunk a föld mélyén, totál sötét van, és csak egy kijárat, amit őriznek.
- Honnan tudod, hogy csak egy kijárat van?
- Úgy értem, hogy abból a helységből, amiben vagyunk, biztosan csak egy kijárat van, utána nem tudom. Nem láttam semmit akkor sem, amikor jöttünk. Emberi alakban voltam és a vámpír leütött.
- És hogy hoztak el idáig?
- Az erdőben futottam. Alex követett, de én próbáltam elfutni előle. Egyenesen belefutottam a vámpírba és a nőstény mancsaiba.
Pár percig csöndben ültünk. Egyáltalán nem volt kínos csend, mivel mindketten belemerültünk a gondolatainkba. Először arra próbáltam rájönni, hogy lehetne innen kijutni, de a gondolataim máshol jártak.
Edward mit csinálhat? Talán újabb áldozatot kerít magának? Egy átlagos lányt elcsábít, elviszi a házába, majd megöli. Nem tudtam róla elképzelni ezt, de már annyiszor mondták, hogy ő nem a jófiúk között van, hogy lassan elhiszem. Jól néz ki, kedves, udvarias – egy álom. Nehéz róla elhinni, hogy embert öl, de a jelek ezt mutatják. Álljunk csak meg egy pillanatra! Pontosan miért is hiszek egy vámpírnak, aki majdnem megölt? Ráadásul egy olyannak, akinek az a tipikus rosszfiús kinézete van?
- Ő is benne volt! – kiáltottam fel, mire Carl ijedten odakapta a fejét. Vagyis csak gondolom, hogy ijedten, mivel a sötétben ezt nem láthattam, viszont az biztos, hogy odakapta a fejét, mert egyenesen belém ütközött. – Áú!
- Bocs. Ki volt benne, miben?
- A vámpír… A többiek elindultak megkeresni téged és egy vámpírral az oldalukon jelentek meg La Pushban. Lehet, hogy ugyanaz, aki téged elrabolt. Edwardról kérdezősködött.
- Ugye nem bántott?
- Nem, de azt hiszem, most nem ez a legfontosabb. Ő is benne volt és most a rezervátumban van. Mi van, ha bántja a többieket?
- Nem fogja – mondta Carl biztosan. – Figyelj, Bella! Azt hiszem, el kell mondanom neked valamit – mondta egy perc némaság után.
- Mi a baj? – kérdeztem ijedten.
- Semmi baj nincs. Nem tudom, hogy fogsz reagálni és tudom, hogy nem ez a legjobb pillanat, de úgy érzem, el kell mondanom.
- Igen? – kérdeztem kíváncsian, és reméltem, hogy nem azt akarja mondani, hogy ő rabolt el.
- Hallottál már a bevésődésről?
- Nem.
- Ez is egy farkasos dolog. A lényege az, hogy ha egy farkas először meglátja élete szerelmét, akkor bevésődik. Onnantól kezdve ő lesz az egyetlen, akit szeret, akiért bármit megtenne, akiről élete végéig gondoskodni akar. Ilyen például Sam és Dave… – ez elég bizarr volt, de egyáltalán nem értettem, hogy ez most hogy jött ide. Volt ennél fontosabb dolgunk is, például, hogy kiszabaduljunk fogságunkból.
- Van még valami? – kérdeztem, hátha értelme is van annak, amit mondott.
- Hát nem érted? Ez velem is megtörtént.
- És ki a szerencsés? – én nagyon örültem annak, hogy Carl megtalálta a szerelmét, de ezt biztos, hogy most kellett megbeszélnünk?
- Te – mondta elhaló hangon és közelebb hajolt hozzám. – Te vagy az, Bella – suttogva mondta, majd megcsókolt. Lágyan, lassan, de szenvedélyesen. Közelebb húzott magához, már ha ez még lehetséges volt. Ajkai tűzforróak voltak, szinte égették a számat, de nem érdekelt, jó érzés volt.
Carl hirtelen elkapta a fejét, én meg nem értettem, mit csináltam rosszul. Letett a földre, és átváltozott farkassá, támadóállást vett fel. Egy perc múlva én is meghallottam a lépteket, de akkor azok hirtelen megtorpantak. Szuszogást hallottam, farkasok lehettek.
Éreztem egy ütést a fejemen, de már nem tudtam rájönni, hogy ki lehetett…

Egy vámpír közeledett felém, igen, itt, La Pushban. Nem haladt gyorsan; mintha nagyon koncentrált volna valamire, de nem tudtam, hogy mire. Furcsa volt körülötte a levegő, mintha szikrázott volna. Még annak idején, Carl mondta, hogy a vámpírok csillognak a napfényben. Mivel még soha nem láttam ilyet, először arra gondoltam, hogy ilyen, amikor a nap megvilágítja a bőrüket, de egyrészt nem sütött a nap, másrészt pedig a farkasok – ugyanis Benék időközben átváltoztak állati alakjukba – nem tudtak a közelébe menni, csak a szikrái széléig. Vajon miért?
Nem volt időm filozofálni ezen a kérdésen, mert a vámpír megállt előttem úgy egy méterre, a szikrái centikre voltak tőlem. Felnéztem rá. Aztán még feljebb, mivel hihetetlenül magas volt. Félhosszú fekete haja volt, szeme pedig vörösen izzott, ruhája szakadt volt és friss vértől piroslott, a bőre hófehér volt a vonásai tökéletesek, mintha számítógéppel készítették volna. Az összhatás mégis ijesztő volt.
- Ismered azt a vámpírt, aki arra lakik? – kérdezte mély, fenyegető hangon és közben Edward háza felé mutatott. A farkasok még mindig a közelébe próbáltak férkőzni, de a szikrák nem hagyták őket.
- Iii… igen – nyögtem ki nagy nehezen, félelemtől kitágult szemekkel. Ha most megtámad, senki sem tud engem megvédeni „hála” a szikráinak. Teljesen meg voltam rémülve, az ösztöneim azt súgták, meneküljek, rohanjak, de az eszem tudta, hogy ezzel csak rontanék a helyzeten. Fájdalmas, lassú kínhalálom lett volna.
- Mondj el mindent, amit róla tudsz róla! – követelte türelmetlenül. Akaratlanul is végig néztem öltözékén és megborzongtam.
- Én… nem… nem ismerem nagyon – nehéz úgy beszélni, hogy a hangod remeg a félelemtől és a helyzetemet az se könnyítette meg, hogy felfelé kellett néznem, így egy oktávval magasabb hangon beszéltem. Akár egy horrorfilmbe is elmehettem volna ezzel a kísérteties hanggal.
- Biztos vagy benne? – közelebb jött és erős kezét a nyakamra helyezte, de túlságosan is meg volt lepődve, ahhoz, hogy megszorítsa. – Mi vagy te? – kérdezte tágra nyílt szemekkel. Nem értettem ez miért kérdés. Mi lehetnék, ha nem ember? Aztán észrevettem a problémáját: a felém álló szikrái nem löktek hátra, egyszerűen lepattantak rólam.
A farkasok is meglepődve nézték a fejleményeket, arcukon zavarodottságot is láttam, de nem állítom, hogy jól tudom olvasni az állatok arckifejezéseit.
- Mi vagy te? – kérdezte újra, miközben egyik szemöldökét felemelte és arcomat fürkészte.
- Ember – válaszoltam hirtelen kiesve ámulatomból.
- Az nem lehet… Akkor… De… Miért nem? - csak nehezen sikerült összeraknia egy értelmes mondatot, de olyan volt, mintha magához beszélne. Eddig határozottnak tűnt, de mintha most megingott volna az önbizalma.
A szikrái hirtelen megszűntek és odafordult a farkasokhoz. – Békével jöttem. Nem akarok bajt – keze még mindig a nyakamon pihent, így nehéz lehetett elhinni, hogy nem akar gondot okozni. Az egyik farkas elfutott majd pár pillanattal később Ben alakjában jelent meg egy szál rövidgatyában és odaállt mellénk. Ha megtehettem volna, elfordulok, de mivel fogva tartottak, csak elpirulni tudtam. Szerencsére senki sem foglalkozott velem.
- Békével? – kérdezte Ben látogatónk kezét figyelve, mire a vámpír levette azt a nyakamról. Megkönnyebbülten sóhajtottam és a nyakamat dörzsöltem. Meg mertem volna esküdni, hogy teljesen piros lett a fojtogatástól. A farkasok is nyugodtabban álltak, bár az egyik – valószínűleg Alex – eddig se aggódott miattam. Négy farkast számoltam össze; ezek szerint, Carl nem jött vissza. Vajon hol lehet?
- Meg kell ölnöm azt a vámpírt, de titeket nem akarlak bántani – válaszolta őszintén. – Tudom, hogy a lány tud róla egy pár dolgot.
- Nem hiszem, hogy sok mindent. Csak párszor találkoztak – mondta Ben állva a vámpír tekintetét.
- Mondj el mindent róla! – kérte az idegen kicsit kedvesebb hangon, mint az előbb, de még mindig türelmetlenül. Nem tudtam, hogy mire kíváncsi, így csak ezt mondtam:
- Tényleg… nem sok minden, amit tudok róla.
- Muszáj itt kint ácsorognunk? – kérdezte a vámpír, mire Ben az ajtóra mutatott. Vendégünk után bementem Bennel és Sammel a nyomomban. A többiek nem változtak vissza az elővigyázatosság kedvéért, de a házba bejöttek. Leültünk a nagy ebédlő asztalhoz.
- Mit tudsz róla? – kérdezte harmadjára.
- Miért kellenek az információk? – tényleg kíváncsi voltam, de ezen kívül húzni is akartam az időt, mert – habár nem hallottam sok jót Edwardról a rezervátumban – nem akartam csak úgy kiadni mindent róla.
- Megölte a mesteremet, az egyetlen vámpírt, akit ismertem, és akiben megbíztam. Pótolhatatlan.
Magam elé bámultan és vártam, hogy mikor ébredek fel. Nem akartam, hogy ez igaz legyen. Edward egy gyilkos lenne? Engem is meg akart ölni? Nem, az nem lehet, hiszen homokszínű volt a szeme, nem pedig piros. Vagy esetleg most akart visszaállni az emberek fogyasztására?
Tele voltam megválaszolatlan kérdésekkel és tudtam, hogy ezekre nem kapok egyhamar választ. Ráadásul ahhoz, hogy biztos legyek a válaszban el kellett mennem a kérdések feladójához, ahhoz, aki a legbiztosabb választ tudja adni – Edwardhoz. Mondjuk, biztos nem válaszolna, ha meg akarna ölni… De legalább tudnám az igazat. Istenem, teljesen megváltoztam! Tényleg képes lennék meghalni ahhoz, hogy megtudjam az igazságot?
- Bella, tudom, hogy ez egy kicsit hirtelen jött, de neked is jobb, ha válaszolsz. Akkor hamarabb visszaköltözhetsz, és nyugodtan élhetsz természetfeletti nélkül – mondta Ben megnyugtatásképpen. Nem sikerült megnyugtatnia.
- Ezek után úgyse tudom elhitetni magammal, hogy nem léteznek vérfarkasok és vámpírok, meg még ki tudja, mik – ezt teljesen komolyan gondoltam. Persze, nem ez volt a legnagyobb bajom: én nem akartam innen elköltözni. Életemben először úgy éreztem, hogy szeretnek az emberek és ezt képtelen lettem volna magam mögött hagyni.
- De normális életed lehetne. Szerintem jobb lenne, ha elfelejtenéd, mik vagyunk és folytatnád az életedet ott, ahol abbahagytad.
- De én nem hagytam abba az életemet. Még mindig élek és ez nekem jó. Mért akarod ennyire, hogy elmenjek? – kérdeztem, de válasz helyett morgást hallottam. Hátra néztem, oda, ahol a vérfarkasok voltak. Mindannyian a szürkésbarna szőrűt nézték, aki szerintem Alex lehetett. Gondolom, válaszolt a kérdésemre… Szúrósan ránéztem, de ő nem nézett félre, kitartóan bámult engem.
Visszafordultam Benhez, aki mintha észre sem vette volna ezt a néma vitát, ami persze csak számomra volt néma. Mintha választ keresne, vagy mintha lenne valami, de nem lenne biztos abban, hogy ezt el kell mondania nekem.
- Bella! Van valami, ami elég megrázó lehet, de azt hiszem, el kell mondanom neked. Carl… Carlt elrabolták – finoman fogalmazott, tudtam, hogy – habár ez már így is elég borzasztó – ez nem ilyen egyszerű.
Éreztem, hogy az összes vér kiáramlik az arcomból, és falfehér leszek. Nem én voltam az egyetlen, aki kiakadt; Sam kiejtette a kezéből a sütis tálat, amit a feszültség levezetéséért hozott. Az nagyot koppant a padlón. Felálltam és oda akartam rohanni, de valaki megharapta a kezemet, hogy meg tudjon fogni és kirohant velem.

Hello! Engem is elkapott a Valentin nap, és ezért írtam egy fanfictiont. :D Amúgy a kép az Eclipse-ből van. Bella kezében egy gyűrűsdoboz. :)

Nem tudtam eldönteni, mit csináljak. Bella nem szereti az ajándékokat és a meglepetéseket, de azért kéne adnom neki valamit Valentin nap alkalmából. Írhatnék neki egy új számot, hiszen szereti a zenét. De már annyit írtam neki, hogy lassan megunja őket.
Megálltam egy virágbolt kirakata előtt. Tele volt szív alakú párnákkal, azokat ölelő plüssállatokkal, képeslapokkal, de nem hiszem, hogy ezek a megfelelő ajándékok számára. Neki valami különleges kell. Különleges, mint ő maga. Valami olyan rendkívüli dolog, amire haláláig emlékezni fog.
Ekkor eszembe jutott, hogy mi az, amit mindig is akart: vámpírrá válni. Több mint három éve azzal nyaggat, hogy változtassam át. A többiek is ezt szeretnék, de nem akarják ők csinálni, ráadásul Bella is megmondta, hogy az lenne a legjobb, ha én tenném meg. Csakhogy én nem akarom. Nem akarom elvenni a lelkét, nem akarom arra a sorsa juttatni, amilyen nekem van, nem akarom örök életre ítélni.
Persze mindenki azt mondja, hogy ez hülyeség. A lelkünk nem tűnt el és mi az, hogy örök életre ítélni? Hiszen ez egy csodálatos dolog. Na, persze… Ha Bella nem lenne, az örök élet számomra csak szenvedés lenne, fájdalommal teli szükség. Ezt nem lehet szépíteni.
Mondjuk, mióta Bella megjelent, az életem gyökeresen megváltozott és tudom, milyen rossz lesz, amikor meghal. Még a gondolatára is összeszorul nem létező szívem. De neki ez a végzete, nem lenne illendő befolyásolnom még akkor sem, ha ezt akarja. Nem tudja, milyen lenne neki így.
Egy ékszerbolt mellett haladtam el, amikor megláttam a tökéletes ajándékot. Egy jegygyűrű. Ez az! Feleségül veszem. Egy kicsit hirtelen jött ez az ötlet, de az alkalom tökéletes. A szerelem napján kérem meg a kezét.
Beléptem az üzletbe. Az eladó egy magas fekete hajú férfi volt, igényesen öltözködve. Amikor megpillantott, végig futott rajta a félelem, de azt mondogatta magában, hogy ő az erősebb. Persze, ez nem volt igaz, de hadd higgye ezt.
- Mit szeretne, uram? – kérdezte magabiztos hangon.
- A kirakatban láttam egy jegygyűrűt. Azt szeretném – önbizalma kissé megingott, mikor elkezdtem beszélni, de próbálta félelmét leplezni. Sikertelenül.
- Má…máris – mondta dadogva és odamentünk a kirakathoz. Megmutattam melyiket szeretném, ő meg kivette.
„Miért ilyen ijesztő? Jaj, Dean, szedd össze magad! Ez csak egy fiú, akit simán megversz. Semmi okod nincs félni.”
- Még valamit, uram? – kérdezte Dean kissé idegesen.
- Szeretnék belegravíroztatni valamit. Mennyi időbe telne?
„Nem jó ötlet szórakozni vele. Akármit is kér, azonnal megcsinálom.”
- Még ma megkaphatná a gyűrűt. Ezt töltse ki! – elém tolt egy papírt és egy tollat én meg ki is töltöttem. Talán túl gyorsan…
- Kész is van? Ilyen gyorsan? – nem csodáltam a hitetlenkedését, de ez most cseppet sem érdekelt. Csak az, hogy minél előbb meglegyen a gyűrű.
- Igen – mondtam kicsit türelmetlenül, mire összerándult.
- Jöjjön vissza ötre, addigra kész lesz.
- És mennyibe kerül? – kérdeztem, bár már rég kiolvastam a fejéből.
- 90 dollár. Most adjon ide ötvenet, és amikor visszajön, jöhet a maradék. Lehet, hogy drága, de megéri – odaadtam neki 50 dollárt. Elraktam a papírt, amivel el tudom kérni majd az ékszert.
- Viszlát! – köszöntem, majd kimentem az ajtón. Hallottam, hogy sóhajt egyet, mire majdnem felnevettem.
Odamentem a kocsimhoz, ami pár utcával arrébb parkolt és beültem. Zenét hallgattam, Debussyt. A francia zenészek művei csodálatosak voltak.
Öt előtt pár perccel elindultam az ékszerészhez. Már nagyon vártam, hogy odaadhassam Bellának a gyűrűt.
- Jó napot!
- Jó napot, uram. Itt van a gyűrű – odanyújtotta egy fekete díszdobozban. A gyűrű csodálatos volt, fogadni mertem volna, hogy Bellának is tetszeni fog.
- Köszönöm – odanyújtottam neki még ötven dollárt.
- Csak negyvenet kérek. Már egyszer adott ötvenet – tiltakozott és vissza akart adni tízet, de én nem hagytam. Ha már félnie kellet attól, ami vagyok, legalább legyen belőle haszna.
- Ragaszkodom hozzá.
Odaadta a dobozkát egy számlával mellékelve, majd hazamentem.
Bella velünk lakott. Végül tényleg elmentünk az Alaszkai egyetemre, és így szerelmem odaköltözött hozzánk.
- Szia! Hol voltál? – kérdezte Bella, amint beléptem az ajtón. Rámosolyogtam, majd odamentem hozzá és letérdeltem elé. Meglepődve nézett rám.
- Isabella Marie Swan! Hozzám jössz feleségül? - Kinyitottam a gyűrűsdobozt és kivettem belőle a gyűrűt. Bella nem mondott semmit, csak hitetlenkedve nézett rám. Nyelt egy nagyot és kinyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta. Most biztos el akar utasítani. Biztos nemet fog mondani. Mért kértem meg? Mért vagyok ennyire önző?
Nem, jó ez így. Legalább kiderült.
- Mondj valamit, Bella! – kértem kedvesen, mire elsírta magát. Nem értettem, mit csináltam rosszul. Vagy talán nem tetszik neki a gyűrű. Végül is, nem értek a mai divathoz…
- Egy feltétellel! – mondta szipogva. Kíváncsian néztem rá, úgyhogy folytatta. – Változtass át!
- Bella, ezt már megbeszéltük ezerszer. Nem.
- Kérlek szépen! – gyönyörűen nézett rám csokoládé színű szemeivel, nem lehetett neki ellenállni.
- Oké, de nem most. Majd ha vége lesz a sulinak – hirtelen azt akartam, hogy örökké velem maradjon, akármilyen önző is vagyok.
- De az még két és fél év!
- Úgy értettem, ha ennek az évnek vége. Kicsit furcsa lenne az év közepén lelépni, nem gondolod? – persze nem ez volt az egyetlen ok. Miért jó, ha valaki vámpír? Meg kéne kérni valakit, hogy írjon egy könyvet ezzel a címmel.
- Oké, persze. Igen, hozzád megyek! - ha képes lettem volna rá, elolvadtam volna.
- Bele van gravírozva valami – mondtam, mire ő kikapta az ékszert a kezemből.
- „Egyetlen szerelmemnek, Bellának!” Edward, ez… gyönyörű – úgy éreztem, a föld fölött lebegek. Ráhúztam a gyűrűt az ujjára, majd megcsókoltam.
Ez a nap nem lehetett volna szebb sehogyan se. Életem – vagyis inkább létem – egyik legszebb napja. Ha jobban belegondolok, létezésem összes „legjobb napját” Bellával töltöttem.
- Szeretlek, Bella! – mondtam, miközben eltoltam magamtól.
- Én is, Edward! – közelebb jött és újra megcsókolt.

Az órám csörgése ébresztett fel; a kedvenc számom szólt belőle, mint mindig. Az éjjel volt egy furcsa álmom, amitől egy kicsit zaklatott voltam. Nem emlékeztem arra, hogy mi történt benne, csak egy furcsa érzés maradt meg bennem, mintha valami különös történt volna benne, ami kihat az életemre. Hülyeség…
Gyorsan lenyomtam az órámat és felálltam. A hirtelen mozdulattól visszaestem az ágyamra és akkor bevillant egy kép az álmomból. Egy szivárvány. Nagyon meglepődtem, mert eddigi álmaimra vagy nem emlékeztem vagy fekete-fehérek voltak. Sosem értettem, miért, de már hozzászoktam.
Miután kiestem ámulatomból, elvégeztem fürdőszobai teendőimet, majd lesétáltam a konyhába reggelizni. Egy vajas pirítós egy pohár vízzel – mint mindig.
A szüleim már rég elmentek dolgozni, testvérem pedig nem volt. Egyedül voltam a házban, de ennek ellenére „jó kislány” módjára elindultam az iskolába.
Kint csodásan sütött a nap, a madarak csiripeltek és teljesen úgy éreztem magam, mintha mesében lennék. Lágy szellő is fújdogált, de ez valahogy más volt, mint általában, volt benne valami. Valami, ami eddig nem volt ott. Valami, ami számomra idegen volt. Valami, ami az álmomat idézte elő. De az is lehet, hogy az álmom idézte ezt elő és csak beképzeltem magamnak. Igen, ez lesz az. Biztos vagyok benne, hogy csak a tudatalattim szórakozik velem.
Eddig lassan sétáltam, de láttam, hogy a buszom már a megállóban áll, úgyhogy gyorsan odafutottam. A sofőr megvárt és meg is köszöntem neki, majd leültem a hozzám legközelebb eső üres ülésre. Az idős nénik csúnyán rám néztek, de úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Most biztosan elkésnek a dokival megbeszélt időpontról…
Eddig még soha nem fordult velem elő, hogy lekéstem a buszt. Ránéztem az órámra és megállapítottam, hogy három perccel korábban jött, mint kellett volna. Lehet, hogy új menetrend van. Elővettem a jegyzetfüzetemet és beleírtam, hogy amint hazaérek, meg kell néznem a neten, hogy most hánykor kell felkelnem, ha el akarom érni a buszt. Ebbe a füzetbe mindig leírtam, hogy mit kell csinálnom, nehogy elfelejtsem. Mondjuk általában nem volt sok teendőm, de ami benne volt az fontos volt.
Leszálltam egy csomó sulis társammal együtt a negyedik megállónál, ami pontosan az iskola előtt tett ki. Mindenki befutott, mert senki sem akart elkésni, viszont a nagy rohanásban fellöktek, a táskám pedig lerepült a földre. Gyakorlatilag minden kiesett belőle én meg szedhettem össze.
Mire összepakoltam már mindenki eltűnt és attól féltem, hogy elkéstem. A mi sulinkban nem ajánlatos elkésni. Ha késve lépsz be a kapun, azonnal igazgatói intőt kapsz és nagy az esély arra, hogy te fogsz felelni azon az órán, amiről elkéstél. Ilyenkor természetesen a legnehezebb kérdéseket teszik fel, amit még a legjobb tanuló sem tud és szinte garantált az egyes.
Befutottam az ajtón, de a portás elkapott és feljegyezte a nevemet a későn érkezőkhöz, majd elvette az ellenőrzőmet, és azt mondta, ne merjem ellógni az első órámat, ami kémia volt. Utáltam ezt a tantárgyat, sosem értettem, hogy mért olyan fontos megtanulni ezt a sok hülyeséget. A kémiai egyenletek esküdt ellenségeim és biztos, hogy felelni fogok belőle.
Benyitottam a kémiaterembe. A tanár rám nézett és mutatta, hogy menjek oda a táblához. Leraktam a táskámat a helyemre és kimentem a tanárhoz. Barna haja őszes szálakkal volt tele, hosszú fehér köpenyt viselt és elragadóan mosolygott. Ha nem tudnám, hogy ez a mosoly egy szadista vadállatot takar, azt hinném, hogy a suli kedves orvosa, aki jobban fél attól, hogy fájdalmat okoz nekünk oltás közben, mint mi, amikor megkapjuk azt.
Felírt a táblára egy csomó betűt számokkal, zárójelekkel és egy egyenlőségjelet tett a végére.
- Oldd meg! – a kezembe nyomta a krétát, és elégedetten nyugtázta, hogy arcomra kiült a rémület, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mit jelenthet az, amit felírt. – Van valami probléma? – láttam rajta, hogy nehéz rezzenéstelen arccal rám néznie, ezért álltam a tekintetét, hátha feladja, de nem.
- Semmi baj nincs – válaszoltam, majd elszántan a megoldásra váró feladat felé fordultam. Tudtam, hogy valamit tennem kell, még az is lehet, hogy meg tudom oldani. Semmi esélyem sem volt arra, hogy a többiek súgjanak, mivel még levegőt is csak óvatosan vettek. Összeszedtem összes emlékemet az elmúlt pár órával kapcsolatban, majd lemásoltam az egyenlet másik oldalán álló betűket más sorrendben, összeadtam a számokat és kiraktam egy zárójelet. A tanár elképedve nézett rám, amiből rájöttem, hogy jól oldottam meg.
- Nem jó – jelentette ki, mikor már győztes vigyoromat készültem elővenni.
- Miért nem?
- Nem egyenlőségjelet kellett volna kitenni, hanem ezt – letörölte az egyenlőségjelet, majd helyére rakott két egymásnak ellentétes nyilat.
- Ez igazságtalanság! – fakadtam ki. – Azt még maga írta fel és maga sem vette észre. Ráadásul ezt senki sem tudta volna megoldani.
- Nem lett jó. Egyes – meg sem hallotta, amit neki mondtam.
Leültem a helyemre és próbáltam másra gondolni. Ez persze nem volt olyan könnyű, ha azt nézzük, hogy ahányszor felnéztem, kínzóm vigyorgó képével találtam szembe magam.
A többi órán azon gondolkodtam, hogy most mit fogok mondani a szüleimnek. Enyhén szólva, nem fognak örülni annak, ami ma történt. A szobafogság a minimum. Mindig is azt akarták, hogy jól fizető állásom legyen, és ezért megkövetelték, hogy kitűnő legyek.
Zombiként jártam egyik óráról a másikra, az utolsó óra végén nem is vettem észre, hogy kicsöngettek, de a tanár szólt nekem, hogy mennem kéne.
Hazafelé lekéstem a buszt és nem volt kedvem a következőre várni, így gyalog indultam el. Végig azon filozofáltam, hogy mi lehetett ma velem. Reggel majdnem lekéstem a buszt, a suliból is elkéstem, kémiából szereztem egy egyest, most meg gyalog megyek haza. Miért? Mert megint lekéstem a buszt. Mi lesz még? Amint kimondtam a kérdést, dudálást és kiabálást hallottam. Felnéztem, és akkor megláttam a gyaloglásom okozóját. Nem volt időm átkozódni, hogy mért indultam el gyalog, ugyanis a jármű nekem jött. Elvágódtam a földön. Hallottam, ahogy eltörnek a csontjaim, minden porcikámban éreztem a belém hasító elviselhetetlen fájdalmat. Lábdobogást és sikítozást is hallottam, de nem volt erőm kinyitni a szememet; nem is akartam. Arra gondoltam, hogy inkább meghalok. Ugyan minek éljek? Azért, hogy a szüleim csalódjanak bennem?
A szüleim… Emlékképükre visszatért belém az élni akarás, de nem tudtam kinyitni a szememet. Ordítottam és sírtam, nyöszörögtem, nagyokat nyögtem és az életemért kiáltottam – de csak belülről, kinyitni se tudtam a számat.
Hirtelen minden megszűnt. A fájdalom, a hangok, a külvilág – csak én voltam és a gondolataim, az emlékeim, az álmom… Eszembe jutott a többi része, amik igazából csak képek voltak, mintha egy diavetítést néztem volna.
A szivárvány, ami a fekete árnyalataiból szivárványszínűre változik… Fekete-fehéren állok a színes világban… Minden lehetőség, esély a kitörésre elszalad mellettem… De tudom, hogy még van egy reményem… A szél meglobogtatja a hajamat… A változás szele… A szabadságé…
Rájöttem, hogy unalmas, szürke életemben elszalasztottam a nagy alkalmakat arra, hogy valami olyat vigyek véghez, ami fontos, és ezért most drágán megfizetek. Az életemmel… Ez a nap megpróbálta felhívni arra a figyelmemet, hogy változtassak rajta, de nem tettem. Mindent ugyanúgy próbáltam csinálni, ahogyan szoktam. Persze a sors megpróbálta ezt megakadályozni, de nem sikerült. Tennem kellett volna valamit azért, hogy ne ugyanaz történjen velem mindennap. Hiszen az élet olyan, mint egy szivárvány, nemcsak fekete-fehér: tele van lehetőségekkel.
Éreztem, hogy kiszáll belőlem az élet és meghalok. Békésen, nyugodtan és az életemnek teljes mértékben ellentmondva, cseppet sem unalmas, megszokott módon.

Díj =)