Sziasztok! Hozom a következő részt! :) Várom a véleményeket! :D

Nem tudtam, mit mondani erre. Erős késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam, de valami visszatartott: a tudat, hogy megígértem Carlnak, ésszerűen döntök, de ugyanakkor hallgatok a szívemre is. Ha most megcsókolnám, abban semmi ésszerű nem lenne, csak meggondolatlanság, és persze Carl bizalmát is véglegesen elveszteném.

Tényleg nem tudtam, mit válaszolni. Igazság szerint még sosem vallottak nekem szerelmet, sőt, igazából még nem is volt olyan fiú, aki egyáltalán megszólított. Sosem voltam népszerű; nem csak a fiúk körében nem, hanem úgy egyáltalán sem.

- Bella, kérlek, mondj valamit! – zökkentett ki Edward ideges hangja a gondolataimból.

- Oké – Istenem, egyszer mondanék valami értelmeset…

- Ez most akkor mit is jelent? – kérdezte jogosan.

- Azt, hogy… - sóhajtottam a mondat befejezése helyett. – Gondolkodnom kell. Ezt majd megbeszéljük holnapután. A harc után. Jó?

- Aha – válaszolta megbántottan. - Szia! – még mielőtt válaszolhattam volna, eltűnt.

Nem szoktam így viselkedni – főleg, ha Edwardról van szó. A probléma csak az, hogy nem akarom elveszíteni Carlt se… és pont ezért fogom elveszteni mindkettőjüket. Önző vagyok. Miért kellett nekem belekeveredni ebbe? Miért nem lehet most is ugyanolyan átlagos életem, mint amilyen volt azelőtt, hogy találkoztam volna Edwarddal? Gondolom, sokan választanák a pörgős, akciódús életet, de én inkább maradnék az unalmas, de nyugalmas mellett.

Ezen rágódtam egészen addig, amíg meg nem hallottam, hogy valaki jön a rezervátum felől: Sam érkezett aggódó arccal.

- Bella, minden rendben? – kérdezte kedvesen. – Már órák óta eltűntetek, és gondoltam, megnézem, itt vagytok-e.

- Igen, minden rendben – válaszoltam nem túl meggyőzően.

- Bella, mi a baj? – leült mellém és átkarolt. Jól esett a közelsége, de kiborított a kérdése.

- Miért kérdezi mindenki ezt? – fakadtam ki. – Ma már annyiszor hallottam…

- Gyere, visszamegyünk – mondta egy kicsit sértődötten, miközben felállt. Hiszen, ő csak jót akart…

- Bocs, nem akartalak megbántani, csak… Nem tudom, mit csináljak.

- El akarod mondani, mi bánt? – kérdezte kedvesen mosollyal az arcán.

- Hát… nem tudom, hogy mondhatnám…

- Az a baj, hogy Carl és Edward szeret téged, azt akarják, hogy válassz közülük, de te nem tudsz? – ült vissza mellém.

- Honnan tudod? – kérdeztem meglepetten.

- Nyitva tartom a szememet. Egyébként, még a vak is látja, hogy szeretnek téged. Én pedig ismerlek annyira, hogy jól össze tudjam illeszteni a kirakós darabjait.

- Mit csináljak? – tettem fel szinte már könyörögve a kérdést.

- Bella, ezt csak te tudhatod.

- Ezzel most sokat segítettél… - Bunkó vagyok, tudom. – Azt hiszem, jobb lenne, ha egyedül gondolkodhatnék egy kicsit.

- Csak nyugodtan. Gyere vissza még sötétedés előtt, nem hiszem, hogy pont most kéne elveszned.

Forgattam a szemeimet, mert úgy viselkedett, mintha az anyám lenne. Mondjuk Sam mindenkivel ilyen. Kedves, aranyos, megértő, segítőkész… Én meg az első adandó alkalommal megbántom. Egy sóhajjal fordultam vissza a másik problémámhoz, amit ugyancsak saját magamnak köszönhetek.

Úgy éreztem, a tudat, hogy választanom kell Carl és Edward között, megöl engem. Akármi is lesz a választásom – és sajnos muszáj lesz választanom, mert ha nem teszem meg, az akár halálos következményekkel is járhat -, a szívem egyik fele apró darabokra szakad. Elporlad, megsemmisül, vége lesz. Miért kell nekik ilyen nehéz döntés meghozására kényszeríteni? Nem veszik észre, hogy ezzel a háborúskodással azt kínozzák, akiért veszekednek?

A szél erősödni kezdett, és úgy gondoltam, jobb lenne visszamenni a házba. Nem akartam, hogy el kezdjenek keresni. Nem akartam újabb galibát okozni; nélkülem is elég bajuk van.

A házban csak Samantha tartózkodott, aminek örültem, mert négyszemközt akartam beszélni vele. A kanapén ült és egy filmet nézett elmélyülve, de amikor megköszörültem a torkomat, jelezve, hogy én is ott vagyok, elvigyorodott. Leültem mellé és megpróbáltam rájönni, milyen film érdekelheti ennyire. Meglepetten állapítottam meg, hogy az Interjú a vámpírral-t nézi.

Amikor meglátta csodálkozó arcomat, még szélesebbre húzta a száját – már ha ez még lehetséges volt.

- Te mióta nézel ilyeneket? – kérdeztem a vámpírokra utalva.

- Nem tehetek róla. Amikor bekapcsoltam, ez ment, és Brad Pitt idióta kinézete lefoglalt – színpadiasan felnéztem, de még én is észrevettem, milyen rosszul palástolom rosszkedvemet. – Hogy érzed magad?

- Hát… - idegességemben beszívtam az alsó ajkamat. – Ugyanúgy, mint eddig.

- Bella, tudom, hogy ez nehéz, de kérlek szépen, ne dönts csak azért hamar, mert ők siettetnek. Nem tudom, mit tennék én a helyedben, de ez így nem tisztességes tőlük.

- Miért kell egyáltalán választanom? – tettem fel egy költői kérdést fájdalommal, kesergéssel a hangomban.

- Mindketten makacsok és önzőek. Ezenkívül ellenségek; itt is győzni akarnak. Persze, valószínűleg elfogadják majd a döntésedet, de amíg nem választasz… - jelentőségteljesen elhallgatott.

- Tudom, tudom. – sóhajtottam. – Ez akkor is annyira gyerekes.

- Gyerekes, de náluk ez igazából vérre megy. Csak miattad nem támadtak még egymásra.

- Azt hiszem, elmegyek aludni. Nem lenne szerencsés, ha holnap álmos lennék.

- Bella, nem kéne ezt csinálnod! Nélküled is tudnának győzni.

- Segítenem kell – mondtam csendesen, de meggyőződéssel.

- Nem, nem kell. Ez őrültség. Szerintem…

- Sam - vágtam közbe. -, segítek és kész – ezzel a mondattal befejezettnek tekintettem a beszélgetést, és elindultam fölfelé.

Még hallottam, hogy Samantha visszakapcsolja a tévét, de nem foglalkoztam vele különösebben. Biztos voltam benne, hogy segítenem kell a harcban. Úgy éreztem, felelős vagyok érte, pedig ez a csata még azelőtt kezdődött, hogy én megszülettem.

Elmentem fürödni, és már majdnem elkezdtem fogat mosni, amikor rájöttem, hogy ma szinte semmit sem ettem. A gyomrom éhesen korgott, én pedig csodálkoztam, hogy nem vettem észre eddig, majd úgy döntöttem, lemegyek enni.

Sam még mindig a filmet nézte, de amint leléptem a lépcső utolsó fokáról, lehalkította és hátra nézett; oda, ahol álltam.

- Megéheztél? – kérdezte mosolyogva. Örültem annak, hogy nem bántottam meg nagyon. Igazából nem is akartam, és nem direkt volt, csak kikészültem. Már magam előtt is mentegetőzök; ez nem lesz így jó. – Egész nap nem ettél semmit.

- Igen. Eddig fel sem tűnt, hogy milyen éhes vagyok.

Bementem a konyhába, és mivel nem volt sok kedvem főzőcskézni, csak egy egyszerű szendvicset dobtam össze. Igazából nem is figyeltem, hogy mit rakok bele, mert az éhségtől csak az járt a fejemben, hogy gyorsan elkészüljön.

Leültem az asztalhoz, Sam-mel szemben, aki egy magazint olvasott. Nem is vettem észre, hogy utánam jött.

- Hol vannak a többiek? – kérdeztem két falat között.

- Ben házában. Pontos tervet készítenek holnapra, és próbálják eldönteni, hogy mi legyen a ma esti járőrözéssel.

- És mi van Drew-val?

- Őt még nem akarják harcolni küldeni, még nem gyakorolt eleget. Vagyis igazából még semennyit sem gyakorolt. Viszont lehet, hogy ma este járőrözni fog.

Ezzel be is fejeztük a társalgást, de egyáltalán nem következett kínos csend. Én a vacsorámat eszegettem, ő pedig az újságját olvasta. Amikor befejeztem és boldogan megállapítottam, hogy már egyáltalán nem vagyok éhes, Dave lépett be az ajtón. Szájon csókolta Samet, majd ő is keresett valami ételt.

- Mi újság, Bella? – kérdezte vidáman.

- Várom a holnapot – válaszoltam, miközben felálltam elmosogatni.

- Én is, és mindenki más is – csillogott a szeme a másnap gondolatától.

- Hogyan fogtok őrködni ma? – tette fel Sam.

- Ma éjjel kivételesen mindenki fog őrködni, hogy mindenki tudjon aludni valamennyit. Nem számítunk támadásra, hiszen Alexék biztos, hogy holnap akarnak harcolni, de azért kiküldünk egy-egy embert. Az utolsó leszek én.

- Értem. Én mentem aludni. Jó éjt! – köszöntem el, mivel befejeztem a tisztogatást.

Most már tényleg fogat mostam, átöltöztem és befeküdtem az ágyba. Alig múlt nyolc óra, így nem láttam sok esélyt arra, hogy el tudjak aludni. Nem csak azért gondoltam így, mert korán volt, hanem mert a stressz és egyéb gondolatok miatt nem is számítottam arra, hogy képes leszek aludni.

Próbáltam nem gondolni semmire, hátha az segít az elalvásban, de az agyam Carl és Edward képeivel bombázott. Mintha egy kisfilmet néznék, ami róluk és rólam szól. Az összes beszélgetésünk lejátszódott bennem, az összes gondolatom velük kapcsolatban.

Végül hagytam, hogy teljesen elárasszon minden velük kapcsolatos információ – annyira, hogy még annak sem voltam tudatában, hol vagyok. De az emlékeim egyszer csak véget értek, és helyükre belépett a nyugalom, a béke és az álmok édes keveréke.

Ha elolvastad, írj kommentet! :)