Ijedt tekintetemmel valaki olyat kerestem, aki tudja, mi folyik itt. Az egyetlen Edwrad volt, de nem voltam benne biztos, hogy csak a fejéből olvasta ki, miért vannak itt ezek a vámpírok. Úgy nézett ki, mint aki már régebben ismertséget kötött vendégeinkkel.

- Aro, ezt nem teheted – mondta Edward az előbb beszélő vámpírnak.

- Edward, fiam! Te is tudod, mi a szabály. Nem hiszem, hogy kivételt tehetek – mosolygott mézédesen Aro.

- Mi folyik itt? – kérdezte Carl, mintha csak a gondolataimban olvasott volna.

- Alakváltó, te most csöndben vagy! – közölte a fehér hajú, gyilkos tekintetű vámpír. Carl és a többi farkas is meglepetten nézett rá, de jobbnak láttak nem ellenkezni vele.

- Bellának viszont joga van tudni – jegyezte meg Edward.

- Hm, gyermekem, tudod, kik vagyunk? – kérdezte Aro, mire a fejemet ráztam.

- Aro, erre most nincs időnk! – A fehér hajúnak a hangja is olyan kegyetlenséget sugárzott, mint a tekintete.

- Caius, annyi időnk van, amennyit csak el tudsz képzelni. Nem sietünk sehova! – Aro felém fordult és nyájasan elmosolyodott. – Bella, mi vagyunk a Volturi, a vámpírok uralkodói. És van egy szabályunk, miszerint az emberek nem tudhatnak a létezésünkről. Aki mégis tud, arra semmi jó nem vár – húzta el a száját, és szomorúan mosolygott rám.

Tudtomon kívül el kezdtem remegni. Edward átölelt, de még így sem éreztem magam biztonságban. Tudtam, hogy ezek a vámpírok meg fognak ölni, hiszen ezért jöttek. És tőlük nem tud senki megvédeni.

- Viszont – kezdte Aro lelkesen, mire Edward megfeszült, de nem szólalt meg – van egy megoldás, amivel el lehet sikálni az ügyet.

- Benne vagyok – mondta Edward csendesen.

- Várj, még el akarom mondani hangosan is. Szóval, Bella, ezt főleg neked mondom, ha Edward csatlakozik hozzánk, mindenki szabadon elmehet, és téged sem fogunk megölni. Hogy tetszik?

- Pontosan mit jelent ez rá nézve? – kérdeztem Edward felé bökve a fejemmel. Emlékeztem, hogy Ben egyszer azt mesélte, a Volturi meg akarja ölni Edwardot. Vajon még mindig ezt akarják?

- Ó, csak néha segít nekünk a képességével. Minden rendben lesz vele, gyermekem.

- Így lesz a legjobb, Bella – mondta Edward és jelképesen lement Aróékhoz.

- De… Nem hiszem, hogy miattam neki kéne szenvednie.

- Jaj, gyermekem, ez nem szenvedés, hanem csupa móka! – csapta össze a tenyerét, de engem nem sikerült meggyőznie.

Ránéztem Edwardra, akin látszott, hogy azt akarja, hogy gyorsan elmenjenek. Nem akartam, hogy neki kelljen fizetnie azért, mert beleütöttem az orromat olyan dolgokba, amikbe nem kellett volna.

Körbenéztem, és észrevettem, hogy a farkasok is azt szeretnék, hogy menjenek már el, de Carl nem is akarta, hogy Edward visszajöjjön. Látszott rajta, hogy örül a gondolatnak, hogy Edward többet nem jelent számára terhet. És láttam még valamit a szemében: ugyanolyan vádaskodóan nézett a Volturira, mint Edwardra. Úgy látszik, mindenkit felelősnek tart az apja haláláért – és most végre azt tartja felelősnek, aki tényleg az.

- Mi lenne, ha mégis megölnének engem? – Én tényleg nem akartam, hogy mások szenvedjenek a hülyeségeimért.

- Gyermekem, gyermekem! – fogta meg a kezemet Aro, mire Edward felszisszent és láttam rajta, hogy szidja magát, amiért nem lépett közbe. Csak azt nem tudtam, miért. – Mi a…?

Aro nem fejezte be a mondatot, és nem tudtam, hogy mi baja van, de Edward fellélegzett. Ez jót jelent – könyveltem el magamban. Jót, de vajon mit?

Kérdőn néztem Edwardra, aki csak intett, hogy várjak.

- Bella! – rántott a kezemen Aro. Próbálta gyengéden csinálni, de még így is nyögtem egyet fájdalmamban. – Mi vagy? – Nézése szinte égette a szememet. Nem lepődtem meg a kérdésen annyira, mint amikor Isaac kérdezte, inkább azon gondolkodtam, vajon milyen képessége lehet.

- Aro el tudja olvasni az emberek valaha gondolt gondolatait, ha hozzájuk ér – mondta Edward. – De te nála is befuccsoltál.

- Hm… Érdekes – mormogott félhangosan a vezető. – Mondd csak, Bella! Nem volna kedved, átváltozni?

- Nem! – kiáltottam egyszerre Edwarddal és Carllal. Én, mint vámpír? Nem hiszem, hogy menne nekem az az élet. Nekem tökéletes jó az, ami van – és néha kicsit sok is.

- Bella, Bella, Bella – énekelte újra a nevemet Aro. – Ha átváltozol, és mellénk szegődsz, elengedhetjük a szívszerelmedet – intett a fejével Edward felé.

- Nehogy igent mondj, Bella – mondta „szívszerelmem” ingerülten.

- De! Változtass át! – mondtam Arónak, aki győztesen vigyorgott.

- Aro – szólalt meg Edward -, beszélhetnék Bellával négyszemközt?

- Fiam, arra sajnos nincs lehetőség. Mi van, ha elszöknétek?

- Ha el akarnánk szökni, már megtettük volna – mondta Edward, de úgy tűnt, mint aki beletörődött abba, hogy itt kell megbeszélnünk azt, amit mondani akar. – Bella, figyelj! Te nem akarhatod ezt az életet. Ez nem neked való. Én vállalom, hogy elmegyek velük, és akkor téged békén hagynak, de nem akarom, hogy neked bajod essen.

- Én se, hogy neked.

- Az átváltozás fájdalmas – próbált lebeszélni.

- Inkább, minthogy velük kelljen élned, és azt kelljen tenned, amit ők parancsolnak.

- Bella, kérlek. Értem ne változz át!

Erre nem tudtam, mit felelni. Egyrészt meg akartam menteni őt, ha már egyszer esélyem van rá, másrészt teljesíteni akartam, amit szeretne. Carlra néztem, aki elszörnyedve bámult maga elé. Talán elképzelt vámpírként? Megborzongtam, ahogy arra gondoltam, hogy vért iszom, de még mindig úgy gondoltam, hogy Edwardért bármit.

- Aro – kezdte Edward, mielőtt én megszólalhattam volna -, ha én most elmegyek veletek, nem fogjátok bántani Bellát? – Láttam, hogy úgysem hagyná, hogy átváltozzanak, ezért nem láttam értelmét kötözködni.

- Persze, hogy nem – mosolygott Aro. – Minek nézel te engem?

- Akkor azt hiszem, hogy mehetünk.

- Jól van, fiam. Búcsúzz el gyorsan, mert soha többet nem látjátok egymást! – Hogy képes ezt is mosolyogva mondani?

Észre sem vettem, hogy a könnyeim folynak, csak akkor, amikor Edward odajött és letörölte az arcomat. Mindketten néztük egymást úgy, hogy soha ne felejtsük el a másikat. Edward lehajolt hozzám, és egy pillanatra összeért a szánk – de csak egy pillanatra. Megöleltem, ő pedig szorosan, de óvatosan tartott.

Torokköszörülést hallottam, mire elengedtük egymást. Legnagyobb meglepetésemre Ben és Edward kezet fogtak, a többiek csak intettek. Aro mosolygott, a többi embere karót nyelve állt és türelmesen várták a jelt az indulásra.

- Ég veletek! – bólintott mosolyogva a vezető.

Edwarddal összekapcsolódott a tekintetünk, és az egyetlen, ami megállított abban, hogy utánuk rohanjak és megakadályozzam, hogy elmenjen, az volt, hogy már semmi erőm nem maradt.

- Bella, jössz? – kérdezte Ben kedvesen. Próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

- Majd hazamegyek – válaszoltam ügyelve arra, hogy a hangomon ne hallatszódjon, hogy sírok. Én sem értettem, miért tartottam vissza a könnyeimet, amikor amúgy is tudták, hogy sírok, de valahogy jobban éreztem magam tőle. – Lehet, hogy csak holnap.

- Eljöjjek érted?

- Nem fontos. – De Ben nem hagyta magát.

- Holnap kilenckor itt várlak – mondta Ben szomorúan mosolyogva, majd elhajtottak.

Lerogytam az egyik lépcsőfokra és hagytam, hogy a könnyeim mindent beterítsenek. Néha csak akkor tudunk értékelni valamit, ha már elvesztettük. Én elvesztettem egy számomra fontos embert. Egy olyan személyt, aki sokat jelentett nekem, aki vigyázott rám, aki megvédett, aki velem volt, ha úgy akartam, és nem érezte azt, hogy irányítom, aki attól volt boldog, hogy én vele voltam, és mindig örült, ha látott.

Hirtelen neszt hallottam valahonnan, majd rá egy pillanatra mellettem termett Esme. Nem mondott semmit, csak leült mellém és átkarolt; könnyek nélkül sírt. Az ég besötétedett, és a hold volt az egyetlen, ami fényt adott. Mikor mind a kettőnknek elfogyott az ereje a gyásztól, megszólaltam.

- Mióta vagy itt? – utaltam arra, hogy eddig valahol északon volt.

- Már itt volt a Volturi, amikor megérkeztem. Nem akartam, hogy észrevegyenek, ezért elbújtam.

- Miért nem léptél közbe, amikor elvitték Edwardot? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Nem tudtam volna mit tenni ellenük – válaszolta csendesen.

- De megpróbálhattad volna! Lehet, hogy most itt lenne, de te nem tettél semmit! – vádoltam meg alaptalanul.

Tudtam, hogy semmi értelme vádolni valakit, aki nem tehet semmiről, de úgy éreztem, ettől könnyebb. Esme tudta, hogy nem gondolom komolyan, de bántotta, láttam a szemén.

- Bocsánat – mondtam kétségbeesett hangon. Most mi lesz? Vajon betartják a szavukat, és nem ölik meg Edwardot?

- Semmi baj, édesem. Megágyazok neked, jó?

- Nem kell – mondtam, de Esme addigra már eltűnt.

A körülöttem lévő csend ijesztő volt, és valami azt súgta, menjek be a házba, de a lábam nem mozdult. Továbbra is csak ültem és vártam, hogy történjen valami.

Megmozdult egy bokor nem messze tőlem, és azt hittem, kiugrik a szívem. A hirtelen jött zajtól, felugrottam és ösztönösen hátrébb húzódtam – egyenesen valakinek a kezei közé.

Befogta a számat, és éreztem a nyelvét a nyakamon. A sokktól ledermedtem, és nem tudtam megmozdulni. Az agyam azt parancsolta, hogy rúgjak, üssek, harapjak és sikítsak, de a testem nem engedelmeskedett neki.

Egészen addig, amíg meg nem éreztem az illető fogait – a nyakamban.

Ha elolvastad, írj kommentet! :)