Hello everybody! :) Itt a 12. fejezet! Vasárnapig nem leszek, de a kommenteket ugyanúgy várom! 10 darabot szeretnék ehhez és akkor jövőhét szerdán jön a következő! :) Jó olvasást! :)

A nap sugarai beszűrődtek az ablakon engem kiszemelve áldozatul. Miközben hátat fordítottam a napfénynek, megállapítottam, hogy a la push-i szobámban vagyok és ruhástul fekszem az ágyban. Kellett pár perc mire rájöttem, mit is csinálok itt, de aztán beugrott: Carl felcipelt ide, mert a fáradtságtól nem bírtam felállni. Miután erre rájöttem, felálltam és bementem a fürdőszobába.
Gyorsan lezuhanyoztam, nehezen kifésülten a hajamat, majd visszamentem a szobámba és felöltöztem. Leültem az ágyam szélére és kinéztem az ablakon. Most mit csináljak? Carl és Edward utálják egymást, én viszont nem tudok kettőjük között dönteni. Carl volt az első olyan ember, akiben, szinte már akkor, amikor megismertem, teljes mértékben meg tudtam bízni. Igaz, már lehet, hogy eljátszottam az esélyemet, de talán még helyre hozható. De akarom én ezt? Hiszen a másik oldalon ott van Edward, aki – akárhogy is nézem – tökéletes.
Nehéz lenne megmondanom, hogy mit érzek iránta, hiszen én magam sem tudom, de abban szinte száz százalékig biztos vagyok, hogy ez már a szerelem és a barátság között van. Legalábbis részemről. Hiszen, lehet, hogy attól még, hogy megcsókolt nem érez irántam semmit, legfeljebb csak szánalmat, és csak játszadozik velem, gyenge, naiv kis emberrel.
Valaki kopogott az ajtófélfán, mivel az ajtót nyitva hagytam. Samantha volt az a szokásos reggeli gondoskodó mosollyal az arcán, ami egyértelműen azt jelentette, hogy menjek és egyek valamit, mert ha nem, ő tömi belém.
- Jó reggelt, Bella! Hogy aludtál?
- Kösz, jól.
- Készítettem reggelit. Gyere enni! – nem megmondtam?
Lementem a lépcsőn Sam után. Az asztal körül öt farkas ült – persze emberi alakban - elszántan tanácskozva: Ben, Dave, Adam, Eric és Carl. Gyorsan elmormogtak valami köszönésfélét, amit viszonoztam, majd folytatták a beszélgetést.
Leültem Adam mellé, Sam pedig Dave mellé és próbáltuk felvenni a beszélgetés fonalát. Elvettem egy tányért és kentem magamnak egy vajas pirítóst. Amikor beleharaptam, rájöttem, miről tárgyalnak: arról, hogy segítsenek-e Edwardnak vagy hagyják magára.
- Ben. Szerintem nem éri meg segíteni neki. Vedd figyelembe, hogy akár meg is sebesülhetünk, vagy… még rosszabb – Carl nagyot nyelt az utolsó két szó előtt, de nem értettem, miért. Illetve tudtam, hogy nem akar meghalni, és azt sem akarja, hogy a falka valamelyik tagja meghaljon, de mégis volt valami hiányérzet, valami gyász a hangjában. Hát, persze! John! Csak azt nem értettem, hogy miért okoz neki ilyen nagy fájdalmat John halála. Úgy értem, a többieknek nem hiányzik ennyire.
- Carl, tudom, miért gondolod így, de egyedül nincs sok esélye, velünk viszont könnyen legyőz két farkast és egy vámpírt. Hatan három ellen – vágott vissza Ben.
- Az is lehet, hogy hét. Lehet, hogy Esme is beszállna – mondta Adam.
- Esme? Harcolni? Nem tudom elképzelni – tényleg nem tudtam elképzelni, hogy az a törékeny nő verekszik, esetleg öl.
- A múltkor is segített… - Eric úgy nézett ki, mintha visszament volna az időben, mintha ott lenne és harcolna. De hiszen ő akkor még nem is volt farkas! – Amúgy szerintem segítsünk neki. Egy kis bunyó nem árt – tette hozzá vigyorogva.
- De van itt még egy probléma – jutott eszembe valami életbevágóan fontos. Szó szerint. – Mi van Isaac képességével? Azt nem tudjátok elhárítani.
- Pontosan a képessége fogja a sírba vinni – válaszolt Ben. – Másokat nem tud megvédeni vele, csak magát. Senki nem tud a közelében lenni, mert a szikrák arrébb lökik. Szóval, ha használja a képességét, akkor őt nem tudjuk megölni, de ő sem minket, mivel ő sem tud a közelünkbe jönni. Viszont addig mi végzünk a nősténnyel és Alex-szel…
- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nem leszek képes megölni Alexet, ha tényleg arra kerülne sor – mondta Dave és én teljesen megértettem. Hogy is lenne képes valaki megölni azt a személyt, akit testvérként szeretett?
- Szerintem Alexet ráhagyjuk Edwardra – mondta Ben fájdalommal a hangjában. Meg tudtam érteni. Csalódott egy olyan emberben, akiben megbízott. Nagyon sajnáltam az összes farkast; mindenkinek fájdalmat okozott ez az árulás. – Visszatérve az előző témára: szerintem, nem fogja használni Isaac a képességét. Oké, ki szavaz arra, hogy segítsünk Edwardnak? – tette fel végül a legfontosabb kérdést.
Mindenki elhallgatott és elmondta magában az összes érvet, ami ellene és mellette szól, és megpróbálta meghozni a legjobb döntést. Egyedül Carl tűnt magabiztosnak. Tudtam, hogy ő teljes mértékben a harc ellen van.
Én is feltettem magamban a kérdést, de nem tudtam dönteni. Ha azt választom, hogy segítsenek neki, akkor én leszek a hibás, ha valaki megsérül. Ha magára hagyom Edwardot, ugyanúgy én leszek a vétkes, ha megsebesül. Tehát egyben megegyezhetünk: mindegy, hogy segítenek-e vagy sem, én leszek a felelős minden egyes karcolásért.
- Szerintem segítsünk – törte meg a csendet Dave a válaszával a percekkel ezelőtt feltett kérdésre. – Ki van velem?
- Én – mondta Eric és Adam egyszerre.
- Én még mindig azon a véleményen vagyok, hogy ne segítsünk, de leszavaztatok, úgyhogy harcolni fogok, amíg meg nem halnak – mondta Carl, én pedig hálásan ránéztem, de ő nem viszonozta a pillantást. Ma még egyszer sem nézett rám, ami egy kicsit meglepő. Azt hittem, a tegnapi után már kevésbé utál, de úgy látszik, nem változott.
- Köszönöm, Carl – persze, ha Ben néz rá hálával, észreveszi és bólint egyet. – Felhívom Edwardot.
Mintha ez lett volna a végszó, mindenki egyszerre állt fel Sam-en és rajtam kívül.
- A Summersben leszünk – mondta Eric köszönésképpen. A Summers egy hangulatos kávézó volt a zeneiskolától pár utcányira. Én is voltam ott párszor; isteni a forró csokoládéjuk.
- Én most kihagynám – mondta Carl a többiek nagy meglepetésére. Majd mintha rájöttek volna, mi a baja, együtt érzően bólintottak. Főleg Ericen látszott, hogy megérti Carlt. – Inkább sétálok egyet.
- Sziasztok! – köszöntük el Sammel.
A fiúk elmentek, mi pedig csöndben elmosogattunk. Miután végeztünk a tisztogatással, leültünk az asztalhoz.
- Sam, mi a baja Carlnak?
- Tudtam, hogy ezt fogod kérdezni – mosolygott rám, de a szemében aggódás és fájdalom csillant meg. – A közepén kezdem. John Carl apja volt.
Azt hittem a válasza egyszerű lesz, de nem volt az. Lesokkolva, magam elé bámulva ültem. Ez durva, de legalább már értem, hogy Carlnak miért fájt ez ennyire, és, hogy a többiek miért viselkedtek így vele. Azt is megértettem, hogy Eric miért ilyen együtt érző: ő is átélte ezt, csak, ami vele történt az még rosszabb.
- Én… most… megyek sétálni – mondtam akadozva.
Nem vártam meg Samantha válaszát, hanem lerohantam a partra. Carl mindig idejött gondolkodni vagy beszélgetni és most sem csalódtam benne: az egyik farönkön ült és az óceánt kémlelte. Letelepedtem mellé, de nem szólaltam meg.
- Miért jöttél ide? – kérdezte néhány perc csönd után egyenesen a szemembe nézve.
- Sajnálom, ami apáddal történt – hirtelen déja vu érzés fogott el, de nem tudtam mire vélni.
- Ne gyere hozzám sajnálkozni, nem vagyok vevő rá.
Nagyon fájt, amit mondott, de megérdemeltem, igaza volt.
- Carl, én sajnálom, ami történt, de az érzéseimen nem tudok változtatni.
- Sajnálom, hogy nem vagyok elég jó neked.
- Carl, ne csináld ezt velem…
- Nem, Bella, te ne csináld ezt velem! – vágott bele a szavamba. – Nem te tehetsz arról, amit érzel, de legalább játssz tisztességesen.
- Én… nem tehetek róla.
- Bella, mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Nagyon is tehetsz róla. Kérlek szépen, hagyj békén! – szép szavakkal kérte, de gúnyosan.
- Carl, én szeretlek – nehéz volt kimondani, de amint megtettem, tudtam, hogy így van.
- Nem szeretsz, csak mondod. Ne csapd be önmagadat.
- El tudom dönteni, hogy szeretek-e valakit, vagy sem – vágtam rá sértetten.
- Most szeretsz, aztán megjelenik a vérszívó lovagod, és engem észre sem veszel. Nem kérek belőle. Befejeztem – láttam rajta, hogy nehéz kimondania ezt a szót. Felállt és el akart menni, de utána ugrottam és elkaptam a kezét. Megállt, de nem fordult vissza, ezért én mentem elé és a szemébe néztem.
- Carl, én tényleg szeretlek téged. Teljes szívemből. Edward… nem számít. Ő nem fontos. Viszont én tényleg szeretlek… - ismételtem magamat.
Carlon látszott, hogy lázasan gondolkodik, elhiggye-e vagy sem és már én magam sem tudtam, igaz-e, amit mondok. Szerettem Carlt, de Edwardot is. Mindketten fontosak voltak számomra, mint semmi más. Viszont Edward lehet, hogy csak játszani akar velem, Carl pedig biztosan szeret teljes szívéből.
- Bella, nem tudom, mit higgyek és mit ne. Tudod, hogy szeretlek, de látom rajtad, hogy Edwardot is szereted, és nem tudsz dönteni. Én nem szeretném, ha miattam fordítanál hátat az érzéseidnek. Ha Edwardot akarod, válaszd őt, de én várni fogok rád, örökké. Tedd, amit a szíved parancsol, és ne azért hazudtold meg az érzéseidet, mert nem akarod, hogy valaki szenvedjen. Apám feláldozta magát és tudom, hogy milyen volt, amikor bejelentették, hogy meghalt. Te ne csináld azt, amit ő tett. Ne áldozd fel az érzéseidet más boldogságáért.
Ez a beszéd úgy hangzott, mintha valami könyvből olvasta volna fel, de éreztem, hogy a szívéből jött. Annyira szép, annyira megható volt, hogy néhány könnycsepp legördült az arcomon.
- Köszönöm, Carl, de már én sem tudom, mit akarok – mondtam neki, miközben átöleltem ő meg visszaölelt. Nagyon jó érzés volt a meleg testéhez bújni; biztonságérzetet adott.
- Megérkezett Edward – engedett el pár perc után. Észrevettem, hogy az előbbi beszélgetésünk közben és most is kedvesebben ejtette ki az Edward nevet, de mivel az apja miatta halt meg, nem vártam ezt sem.
Hátrafordultam és láttam, hogy Edward és a többiek Samantha-ék háza felé tartanak.
- Megyünk mi is? – kérdeztem, és amint kimondtam, már mentünk is a ház felé.

Ha elolvastad, írj kommentet! :)

Szabályok:
1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!
3.) Írj magadról 7 dolgot!
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

1. Köszönöm szépen, Hugi! :) ( http://my-angelstory.blogspot.com/ )

2. Kint van. :D

3. Izé, na. Már megint? :'D
1. Szeretnék Paramore koncertre menni *.*
2. Szeretnék nagyon jól írni( és itt most nem csak novellára/fanfictionre/regényre gondolok, hanem dalokra is.)
3. Nagyon sokféle zenét szeretek, de a disco meg az ilyesmik távol állnak tőlem.
4. Nagyon sok fanfictiont és egyéb írást szeretek olvasni, a baj csak az, hogy nincs rá időm, ezért sokszor le vagyok maradva fejezetekkel és általában ilyenkor van az, hogy egyszerűen abbahagyom az olvasást. :S
5. PR-menedzser akarok lenni. :'D
6. Gossip Girl őrült is vagyok a többi hülyeségem mellett. :'D
7. Nem értem, hogy miért kell olyan korán kelni a sulihoz... Még 7:15-kor is képtelen vagyok felkelni...

4. (Nem érdekel, ha már megkaptátok...)
1. Mooa: http://daphnereynolds-mooa.blogspot.com/
2. Deszy: http://www.deszy-frommypen.blogspot.com/
3. Diana: http://vegtelenvalasztas.blogspot.com/
4. Tyta: http://www.grippingstories.blogspot.com/
5. Katica: http://www.fictwilightfic.blogspot.com/
6. Tűzvirág: http://tuzvirag.blogspot.com/
7. Arielle: http://www.arielle-fic.blogspot.com/

5. Mindjárt. :)

Újra felnéztem; egy ismeretlen-ismerőssel akadt össze a szemem. Egy fiatal fiú volt, nagyon szőke hajjal és égszínkék szemekkel, arca gyerekes volt - nem lehetett több tizenhatnál –, de kék szemeiben értelem és érettség csillogott. Ő is farkas lenne?
- Bella, ő itt Drew. A napokban változott át – válaszolta Ben ki nem mondott kérdésemre. Drew bólintott, majd lehajtotta a fejét. – Bella, kérlek, mondj el mindent. Mi történt veled, miután a vámpír elvitt?
- Edwardnak hívják – vágtam rá, de rögtön meg is bántam, ugyanis Carl felugrott.
- Csak egy mocskos vérszívó! Nem mindegy, mi a neve?
- Carl, nyugodj le! – próbálta megnyugtatni Ben, mire a farkas leült. - Bella, mi történt miután elvitt?
- Bevitt a házába és elmondta, hogy miért akarják megölni.
- És miért? – kérdezte Ben és Sam egyszerre.
- A vámpír, Isaac, azért akarta megölni, mert Edward megölte a mentorát, Hanket – Ben közelebb hajolt hozzám, mintha ismerné azokat, akikről szó van. Folytattam volna, de Carl belevágott.
- Mondtam, hogy gyilkos – dicsőség csillogott a szemében, amint ezt kimondta, de hamar megnyugtattam, hogy nincs igaza.
- Nem. Edward – Carl összerázkódott a név hallatán, főleg, hogy egyenesen a szemébe néztem. – azért ölte meg Hanket, mert ő megölte Carlisle-t, azt a vámpírt, aki Edwardot változtatta át – furcsa, hogy ennyiszer képes vagyok használni a megölni szót.
- Mért nem ölte meg még azelőtt, hogy átváltoztatta volna a vérszívót? – kérdezte Carl látszólag magától, de hangosan.
- Carl, ezt most rögtön fejezd be! – szólt rá az alfa.
- Szólásszabadság, Ben. Nőj már fel! – vágott vissza a megnevezett.
- Akkor gyakorold kint a szólásszabadságot – mutatott az ajtóra Ben.
- Oké, befogtam.
- Nagyszerű. Folytatnád, Bella? A nőstény miért akarja megölni?
- Azért, mert a nőstény barátja rátámadott Edwardra, ő meg önvédelemből megölte.
Carl felhorkantott, de legalább nem szólalt meg. Körülnéztem a szobában és megállapítottam, hogy a hangulat feszült. Érdekes. Eddig fel sem tűnt a már-már idegesítő csönd. Minden szem rám szegeződött én meg kezdtem magam kényelmetlenül érezni.
- Honnan tudtátok, hogy a rezervátumba jövök? Miért voltatok a határon? – kérdeztem egyrészt, mert kíváncsi voltam, másrészt, mert kínosan érintett a csönd.
- Egy nő hívott fel azzal a szöveggel, hogy Edward a határ felé igyekszik veled, és sürgősen menjünk oda – válaszolt Ben. – Nem értettük, hogy ez most jó vagy rossz, de Carllal oda mentünk.
- Az biztos Esme volt. Hé, honnan volt meg neki a számod? – kérdeztem, mert ez egy kicsit furcsa volt.
Ben vett egy mély lélegzetet én meg már előre féltem. Vajon mit tudok meg megint, amit nem kéne?
- Tudod, ez nem az első eset, hogy együtt kell működnünk. Körülbelül három éve költözött ide Edward. Ekkor kezdődött meg az emberek átalakulása vérfarkassá. Mi azért vagyunk, hogy az embereket megvédjük a vámpíroktól, ezért a szervezetünk az ő közelségükre reagál. Az elsőt, aki átváltozott John-nak hívták. Őt követte Adam, Dave és én. Edward egyszer menekült valakik elől és befutott a rezervátumba. Mi meg akartuk őt ölni, de valahogy mindig tudta, honnan fog jönni a következő csapás és ügyesen kivédte őket. Rájöttünk, hogy nem fog sikerülni legyőzni őt, ezért leálltunk és John és én visszaváltoztunk emberi alakba, hogy megbeszéljük, miért jött ide. Kiderült, hogy két vámpír üldözi, ugyanabból az okból, mint most: megölte Hanket egy nagyon öreg vámpírt, aki a Volturi tagja volt.
- Mi az a Volturi? – szóval Ben tényleg tudta kikről van szó.
- A Volturi a legerősebb vámpír klán, ők az uralkodók vagy inkább az ítélet végrehajtók – Ben undorral mondta ki a két utolsó szót, Carl pedig összerázkódott és az arca fájdalmat vetített egy pillanatra. Nem értettem, miért csinálták ezt, de úgy gondoltam, majd később is ráérek ezzel foglalkozni. – Szóval, ott tartottunk, hogy Edward megölte Hanket, akiért cserébe a Volturi Edward halálát kívánta. A klán két vámpírt küldött Edward megölésére. Edward az utolsó reményéhez fordult: hozzánk. Mivel tudtuk, hogy legyőzni nem fog sikerülni, mellé álltunk, abban a tudatban, hogy így az adósunk lesz. Segítettünk neki, legyőztük a két vámpírt, persze súlyos árat kellett fizetnünk: Johnt megölték. Vagyis mártírhalált halt.
- Saját magát feláldozta az ellenségéért, akivel szövetkezett, mert legyőzni nem tudta? – számomra ez elég érdekes volt. Én nem tennék ilyet; legalábbis azt hiszem…
- Ez így elég furán hangzik, de nagyjából így van. Bár a mi történelmünkbe ez úgy került bele, hogy John az indiánokéért halt meg, és azért, hogy biztosítsa a jövőjüket – magyarázta Ben a John nevet még mindig furán kiejtve. Bár most már megértem… Egy valamit nem tudok még: hogy Carlnak miért okozott fájdalmat az előbbi beszélgetés, mert akárhogy is próbálta szabályozni az arcát, végig szenvedett.
- Egy kérdésem maradt még: mit fogunk most csinálni? – kérdeztem szememet végigjáratva az összes jelenlévőm, de csak magatehetetlen, fájdalmas, néhol aggódó, a halálukat váró fejeket láttam.
- Nem tudom – rázta a fejét Ben. – Bella, szerintem te most menj ki levegőzni. Sok volt ez neked.
- Nem, maradok és segítek, már ha nem baj.
- Nem, Bella, gyere ki! – mondta Carl, miközben felállt. Kérdőn néztem rá, úgyhogy már-már nevetve folytatta. – Nyugi, nem lesz semmi bajod.
Carl odajött, gyakorlatilag felhúzott a székből és kimentünk. Az emberek néztek, én mosolyogtam, mire ők elfordultak. Kellemes pillanatok… Carl szorosan mögöttem jött, mintha attól félne, elszaladok. A tengerpart felé terelt, ahol egy anyuka játszott a kislányával. Nem voltak indiánok, de Carl tekintete elől menekülve elmentek.
- Muszáj volt elüldöznöd őket? – kérdeztem megfordulva, de Carl szemei a hullámzó habokat kutatták.
- Bocs. Ó, mégsem, semmiért nem tartozom bocsánatkéréssel, mert azzal te jössz nekem.
- Miért jönnék neked egy bocsánatkéréssel? Jártunk vagy mi?
- Bella, tudom, hogy te nem tudod megérteni, hogy mit jelent az, hogy bevésődés, úgyhogy elmondom. Akárhányszor csak rád néz az a vérszívó – szúrósan néztem rá, de ő észre sem vette, csak leült az egyik faágra és maga mellé mutatott, mire én is elfoglaltam a helyemet. –, de nem is kell rád néznie, elég, ha csak rágondolok, úgy érzem, valami összetörik bennem. A szívem. És amikor rájövök, hogy már össze van törve, csak még rosszabbul érzem magam.
- Nincs semmi köztem és Edward között – vallottam be, bár már én magam sem tudtam, igaz-e.
- Akkor rosszul láttam, hogy megcsókolt. Hogy a házába vitt. Hogy kettesben voltatok ott. Hogy…
- Hé! Oké, megcsókolt, oké, a házában voltam, de nem történt semmi. Tudom, hogy képtelen vagyok felfogni ezt a bevésődés dolgot, de… - nem tudtam befejezni a mondatot. És ez nem csak a könnyek miatt volt, amik ellepték az arcomat, hanem, mert nem tudtam hogy befejezni. A gondolatok csak úgy kavarogtak bennem, de nem tudtam őket megfogalmazni érthetően, ezért a sírást választottam.
Carl átkarolt én meg a vállára hajtottam a fejemet. Hallgattam az óceán erőteljes hullámzását, a szél lágy süvítését és nem gondoltam arra, hogy mi lesz ezután. Nem akartam a jövőre gondolni, csak becsuktam a szemem és arra gondoltam, talán ha így is tartom, aktív részvétel nélkül átvészelhetem a bajt. Tudom, ez hülyeség és általában azokat, akik erre gondolnak, azonnal viszik az elmegyógyintézetbe, mégis ez lebegett csukott szemeim előtt.

1. Megköszönöd, akitől kaptad, és belinkeled!
2. Elküldöd azoknak, akik szerinted megérdemlik, max 10 ember
3. Értesíted őket az ajándékról:)
4. Leírod, miért szeretsz másoknak írni:)
5. Bemutatkozol pár mondatban:)

1. Akiktől kaptam: Mooa (http://daphnereynolds-mooa.blogspot.com/)
Agnyesz (http://sensory-stories.blogspot.com/ )

2. Akik megérdemlik: Tyta: http://grippingstories.blogspot.com/
Deszy: http://www.deszy-frommypen.blogspot.com/
Le Dia's Bronntanas: http://dorothea-story.blogspot.com/

3. Miután megírtam, meglesz ez is. :D

4. Húú... Ezt nehéz megfogalmazni...(ez egy kicsit ironikus. :D)
Ha dühös vagyok, írok és már nem érzem magam annak(legalábbis nem annyira. :)). Ha szomorú vagyok, írok és jobban érzem magam tőle. Ha boldog vagyok és írok, akkor az lebeg a szemeim előtt, hogy milyen jó lesz elolvasni a kommenteket, amiket írtok. :D Ráadásul, amikor írok bennem is lejátszódik a történet. Olyan, mintha egy jó könyvet olvasnék, de ez még jobb, mert kedvem szerint alakulnak az események. Szóval, nekem az írás kell, mert kikapcsol és egy álomvilágban élhetek. :D

5. Már megint? :D Egy 14 éves lány vagyok, aki sok mindent szeret és sok mindent utál(Gondoltad volna?). A horoszkópom skorpió, ami sok ember életét megnehezíti, ugyanis ebből kifolyólag imádok veszekedni. Esküszöm, mindig keresem az okot arra, hogy veszekedjek. Tudom, ez így brutális, de ez van. Ti kértétek. :D

1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.

2)a logót kirakom a blogomba.

3)a szabályzatot kirakom a blogomba.

4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.

5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.

6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.

7)betartom a szabályokat.


Nekik küldeném tovább:



1. Tyta: http://grippingstories.blogspot.com/

2. Hullócsillag: http://hullocsillag-alterego.blogspot.com/

3. Deszy: http://www.deszy-frommypen.blogspot.com/

4. Diana: http://vegtelenvalasztas.blogspot.com/

5. Bella: http://www.bellablogja.blogspot.com/

6. Le Dia's Bronntanas: http://dorothea-story.blogspot.com/



Teszt:

Név: Nikolett(ennyi elég. :P)

Becenév: Nickyy, Nicyy. (de a két y mindkettőben benne van. :D)

Lakhely: Nagytarcsa

Születési hely: Budapest

Magasság: 162 cm.

Névnap: szeptember 10. (meg lehet jegyezni. :'D)

Foglalkozás: diák

Testvérek: szerencsére a számuk: 0 :D

Anyanyelv: általában magyar, de néha álmomban értem, amit mondanak egyéb nyelven beszélők. :D

Beszélt nyelvek: magyar, angol, de jövőre lesz még egy(vagy olasz vagy francia)

Gyűjtemény: Posztergyűjtemény. :D

Cipőméret: 38-39 :)

Iskola: Szerb Antal Gimnázium

Kedvencek: nem untatok senkit, úgyhogy egy rövidített változat: Twilight(na, kitaláltad volna?), Taylor Lautner, Taylor Swift (bukom a Taylorokra. :D), True Blood(ERIIIC! :'D), Paramore(minden mennyiségben), Gossip Girl, meg még egy csomó minden, aminek nagy részéről egy csomóan nem tudnak. :D

Hobbi: filmnézés, gitározás, zenehallgatás, írás...

Zsebpénz: ez érdekel is valakit? :O

Álom: He?

Szerencseszám: 27(wicza, ne szólj be. :D)

Szeretnék találkozni: Hayley Williamsszel. :)

Háziállatok: cicccca. <3



Köszönöm szépen, Mooa, Katica és Dóry! :)

Sziasztok! Akár hiszitek, akár nem a 10. fejezetet rakom fel. :'D Oké, itt van, tessék, de - és most lehet, hogy kemény leszek - 15 kommentet szeretnék. Légyszi, légyszi, légyszi. :D És annak is örülnék, ha tényleg leírnátok, hogy mi tetszett és mi nem. Nagyon sokat segítenétek. De ha nem, az se baj, csak írjatok valamit. Nyugodtan anyázhattok is, hogy mért nem hagyom meg Edwardot és Bellát Stephenie Meyernek. Köszi. :D

- Sziasztok! – köszönt Edward, amikor megérkezett a vadászatból.
Esme-vel éppen betűtornyot játszottunk, amiben ő meglepően ügyes volt, bár ő azt mondta, ez csak a vámpíragyának köszönhető.
- Szia, Edward! – köszöntünk egyszerre Esme-vel, majd elkezdtünk nevetni.
- Látom, jól kijöttök – Edward leült a kanapéra mellénk. – Nem mondom meg! – mondta Esme-re nézve. Feltételezem Esme azt kérte tőle, mondja meg, milyen betűim vannak.
Teljesen úgy éreztem magam, mintha egy normális családban lennék, ahol nincsenek természetfeletti lények és véres küzdelmek.
- Azt hiszem, nekem is el kellene mennem vadászni – mondta Esme, amikor befejeztük a játékot. Ő nyert, természetesen.
Edward végig a kanapén ült és mosolyogva figyelte, ahogy játsszunk. Esme-vel az egész játék alatt beszélgettünk, de Edward csak akkor szólalt meg, amikor „anyja” azt kérte tőle gondolatban, hogy mondja meg a betűimet. Ezen kívül észrevettem, hogy sokszor nézett rám.
- Szerintem a tóhoz menjél, én is ott vacsoráztam – mondta Edward, mintha csak az időjárásról beszélne és nem arról, hogy hol ivott finom vért.
- Rendben – Esme egy szempillantás alatt eltűnt és ott maradtunk kettesben Edwarddal.
- Mit csináljunk? – kérdeztem.
- Zongora? Ha már egyszer megígértem, hogy megtanítalak.
- Benne vagyok.
Átmentünk a zeneszobába és leültünk a gyönyörű zongorához. Még mindig a Claire de Lune kottája volt elől. Rátettem a kezem a billentyűkre, ő meg rátette a kezét az enyémre és úgy játszottunk, ahogy legelőször. Szinte már nem is figyeltem a zenére, csak Edwardra.
A dal végén levettem a kezemet a zongoráról, de ő összekulcsolta azt az övével. Az egész helyzet megnyugvással töltött el.
- A múltkor, amikor itt ültünk és én megcsókoltalak… Miért ugrottál fel? – kíváncsi voltam, hogy én voltam-e benne a hibás.
- Meghallottam Isaac gondolatait, amik kizökkentettek és eszembe jutatták, hogy ha elragadtatom magam, akár meg is ölhetlek teljesen véletlenül.
- Isaac itt volt a közelben? Ugye, most nincs? – kérdeztem rémülten.
- Most nincs, nyugi. A ház melletti erdőből figyelt szinte minden nap. A gondolataitól csoda, hogy nem őrültem meg – csóválta a fejét.
- Mert?
- Egyfolytában arra gondolt, hogyan ölne meg. Persze egy kicsit elbízta magát: nem számolt a gondolatolvasással, de még azzal sem, hogy védekezni fogok.
- Hogy képes valaki – még ha vámpír is az illető– arra gondolni, hogyan fog meggyilkolni valakit? Ez teljesen abnormális.
- Nem csak erre gondolt. Azt is lejátszotta párszor, hogy milyen volt, amikor a mentora megölte Carlisle-t.
Miért voltam olyan hülye, hogy egyáltalán elkezdtem ezt a beszélgetést? Most teljesen elszomorítottam. Szétszedtem összekulcsolt kezeinket és átöleltem Edwardot. Rövid habozás után visszaölelt, majd pár perc múlva elengedett. Kezei arcomat simogatták és azt vettem észre, hogy egyre csökken a távolság kettőnk között. Ajkai néhány centire voltak az enyémektől és…
… és ekkor benyitott Esme.
- Láttam őket, erre tartanak! Jaj, Edward, meg akarnak ölni téged és Bellát is! – sikította Esme angyali hangon.
- Ugye nem vettek észre? – ugrott fel Edward.
- Azt mondtam, hogy egy nomád vámpír vagyok, aki vadászokat és horgászokat öl. Szerencsére előtte ittam, ezért nem érezték meg a szagodat, csak a vér illatát. A hajamat pedig a szemembe söpörtem, így nem láthatták, hogy azok nem pirosak – belegondolni is rossz volt abba, hogy ennek a csodálatos, törékeny nőnek bántódása essen. – Azt mondták, ők is megkeresik azokat a vadászokat, akikből ettem. Edward, el kell tűnnötök!
- Hova menjünk? Bella nem lenne biztonságban velem sehol.
- La Push? – vetettem fel. Már jó lenne újra látni a rezervátumbelieket.
- Jó, elviszlek oda. Siessünk! – felkapott és kirohant velem a garázsba.
A háznak ebben a részében még nem jártam. Óriási volt, de kellett is a hely a négy kocsinak és a két motornak. Nem nagyon értettem az autókhoz, de a Mercedest, a Ferrarit, a BMW-t és a Volvot megismertem. A Ferrari tűzpiros, a BMW sárga volt; mindkettő lenyitható tetejű és gyönyörű. A Mercedes fekete volt, a Volvoban pedig már utaztam is.
Nem volt időm tovább nézelődni, mert Edward belökött ezüst színű kocsijába és elindultunk. Természetesen nem az erdőn keresztül mentünk, hanem kerülő úton.
- Edward, biztos, hogy nem jöhetsz be a rezervátumba? – kérdeztem felidézve az egyezséget. Nyugodtabban mentem volna be La Push-ba, mellettem valakivel, aki megvéd, mert nem voltam biztos abban, hogy nem utáltak meg a történtekért.
- A szabály az szabály. Ha betenném oda a lábamat, széttépnének. Egyébként meg rettentő büdösek – fintorodott el, mire én elkezdtem kuncogni, de a torkomban lévő gombóc miatt kicsit érdekesre sikerült ez a reakció – leginkább arra emlékeztetett, mint amikor a horrorfilmekben fojtogatják az áldozatot, a szerencsétlen pedig menekülni próbál.
- Ha tudnák, hogy mi a helyzet, biztos megengednék – nagyon nem akaródzott elhagyni Edwardot, még ha csak egy kis időre is.
Időközben megérkeztünk a határhoz, hála Edward őrült vezetési tempójának. Legnagyobb meglepetésemre a határ másik oldalán Ben és Carl állt – farkas alakban, természetesen. Kérdőn néztem Edwardra.
- Majd megbeszéljük – felelt ki nem mondott kérdésemre.
Mielőtt kinyitottam volna a kocsi ajtaját, odahajolt hozzám és egy pillanatra – bár én abban a pillanatban is úgy éreztem, mintha a föld fölött lebegnék, meg persze reméltem, hogy senki sem ébreszt fel – megcsókolt.
- Szia! – köszöntem el erőtlenül, mire egy mosolyt kaptam válaszul. Mondjuk az is lehet, hogy Carl gondolatára válaszolt, aki még akkor is morgott, amikor mutatta, hogy üljek fel a hátára.
Még megfordulni sem volt időm, hogy egy utolsó pillantást vessek Edwardra, máris az erdőben száguldottunk. A szél süvített, a hajam lobogott, és ha a gyomrom nem állt volna görcsben, sikítva ujjongtam volna.
Pár perc múlva leszálltam Carl hátáról és már a rezervátumban sétáltunk. Teljes biztonsággal kijelenthetem: az itteni emberek megváltoztak. Kedvesek maradtak, de ugyanakkor óvatosak, tartózkodóak, félénkek lettek: messziről mosolyogtak, de nem jöttek közelebb.
Sam és Dave házába mentünk, mint mindig, amikor valamilyen esemény volt. Samantha széles mosollyal tárta ki az ajtót és megölelt.
- Bella! Hiányoztál! Jól vagy? Mindent el kell mesélned. Minden rendben? – hadarta el, miközben leültünk az asztalhoz.
- A mi Bellánk él és virul, és nagyon jól szórakozott a vérszívóval – morogta Carl immáron emberi alakban.
- Carl… - fordultam bocsánatkérően a fiú felé, de ő leintett.
- Nem érdekel, Bella! – megijedtem a hangjától. Még soha nem hallottam így beszélni mással se, de megérdemeltem az utálatát.
Lehajtott fejjel ültem és vártam, hogy a többi farkas is megérkezzen és elfoglalja a helyét. Székek csikorogtak, néhány pohár vágódott az asztalnak, az emberek beszélgettek, köszöntek nekem, mégis olyan cserbenhagyott, megbántott volt a hangulat. Miattam.
Én hülye, hogy képzeltem ezt az egészet? Megismerkedtem egy csomó kedves emberrel, aztán beköltöztem az ellenségükhöz. Most komolyan. Az utóbbi pár hétben annyira megváltoztam, hogy már szinte nem is ismerek magamra. Megérdemelném, hogy száműzzenek La Push-ból. Megérdemelném, hogy elküldjenek, és azt mondják, hogy nem védenek meg. Nem lenne jogom tiltakozni az ellen, hogy Alex, Isaac és a nőstény elé dobjanak.
A hirtelen csönd kizökkentett önostorozó, mazochista gondolataimból és felnéztem egy pillanatra, majd rögtön vissza is hajtottam a fejem, amint megláttam a hét vádló, de kíváncsi szempárt. Hét? Az meg hogy lehet? Samantha, Carl, Ben, Eric, Dave, Adam… Akárhogy is számolom, az csak hat.

Ha elolovastad, írj kommentet. :)

Sziasztok! A kilencedik rész megérkezett! :) Ugyanúgy várom a kommenteket, de nem tudom eldönteni, hogy mennyi legyen a határ, ezért írjatok sok kommentet, mert attól még, hogy nincs határ nem biztos, hogy felrakom szerdán a következő részt. (Annyit elárulok, hogy 10 komment alatt biztos nem rakom fel.) :)

Az erdőben sötét volt és ijesztő csend honolt. Körülöttem álltak a farkasok, Edward és egy nő, akit nem ismertem, de tudtam, hogy nem ellenség – viszont még így is azt éreztem, hogy egyedül vagyok, hogy senki sem véd meg, hogy csak magamra számíthatok. A félelemtől minden fában az ellenséget láttam és minden kis neszre azt hittem, megérkeztek. A mellettem állók különös nyugodtsággal várták a véres küzdelem kezdetét.
A rémülettől, hogy azok, akiket szeretek meghalhatnak, csak még idegesebb lettem. Szinte segélykérően az ismeretlen ellen néztem bele Edward enyémet kereső szemébe. Hirtelen átkarolt és megnyugtató szavakat suttogott a fülembe – legalábbis a hangjából ítélve megnyugtató volt, de a feszültségtől nem tudtam koncentrálni a szavaira. Edward lehajolt és megcsókolt. Abban a pillanatban éreztem, hogy nem lesz semmi baj, hogy ő mindig velem lesz és nem hagy magamra sohasem.

Amikor felébredtem sötét volt – a nap egyetlen sugara sem világította meg a behúzott függönyt -, de már egyáltalán nem voltam fáradt. Sőt, napok – talán hetek – óta nem voltam ennyire kipihent. Kipihentségemet egyetlen furcsa érzés árnyékolta be: úgy éreztem, valaki figyel. Bár az elmúlt napok hatására nem csodálkoztam volna, ha üldözési mániám megnőtt volna, kimásztam az ágyból és felkapcsoltam a villanyt.
A szobát hirtelen betöltötte a fény, én meg ösztönösen behunytam a szememet. Egyetlen dolgot sikerült kivennem a pillanatnyi világosság alatt: egy alakot, aki az ágyam végében ült.
A rettegés elárasztott és még mindig csukott szemmel rántottam ki az ajtót és rohantam el. Illetve csak rohantam volna, ugyanis valaki elkapott és átölelt hátulról.
- Ne félj! – suttogta bele a fülembe Edward észveszejtően édesen, én meg elfelejtettem hogyan kell állni, és ha nem egy félisten karjaiban vagyok, elesek.
Kellett egy fél perc, hogy visszanyerjem az erőmet és megfordultam. Edward karjai még mindig körülöttem voltak.
- Köszönöm, amit értem teszel – mondtam anélkül, hogy a szemébe néznék.
- Szívesen – válaszolta egyszerűen.
- Ha gondot okozok, nyugodtan küldj haza.
- Bella! Ezt már megbeszéltük: maradsz, ameddig kell, és én vigyázok rád! – megemelte az államat az egyik kezével és én belenéztem a szemébe.
Nem tudtam, mit csinálok, nem én irányítottam magam; ösztönösen cselekedtem: lábujjhegyre emelkedtem és megcsókoltam Edwardot lassan, óvatosan. Edward visszacsókolt és pár pillanat múlva szorosabban ölelt át. Beletúrtam a hajába és én is közelebb húztam magamhoz.
Egy idő után éreztem, hogy elfogyott a levegőm és elszakadtam Edward ajkaitól. Mindketten szaporán vettük a levegőt, bár egyikünknek nem is kellett friss oxigén az élethez. Felnéztem a félisten arcára, amin egy féloldalas mosoly ült. Ennek hatására elpirultam és – ha ez még lehetséges volt – még jobban elkezdett verni a szívem.
- Khm… hány órát aludtam? – kérdeztem, mintha egy perccel ezelőtt nem is történt volna semmi. Edward – legnagyobb megkönnyebbülésemre – nem engedett el; még mindig szorosan tartott.
- Huszonhatot. Nem vagy éhes?
- Huszonhatot? – kérdeztem meglepődve. Az meg hogy lehet?
- Igen, annyit. Nagyon ki voltál merülve, amin én nem csodálkoznék. Biztos éhes vagy. Mit kérsz így este tizenegykor?
- Uhh… hát, nem is tudom. Majd körülnézhetek a konyhában?
- Persze, nyugodtan. Vettem neked ruhákat, ott vannak a szekrényben. Remélem, jók lesznek. Nem én választottam őket – és egy mosoly kíséretében eltűnt a földszinten.
Visszamentem a szobába és kinyitottam a ruhásszekrényt. Rengeteg ruha volt benne; bele sem mertem gondolni, mennyibe kerülhetett. Pár perc ámulással megfűszerezett nézelődés után, kiválasztottam egy egyszerű fekete farmert és egy kék fölsőt. Miután elvégeztem szokásos fürdőszobai teendőimet, lementem a konyhába és egy ismeretlen nővel találtam szembe magam, aki mégis ismerős volt.
A nő alacsony volt, karamella színű haja lágyan omlott a vállára, sápadt volt és gyönyörű – látszott rajta, hogy melegszívű. Hirtelen megijedtem – Edward barátnője esetleg felesége lenne? Mondjuk a nő idősebbnek tűnt nála, de ettől még lehet, hogy mégis Edward az idősebb.
- Szia, Bella! – köszönt kedvesen. – Esme vagyok. Azt hiszem, Edward nem mesélt rólam. Legalábbis az arckifejezésedből ítélve – mondta végig mosolyogva.
- Nem, nem mesélt rólad.
- Csináltam neked reggelit. Illetve csináltam neked ételt. A reggeli elég hülyén nézne ki éjfélkor – nevetése könnyed volt, csilingelő és megnyugtató.
Elém tolt egy tálat, amin rántotta volt és egy pohár vizet.
- Remélem, szereted.
- Persze, köszönöm.
Az étel nagyon finom volt, de valószínűleg akkor is ettem volna, ha egy rókát tálalnak fel, amiből előtte ittak. Nem, talán mégsem…
- Egyébként én választottam a ruhákat. A régi ruhádat elégettem, de előtte megnéztem, hogy mekkora a méreted.
- Mért kellett elégetned? – semmi gondom nem volt a ruhákkal, amiket vett, csak kíváncsi voltam, hogy mi lehetett az oka annak, hogy véglegesen meg kellett semmisíteni a régieket.
- Egyrészt, mert nagyon büdös volt. Másrészt, mert kimosni lehetetlenség lenne.
Az evés befejeztével felálltam elmosogatni, de Edward megjelent és kikapta a kezemből, mielőtt hozzákezdhettem volna.
- Ha már megengeded, hogy itt maradjak, hadd segítsek valamiben.
- Viszont, ha azt mondanám, hogy fogságban vagy, akkor nem kell csinálnod semmit – válaszolta egy féloldalas mosoly kíséretében. – Látom, megismerkedtél Esme-vel, aki anyám helyett anyám. Míg aludtál idehívtam, hogy segítsen, amíg itt vagy.
- Nem nagy gond? – kérdeztem őszintén és megkönnyebbülve, hogy nincs semmi közte és Edward között.
- Persze, hogy nem – vajon milyen lehet az arca akkor, amikor nem mosolyog?
- Bella, nekem el kéne mennem vadászni a biztonság kedvéért – mondta Edward. Bele sem mertem gondolni, mit fog enni…
- Oké – mondtam csak azért, hogy eltereljem a figyelmemet a szörnyű képről, amin Edward egy óriási oroszlánnal harcol.
- Addig Esme vigyáz rád – szemforgatásomra egy pillanatnyi csúnya nézést kaptam, ami rögtön átváltott mosolyra. – Legyetek jók! – és már kint is volt az ajtón.
Bementem a nappaliba és bekapcsoltam a tv-t. Semmi érdekes nem ment benne, de azért kitartóan kapcsolgattam egészen addig, amíg eszembe nem jutott valami szívszorító. Carl…
Most mit csináljak? Carl szerelmet vallott nekem én meg Edwarddal csókolóztam. Nem tudtam, mi lelt engem. Eddig nem voltam ilyen. Csak éltem a megszokott mindennapjaimat és próbáltam megakadályozni a bajt. Erre most mit csinálok? Egymás után két különböző pasival – oké, egy vérfarkassal és egy vámpírral – smárolok, magamra haragítok egy másik vámpírt és két farkast, anyámmal már ki tudja mióta nem beszéltem és egy gyakorlatilag idegen vámpír házában lakok – említettem már, hogy megtapasztaltam hogyan csókol? – egy másik idegen vámpírnővel. Rémes vagyok…
Lehajtottam a fejemet és halkan zokogtam. Hirtelen két kezet éreztem a vállamon, amik megnyugtatóan simogattak.
- Mi bánt? – kérdezte Esme.
- Nincs semmi bajom – válaszoltam, mert nem akartam, hogy megtudja, a „fia” és ő is benne vannak a „dologban”.
- Nem kell elmondanod, ha nem akarod. Csak azt mond meg, hogyan tudnék segíteni neked.
- Hogyan lettél vámpír? – kérdeztem igazából a téma váltása érdekében, de tényleg kíváncsi voltam rá.
- Engem is Carlisle változtatott át, ahogyan Edwardot – a hangján éreztem, hogy Carlisle nagyon hiányzik neki. – Carlisle és Edward utazgatott és próbáltak vámpírokat keresni, hátha rá tudják őket venni, hogy ne öljék meg az embereket. Nem emlékszem, hogy pontosan hogyan történt, csak azt tudom, amit Carlisle elmesélt. Egy szikla alatt találtak meg, amiről leestem. Carlisle úgy gondolta, hogy meg kéne mentenie engem, azt mondta, úgy néztem ki, aki nem érdemli meg a halált és átváltoztatott. Három napig tartott az átváltozásom, ami fájdalmas volt és kínzó, de örülök, hogy így történt – mondta mosolyogva, de láttam rajta, hogy nagyon megviselte Carlisle elvesztése, láttam, hogy még mindig szenved.
- Nagyon sajnálom – mondtam óvatosan Carlisle-ra utalva. Esme rám mosolygott, de még mindig nem volt őszinte mosoly, úgyhogy átöleltem. Esme visszaölelt és így ültünk egy darabig egymást vigasztalva.

Sziasztok! Itt van a nyolcadik rész. :) Egyébként is felraktam volna ma, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok ehhez a fejezethez, mert szerintem nagyon jó lett. Legalábbis nekem tetszett. Mondjuk, nem nekem kell tetszenie... :)
Szóval, én tényleg nem szeretnék rosszat, csak jót akarok írni és ebben ti úgy segíthettek, hogy leírjátok, mi tetszett, mi nem. Ezért szeretnék 12 db kommentet! Nem többet, nem kevesebbet! Ja, és ne írjatok más néven kommentet lécci. Ha szerdáig meg lesz a 12 komment, felrakom a 9.-et, ha nem lesznek meg a kommentek addigra, akkor rakom fel, amikor meg lesz a 12! (a sajátomat nem számolom ) :) Köszi!

Valaki erőteljesen megrázott, mire kinyitottam a szememet, de a hirtelen jött fényességtől azonnal be is csuktam. Fokozatosan szoktattam a szememet a világossághoz, míg végül teljesen ki tudtam nyitni.
A földön feküdtem a barlang keskeny nyílása mellett, körülöttünk az erdő nyúlt el. Mellettem egy ismeretlen alak guggolt, majd rájöttem, hogy nem is olyan ismeretlen. A vámpír volt az. Fölültem és megnéztem a többieket. Egy fekete és egy szürkésbarna farkas, közöttük Carl, aki emberi alakjában álldogált, de láttam rajta, hogy feszeng, amiért nem változhat át.
Miután felmértem a terepet és megállapítottam, hogy fogalmam sincs, hol vagyunk, észrevettem, hogy a fejem iszonyatosan fáj. Ma már másodjára ájultam el. Remek. Nem állítom, hogy ez nem esett meg velem gyakran eddig is, de kétszer egy nap?
- És most elmondasz mindent róla! – követelte a vámpír iszonyatosan mérges hangon. Egy kis időbe telt, mire rájöttem, kire gondol.
- De én nem ismerem – mondtam halkan, de meg is bántam, amikor a tenyere az arcomon csattant. Hangosan felszisszentem.
- Ne bántsd! – kiáltotta Carl, de ennek következményeként a fekete farkas ráugrott, ő meg elvágódott a földön.
Ezután minden olyan gyorsan történt, hogy alig bírtam felfogni. Carl átváltozott farkassá és megpróbálta megharapni a nőstényt. Egy pillanat alatt ő került a nőstény fölé. A szürkés ráugrott Carlra és harapta, ahol érte, de ő mintha észre sem vette volna, beleharapott a nő nyakába, mire az kiugrott alóla és elfutott. A másik farkas utána rohant.
Ezzel egy időben a vámpír megpróbált felemelni, de valami megakadályozta és elrepült a sziklák felé. Támadója, aki valószínűleg egy másik vámpír volt, odaszaladt hozzá és ezután már csak két elmosódott alakot láttam, akik minden valószínűség szerint harcoltak.
Teljesen le voltam sokkolva. Próbáltam felfogni az elmúlt három percet, de hirtelen elfelejtettem, hogyan kell gondolkodni. Valaki odarohant hozzám és felkapott. Ütöttem, rúgtam, haraptam, sikítottam, de nem használt, csak rontott a helyzeten: a fejemet bevertem valamibe és ma már harmadjára elájultam.
Amikor felébredtem, Edward kanapéján feküdtem, ő meg előttem állt a szemében bűntudattal.
A nappalija óriási volt és gyönyörű. Plazma TV, óriási hangszórók, a polcokon dvd-k, könyvek, a falakon festmények és mindenféle díszek. Igaz, hogy már jártam a házban, de akkor még nem tudtam, hogy vámpír; most viszont teljesen más szemmel néztem.
- Bocsánat, hogy belekevertelek – hangján éreztem a lelkiismeret-furdalást.
- Miért mentettél meg? – kérdeztem kíváncsian.
- Mert nem akartam, hogy bajod essen miattam. Én kevertelek bele, nekem kell kimentenem – amint kimondta, teljesen meggyőződtem arról, hogy nem gyilkos.
- Miért kellesz annak a vámpírnak? – mintha meglepődött volna azon, hogy tudok a vámpírokról, de aztán rájött, hogy a farkasok biztos elmondták nekem.
- Mert megöltem azt a vámpírt, aki átváltoztatta.
- Miért ölted meg? – akkor most mégis gyilkos? De végül is az egy vámpír volt és vámpírt ölni nem olyan, mint embert. Vagy de?
- Ennek a vámpírnak, aki rád támadt, a teremtője, Hank megölte Carlisle-t. Carlisle volt az, aki engem változtatott át – hangján érződött a tisztelet, a csodálat Carlisle iránt.
- És ő miért ölte meg Carlisle-t?
- Azért, mert Carlisle nem akarta, hogy a vámpírok embereket öljenek. Azt akarta, hogy minél több vámpír álljon át az állatok fogyasztására. Hank viszont ezt nem akarta, ezért megölte Carlisle-t.
- Ez egy kicsit bonyolult. És a farkasokkal mi van?
- A nőstény is meg akar ölni.
- Miért akar téged mindenki megölni?
- Ő azért, mert a barátja rám támadott én meg megöltem. Puszta önvédelem volt, de ő meg akarja bosszulni. És, tudomásom szerint, senki más nincs, aki meg akarna ölni – az utolsó mondatot nagyon biztosan ejtette ki.
- Nem hiszem, hogy aki meg akar ölni, az idejön és megmondja neked. Lehet, hogy csak kémkedik, és a legváratlanabb pillanatban lecsap. Nem gondoltál még erre?
- Azt hiszem, el kell mondanom valamit. Tartozom neked annyival, hogy tudd a teljes igazságot – a teljes szót nagy nyomatékkal ejtette ki, bár én már kezdtem azon gondolkodni, hogy azt mondom neki, ne árulja el, nem akarom tudni. Az utóbbi pár hétben nagyon sok titkot megtudtam és lehet, hogy azoknak titkoknak kellett volna maradniuk előttem.
- Igen? – a kíváncsiság felülemelkedett rajtam, szinte uralt engem; kénytelen voltam azt mondani, hogy fogja be és tartsa meg magának akármi is a mondanivalója.
- Szóval, egy pár vámpírnak van egy-egy különleges képessége, ajándéka. Olyan képessége, amit ti emberek, még ha a vámpírokban hisztek is, abszolút természetfelettinek tartotok. Van olyan ismerősöm, aki tudja mozgatni a szelet, a vizet; van olyan, aki képes kisebb-nagyobb áramot vezetni a testedbe, de van olyan is, aki azt érzi meg, hogy kinek milyen ajándéka van, néha még akkor, amikor az illető ember. Általában olyan képességet kapsz, ami már emberi létedben is megvolt valamilyen formában. Nekem is jutott egy ilyen: olvasom az emberek, vámpírok, vérfarkasok, egyszóval mindenki gondolatait. – Ijedten néztem rá. Ez azt jelenti, hogy végig tudta mire gondolok? Már épp szólásra nyitottam a számat, de felemelte a kezét, jelezve, hogy még nem fejezte be. – Mindenkiét; téged kivéve. Egyrészt ezért mentem oda hozzád a zeneiskola előtt. Azt hittem, te is valamilyen természetfeletti lény vagy, akiről még nem hallottam.
- Ez durva. De vajon mért nem hallod az én gondolataimat. Nem mintha szeretném…
- Szerintem senki sem szeretné, hogy kiolvassam, mire gondol – megejtett egy apró mosolyt. Természetfeletti szépségű arca még szebb lett tőle. - Egyébként, néha elég zavaró, de már megtanultam „kikapcsolni”.
- Oké, térjünk vissza oda, hogy hogyan mentettél meg? Hogy kerültél oda?
- Végig ott voltam az egyik fán és vártam a legjobb pillanatot. A szél nem fújt, a szagomat nem vitte el sehova, tehát békésen várhattam, hogy végezzek Isaac-kel, a vámpírral, aki pár nap alatt feldühített mindössze a gondolataival – mondta látszólag nyugodtan, de mézszínű szemében a bosszú és a düh kavargott.
- Megölted? Az a harc egy kicsit gyors volt az én szemeimnek.
- Elfutott. Utána mehettem volna, de jobbnak láttam téged idehozni.
- Köszönöm – mondtam egyszerűen.
- Tartoztam ezzel – mondta ismét, bár szerintem ez nem volt igaz.
- És a másik farkas? És mi van Carl-lal? Jézusom! Mi van, ha megsérült?
- Carl jól van. Nincs semmi baja, csak pár apróbb harapás, ami pár óra alatt meggyógyul. A farkasok gyorsan épülnek fel még a legnagyobb csonttörésből is. Visszament a rezervátumba. A másik farkast pedig valószínűleg ismered. Egyszer arra gondolt, hogy beszélgettetek. Alexnek hívják… - mondta félve a reakciómtól. Jogosan.
Felugrottam az ágyról, majdnem elestem a hirtelen mozdulattól, de Edward elkapott.
- Alex?! Az a rohadék… Nem elég, hogy utál még meg is akar ölni – nem voltam biztos abban, hogy tényleg meg akar-e ölni, mivel lehet, hogy ő is csak Edwardot akarja, de mikor felnéztem, Edward nem ellenkezett, hanem nyugtalanul rám nézett. Jézusom, mibe keveredtem?
Volt egy kis igazság abban, hogy Edward azt mondta, ő okozta a bajt, de saját magamnak is sokat „köszönhetek”.
- Most mit csináljak? Nem akarok meghalni! A rezervátumba nem mehetek, haza nem mehetek, itt nem maradhatok…
- Nyugodtan maradj itt – szakított félbe. – Vigyázok rád!
- Kösz, de…
- Semmi de! Maradsz és nem mész ki a házból meghalni. Ennyi.
- Tudod, veled ellentétben, nekem ennem is kell, és ezen kívül van még pár emberi szükségletem is.
- Van konyha étellel, és fürdőszoba is. Úgy kell tennem, mintha ember lennék, ha esetleg meglátogatna egy közületek. Gyere, megmutatom a szobádat!
A lépcsőn felmentünk, majd tulajdonképpen „visszakanyarodtunk” – ugyanis a ház galériás volt - és ott a legelső szoba lett kinevezve az enyémnek. Megmentőmet nem zavarta az emberi tempó, amiben felsétáltunk; végig mosolygott féloldalasan, ami nagyon jól állt neki.
A szoba óriási volt. Egy nagy franciaágy állt a szoba bal oldalán piros ágyneművel, szemben vele egy szekrény tv-vel. Az ágy két szélén egy-egy éjjeliszekrény foglalt helyet. A tv bal oldalán egy ruhásszekrény állt, ami gondolom üres volt, jobb oldalán egy alacsonyabb polcos szerkény, amin könyvek voltak, tetején pedig díszek. Az ajtóval szemben egy erkély volt.
Elindultam felé, de Edward megelőzött és behúzta a sötétítő függönyöket, bár kint már sötét volt. Mondjuk, a vámpírok elvileg látnak a sötétben is…
- Ne menj ki, ne nézz ki rajta és ne menj a közelébe, ha nincs elhúzva a függöny. Oké?
- Persze, persze. Bocsánat.
- Semmi baj – vonásai meglágyultak. – A fürdőszobába innen is be lehet menni – mutatott egy ajtóra az ágy mellett, amit én eddig észre sem vettem. – Jó éjszakát!
Amint kimondta, ki is ment. Vajon mennyi ideig voltam eszméletlen?
Átmentem a fürdőszobába és egy zavart mosollyal nyugtáztam, hogy a törülköző mellett egy gyönyörű hófehér hálóing és fehérnemű foglalt helyet. Miután elvégeztem emberi teendőimet és felvettem a ruhákat – meg kell jegyeznem, pont jó volt a méret; nem is akartam belegondolni hogyan csinálta –, megnéztem magam a tükörben. Fürdés közben már megállapítottam, hogy tele vagyok sebekkel és a víz nagyon csíp, ráadásul a hajamat is csak nehezen tudtam megmosni hála a homoknak és a vérnek, amitől csomókban állt, de amikor belenéztem a tükörbe, azt hittem nem is engem mutat. Az arcom tele volt karcolásokkal, horzsolásokkal, kisebb-nagyobb sebekkel: kis túlzással a felismerhetetlenségig el voltam látva sérülésekkel.
Miután megnyugtattam magamat, hogy ez nem fog örökké tartani, visszamentem a szobámba és befeküdtem a puha ágyba.
Mi lehet Carl-lal? Mit csinálhat Alex, a nőstény és a vámpír? Mi lesz most? Meghalok? Vagy elmennek és békén hagynak? Mi történhetett a rezervátumban, miután eltűntem? Vajon Carl visszajutott? A többiek keresni fognak?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések százai cikáztak a fejemben, de egy olyan sem volt, amit meg tudtam volna válaszolni. A tudatlanság nagyon idegesítő. Persze ha azt nem tudnám, hogy léteznek vámpírok és vérfarkasok, akkor sokkal könnyebb lenne élni az életemet. Ezen már nem tudok változtatni. A kérdések újra végigfutottak az agyamon, de válaszok híján megpróbáltam nem gondolni semmire és hagytam, hogy a gondtalan, nyugodt álmok magukkal ragadjanak a béke birodalmába