1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.

2)a logót kirakom a blogomba.

3)a szabályzatot kirakom a blogomba.

4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.

5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.

6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.

7)betartom a szabályokat.


Nekik küldeném tovább:



1. Tyta: http://grippingstories.blogspot.com/

2. Hullócsillag: http://hullocsillag-alterego.blogspot.com/

3. Deszy: http://www.deszy-frommypen.blogspot.com/

4. Diana: http://vegtelenvalasztas.blogspot.com/

5. Bella: http://www.bellablogja.blogspot.com/

6. Le Dia's Bronntanas: http://dorothea-story.blogspot.com/



Teszt:

Név: Nikolett(ennyi elég. :P)

Becenév: Nickyy, Nicyy. (de a két y mindkettőben benne van. :D)

Lakhely: Nagytarcsa

Születési hely: Budapest

Magasság: 162 cm.

Névnap: szeptember 10. (meg lehet jegyezni. :'D)

Foglalkozás: diák

Testvérek: szerencsére a számuk: 0 :D

Anyanyelv: általában magyar, de néha álmomban értem, amit mondanak egyéb nyelven beszélők. :D

Beszélt nyelvek: magyar, angol, de jövőre lesz még egy(vagy olasz vagy francia)

Gyűjtemény: Posztergyűjtemény. :D

Cipőméret: 38-39 :)

Iskola: Szerb Antal Gimnázium

Kedvencek: nem untatok senkit, úgyhogy egy rövidített változat: Twilight(na, kitaláltad volna?), Taylor Lautner, Taylor Swift (bukom a Taylorokra. :D), True Blood(ERIIIC! :'D), Paramore(minden mennyiségben), Gossip Girl, meg még egy csomó minden, aminek nagy részéről egy csomóan nem tudnak. :D

Hobbi: filmnézés, gitározás, zenehallgatás, írás...

Zsebpénz: ez érdekel is valakit? :O

Álom: He?

Szerencseszám: 27(wicza, ne szólj be. :D)

Szeretnék találkozni: Hayley Williamsszel. :)

Háziállatok: cicccca. <3



Köszönöm szépen, Mooa, Katica és Dóry! :)

Sziasztok! Akár hiszitek, akár nem a 10. fejezetet rakom fel. :'D Oké, itt van, tessék, de - és most lehet, hogy kemény leszek - 15 kommentet szeretnék. Légyszi, légyszi, légyszi. :D És annak is örülnék, ha tényleg leírnátok, hogy mi tetszett és mi nem. Nagyon sokat segítenétek. De ha nem, az se baj, csak írjatok valamit. Nyugodtan anyázhattok is, hogy mért nem hagyom meg Edwardot és Bellát Stephenie Meyernek. Köszi. :D

- Sziasztok! – köszönt Edward, amikor megérkezett a vadászatból.
Esme-vel éppen betűtornyot játszottunk, amiben ő meglepően ügyes volt, bár ő azt mondta, ez csak a vámpíragyának köszönhető.
- Szia, Edward! – köszöntünk egyszerre Esme-vel, majd elkezdtünk nevetni.
- Látom, jól kijöttök – Edward leült a kanapéra mellénk. – Nem mondom meg! – mondta Esme-re nézve. Feltételezem Esme azt kérte tőle, mondja meg, milyen betűim vannak.
Teljesen úgy éreztem magam, mintha egy normális családban lennék, ahol nincsenek természetfeletti lények és véres küzdelmek.
- Azt hiszem, nekem is el kellene mennem vadászni – mondta Esme, amikor befejeztük a játékot. Ő nyert, természetesen.
Edward végig a kanapén ült és mosolyogva figyelte, ahogy játsszunk. Esme-vel az egész játék alatt beszélgettünk, de Edward csak akkor szólalt meg, amikor „anyja” azt kérte tőle gondolatban, hogy mondja meg a betűimet. Ezen kívül észrevettem, hogy sokszor nézett rám.
- Szerintem a tóhoz menjél, én is ott vacsoráztam – mondta Edward, mintha csak az időjárásról beszélne és nem arról, hogy hol ivott finom vért.
- Rendben – Esme egy szempillantás alatt eltűnt és ott maradtunk kettesben Edwarddal.
- Mit csináljunk? – kérdeztem.
- Zongora? Ha már egyszer megígértem, hogy megtanítalak.
- Benne vagyok.
Átmentünk a zeneszobába és leültünk a gyönyörű zongorához. Még mindig a Claire de Lune kottája volt elől. Rátettem a kezem a billentyűkre, ő meg rátette a kezét az enyémre és úgy játszottunk, ahogy legelőször. Szinte már nem is figyeltem a zenére, csak Edwardra.
A dal végén levettem a kezemet a zongoráról, de ő összekulcsolta azt az övével. Az egész helyzet megnyugvással töltött el.
- A múltkor, amikor itt ültünk és én megcsókoltalak… Miért ugrottál fel? – kíváncsi voltam, hogy én voltam-e benne a hibás.
- Meghallottam Isaac gondolatait, amik kizökkentettek és eszembe jutatták, hogy ha elragadtatom magam, akár meg is ölhetlek teljesen véletlenül.
- Isaac itt volt a közelben? Ugye, most nincs? – kérdeztem rémülten.
- Most nincs, nyugi. A ház melletti erdőből figyelt szinte minden nap. A gondolataitól csoda, hogy nem őrültem meg – csóválta a fejét.
- Mert?
- Egyfolytában arra gondolt, hogyan ölne meg. Persze egy kicsit elbízta magát: nem számolt a gondolatolvasással, de még azzal sem, hogy védekezni fogok.
- Hogy képes valaki – még ha vámpír is az illető– arra gondolni, hogyan fog meggyilkolni valakit? Ez teljesen abnormális.
- Nem csak erre gondolt. Azt is lejátszotta párszor, hogy milyen volt, amikor a mentora megölte Carlisle-t.
Miért voltam olyan hülye, hogy egyáltalán elkezdtem ezt a beszélgetést? Most teljesen elszomorítottam. Szétszedtem összekulcsolt kezeinket és átöleltem Edwardot. Rövid habozás után visszaölelt, majd pár perc múlva elengedett. Kezei arcomat simogatták és azt vettem észre, hogy egyre csökken a távolság kettőnk között. Ajkai néhány centire voltak az enyémektől és…
… és ekkor benyitott Esme.
- Láttam őket, erre tartanak! Jaj, Edward, meg akarnak ölni téged és Bellát is! – sikította Esme angyali hangon.
- Ugye nem vettek észre? – ugrott fel Edward.
- Azt mondtam, hogy egy nomád vámpír vagyok, aki vadászokat és horgászokat öl. Szerencsére előtte ittam, ezért nem érezték meg a szagodat, csak a vér illatát. A hajamat pedig a szemembe söpörtem, így nem láthatták, hogy azok nem pirosak – belegondolni is rossz volt abba, hogy ennek a csodálatos, törékeny nőnek bántódása essen. – Azt mondták, ők is megkeresik azokat a vadászokat, akikből ettem. Edward, el kell tűnnötök!
- Hova menjünk? Bella nem lenne biztonságban velem sehol.
- La Push? – vetettem fel. Már jó lenne újra látni a rezervátumbelieket.
- Jó, elviszlek oda. Siessünk! – felkapott és kirohant velem a garázsba.
A háznak ebben a részében még nem jártam. Óriási volt, de kellett is a hely a négy kocsinak és a két motornak. Nem nagyon értettem az autókhoz, de a Mercedest, a Ferrarit, a BMW-t és a Volvot megismertem. A Ferrari tűzpiros, a BMW sárga volt; mindkettő lenyitható tetejű és gyönyörű. A Mercedes fekete volt, a Volvoban pedig már utaztam is.
Nem volt időm tovább nézelődni, mert Edward belökött ezüst színű kocsijába és elindultunk. Természetesen nem az erdőn keresztül mentünk, hanem kerülő úton.
- Edward, biztos, hogy nem jöhetsz be a rezervátumba? – kérdeztem felidézve az egyezséget. Nyugodtabban mentem volna be La Push-ba, mellettem valakivel, aki megvéd, mert nem voltam biztos abban, hogy nem utáltak meg a történtekért.
- A szabály az szabály. Ha betenném oda a lábamat, széttépnének. Egyébként meg rettentő büdösek – fintorodott el, mire én elkezdtem kuncogni, de a torkomban lévő gombóc miatt kicsit érdekesre sikerült ez a reakció – leginkább arra emlékeztetett, mint amikor a horrorfilmekben fojtogatják az áldozatot, a szerencsétlen pedig menekülni próbál.
- Ha tudnák, hogy mi a helyzet, biztos megengednék – nagyon nem akaródzott elhagyni Edwardot, még ha csak egy kis időre is.
Időközben megérkeztünk a határhoz, hála Edward őrült vezetési tempójának. Legnagyobb meglepetésemre a határ másik oldalán Ben és Carl állt – farkas alakban, természetesen. Kérdőn néztem Edwardra.
- Majd megbeszéljük – felelt ki nem mondott kérdésemre.
Mielőtt kinyitottam volna a kocsi ajtaját, odahajolt hozzám és egy pillanatra – bár én abban a pillanatban is úgy éreztem, mintha a föld fölött lebegnék, meg persze reméltem, hogy senki sem ébreszt fel – megcsókolt.
- Szia! – köszöntem el erőtlenül, mire egy mosolyt kaptam válaszul. Mondjuk az is lehet, hogy Carl gondolatára válaszolt, aki még akkor is morgott, amikor mutatta, hogy üljek fel a hátára.
Még megfordulni sem volt időm, hogy egy utolsó pillantást vessek Edwardra, máris az erdőben száguldottunk. A szél süvített, a hajam lobogott, és ha a gyomrom nem állt volna görcsben, sikítva ujjongtam volna.
Pár perc múlva leszálltam Carl hátáról és már a rezervátumban sétáltunk. Teljes biztonsággal kijelenthetem: az itteni emberek megváltoztak. Kedvesek maradtak, de ugyanakkor óvatosak, tartózkodóak, félénkek lettek: messziről mosolyogtak, de nem jöttek közelebb.
Sam és Dave házába mentünk, mint mindig, amikor valamilyen esemény volt. Samantha széles mosollyal tárta ki az ajtót és megölelt.
- Bella! Hiányoztál! Jól vagy? Mindent el kell mesélned. Minden rendben? – hadarta el, miközben leültünk az asztalhoz.
- A mi Bellánk él és virul, és nagyon jól szórakozott a vérszívóval – morogta Carl immáron emberi alakban.
- Carl… - fordultam bocsánatkérően a fiú felé, de ő leintett.
- Nem érdekel, Bella! – megijedtem a hangjától. Még soha nem hallottam így beszélni mással se, de megérdemeltem az utálatát.
Lehajtott fejjel ültem és vártam, hogy a többi farkas is megérkezzen és elfoglalja a helyét. Székek csikorogtak, néhány pohár vágódott az asztalnak, az emberek beszélgettek, köszöntek nekem, mégis olyan cserbenhagyott, megbántott volt a hangulat. Miattam.
Én hülye, hogy képzeltem ezt az egészet? Megismerkedtem egy csomó kedves emberrel, aztán beköltöztem az ellenségükhöz. Most komolyan. Az utóbbi pár hétben annyira megváltoztam, hogy már szinte nem is ismerek magamra. Megérdemelném, hogy száműzzenek La Push-ból. Megérdemelném, hogy elküldjenek, és azt mondják, hogy nem védenek meg. Nem lenne jogom tiltakozni az ellen, hogy Alex, Isaac és a nőstény elé dobjanak.
A hirtelen csönd kizökkentett önostorozó, mazochista gondolataimból és felnéztem egy pillanatra, majd rögtön vissza is hajtottam a fejem, amint megláttam a hét vádló, de kíváncsi szempárt. Hét? Az meg hogy lehet? Samantha, Carl, Ben, Eric, Dave, Adam… Akárhogy is számolom, az csak hat.

Ha elolovastad, írj kommentet. :)

Sziasztok! A kilencedik rész megérkezett! :) Ugyanúgy várom a kommenteket, de nem tudom eldönteni, hogy mennyi legyen a határ, ezért írjatok sok kommentet, mert attól még, hogy nincs határ nem biztos, hogy felrakom szerdán a következő részt. (Annyit elárulok, hogy 10 komment alatt biztos nem rakom fel.) :)

Az erdőben sötét volt és ijesztő csend honolt. Körülöttem álltak a farkasok, Edward és egy nő, akit nem ismertem, de tudtam, hogy nem ellenség – viszont még így is azt éreztem, hogy egyedül vagyok, hogy senki sem véd meg, hogy csak magamra számíthatok. A félelemtől minden fában az ellenséget láttam és minden kis neszre azt hittem, megérkeztek. A mellettem állók különös nyugodtsággal várták a véres küzdelem kezdetét.
A rémülettől, hogy azok, akiket szeretek meghalhatnak, csak még idegesebb lettem. Szinte segélykérően az ismeretlen ellen néztem bele Edward enyémet kereső szemébe. Hirtelen átkarolt és megnyugtató szavakat suttogott a fülembe – legalábbis a hangjából ítélve megnyugtató volt, de a feszültségtől nem tudtam koncentrálni a szavaira. Edward lehajolt és megcsókolt. Abban a pillanatban éreztem, hogy nem lesz semmi baj, hogy ő mindig velem lesz és nem hagy magamra sohasem.

Amikor felébredtem sötét volt – a nap egyetlen sugara sem világította meg a behúzott függönyt -, de már egyáltalán nem voltam fáradt. Sőt, napok – talán hetek – óta nem voltam ennyire kipihent. Kipihentségemet egyetlen furcsa érzés árnyékolta be: úgy éreztem, valaki figyel. Bár az elmúlt napok hatására nem csodálkoztam volna, ha üldözési mániám megnőtt volna, kimásztam az ágyból és felkapcsoltam a villanyt.
A szobát hirtelen betöltötte a fény, én meg ösztönösen behunytam a szememet. Egyetlen dolgot sikerült kivennem a pillanatnyi világosság alatt: egy alakot, aki az ágyam végében ült.
A rettegés elárasztott és még mindig csukott szemmel rántottam ki az ajtót és rohantam el. Illetve csak rohantam volna, ugyanis valaki elkapott és átölelt hátulról.
- Ne félj! – suttogta bele a fülembe Edward észveszejtően édesen, én meg elfelejtettem hogyan kell állni, és ha nem egy félisten karjaiban vagyok, elesek.
Kellett egy fél perc, hogy visszanyerjem az erőmet és megfordultam. Edward karjai még mindig körülöttem voltak.
- Köszönöm, amit értem teszel – mondtam anélkül, hogy a szemébe néznék.
- Szívesen – válaszolta egyszerűen.
- Ha gondot okozok, nyugodtan küldj haza.
- Bella! Ezt már megbeszéltük: maradsz, ameddig kell, és én vigyázok rád! – megemelte az államat az egyik kezével és én belenéztem a szemébe.
Nem tudtam, mit csinálok, nem én irányítottam magam; ösztönösen cselekedtem: lábujjhegyre emelkedtem és megcsókoltam Edwardot lassan, óvatosan. Edward visszacsókolt és pár pillanat múlva szorosabban ölelt át. Beletúrtam a hajába és én is közelebb húztam magamhoz.
Egy idő után éreztem, hogy elfogyott a levegőm és elszakadtam Edward ajkaitól. Mindketten szaporán vettük a levegőt, bár egyikünknek nem is kellett friss oxigén az élethez. Felnéztem a félisten arcára, amin egy féloldalas mosoly ült. Ennek hatására elpirultam és – ha ez még lehetséges volt – még jobban elkezdett verni a szívem.
- Khm… hány órát aludtam? – kérdeztem, mintha egy perccel ezelőtt nem is történt volna semmi. Edward – legnagyobb megkönnyebbülésemre – nem engedett el; még mindig szorosan tartott.
- Huszonhatot. Nem vagy éhes?
- Huszonhatot? – kérdeztem meglepődve. Az meg hogy lehet?
- Igen, annyit. Nagyon ki voltál merülve, amin én nem csodálkoznék. Biztos éhes vagy. Mit kérsz így este tizenegykor?
- Uhh… hát, nem is tudom. Majd körülnézhetek a konyhában?
- Persze, nyugodtan. Vettem neked ruhákat, ott vannak a szekrényben. Remélem, jók lesznek. Nem én választottam őket – és egy mosoly kíséretében eltűnt a földszinten.
Visszamentem a szobába és kinyitottam a ruhásszekrényt. Rengeteg ruha volt benne; bele sem mertem gondolni, mennyibe kerülhetett. Pár perc ámulással megfűszerezett nézelődés után, kiválasztottam egy egyszerű fekete farmert és egy kék fölsőt. Miután elvégeztem szokásos fürdőszobai teendőimet, lementem a konyhába és egy ismeretlen nővel találtam szembe magam, aki mégis ismerős volt.
A nő alacsony volt, karamella színű haja lágyan omlott a vállára, sápadt volt és gyönyörű – látszott rajta, hogy melegszívű. Hirtelen megijedtem – Edward barátnője esetleg felesége lenne? Mondjuk a nő idősebbnek tűnt nála, de ettől még lehet, hogy mégis Edward az idősebb.
- Szia, Bella! – köszönt kedvesen. – Esme vagyok. Azt hiszem, Edward nem mesélt rólam. Legalábbis az arckifejezésedből ítélve – mondta végig mosolyogva.
- Nem, nem mesélt rólad.
- Csináltam neked reggelit. Illetve csináltam neked ételt. A reggeli elég hülyén nézne ki éjfélkor – nevetése könnyed volt, csilingelő és megnyugtató.
Elém tolt egy tálat, amin rántotta volt és egy pohár vizet.
- Remélem, szereted.
- Persze, köszönöm.
Az étel nagyon finom volt, de valószínűleg akkor is ettem volna, ha egy rókát tálalnak fel, amiből előtte ittak. Nem, talán mégsem…
- Egyébként én választottam a ruhákat. A régi ruhádat elégettem, de előtte megnéztem, hogy mekkora a méreted.
- Mért kellett elégetned? – semmi gondom nem volt a ruhákkal, amiket vett, csak kíváncsi voltam, hogy mi lehetett az oka annak, hogy véglegesen meg kellett semmisíteni a régieket.
- Egyrészt, mert nagyon büdös volt. Másrészt, mert kimosni lehetetlenség lenne.
Az evés befejeztével felálltam elmosogatni, de Edward megjelent és kikapta a kezemből, mielőtt hozzákezdhettem volna.
- Ha már megengeded, hogy itt maradjak, hadd segítsek valamiben.
- Viszont, ha azt mondanám, hogy fogságban vagy, akkor nem kell csinálnod semmit – válaszolta egy féloldalas mosoly kíséretében. – Látom, megismerkedtél Esme-vel, aki anyám helyett anyám. Míg aludtál idehívtam, hogy segítsen, amíg itt vagy.
- Nem nagy gond? – kérdeztem őszintén és megkönnyebbülve, hogy nincs semmi közte és Edward között.
- Persze, hogy nem – vajon milyen lehet az arca akkor, amikor nem mosolyog?
- Bella, nekem el kéne mennem vadászni a biztonság kedvéért – mondta Edward. Bele sem mertem gondolni, mit fog enni…
- Oké – mondtam csak azért, hogy eltereljem a figyelmemet a szörnyű képről, amin Edward egy óriási oroszlánnal harcol.
- Addig Esme vigyáz rád – szemforgatásomra egy pillanatnyi csúnya nézést kaptam, ami rögtön átváltott mosolyra. – Legyetek jók! – és már kint is volt az ajtón.
Bementem a nappaliba és bekapcsoltam a tv-t. Semmi érdekes nem ment benne, de azért kitartóan kapcsolgattam egészen addig, amíg eszembe nem jutott valami szívszorító. Carl…
Most mit csináljak? Carl szerelmet vallott nekem én meg Edwarddal csókolóztam. Nem tudtam, mi lelt engem. Eddig nem voltam ilyen. Csak éltem a megszokott mindennapjaimat és próbáltam megakadályozni a bajt. Erre most mit csinálok? Egymás után két különböző pasival – oké, egy vérfarkassal és egy vámpírral – smárolok, magamra haragítok egy másik vámpírt és két farkast, anyámmal már ki tudja mióta nem beszéltem és egy gyakorlatilag idegen vámpír házában lakok – említettem már, hogy megtapasztaltam hogyan csókol? – egy másik idegen vámpírnővel. Rémes vagyok…
Lehajtottam a fejemet és halkan zokogtam. Hirtelen két kezet éreztem a vállamon, amik megnyugtatóan simogattak.
- Mi bánt? – kérdezte Esme.
- Nincs semmi bajom – válaszoltam, mert nem akartam, hogy megtudja, a „fia” és ő is benne vannak a „dologban”.
- Nem kell elmondanod, ha nem akarod. Csak azt mond meg, hogyan tudnék segíteni neked.
- Hogyan lettél vámpír? – kérdeztem igazából a téma váltása érdekében, de tényleg kíváncsi voltam rá.
- Engem is Carlisle változtatott át, ahogyan Edwardot – a hangján éreztem, hogy Carlisle nagyon hiányzik neki. – Carlisle és Edward utazgatott és próbáltak vámpírokat keresni, hátha rá tudják őket venni, hogy ne öljék meg az embereket. Nem emlékszem, hogy pontosan hogyan történt, csak azt tudom, amit Carlisle elmesélt. Egy szikla alatt találtak meg, amiről leestem. Carlisle úgy gondolta, hogy meg kéne mentenie engem, azt mondta, úgy néztem ki, aki nem érdemli meg a halált és átváltoztatott. Három napig tartott az átváltozásom, ami fájdalmas volt és kínzó, de örülök, hogy így történt – mondta mosolyogva, de láttam rajta, hogy nagyon megviselte Carlisle elvesztése, láttam, hogy még mindig szenved.
- Nagyon sajnálom – mondtam óvatosan Carlisle-ra utalva. Esme rám mosolygott, de még mindig nem volt őszinte mosoly, úgyhogy átöleltem. Esme visszaölelt és így ültünk egy darabig egymást vigasztalva.

Sziasztok! Itt van a nyolcadik rész. :) Egyébként is felraktam volna ma, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok ehhez a fejezethez, mert szerintem nagyon jó lett. Legalábbis nekem tetszett. Mondjuk, nem nekem kell tetszenie... :)
Szóval, én tényleg nem szeretnék rosszat, csak jót akarok írni és ebben ti úgy segíthettek, hogy leírjátok, mi tetszett, mi nem. Ezért szeretnék 12 db kommentet! Nem többet, nem kevesebbet! Ja, és ne írjatok más néven kommentet lécci. Ha szerdáig meg lesz a 12 komment, felrakom a 9.-et, ha nem lesznek meg a kommentek addigra, akkor rakom fel, amikor meg lesz a 12! (a sajátomat nem számolom ) :) Köszi!

Valaki erőteljesen megrázott, mire kinyitottam a szememet, de a hirtelen jött fényességtől azonnal be is csuktam. Fokozatosan szoktattam a szememet a világossághoz, míg végül teljesen ki tudtam nyitni.
A földön feküdtem a barlang keskeny nyílása mellett, körülöttünk az erdő nyúlt el. Mellettem egy ismeretlen alak guggolt, majd rájöttem, hogy nem is olyan ismeretlen. A vámpír volt az. Fölültem és megnéztem a többieket. Egy fekete és egy szürkésbarna farkas, közöttük Carl, aki emberi alakjában álldogált, de láttam rajta, hogy feszeng, amiért nem változhat át.
Miután felmértem a terepet és megállapítottam, hogy fogalmam sincs, hol vagyunk, észrevettem, hogy a fejem iszonyatosan fáj. Ma már másodjára ájultam el. Remek. Nem állítom, hogy ez nem esett meg velem gyakran eddig is, de kétszer egy nap?
- És most elmondasz mindent róla! – követelte a vámpír iszonyatosan mérges hangon. Egy kis időbe telt, mire rájöttem, kire gondol.
- De én nem ismerem – mondtam halkan, de meg is bántam, amikor a tenyere az arcomon csattant. Hangosan felszisszentem.
- Ne bántsd! – kiáltotta Carl, de ennek következményeként a fekete farkas ráugrott, ő meg elvágódott a földön.
Ezután minden olyan gyorsan történt, hogy alig bírtam felfogni. Carl átváltozott farkassá és megpróbálta megharapni a nőstényt. Egy pillanat alatt ő került a nőstény fölé. A szürkés ráugrott Carlra és harapta, ahol érte, de ő mintha észre sem vette volna, beleharapott a nő nyakába, mire az kiugrott alóla és elfutott. A másik farkas utána rohant.
Ezzel egy időben a vámpír megpróbált felemelni, de valami megakadályozta és elrepült a sziklák felé. Támadója, aki valószínűleg egy másik vámpír volt, odaszaladt hozzá és ezután már csak két elmosódott alakot láttam, akik minden valószínűség szerint harcoltak.
Teljesen le voltam sokkolva. Próbáltam felfogni az elmúlt három percet, de hirtelen elfelejtettem, hogyan kell gondolkodni. Valaki odarohant hozzám és felkapott. Ütöttem, rúgtam, haraptam, sikítottam, de nem használt, csak rontott a helyzeten: a fejemet bevertem valamibe és ma már harmadjára elájultam.
Amikor felébredtem, Edward kanapéján feküdtem, ő meg előttem állt a szemében bűntudattal.
A nappalija óriási volt és gyönyörű. Plazma TV, óriási hangszórók, a polcokon dvd-k, könyvek, a falakon festmények és mindenféle díszek. Igaz, hogy már jártam a házban, de akkor még nem tudtam, hogy vámpír; most viszont teljesen más szemmel néztem.
- Bocsánat, hogy belekevertelek – hangján éreztem a lelkiismeret-furdalást.
- Miért mentettél meg? – kérdeztem kíváncsian.
- Mert nem akartam, hogy bajod essen miattam. Én kevertelek bele, nekem kell kimentenem – amint kimondta, teljesen meggyőződtem arról, hogy nem gyilkos.
- Miért kellesz annak a vámpírnak? – mintha meglepődött volna azon, hogy tudok a vámpírokról, de aztán rájött, hogy a farkasok biztos elmondták nekem.
- Mert megöltem azt a vámpírt, aki átváltoztatta.
- Miért ölted meg? – akkor most mégis gyilkos? De végül is az egy vámpír volt és vámpírt ölni nem olyan, mint embert. Vagy de?
- Ennek a vámpírnak, aki rád támadt, a teremtője, Hank megölte Carlisle-t. Carlisle volt az, aki engem változtatott át – hangján érződött a tisztelet, a csodálat Carlisle iránt.
- És ő miért ölte meg Carlisle-t?
- Azért, mert Carlisle nem akarta, hogy a vámpírok embereket öljenek. Azt akarta, hogy minél több vámpír álljon át az állatok fogyasztására. Hank viszont ezt nem akarta, ezért megölte Carlisle-t.
- Ez egy kicsit bonyolult. És a farkasokkal mi van?
- A nőstény is meg akar ölni.
- Miért akar téged mindenki megölni?
- Ő azért, mert a barátja rám támadott én meg megöltem. Puszta önvédelem volt, de ő meg akarja bosszulni. És, tudomásom szerint, senki más nincs, aki meg akarna ölni – az utolsó mondatot nagyon biztosan ejtette ki.
- Nem hiszem, hogy aki meg akar ölni, az idejön és megmondja neked. Lehet, hogy csak kémkedik, és a legváratlanabb pillanatban lecsap. Nem gondoltál még erre?
- Azt hiszem, el kell mondanom valamit. Tartozom neked annyival, hogy tudd a teljes igazságot – a teljes szót nagy nyomatékkal ejtette ki, bár én már kezdtem azon gondolkodni, hogy azt mondom neki, ne árulja el, nem akarom tudni. Az utóbbi pár hétben nagyon sok titkot megtudtam és lehet, hogy azoknak titkoknak kellett volna maradniuk előttem.
- Igen? – a kíváncsiság felülemelkedett rajtam, szinte uralt engem; kénytelen voltam azt mondani, hogy fogja be és tartsa meg magának akármi is a mondanivalója.
- Szóval, egy pár vámpírnak van egy-egy különleges képessége, ajándéka. Olyan képessége, amit ti emberek, még ha a vámpírokban hisztek is, abszolút természetfelettinek tartotok. Van olyan ismerősöm, aki tudja mozgatni a szelet, a vizet; van olyan, aki képes kisebb-nagyobb áramot vezetni a testedbe, de van olyan is, aki azt érzi meg, hogy kinek milyen ajándéka van, néha még akkor, amikor az illető ember. Általában olyan képességet kapsz, ami már emberi létedben is megvolt valamilyen formában. Nekem is jutott egy ilyen: olvasom az emberek, vámpírok, vérfarkasok, egyszóval mindenki gondolatait. – Ijedten néztem rá. Ez azt jelenti, hogy végig tudta mire gondolok? Már épp szólásra nyitottam a számat, de felemelte a kezét, jelezve, hogy még nem fejezte be. – Mindenkiét; téged kivéve. Egyrészt ezért mentem oda hozzád a zeneiskola előtt. Azt hittem, te is valamilyen természetfeletti lény vagy, akiről még nem hallottam.
- Ez durva. De vajon mért nem hallod az én gondolataimat. Nem mintha szeretném…
- Szerintem senki sem szeretné, hogy kiolvassam, mire gondol – megejtett egy apró mosolyt. Természetfeletti szépségű arca még szebb lett tőle. - Egyébként, néha elég zavaró, de már megtanultam „kikapcsolni”.
- Oké, térjünk vissza oda, hogy hogyan mentettél meg? Hogy kerültél oda?
- Végig ott voltam az egyik fán és vártam a legjobb pillanatot. A szél nem fújt, a szagomat nem vitte el sehova, tehát békésen várhattam, hogy végezzek Isaac-kel, a vámpírral, aki pár nap alatt feldühített mindössze a gondolataival – mondta látszólag nyugodtan, de mézszínű szemében a bosszú és a düh kavargott.
- Megölted? Az a harc egy kicsit gyors volt az én szemeimnek.
- Elfutott. Utána mehettem volna, de jobbnak láttam téged idehozni.
- Köszönöm – mondtam egyszerűen.
- Tartoztam ezzel – mondta ismét, bár szerintem ez nem volt igaz.
- És a másik farkas? És mi van Carl-lal? Jézusom! Mi van, ha megsérült?
- Carl jól van. Nincs semmi baja, csak pár apróbb harapás, ami pár óra alatt meggyógyul. A farkasok gyorsan épülnek fel még a legnagyobb csonttörésből is. Visszament a rezervátumba. A másik farkast pedig valószínűleg ismered. Egyszer arra gondolt, hogy beszélgettetek. Alexnek hívják… - mondta félve a reakciómtól. Jogosan.
Felugrottam az ágyról, majdnem elestem a hirtelen mozdulattól, de Edward elkapott.
- Alex?! Az a rohadék… Nem elég, hogy utál még meg is akar ölni – nem voltam biztos abban, hogy tényleg meg akar-e ölni, mivel lehet, hogy ő is csak Edwardot akarja, de mikor felnéztem, Edward nem ellenkezett, hanem nyugtalanul rám nézett. Jézusom, mibe keveredtem?
Volt egy kis igazság abban, hogy Edward azt mondta, ő okozta a bajt, de saját magamnak is sokat „köszönhetek”.
- Most mit csináljak? Nem akarok meghalni! A rezervátumba nem mehetek, haza nem mehetek, itt nem maradhatok…
- Nyugodtan maradj itt – szakított félbe. – Vigyázok rád!
- Kösz, de…
- Semmi de! Maradsz és nem mész ki a házból meghalni. Ennyi.
- Tudod, veled ellentétben, nekem ennem is kell, és ezen kívül van még pár emberi szükségletem is.
- Van konyha étellel, és fürdőszoba is. Úgy kell tennem, mintha ember lennék, ha esetleg meglátogatna egy közületek. Gyere, megmutatom a szobádat!
A lépcsőn felmentünk, majd tulajdonképpen „visszakanyarodtunk” – ugyanis a ház galériás volt - és ott a legelső szoba lett kinevezve az enyémnek. Megmentőmet nem zavarta az emberi tempó, amiben felsétáltunk; végig mosolygott féloldalasan, ami nagyon jól állt neki.
A szoba óriási volt. Egy nagy franciaágy állt a szoba bal oldalán piros ágyneművel, szemben vele egy szekrény tv-vel. Az ágy két szélén egy-egy éjjeliszekrény foglalt helyet. A tv bal oldalán egy ruhásszekrény állt, ami gondolom üres volt, jobb oldalán egy alacsonyabb polcos szerkény, amin könyvek voltak, tetején pedig díszek. Az ajtóval szemben egy erkély volt.
Elindultam felé, de Edward megelőzött és behúzta a sötétítő függönyöket, bár kint már sötét volt. Mondjuk, a vámpírok elvileg látnak a sötétben is…
- Ne menj ki, ne nézz ki rajta és ne menj a közelébe, ha nincs elhúzva a függöny. Oké?
- Persze, persze. Bocsánat.
- Semmi baj – vonásai meglágyultak. – A fürdőszobába innen is be lehet menni – mutatott egy ajtóra az ágy mellett, amit én eddig észre sem vettem. – Jó éjszakát!
Amint kimondta, ki is ment. Vajon mennyi ideig voltam eszméletlen?
Átmentem a fürdőszobába és egy zavart mosollyal nyugtáztam, hogy a törülköző mellett egy gyönyörű hófehér hálóing és fehérnemű foglalt helyet. Miután elvégeztem emberi teendőimet és felvettem a ruhákat – meg kell jegyeznem, pont jó volt a méret; nem is akartam belegondolni hogyan csinálta –, megnéztem magam a tükörben. Fürdés közben már megállapítottam, hogy tele vagyok sebekkel és a víz nagyon csíp, ráadásul a hajamat is csak nehezen tudtam megmosni hála a homoknak és a vérnek, amitől csomókban állt, de amikor belenéztem a tükörbe, azt hittem nem is engem mutat. Az arcom tele volt karcolásokkal, horzsolásokkal, kisebb-nagyobb sebekkel: kis túlzással a felismerhetetlenségig el voltam látva sérülésekkel.
Miután megnyugtattam magamat, hogy ez nem fog örökké tartani, visszamentem a szobámba és befeküdtem a puha ágyba.
Mi lehet Carl-lal? Mit csinálhat Alex, a nőstény és a vámpír? Mi lesz most? Meghalok? Vagy elmennek és békén hagynak? Mi történhetett a rezervátumban, miután eltűntem? Vajon Carl visszajutott? A többiek keresni fognak?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések százai cikáztak a fejemben, de egy olyan sem volt, amit meg tudtam volna válaszolni. A tudatlanság nagyon idegesítő. Persze ha azt nem tudnám, hogy léteznek vámpírok és vérfarkasok, akkor sokkal könnyebb lenne élni az életemet. Ezen már nem tudok változtatni. A kérdések újra végigfutottak az agyamon, de válaszok híján megpróbáltam nem gondolni semmire és hagytam, hogy a gondtalan, nyugodt álmok magukkal ragadjanak a béke birodalmába

Sziasztok! Mivel több mint hét kommentet kaptam az előző fejezethez, rendesen ma rakom fel a következőt. Ezúton is köszönöm szépen mindenkinek, aki írt kommentet és most se felejtsétek el írni őket. 10 kommentet szeretnék! A múltkor több is sikerült és most is menni fog! :)

Egyébként, gonodolom észrevettétek, hogy a cím megváltozott. MoOa írta ezt a címet ötletként és nekem nagyon tetszett, úgyhogy átírtam. Remélem nektek is tetszik. :D Köszi, MoOa! =)

Sziasztok! Oké, felteszem a hatodik részt, mivel végül sikerült hat kommentet kiszednem belőletek. :D Viszont most kérek szépen 7 darab kommentet. Lécci. Akkor és csak akkor lesz jövőhét szerdán hetedik rész, ha lesz hét komment. Köszönööm. :) És akkor jöjjön a következő rész...

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte.
2. A logót ki kell tennem a blogomba.
3. Be kell linkelnem azt, akitõl kaptam.
4. Írni kell magamról 7 dolgot.
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak.
6. Be kell linkelnem õket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.

Köszönöm szépen, Arielle ( http://www.arielle-fic.blogspot.com/ ), Tyta ( http://grippingstory.blogspot.com/ ), Mooa ( http://daphnereynolds-mooa.blogspot.com/ , http://mooa-lifezone.blogspot.com/ ) és Hencii ( http://henciifoblog.blogspot.com/ )!

7 dolog magamról:
1. Megszállott twilight-fan vagyok(ha ez eddig nem derült volna ki :))
2. Imádok zenét hallgatni, gitározni, filmeket nézni.
3. Nagyon sajnálom, hogy az írásra nincs elég időm. :(
4. Nagyon örülök minden egyes kommentnek. :D
5. Imádom Stephenie Meyert.
6. Mindennél jobban utálom a kémiát. :/ :@
7. Rájöttem, hogy nem is olyan könnyű magamról írni pár dolgot. :)

És íme a 7 blog:
Mooa blogja: http://daphnereynolds-mooa.blogspot.com/
Bella blogja: http://www.bellablogja.blogspot.com/
Deszy blogja: http://www.deszy-frommypen.blogspot.com/
Vampire Nori blogja: http://nessieandjake-sunshine.blogspot.com/
Diana blogja: http://vegtelenvalasztas.blogspot.com/
Mitchie blogja: http://vampirmesek.blogspot.com/
Le Dia's Bronntanas blogja: http://dorothea-story.blogspot.com/

még egyszer köszönöm, Arielle, Tyta, Mooa és Hencii. :)

Sziasztok! :) Mégis felrakom időben az ötödik fejezetet, viszont ha nem írtok kommentet, nem garantálom, hogy időben érkezik a következő. :/ De most csak jó olvasást! :)

Carl…
Kitéptem magam Eric öleléséből, majd csodálkozó arcát magam mögött hagyva futottam Carl után. Magam sem értettem, hogy miért olyan fontos, de éreztem, hogy beszélnem kell vele.
- Carl! – kiáltottam utána, de nem fordult meg, hanem elkezdett futni az erdő felé. Tudom, hogy meghallotta, hiszen vérfarkas. – Várj… meg… - próbáltam kiáltani, de mivel nem voltam túl jó kondiban, már csak nyögni tudtam.
Eltűnt a fák között valószínűleg farkas alakban. Semmi értelme nem volt utána menni, hiszen már messze járhatott; esélyem sem volt utolérni.
Nem mertem visszamenni Erichez, mert fogalmam sem volt, hogyan magyaráznám meg neki. Másfelől pedig, megtörtem a pillanatot. Ha most visszamennék száz százalék, hogy Eric nem ölelne meg és nem kezdene el megint sírni. Valószínűleg egy csípős megjegyzéssel elüldözne.
Visszamentem ideiglenes lakhelyemre. Szerencsére nem volt ott senki, úgyhogy felmentem a szobámba, elővettem az Üvöltő szeleket és elkezdtem olvasni. Egészen kicsi korom óta imádtam ezt a könyvet. Mindig is oda voltam a klasszikusokért – zenében és könyvben is. A kötet lapjai már egészen megsárgultak és gyűröttek is voltak. Néhány oldalt már csak szálak fűztek össze a könyvvel, de én nem voltam hajlandó újat venni. Ennek a könyvnek múltja van, és nekem ez kell.
Nem nagyon tudtam odafigyelni a történetre, mert a gondolataim akaratlanul is elkalandoztak egy bizonyos személy felé, aki valahol az erdőben futkározott farkasként. Vajon mire gondolt, amikor meglátott Eric-kel? Oké, kicsit félreérthető helyzet volt, na, de én meg Eric? Lehetetlen, és tudom, hogy ezt Carl is tudja. Nemegyszer beszéltünk arról, hogy Eric mennyire utálatos.
A másik gondolat, amit nem tudtam kiverni a fejemből, hogy hogy nem vettem észre azt, hogy Carl ennyire szeret…

Éreztem, hogy a vámpír közeledik felém, de nem mertem kinyitni a szememet. Nem is lett volna sok értelme, mivel egy sötét helyen voltunk, talán valahol a föld alatt. Csak egy kis fénysugár szűrődött be a kövek között, tehát nem lehettünk túl mélyen. Amikor idehozott, próbáltam körülnézni, de túl gyors volt ahhoz, hogy sok mindent felfogjak.
Próbáltam arra gondolni, hogy merre lehet a kiút és nem arra, hogy pár perc múlva halott leszek. De minek töröm én itt magam? Hiszen úgy sem tudok elfutni… A legegyszerűbb az lenne, ha egyszerűen odatartanám a nyakam neki, hadd szívja a véremet. Talán még el is menne, mert az úgy már nem izgalmas, ha az áldozat feláldozza önmagát.
Kinyitottam a szemem; nem kellett volna. A sötétvörös, már-már fekete szempár szinte világított, miközben éhesen rám meredt. És akkor lecsapott rám…

Egy ajtó nyitódására ébredtem. Valószínűleg, Samantha jött haza. Álmosan körülnéztem. A földön feküdtem, a könyvem mellettem, elszakadva. Fölálltam és ásítottam egyet, majd lementem a földszintre.
- Szia! Hol voltál? – kérdeztem Sam-et, mint egy kisgyerek, aki örül annak, hogy az anyja hazaért és azt várja, hogy vajon mit hozott neki.
- Hello! Elmentem bevásárolni, mert a fiúk kifosztották a hűtőt – mondta mosolyogva. Kinéztem a még mindig nyitott ajtón és megláttam, hogy a kocsija tele van szatyrokkal.
- Segítek kipakolni – mondtam, és már hoztam is be a csomagokat. Ketten elég gyorsan kipakoltuk az autót, utána pedig nekiálltunk főzni. Sam és a fiúk is rájöttek, hogy jól főzök, ezért mostanában sokat segítettem az ételek elkészítésében.
- Nem láttad Carlt? – kérdeztem, miközben arra vártunk, hogy elkészüljön a sült csirke, mindenki nagy kedvence.
- Nem. Miért?
- Befutott az erdőbe – nem nagyon akartam elmondani neki, hogy mi történt a parton, mert féltem, hogy ezzel lerontom Eric imidzsét és – bár valószínűleg most se szeret sokkal jobban, mint amikor idejöttem -, jobbnak láttam nem szólni róla semmit. Valószínűleg Sam is tudta, hogy van valami, amit nem akarok elmondani neki, mert válasz helyett, inkább kivette a csirkét, ami időközben elkészült.
Szinte pont akkor léptek be a farkasok az ajtón, amikor az utolsó ételt is kivettük a sütőből. Mindenki kedvesen köszönt, kivéve Ericet, aki csak biccentett egyet. Éreztem, hogy ez lesz, meg sem lepődtem rajta. Vártam, hogy Carl is jön, de tévedtem.
- Bella! Nem jössz enni? – kérdezte Ben, mire leültem Sam mellé és elkezdtem enni egy sült csirkét. – Hol van Carl? Nem tudod, Bella?
- Nem. Fogalmam sincs.
- Biztos, hogy nem veled volt? – kérdezte Alex gyanakvóan. Ő volt az egyetlen, akivel még egyszer sem beszéltem. Nem úgy nézett ki, mint aki örül annak, hogy itt vagyok, de ő legalább nem tette ezt szóvá úgy, mint Eric – ő inkább messziről elkerült.
- Biztos – mondtam kicsit erőteljesebben, mint akartam, egy szúrós pillantás kíséretében.
- Nyugi, kislány, nyugi – mondta Alex hátrálva. Tőlem ijedt meg?
- Carl nincs itt. Ha ettem, megkeresem. Pont – mondta Ben, aki úgy nézett ki, hogy nagyon unta Alex ellenségeskedését. Ki tudja, hányszor kibeszéltek már engem a hátam mögött?
- Mi van, ha messzire elment? – kérdeztem őszintén aggódva Carl-ért.
- Meg tudom találni – tudtam, hogy Ben komolyan gondolta, de azért kíváncsi voltam.
- Hogyan?
- Van még egy farkasos dolog, amiről eddig azt hiszem nem tudtál – kíváncsian néztem rá, úgyhogy folytatta. – Farkas alakban tudunk olvasni egymás gondolataiban.
- Hogy mi? – ez nekem már tényleg túl sok volt. Azt még nagyjából el tudtam fogadni, hogy vannak vámpírok, akik vért isznak és vérfarkasok, akik megölik őket, de az már durva volt, hogy mindeközben olvasnak egymás gondolataiban.
- Igen, de csak farkas alakban. Emberként nem.
- De… ez… lehetetlen – mondtam dadogva.
- Kislány! Pár napja még azt sem tudtad, hogy léteznek vámpírok és vérfarkasok. Ezek után ez már semmiség – mondta Alex.
- Te mikor tudtad meg? Mit csináltál, amikor megtudtad? Átváltoztál farkassá és meg sem lepődve futottál egy kört?
- Hát… nem emlékszem – úgy láttam, sikerült elbizonytalanítanom.
- Én… igen – mondta nevetéstől fuldokolva Eric, majd mikor újra levegőhöz jutott, folytatta. – Azt mondta, hogy ez lehetetlen és biztosan csak álmodik. Aztán átváltozott és ijedten állapította meg, hogy látja azt, amit a többiek látnak farkasszemmel. Utána megpróbált futni, de a lábai összegabalyodtak és elesett.
Mindenki elkezdett nevetni és nekem sem sikerült visszafognom magam teljesen – mosolyogva ránéztem Alexre, aki lehajtott fejjel ült. Olyan másnak tűnt így – védtelennek, magányosnak, sértettnek. Kicsit sajnáltam, de rájöttem, hogy nem kéne. Ő biztosan nem sajnálna engem, inkább kiröhögne.
Halkan folytattuk az ebédet, senki nem szólt egy szót sem, mindenki a tányérjába bámulva evett.
- Megkeresem Carlt. Alex, siess! – mondta Ben, miután kivitte üres tányérját a konyhába, majd kiment az ajtón. Alex és a többiek is mentek utána, amint befejezték az evést, és ott maradtunk ketten Sammel.
- Sajnálom, hogy sok bajt okozok. Nem direkt van, ha akarod elmehetek – mondtam neki, miközben mosogattunk.
- Nem mész sehová, és ne kérj bocsánatot Alex bunkósága miatt. Mindig ilyen mindenkivel.
- Miért?
- Nem akart farkas lenni, de nem akar újra ember sem lenni, és rajtunk vezeti le a dühét. Bonyolult, szerintem még ő maga sem érti, csak büszkeségből csinálja.
- Miért nem akar újra ember lenni? – kérdeztem kíváncsian, habár tudtam, hogy semmi közöm hozzá.
- Mert ő a leggyorsabb és szorult belé annyi ész, hogy elismerje: szükség van rá.
- Nem nézném ki belőle, hogy ő a leggyorsabb – Sam egyetértően bólogatott. - És azt is sajnálom, hogy Carl eltűnt. Azt hiszem, miattam van.
- Carl egyébként is elég szeszélyes, de visszajön – mondta Sam és tudtam, hogy ebben biztos.
- Remélem… - szinte pont abban a pillanatban, amikor kimondtam, hallatszott kintről morgás és vitatkozás. Sammel kirohantunk és tudtuk, hogy ebből még nagy baj lehet…

Ha elolvastad, írj kommentet, kérlek. :)