Sziasztok! Itt van a nyolcadik rész. :) Egyébként is felraktam volna ma, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok ehhez a fejezethez, mert szerintem nagyon jó lett. Legalábbis nekem tetszett. Mondjuk, nem nekem kell tetszenie... :)
Szóval, én tényleg nem szeretnék rosszat, csak jót akarok írni és ebben ti úgy segíthettek, hogy leírjátok, mi tetszett, mi nem. Ezért szeretnék 12 db kommentet! Nem többet, nem kevesebbet! Ja, és ne írjatok más néven kommentet lécci. Ha szerdáig meg lesz a 12 komment, felrakom a 9.-et, ha nem lesznek meg a kommentek addigra, akkor rakom fel, amikor meg lesz a 12! (a sajátomat nem számolom ) :) Köszi!

Valaki erőteljesen megrázott, mire kinyitottam a szememet, de a hirtelen jött fényességtől azonnal be is csuktam. Fokozatosan szoktattam a szememet a világossághoz, míg végül teljesen ki tudtam nyitni.
A földön feküdtem a barlang keskeny nyílása mellett, körülöttünk az erdő nyúlt el. Mellettem egy ismeretlen alak guggolt, majd rájöttem, hogy nem is olyan ismeretlen. A vámpír volt az. Fölültem és megnéztem a többieket. Egy fekete és egy szürkésbarna farkas, közöttük Carl, aki emberi alakjában álldogált, de láttam rajta, hogy feszeng, amiért nem változhat át.
Miután felmértem a terepet és megállapítottam, hogy fogalmam sincs, hol vagyunk, észrevettem, hogy a fejem iszonyatosan fáj. Ma már másodjára ájultam el. Remek. Nem állítom, hogy ez nem esett meg velem gyakran eddig is, de kétszer egy nap?
- És most elmondasz mindent róla! – követelte a vámpír iszonyatosan mérges hangon. Egy kis időbe telt, mire rájöttem, kire gondol.
- De én nem ismerem – mondtam halkan, de meg is bántam, amikor a tenyere az arcomon csattant. Hangosan felszisszentem.
- Ne bántsd! – kiáltotta Carl, de ennek következményeként a fekete farkas ráugrott, ő meg elvágódott a földön.
Ezután minden olyan gyorsan történt, hogy alig bírtam felfogni. Carl átváltozott farkassá és megpróbálta megharapni a nőstényt. Egy pillanat alatt ő került a nőstény fölé. A szürkés ráugrott Carlra és harapta, ahol érte, de ő mintha észre sem vette volna, beleharapott a nő nyakába, mire az kiugrott alóla és elfutott. A másik farkas utána rohant.
Ezzel egy időben a vámpír megpróbált felemelni, de valami megakadályozta és elrepült a sziklák felé. Támadója, aki valószínűleg egy másik vámpír volt, odaszaladt hozzá és ezután már csak két elmosódott alakot láttam, akik minden valószínűség szerint harcoltak.
Teljesen le voltam sokkolva. Próbáltam felfogni az elmúlt három percet, de hirtelen elfelejtettem, hogyan kell gondolkodni. Valaki odarohant hozzám és felkapott. Ütöttem, rúgtam, haraptam, sikítottam, de nem használt, csak rontott a helyzeten: a fejemet bevertem valamibe és ma már harmadjára elájultam.
Amikor felébredtem, Edward kanapéján feküdtem, ő meg előttem állt a szemében bűntudattal.
A nappalija óriási volt és gyönyörű. Plazma TV, óriási hangszórók, a polcokon dvd-k, könyvek, a falakon festmények és mindenféle díszek. Igaz, hogy már jártam a házban, de akkor még nem tudtam, hogy vámpír; most viszont teljesen más szemmel néztem.
- Bocsánat, hogy belekevertelek – hangján éreztem a lelkiismeret-furdalást.
- Miért mentettél meg? – kérdeztem kíváncsian.
- Mert nem akartam, hogy bajod essen miattam. Én kevertelek bele, nekem kell kimentenem – amint kimondta, teljesen meggyőződtem arról, hogy nem gyilkos.
- Miért kellesz annak a vámpírnak? – mintha meglepődött volna azon, hogy tudok a vámpírokról, de aztán rájött, hogy a farkasok biztos elmondták nekem.
- Mert megöltem azt a vámpírt, aki átváltoztatta.
- Miért ölted meg? – akkor most mégis gyilkos? De végül is az egy vámpír volt és vámpírt ölni nem olyan, mint embert. Vagy de?
- Ennek a vámpírnak, aki rád támadt, a teremtője, Hank megölte Carlisle-t. Carlisle volt az, aki engem változtatott át – hangján érződött a tisztelet, a csodálat Carlisle iránt.
- És ő miért ölte meg Carlisle-t?
- Azért, mert Carlisle nem akarta, hogy a vámpírok embereket öljenek. Azt akarta, hogy minél több vámpír álljon át az állatok fogyasztására. Hank viszont ezt nem akarta, ezért megölte Carlisle-t.
- Ez egy kicsit bonyolult. És a farkasokkal mi van?
- A nőstény is meg akar ölni.
- Miért akar téged mindenki megölni?
- Ő azért, mert a barátja rám támadott én meg megöltem. Puszta önvédelem volt, de ő meg akarja bosszulni. És, tudomásom szerint, senki más nincs, aki meg akarna ölni – az utolsó mondatot nagyon biztosan ejtette ki.
- Nem hiszem, hogy aki meg akar ölni, az idejön és megmondja neked. Lehet, hogy csak kémkedik, és a legváratlanabb pillanatban lecsap. Nem gondoltál még erre?
- Azt hiszem, el kell mondanom valamit. Tartozom neked annyival, hogy tudd a teljes igazságot – a teljes szót nagy nyomatékkal ejtette ki, bár én már kezdtem azon gondolkodni, hogy azt mondom neki, ne árulja el, nem akarom tudni. Az utóbbi pár hétben nagyon sok titkot megtudtam és lehet, hogy azoknak titkoknak kellett volna maradniuk előttem.
- Igen? – a kíváncsiság felülemelkedett rajtam, szinte uralt engem; kénytelen voltam azt mondani, hogy fogja be és tartsa meg magának akármi is a mondanivalója.
- Szóval, egy pár vámpírnak van egy-egy különleges képessége, ajándéka. Olyan képessége, amit ti emberek, még ha a vámpírokban hisztek is, abszolút természetfelettinek tartotok. Van olyan ismerősöm, aki tudja mozgatni a szelet, a vizet; van olyan, aki képes kisebb-nagyobb áramot vezetni a testedbe, de van olyan is, aki azt érzi meg, hogy kinek milyen ajándéka van, néha még akkor, amikor az illető ember. Általában olyan képességet kapsz, ami már emberi létedben is megvolt valamilyen formában. Nekem is jutott egy ilyen: olvasom az emberek, vámpírok, vérfarkasok, egyszóval mindenki gondolatait. – Ijedten néztem rá. Ez azt jelenti, hogy végig tudta mire gondolok? Már épp szólásra nyitottam a számat, de felemelte a kezét, jelezve, hogy még nem fejezte be. – Mindenkiét; téged kivéve. Egyrészt ezért mentem oda hozzád a zeneiskola előtt. Azt hittem, te is valamilyen természetfeletti lény vagy, akiről még nem hallottam.
- Ez durva. De vajon mért nem hallod az én gondolataimat. Nem mintha szeretném…
- Szerintem senki sem szeretné, hogy kiolvassam, mire gondol – megejtett egy apró mosolyt. Természetfeletti szépségű arca még szebb lett tőle. - Egyébként, néha elég zavaró, de már megtanultam „kikapcsolni”.
- Oké, térjünk vissza oda, hogy hogyan mentettél meg? Hogy kerültél oda?
- Végig ott voltam az egyik fán és vártam a legjobb pillanatot. A szél nem fújt, a szagomat nem vitte el sehova, tehát békésen várhattam, hogy végezzek Isaac-kel, a vámpírral, aki pár nap alatt feldühített mindössze a gondolataival – mondta látszólag nyugodtan, de mézszínű szemében a bosszú és a düh kavargott.
- Megölted? Az a harc egy kicsit gyors volt az én szemeimnek.
- Elfutott. Utána mehettem volna, de jobbnak láttam téged idehozni.
- Köszönöm – mondtam egyszerűen.
- Tartoztam ezzel – mondta ismét, bár szerintem ez nem volt igaz.
- És a másik farkas? És mi van Carl-lal? Jézusom! Mi van, ha megsérült?
- Carl jól van. Nincs semmi baja, csak pár apróbb harapás, ami pár óra alatt meggyógyul. A farkasok gyorsan épülnek fel még a legnagyobb csonttörésből is. Visszament a rezervátumba. A másik farkast pedig valószínűleg ismered. Egyszer arra gondolt, hogy beszélgettetek. Alexnek hívják… - mondta félve a reakciómtól. Jogosan.
Felugrottam az ágyról, majdnem elestem a hirtelen mozdulattól, de Edward elkapott.
- Alex?! Az a rohadék… Nem elég, hogy utál még meg is akar ölni – nem voltam biztos abban, hogy tényleg meg akar-e ölni, mivel lehet, hogy ő is csak Edwardot akarja, de mikor felnéztem, Edward nem ellenkezett, hanem nyugtalanul rám nézett. Jézusom, mibe keveredtem?
Volt egy kis igazság abban, hogy Edward azt mondta, ő okozta a bajt, de saját magamnak is sokat „köszönhetek”.
- Most mit csináljak? Nem akarok meghalni! A rezervátumba nem mehetek, haza nem mehetek, itt nem maradhatok…
- Nyugodtan maradj itt – szakított félbe. – Vigyázok rád!
- Kösz, de…
- Semmi de! Maradsz és nem mész ki a házból meghalni. Ennyi.
- Tudod, veled ellentétben, nekem ennem is kell, és ezen kívül van még pár emberi szükségletem is.
- Van konyha étellel, és fürdőszoba is. Úgy kell tennem, mintha ember lennék, ha esetleg meglátogatna egy közületek. Gyere, megmutatom a szobádat!
A lépcsőn felmentünk, majd tulajdonképpen „visszakanyarodtunk” – ugyanis a ház galériás volt - és ott a legelső szoba lett kinevezve az enyémnek. Megmentőmet nem zavarta az emberi tempó, amiben felsétáltunk; végig mosolygott féloldalasan, ami nagyon jól állt neki.
A szoba óriási volt. Egy nagy franciaágy állt a szoba bal oldalán piros ágyneművel, szemben vele egy szekrény tv-vel. Az ágy két szélén egy-egy éjjeliszekrény foglalt helyet. A tv bal oldalán egy ruhásszekrény állt, ami gondolom üres volt, jobb oldalán egy alacsonyabb polcos szerkény, amin könyvek voltak, tetején pedig díszek. Az ajtóval szemben egy erkély volt.
Elindultam felé, de Edward megelőzött és behúzta a sötétítő függönyöket, bár kint már sötét volt. Mondjuk, a vámpírok elvileg látnak a sötétben is…
- Ne menj ki, ne nézz ki rajta és ne menj a közelébe, ha nincs elhúzva a függöny. Oké?
- Persze, persze. Bocsánat.
- Semmi baj – vonásai meglágyultak. – A fürdőszobába innen is be lehet menni – mutatott egy ajtóra az ágy mellett, amit én eddig észre sem vettem. – Jó éjszakát!
Amint kimondta, ki is ment. Vajon mennyi ideig voltam eszméletlen?
Átmentem a fürdőszobába és egy zavart mosollyal nyugtáztam, hogy a törülköző mellett egy gyönyörű hófehér hálóing és fehérnemű foglalt helyet. Miután elvégeztem emberi teendőimet és felvettem a ruhákat – meg kell jegyeznem, pont jó volt a méret; nem is akartam belegondolni hogyan csinálta –, megnéztem magam a tükörben. Fürdés közben már megállapítottam, hogy tele vagyok sebekkel és a víz nagyon csíp, ráadásul a hajamat is csak nehezen tudtam megmosni hála a homoknak és a vérnek, amitől csomókban állt, de amikor belenéztem a tükörbe, azt hittem nem is engem mutat. Az arcom tele volt karcolásokkal, horzsolásokkal, kisebb-nagyobb sebekkel: kis túlzással a felismerhetetlenségig el voltam látva sérülésekkel.
Miután megnyugtattam magamat, hogy ez nem fog örökké tartani, visszamentem a szobámba és befeküdtem a puha ágyba.
Mi lehet Carl-lal? Mit csinálhat Alex, a nőstény és a vámpír? Mi lesz most? Meghalok? Vagy elmennek és békén hagynak? Mi történhetett a rezervátumban, miután eltűntem? Vajon Carl visszajutott? A többiek keresni fognak?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések százai cikáztak a fejemben, de egy olyan sem volt, amit meg tudtam volna válaszolni. A tudatlanság nagyon idegesítő. Persze ha azt nem tudnám, hogy léteznek vámpírok és vérfarkasok, akkor sokkal könnyebb lenne élni az életemet. Ezen már nem tudok változtatni. A kérdések újra végigfutottak az agyamon, de válaszok híján megpróbáltam nem gondolni semmire és hagytam, hogy a gondtalan, nyugodt álmok magukkal ragadjanak a béke birodalmába