Egy vámpír közeledett felém, igen, itt, La Pushban. Nem haladt gyorsan; mintha nagyon koncentrált volna valamire, de nem tudtam, hogy mire. Furcsa volt körülötte a levegő, mintha szikrázott volna. Még annak idején, Carl mondta, hogy a vámpírok csillognak a napfényben. Mivel még soha nem láttam ilyet, először arra gondoltam, hogy ilyen, amikor a nap megvilágítja a bőrüket, de egyrészt nem sütött a nap, másrészt pedig a farkasok – ugyanis Benék időközben átváltoztak állati alakjukba – nem tudtak a közelébe menni, csak a szikrái széléig. Vajon miért?
Nem volt időm filozofálni ezen a kérdésen, mert a vámpír megállt előttem úgy egy méterre, a szikrái centikre voltak tőlem. Felnéztem rá. Aztán még feljebb, mivel hihetetlenül magas volt. Félhosszú fekete haja volt, szeme pedig vörösen izzott, ruhája szakadt volt és friss vértől piroslott, a bőre hófehér volt a vonásai tökéletesek, mintha számítógéppel készítették volna. Az összhatás mégis ijesztő volt.
- Ismered azt a vámpírt, aki arra lakik? – kérdezte mély, fenyegető hangon és közben Edward háza felé mutatott. A farkasok még mindig a közelébe próbáltak férkőzni, de a szikrák nem hagyták őket.
- Iii… igen – nyögtem ki nagy nehezen, félelemtől kitágult szemekkel. Ha most megtámad, senki sem tud engem megvédeni „hála” a szikráinak. Teljesen meg voltam rémülve, az ösztöneim azt súgták, meneküljek, rohanjak, de az eszem tudta, hogy ezzel csak rontanék a helyzeten. Fájdalmas, lassú kínhalálom lett volna.
- Mondj el mindent, amit róla tudsz róla! – követelte türelmetlenül. Akaratlanul is végig néztem öltözékén és megborzongtam.
- Én… nem… nem ismerem nagyon – nehéz úgy beszélni, hogy a hangod remeg a félelemtől és a helyzetemet az se könnyítette meg, hogy felfelé kellett néznem, így egy oktávval magasabb hangon beszéltem. Akár egy horrorfilmbe is elmehettem volna ezzel a kísérteties hanggal.
- Biztos vagy benne? – közelebb jött és erős kezét a nyakamra helyezte, de túlságosan is meg volt lepődve, ahhoz, hogy megszorítsa. – Mi vagy te? – kérdezte tágra nyílt szemekkel. Nem értettem ez miért kérdés. Mi lehetnék, ha nem ember? Aztán észrevettem a problémáját: a felém álló szikrái nem löktek hátra, egyszerűen lepattantak rólam.
A farkasok is meglepődve nézték a fejleményeket, arcukon zavarodottságot is láttam, de nem állítom, hogy jól tudom olvasni az állatok arckifejezéseit.
- Mi vagy te? – kérdezte újra, miközben egyik szemöldökét felemelte és arcomat fürkészte.
- Ember – válaszoltam hirtelen kiesve ámulatomból.
- Az nem lehet… Akkor… De… Miért nem? - csak nehezen sikerült összeraknia egy értelmes mondatot, de olyan volt, mintha magához beszélne. Eddig határozottnak tűnt, de mintha most megingott volna az önbizalma.
A szikrái hirtelen megszűntek és odafordult a farkasokhoz. – Békével jöttem. Nem akarok bajt – keze még mindig a nyakamon pihent, így nehéz lehetett elhinni, hogy nem akar gondot okozni. Az egyik farkas elfutott majd pár pillanattal később Ben alakjában jelent meg egy szál rövidgatyában és odaállt mellénk. Ha megtehettem volna, elfordulok, de mivel fogva tartottak, csak elpirulni tudtam. Szerencsére senki sem foglalkozott velem.
- Békével? – kérdezte Ben látogatónk kezét figyelve, mire a vámpír levette azt a nyakamról. Megkönnyebbülten sóhajtottam és a nyakamat dörzsöltem. Meg mertem volna esküdni, hogy teljesen piros lett a fojtogatástól. A farkasok is nyugodtabban álltak, bár az egyik – valószínűleg Alex – eddig se aggódott miattam. Négy farkast számoltam össze; ezek szerint, Carl nem jött vissza. Vajon hol lehet?
- Meg kell ölnöm azt a vámpírt, de titeket nem akarlak bántani – válaszolta őszintén. – Tudom, hogy a lány tud róla egy pár dolgot.
- Nem hiszem, hogy sok mindent. Csak párszor találkoztak – mondta Ben állva a vámpír tekintetét.
- Mondj el mindent róla! – kérte az idegen kicsit kedvesebb hangon, mint az előbb, de még mindig türelmetlenül. Nem tudtam, hogy mire kíváncsi, így csak ezt mondtam:
- Tényleg… nem sok minden, amit tudok róla.
- Muszáj itt kint ácsorognunk? – kérdezte a vámpír, mire Ben az ajtóra mutatott. Vendégünk után bementem Bennel és Sammel a nyomomban. A többiek nem változtak vissza az elővigyázatosság kedvéért, de a házba bejöttek. Leültünk a nagy ebédlő asztalhoz.
- Mit tudsz róla? – kérdezte harmadjára.
- Miért kellenek az információk? – tényleg kíváncsi voltam, de ezen kívül húzni is akartam az időt, mert – habár nem hallottam sok jót Edwardról a rezervátumban – nem akartam csak úgy kiadni mindent róla.
- Megölte a mesteremet, az egyetlen vámpírt, akit ismertem, és akiben megbíztam. Pótolhatatlan.
Magam elé bámultan és vártam, hogy mikor ébredek fel. Nem akartam, hogy ez igaz legyen. Edward egy gyilkos lenne? Engem is meg akart ölni? Nem, az nem lehet, hiszen homokszínű volt a szeme, nem pedig piros. Vagy esetleg most akart visszaállni az emberek fogyasztására?
Tele voltam megválaszolatlan kérdésekkel és tudtam, hogy ezekre nem kapok egyhamar választ. Ráadásul ahhoz, hogy biztos legyek a válaszban el kellett mennem a kérdések feladójához, ahhoz, aki a legbiztosabb választ tudja adni – Edwardhoz. Mondjuk, biztos nem válaszolna, ha meg akarna ölni… De legalább tudnám az igazat. Istenem, teljesen megváltoztam! Tényleg képes lennék meghalni ahhoz, hogy megtudjam az igazságot?
- Bella, tudom, hogy ez egy kicsit hirtelen jött, de neked is jobb, ha válaszolsz. Akkor hamarabb visszaköltözhetsz, és nyugodtan élhetsz természetfeletti nélkül – mondta Ben megnyugtatásképpen. Nem sikerült megnyugtatnia.
- Ezek után úgyse tudom elhitetni magammal, hogy nem léteznek vérfarkasok és vámpírok, meg még ki tudja, mik – ezt teljesen komolyan gondoltam. Persze, nem ez volt a legnagyobb bajom: én nem akartam innen elköltözni. Életemben először úgy éreztem, hogy szeretnek az emberek és ezt képtelen lettem volna magam mögött hagyni.
- De normális életed lehetne. Szerintem jobb lenne, ha elfelejtenéd, mik vagyunk és folytatnád az életedet ott, ahol abbahagytad.
- De én nem hagytam abba az életemet. Még mindig élek és ez nekem jó. Mért akarod ennyire, hogy elmenjek? – kérdeztem, de válasz helyett morgást hallottam. Hátra néztem, oda, ahol a vérfarkasok voltak. Mindannyian a szürkésbarna szőrűt nézték, aki szerintem Alex lehetett. Gondolom, válaszolt a kérdésemre… Szúrósan ránéztem, de ő nem nézett félre, kitartóan bámult engem.
Visszafordultam Benhez, aki mintha észre sem vette volna ezt a néma vitát, ami persze csak számomra volt néma. Mintha választ keresne, vagy mintha lenne valami, de nem lenne biztos abban, hogy ezt el kell mondania nekem.
- Bella! Van valami, ami elég megrázó lehet, de azt hiszem, el kell mondanom neked. Carl… Carlt elrabolták – finoman fogalmazott, tudtam, hogy – habár ez már így is elég borzasztó – ez nem ilyen egyszerű.
Éreztem, hogy az összes vér kiáramlik az arcomból, és falfehér leszek. Nem én voltam az egyetlen, aki kiakadt; Sam kiejtette a kezéből a sütis tálat, amit a feszültség levezetéséért hozott. Az nagyot koppant a padlón. Felálltam és oda akartam rohanni, de valaki megharapta a kezemet, hogy meg tudjon fogni és kirohant velem.