Sziasztok! :) Mégis felrakom időben az ötödik fejezetet, viszont ha nem írtok kommentet, nem garantálom, hogy időben érkezik a következő. :/ De most csak jó olvasást! :)

Carl…
Kitéptem magam Eric öleléséből, majd csodálkozó arcát magam mögött hagyva futottam Carl után. Magam sem értettem, hogy miért olyan fontos, de éreztem, hogy beszélnem kell vele.
- Carl! – kiáltottam utána, de nem fordult meg, hanem elkezdett futni az erdő felé. Tudom, hogy meghallotta, hiszen vérfarkas. – Várj… meg… - próbáltam kiáltani, de mivel nem voltam túl jó kondiban, már csak nyögni tudtam.
Eltűnt a fák között valószínűleg farkas alakban. Semmi értelme nem volt utána menni, hiszen már messze járhatott; esélyem sem volt utolérni.
Nem mertem visszamenni Erichez, mert fogalmam sem volt, hogyan magyaráznám meg neki. Másfelől pedig, megtörtem a pillanatot. Ha most visszamennék száz százalék, hogy Eric nem ölelne meg és nem kezdene el megint sírni. Valószínűleg egy csípős megjegyzéssel elüldözne.
Visszamentem ideiglenes lakhelyemre. Szerencsére nem volt ott senki, úgyhogy felmentem a szobámba, elővettem az Üvöltő szeleket és elkezdtem olvasni. Egészen kicsi korom óta imádtam ezt a könyvet. Mindig is oda voltam a klasszikusokért – zenében és könyvben is. A kötet lapjai már egészen megsárgultak és gyűröttek is voltak. Néhány oldalt már csak szálak fűztek össze a könyvvel, de én nem voltam hajlandó újat venni. Ennek a könyvnek múltja van, és nekem ez kell.
Nem nagyon tudtam odafigyelni a történetre, mert a gondolataim akaratlanul is elkalandoztak egy bizonyos személy felé, aki valahol az erdőben futkározott farkasként. Vajon mire gondolt, amikor meglátott Eric-kel? Oké, kicsit félreérthető helyzet volt, na, de én meg Eric? Lehetetlen, és tudom, hogy ezt Carl is tudja. Nemegyszer beszéltünk arról, hogy Eric mennyire utálatos.
A másik gondolat, amit nem tudtam kiverni a fejemből, hogy hogy nem vettem észre azt, hogy Carl ennyire szeret…

Éreztem, hogy a vámpír közeledik felém, de nem mertem kinyitni a szememet. Nem is lett volna sok értelme, mivel egy sötét helyen voltunk, talán valahol a föld alatt. Csak egy kis fénysugár szűrődött be a kövek között, tehát nem lehettünk túl mélyen. Amikor idehozott, próbáltam körülnézni, de túl gyors volt ahhoz, hogy sok mindent felfogjak.
Próbáltam arra gondolni, hogy merre lehet a kiút és nem arra, hogy pár perc múlva halott leszek. De minek töröm én itt magam? Hiszen úgy sem tudok elfutni… A legegyszerűbb az lenne, ha egyszerűen odatartanám a nyakam neki, hadd szívja a véremet. Talán még el is menne, mert az úgy már nem izgalmas, ha az áldozat feláldozza önmagát.
Kinyitottam a szemem; nem kellett volna. A sötétvörös, már-már fekete szempár szinte világított, miközben éhesen rám meredt. És akkor lecsapott rám…

Egy ajtó nyitódására ébredtem. Valószínűleg, Samantha jött haza. Álmosan körülnéztem. A földön feküdtem, a könyvem mellettem, elszakadva. Fölálltam és ásítottam egyet, majd lementem a földszintre.
- Szia! Hol voltál? – kérdeztem Sam-et, mint egy kisgyerek, aki örül annak, hogy az anyja hazaért és azt várja, hogy vajon mit hozott neki.
- Hello! Elmentem bevásárolni, mert a fiúk kifosztották a hűtőt – mondta mosolyogva. Kinéztem a még mindig nyitott ajtón és megláttam, hogy a kocsija tele van szatyrokkal.
- Segítek kipakolni – mondtam, és már hoztam is be a csomagokat. Ketten elég gyorsan kipakoltuk az autót, utána pedig nekiálltunk főzni. Sam és a fiúk is rájöttek, hogy jól főzök, ezért mostanában sokat segítettem az ételek elkészítésében.
- Nem láttad Carlt? – kérdeztem, miközben arra vártunk, hogy elkészüljön a sült csirke, mindenki nagy kedvence.
- Nem. Miért?
- Befutott az erdőbe – nem nagyon akartam elmondani neki, hogy mi történt a parton, mert féltem, hogy ezzel lerontom Eric imidzsét és – bár valószínűleg most se szeret sokkal jobban, mint amikor idejöttem -, jobbnak láttam nem szólni róla semmit. Valószínűleg Sam is tudta, hogy van valami, amit nem akarok elmondani neki, mert válasz helyett, inkább kivette a csirkét, ami időközben elkészült.
Szinte pont akkor léptek be a farkasok az ajtón, amikor az utolsó ételt is kivettük a sütőből. Mindenki kedvesen köszönt, kivéve Ericet, aki csak biccentett egyet. Éreztem, hogy ez lesz, meg sem lepődtem rajta. Vártam, hogy Carl is jön, de tévedtem.
- Bella! Nem jössz enni? – kérdezte Ben, mire leültem Sam mellé és elkezdtem enni egy sült csirkét. – Hol van Carl? Nem tudod, Bella?
- Nem. Fogalmam sincs.
- Biztos, hogy nem veled volt? – kérdezte Alex gyanakvóan. Ő volt az egyetlen, akivel még egyszer sem beszéltem. Nem úgy nézett ki, mint aki örül annak, hogy itt vagyok, de ő legalább nem tette ezt szóvá úgy, mint Eric – ő inkább messziről elkerült.
- Biztos – mondtam kicsit erőteljesebben, mint akartam, egy szúrós pillantás kíséretében.
- Nyugi, kislány, nyugi – mondta Alex hátrálva. Tőlem ijedt meg?
- Carl nincs itt. Ha ettem, megkeresem. Pont – mondta Ben, aki úgy nézett ki, hogy nagyon unta Alex ellenségeskedését. Ki tudja, hányszor kibeszéltek már engem a hátam mögött?
- Mi van, ha messzire elment? – kérdeztem őszintén aggódva Carl-ért.
- Meg tudom találni – tudtam, hogy Ben komolyan gondolta, de azért kíváncsi voltam.
- Hogyan?
- Van még egy farkasos dolog, amiről eddig azt hiszem nem tudtál – kíváncsian néztem rá, úgyhogy folytatta. – Farkas alakban tudunk olvasni egymás gondolataiban.
- Hogy mi? – ez nekem már tényleg túl sok volt. Azt még nagyjából el tudtam fogadni, hogy vannak vámpírok, akik vért isznak és vérfarkasok, akik megölik őket, de az már durva volt, hogy mindeközben olvasnak egymás gondolataiban.
- Igen, de csak farkas alakban. Emberként nem.
- De… ez… lehetetlen – mondtam dadogva.
- Kislány! Pár napja még azt sem tudtad, hogy léteznek vámpírok és vérfarkasok. Ezek után ez már semmiség – mondta Alex.
- Te mikor tudtad meg? Mit csináltál, amikor megtudtad? Átváltoztál farkassá és meg sem lepődve futottál egy kört?
- Hát… nem emlékszem – úgy láttam, sikerült elbizonytalanítanom.
- Én… igen – mondta nevetéstől fuldokolva Eric, majd mikor újra levegőhöz jutott, folytatta. – Azt mondta, hogy ez lehetetlen és biztosan csak álmodik. Aztán átváltozott és ijedten állapította meg, hogy látja azt, amit a többiek látnak farkasszemmel. Utána megpróbált futni, de a lábai összegabalyodtak és elesett.
Mindenki elkezdett nevetni és nekem sem sikerült visszafognom magam teljesen – mosolyogva ránéztem Alexre, aki lehajtott fejjel ült. Olyan másnak tűnt így – védtelennek, magányosnak, sértettnek. Kicsit sajnáltam, de rájöttem, hogy nem kéne. Ő biztosan nem sajnálna engem, inkább kiröhögne.
Halkan folytattuk az ebédet, senki nem szólt egy szót sem, mindenki a tányérjába bámulva evett.
- Megkeresem Carlt. Alex, siess! – mondta Ben, miután kivitte üres tányérját a konyhába, majd kiment az ajtón. Alex és a többiek is mentek utána, amint befejezték az evést, és ott maradtunk ketten Sammel.
- Sajnálom, hogy sok bajt okozok. Nem direkt van, ha akarod elmehetek – mondtam neki, miközben mosogattunk.
- Nem mész sehová, és ne kérj bocsánatot Alex bunkósága miatt. Mindig ilyen mindenkivel.
- Miért?
- Nem akart farkas lenni, de nem akar újra ember sem lenni, és rajtunk vezeti le a dühét. Bonyolult, szerintem még ő maga sem érti, csak büszkeségből csinálja.
- Miért nem akar újra ember lenni? – kérdeztem kíváncsian, habár tudtam, hogy semmi közöm hozzá.
- Mert ő a leggyorsabb és szorult belé annyi ész, hogy elismerje: szükség van rá.
- Nem nézném ki belőle, hogy ő a leggyorsabb – Sam egyetértően bólogatott. - És azt is sajnálom, hogy Carl eltűnt. Azt hiszem, miattam van.
- Carl egyébként is elég szeszélyes, de visszajön – mondta Sam és tudtam, hogy ebben biztos.
- Remélem… - szinte pont abban a pillanatban, amikor kimondtam, hallatszott kintről morgás és vitatkozás. Sammel kirohantunk és tudtuk, hogy ebből még nagy baj lehet…

Ha elolvastad, írj kommentet, kérlek. :)