Az órám csörgése ébresztett fel; a kedvenc számom szólt belőle, mint mindig. Az éjjel volt egy furcsa álmom, amitől egy kicsit zaklatott voltam. Nem emlékeztem arra, hogy mi történt benne, csak egy furcsa érzés maradt meg bennem, mintha valami különös történt volna benne, ami kihat az életemre. Hülyeség…
Gyorsan lenyomtam az órámat és felálltam. A hirtelen mozdulattól visszaestem az ágyamra és akkor bevillant egy kép az álmomból. Egy szivárvány. Nagyon meglepődtem, mert eddigi álmaimra vagy nem emlékeztem vagy fekete-fehérek voltak. Sosem értettem, miért, de már hozzászoktam.
Miután kiestem ámulatomból, elvégeztem fürdőszobai teendőimet, majd lesétáltam a konyhába reggelizni. Egy vajas pirítós egy pohár vízzel – mint mindig.
A szüleim már rég elmentek dolgozni, testvérem pedig nem volt. Egyedül voltam a házban, de ennek ellenére „jó kislány” módjára elindultam az iskolába.
Kint csodásan sütött a nap, a madarak csiripeltek és teljesen úgy éreztem magam, mintha mesében lennék. Lágy szellő is fújdogált, de ez valahogy más volt, mint általában, volt benne valami. Valami, ami eddig nem volt ott. Valami, ami számomra idegen volt. Valami, ami az álmomat idézte elő. De az is lehet, hogy az álmom idézte ezt elő és csak beképzeltem magamnak. Igen, ez lesz az. Biztos vagyok benne, hogy csak a tudatalattim szórakozik velem.
Eddig lassan sétáltam, de láttam, hogy a buszom már a megállóban áll, úgyhogy gyorsan odafutottam. A sofőr megvárt és meg is köszöntem neki, majd leültem a hozzám legközelebb eső üres ülésre. Az idős nénik csúnyán rám néztek, de úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Most biztosan elkésnek a dokival megbeszélt időpontról…
Eddig még soha nem fordult velem elő, hogy lekéstem a buszt. Ránéztem az órámra és megállapítottam, hogy három perccel korábban jött, mint kellett volna. Lehet, hogy új menetrend van. Elővettem a jegyzetfüzetemet és beleírtam, hogy amint hazaérek, meg kell néznem a neten, hogy most hánykor kell felkelnem, ha el akarom érni a buszt. Ebbe a füzetbe mindig leírtam, hogy mit kell csinálnom, nehogy elfelejtsem. Mondjuk általában nem volt sok teendőm, de ami benne volt az fontos volt.
Leszálltam egy csomó sulis társammal együtt a negyedik megállónál, ami pontosan az iskola előtt tett ki. Mindenki befutott, mert senki sem akart elkésni, viszont a nagy rohanásban fellöktek, a táskám pedig lerepült a földre. Gyakorlatilag minden kiesett belőle én meg szedhettem össze.
Mire összepakoltam már mindenki eltűnt és attól féltem, hogy elkéstem. A mi sulinkban nem ajánlatos elkésni. Ha késve lépsz be a kapun, azonnal igazgatói intőt kapsz és nagy az esély arra, hogy te fogsz felelni azon az órán, amiről elkéstél. Ilyenkor természetesen a legnehezebb kérdéseket teszik fel, amit még a legjobb tanuló sem tud és szinte garantált az egyes.
Befutottam az ajtón, de a portás elkapott és feljegyezte a nevemet a későn érkezőkhöz, majd elvette az ellenőrzőmet, és azt mondta, ne merjem ellógni az első órámat, ami kémia volt. Utáltam ezt a tantárgyat, sosem értettem, hogy mért olyan fontos megtanulni ezt a sok hülyeséget. A kémiai egyenletek esküdt ellenségeim és biztos, hogy felelni fogok belőle.
Benyitottam a kémiaterembe. A tanár rám nézett és mutatta, hogy menjek oda a táblához. Leraktam a táskámat a helyemre és kimentem a tanárhoz. Barna haja őszes szálakkal volt tele, hosszú fehér köpenyt viselt és elragadóan mosolygott. Ha nem tudnám, hogy ez a mosoly egy szadista vadállatot takar, azt hinném, hogy a suli kedves orvosa, aki jobban fél attól, hogy fájdalmat okoz nekünk oltás közben, mint mi, amikor megkapjuk azt.
Felírt a táblára egy csomó betűt számokkal, zárójelekkel és egy egyenlőségjelet tett a végére.
- Oldd meg! – a kezembe nyomta a krétát, és elégedetten nyugtázta, hogy arcomra kiült a rémület, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mit jelenthet az, amit felírt. – Van valami probléma? – láttam rajta, hogy nehéz rezzenéstelen arccal rám néznie, ezért álltam a tekintetét, hátha feladja, de nem.
- Semmi baj nincs – válaszoltam, majd elszántan a megoldásra váró feladat felé fordultam. Tudtam, hogy valamit tennem kell, még az is lehet, hogy meg tudom oldani. Semmi esélyem sem volt arra, hogy a többiek súgjanak, mivel még levegőt is csak óvatosan vettek. Összeszedtem összes emlékemet az elmúlt pár órával kapcsolatban, majd lemásoltam az egyenlet másik oldalán álló betűket más sorrendben, összeadtam a számokat és kiraktam egy zárójelet. A tanár elképedve nézett rám, amiből rájöttem, hogy jól oldottam meg.
- Nem jó – jelentette ki, mikor már győztes vigyoromat készültem elővenni.
- Miért nem?
- Nem egyenlőségjelet kellett volna kitenni, hanem ezt – letörölte az egyenlőségjelet, majd helyére rakott két egymásnak ellentétes nyilat.
- Ez igazságtalanság! – fakadtam ki. – Azt még maga írta fel és maga sem vette észre. Ráadásul ezt senki sem tudta volna megoldani.
- Nem lett jó. Egyes – meg sem hallotta, amit neki mondtam.
Leültem a helyemre és próbáltam másra gondolni. Ez persze nem volt olyan könnyű, ha azt nézzük, hogy ahányszor felnéztem, kínzóm vigyorgó képével találtam szembe magam.
A többi órán azon gondolkodtam, hogy most mit fogok mondani a szüleimnek. Enyhén szólva, nem fognak örülni annak, ami ma történt. A szobafogság a minimum. Mindig is azt akarták, hogy jól fizető állásom legyen, és ezért megkövetelték, hogy kitűnő legyek.
Zombiként jártam egyik óráról a másikra, az utolsó óra végén nem is vettem észre, hogy kicsöngettek, de a tanár szólt nekem, hogy mennem kéne.
Hazafelé lekéstem a buszt és nem volt kedvem a következőre várni, így gyalog indultam el. Végig azon filozofáltam, hogy mi lehetett ma velem. Reggel majdnem lekéstem a buszt, a suliból is elkéstem, kémiából szereztem egy egyest, most meg gyalog megyek haza. Miért? Mert megint lekéstem a buszt. Mi lesz még? Amint kimondtam a kérdést, dudálást és kiabálást hallottam. Felnéztem, és akkor megláttam a gyaloglásom okozóját. Nem volt időm átkozódni, hogy mért indultam el gyalog, ugyanis a jármű nekem jött. Elvágódtam a földön. Hallottam, ahogy eltörnek a csontjaim, minden porcikámban éreztem a belém hasító elviselhetetlen fájdalmat. Lábdobogást és sikítozást is hallottam, de nem volt erőm kinyitni a szememet; nem is akartam. Arra gondoltam, hogy inkább meghalok. Ugyan minek éljek? Azért, hogy a szüleim csalódjanak bennem?
A szüleim… Emlékképükre visszatért belém az élni akarás, de nem tudtam kinyitni a szememet. Ordítottam és sírtam, nyöszörögtem, nagyokat nyögtem és az életemért kiáltottam – de csak belülről, kinyitni se tudtam a számat.
Hirtelen minden megszűnt. A fájdalom, a hangok, a külvilág – csak én voltam és a gondolataim, az emlékeim, az álmom… Eszembe jutott a többi része, amik igazából csak képek voltak, mintha egy diavetítést néztem volna.
A szivárvány, ami a fekete árnyalataiból szivárványszínűre változik… Fekete-fehéren állok a színes világban… Minden lehetőség, esély a kitörésre elszalad mellettem… De tudom, hogy még van egy reményem… A szél meglobogtatja a hajamat… A változás szele… A szabadságé…
Rájöttem, hogy unalmas, szürke életemben elszalasztottam a nagy alkalmakat arra, hogy valami olyat vigyek véghez, ami fontos, és ezért most drágán megfizetek. Az életemmel… Ez a nap megpróbálta felhívni arra a figyelmemet, hogy változtassak rajta, de nem tettem. Mindent ugyanúgy próbáltam csinálni, ahogyan szoktam. Persze a sors megpróbálta ezt megakadályozni, de nem sikerült. Tennem kellett volna valamit azért, hogy ne ugyanaz történjen velem mindennap. Hiszen az élet olyan, mint egy szivárvány, nemcsak fekete-fehér: tele van lehetőségekkel.
Éreztem, hogy kiszáll belőlem az élet és meghalok. Békésen, nyugodtan és az életemnek teljes mértékben ellentmondva, cseppet sem unalmas, megszokott módon.