Sziasztok! Akár hiszitek, akár nem a 10. fejezetet rakom fel. :'D Oké, itt van, tessék, de - és most lehet, hogy kemény leszek - 15 kommentet szeretnék. Légyszi, légyszi, légyszi. :D És annak is örülnék, ha tényleg leírnátok, hogy mi tetszett és mi nem. Nagyon sokat segítenétek. De ha nem, az se baj, csak írjatok valamit. Nyugodtan anyázhattok is, hogy mért nem hagyom meg Edwardot és Bellát Stephenie Meyernek. Köszi. :D

- Sziasztok! – köszönt Edward, amikor megérkezett a vadászatból.
Esme-vel éppen betűtornyot játszottunk, amiben ő meglepően ügyes volt, bár ő azt mondta, ez csak a vámpíragyának köszönhető.
- Szia, Edward! – köszöntünk egyszerre Esme-vel, majd elkezdtünk nevetni.
- Látom, jól kijöttök – Edward leült a kanapéra mellénk. – Nem mondom meg! – mondta Esme-re nézve. Feltételezem Esme azt kérte tőle, mondja meg, milyen betűim vannak.
Teljesen úgy éreztem magam, mintha egy normális családban lennék, ahol nincsenek természetfeletti lények és véres küzdelmek.
- Azt hiszem, nekem is el kellene mennem vadászni – mondta Esme, amikor befejeztük a játékot. Ő nyert, természetesen.
Edward végig a kanapén ült és mosolyogva figyelte, ahogy játsszunk. Esme-vel az egész játék alatt beszélgettünk, de Edward csak akkor szólalt meg, amikor „anyja” azt kérte tőle gondolatban, hogy mondja meg a betűimet. Ezen kívül észrevettem, hogy sokszor nézett rám.
- Szerintem a tóhoz menjél, én is ott vacsoráztam – mondta Edward, mintha csak az időjárásról beszélne és nem arról, hogy hol ivott finom vért.
- Rendben – Esme egy szempillantás alatt eltűnt és ott maradtunk kettesben Edwarddal.
- Mit csináljunk? – kérdeztem.
- Zongora? Ha már egyszer megígértem, hogy megtanítalak.
- Benne vagyok.
Átmentünk a zeneszobába és leültünk a gyönyörű zongorához. Még mindig a Claire de Lune kottája volt elől. Rátettem a kezem a billentyűkre, ő meg rátette a kezét az enyémre és úgy játszottunk, ahogy legelőször. Szinte már nem is figyeltem a zenére, csak Edwardra.
A dal végén levettem a kezemet a zongoráról, de ő összekulcsolta azt az övével. Az egész helyzet megnyugvással töltött el.
- A múltkor, amikor itt ültünk és én megcsókoltalak… Miért ugrottál fel? – kíváncsi voltam, hogy én voltam-e benne a hibás.
- Meghallottam Isaac gondolatait, amik kizökkentettek és eszembe jutatták, hogy ha elragadtatom magam, akár meg is ölhetlek teljesen véletlenül.
- Isaac itt volt a közelben? Ugye, most nincs? – kérdeztem rémülten.
- Most nincs, nyugi. A ház melletti erdőből figyelt szinte minden nap. A gondolataitól csoda, hogy nem őrültem meg – csóválta a fejét.
- Mert?
- Egyfolytában arra gondolt, hogyan ölne meg. Persze egy kicsit elbízta magát: nem számolt a gondolatolvasással, de még azzal sem, hogy védekezni fogok.
- Hogy képes valaki – még ha vámpír is az illető– arra gondolni, hogyan fog meggyilkolni valakit? Ez teljesen abnormális.
- Nem csak erre gondolt. Azt is lejátszotta párszor, hogy milyen volt, amikor a mentora megölte Carlisle-t.
Miért voltam olyan hülye, hogy egyáltalán elkezdtem ezt a beszélgetést? Most teljesen elszomorítottam. Szétszedtem összekulcsolt kezeinket és átöleltem Edwardot. Rövid habozás után visszaölelt, majd pár perc múlva elengedett. Kezei arcomat simogatták és azt vettem észre, hogy egyre csökken a távolság kettőnk között. Ajkai néhány centire voltak az enyémektől és…
… és ekkor benyitott Esme.
- Láttam őket, erre tartanak! Jaj, Edward, meg akarnak ölni téged és Bellát is! – sikította Esme angyali hangon.
- Ugye nem vettek észre? – ugrott fel Edward.
- Azt mondtam, hogy egy nomád vámpír vagyok, aki vadászokat és horgászokat öl. Szerencsére előtte ittam, ezért nem érezték meg a szagodat, csak a vér illatát. A hajamat pedig a szemembe söpörtem, így nem láthatták, hogy azok nem pirosak – belegondolni is rossz volt abba, hogy ennek a csodálatos, törékeny nőnek bántódása essen. – Azt mondták, ők is megkeresik azokat a vadászokat, akikből ettem. Edward, el kell tűnnötök!
- Hova menjünk? Bella nem lenne biztonságban velem sehol.
- La Push? – vetettem fel. Már jó lenne újra látni a rezervátumbelieket.
- Jó, elviszlek oda. Siessünk! – felkapott és kirohant velem a garázsba.
A háznak ebben a részében még nem jártam. Óriási volt, de kellett is a hely a négy kocsinak és a két motornak. Nem nagyon értettem az autókhoz, de a Mercedest, a Ferrarit, a BMW-t és a Volvot megismertem. A Ferrari tűzpiros, a BMW sárga volt; mindkettő lenyitható tetejű és gyönyörű. A Mercedes fekete volt, a Volvoban pedig már utaztam is.
Nem volt időm tovább nézelődni, mert Edward belökött ezüst színű kocsijába és elindultunk. Természetesen nem az erdőn keresztül mentünk, hanem kerülő úton.
- Edward, biztos, hogy nem jöhetsz be a rezervátumba? – kérdeztem felidézve az egyezséget. Nyugodtabban mentem volna be La Push-ba, mellettem valakivel, aki megvéd, mert nem voltam biztos abban, hogy nem utáltak meg a történtekért.
- A szabály az szabály. Ha betenném oda a lábamat, széttépnének. Egyébként meg rettentő büdösek – fintorodott el, mire én elkezdtem kuncogni, de a torkomban lévő gombóc miatt kicsit érdekesre sikerült ez a reakció – leginkább arra emlékeztetett, mint amikor a horrorfilmekben fojtogatják az áldozatot, a szerencsétlen pedig menekülni próbál.
- Ha tudnák, hogy mi a helyzet, biztos megengednék – nagyon nem akaródzott elhagyni Edwardot, még ha csak egy kis időre is.
Időközben megérkeztünk a határhoz, hála Edward őrült vezetési tempójának. Legnagyobb meglepetésemre a határ másik oldalán Ben és Carl állt – farkas alakban, természetesen. Kérdőn néztem Edwardra.
- Majd megbeszéljük – felelt ki nem mondott kérdésemre.
Mielőtt kinyitottam volna a kocsi ajtaját, odahajolt hozzám és egy pillanatra – bár én abban a pillanatban is úgy éreztem, mintha a föld fölött lebegnék, meg persze reméltem, hogy senki sem ébreszt fel – megcsókolt.
- Szia! – köszöntem el erőtlenül, mire egy mosolyt kaptam válaszul. Mondjuk az is lehet, hogy Carl gondolatára válaszolt, aki még akkor is morgott, amikor mutatta, hogy üljek fel a hátára.
Még megfordulni sem volt időm, hogy egy utolsó pillantást vessek Edwardra, máris az erdőben száguldottunk. A szél süvített, a hajam lobogott, és ha a gyomrom nem állt volna görcsben, sikítva ujjongtam volna.
Pár perc múlva leszálltam Carl hátáról és már a rezervátumban sétáltunk. Teljes biztonsággal kijelenthetem: az itteni emberek megváltoztak. Kedvesek maradtak, de ugyanakkor óvatosak, tartózkodóak, félénkek lettek: messziről mosolyogtak, de nem jöttek közelebb.
Sam és Dave házába mentünk, mint mindig, amikor valamilyen esemény volt. Samantha széles mosollyal tárta ki az ajtót és megölelt.
- Bella! Hiányoztál! Jól vagy? Mindent el kell mesélned. Minden rendben? – hadarta el, miközben leültünk az asztalhoz.
- A mi Bellánk él és virul, és nagyon jól szórakozott a vérszívóval – morogta Carl immáron emberi alakban.
- Carl… - fordultam bocsánatkérően a fiú felé, de ő leintett.
- Nem érdekel, Bella! – megijedtem a hangjától. Még soha nem hallottam így beszélni mással se, de megérdemeltem az utálatát.
Lehajtott fejjel ültem és vártam, hogy a többi farkas is megérkezzen és elfoglalja a helyét. Székek csikorogtak, néhány pohár vágódott az asztalnak, az emberek beszélgettek, köszöntek nekem, mégis olyan cserbenhagyott, megbántott volt a hangulat. Miattam.
Én hülye, hogy képzeltem ezt az egészet? Megismerkedtem egy csomó kedves emberrel, aztán beköltöztem az ellenségükhöz. Most komolyan. Az utóbbi pár hétben annyira megváltoztam, hogy már szinte nem is ismerek magamra. Megérdemelném, hogy száműzzenek La Push-ból. Megérdemelném, hogy elküldjenek, és azt mondják, hogy nem védenek meg. Nem lenne jogom tiltakozni az ellen, hogy Alex, Isaac és a nőstény elé dobjanak.
A hirtelen csönd kizökkentett önostorozó, mazochista gondolataimból és felnéztem egy pillanatra, majd rögtön vissza is hajtottam a fejem, amint megláttam a hét vádló, de kíváncsi szempárt. Hét? Az meg hogy lehet? Samantha, Carl, Ben, Eric, Dave, Adam… Akárhogy is számolom, az csak hat.

Ha elolovastad, írj kommentet. :)