Sziasztok! A kilencedik rész megérkezett! :) Ugyanúgy várom a kommenteket, de nem tudom eldönteni, hogy mennyi legyen a határ, ezért írjatok sok kommentet, mert attól még, hogy nincs határ nem biztos, hogy felrakom szerdán a következő részt. (Annyit elárulok, hogy 10 komment alatt biztos nem rakom fel.) :)

Az erdőben sötét volt és ijesztő csend honolt. Körülöttem álltak a farkasok, Edward és egy nő, akit nem ismertem, de tudtam, hogy nem ellenség – viszont még így is azt éreztem, hogy egyedül vagyok, hogy senki sem véd meg, hogy csak magamra számíthatok. A félelemtől minden fában az ellenséget láttam és minden kis neszre azt hittem, megérkeztek. A mellettem állók különös nyugodtsággal várták a véres küzdelem kezdetét.
A rémülettől, hogy azok, akiket szeretek meghalhatnak, csak még idegesebb lettem. Szinte segélykérően az ismeretlen ellen néztem bele Edward enyémet kereső szemébe. Hirtelen átkarolt és megnyugtató szavakat suttogott a fülembe – legalábbis a hangjából ítélve megnyugtató volt, de a feszültségtől nem tudtam koncentrálni a szavaira. Edward lehajolt és megcsókolt. Abban a pillanatban éreztem, hogy nem lesz semmi baj, hogy ő mindig velem lesz és nem hagy magamra sohasem.

Amikor felébredtem sötét volt – a nap egyetlen sugara sem világította meg a behúzott függönyt -, de már egyáltalán nem voltam fáradt. Sőt, napok – talán hetek – óta nem voltam ennyire kipihent. Kipihentségemet egyetlen furcsa érzés árnyékolta be: úgy éreztem, valaki figyel. Bár az elmúlt napok hatására nem csodálkoztam volna, ha üldözési mániám megnőtt volna, kimásztam az ágyból és felkapcsoltam a villanyt.
A szobát hirtelen betöltötte a fény, én meg ösztönösen behunytam a szememet. Egyetlen dolgot sikerült kivennem a pillanatnyi világosság alatt: egy alakot, aki az ágyam végében ült.
A rettegés elárasztott és még mindig csukott szemmel rántottam ki az ajtót és rohantam el. Illetve csak rohantam volna, ugyanis valaki elkapott és átölelt hátulról.
- Ne félj! – suttogta bele a fülembe Edward észveszejtően édesen, én meg elfelejtettem hogyan kell állni, és ha nem egy félisten karjaiban vagyok, elesek.
Kellett egy fél perc, hogy visszanyerjem az erőmet és megfordultam. Edward karjai még mindig körülöttem voltak.
- Köszönöm, amit értem teszel – mondtam anélkül, hogy a szemébe néznék.
- Szívesen – válaszolta egyszerűen.
- Ha gondot okozok, nyugodtan küldj haza.
- Bella! Ezt már megbeszéltük: maradsz, ameddig kell, és én vigyázok rád! – megemelte az államat az egyik kezével és én belenéztem a szemébe.
Nem tudtam, mit csinálok, nem én irányítottam magam; ösztönösen cselekedtem: lábujjhegyre emelkedtem és megcsókoltam Edwardot lassan, óvatosan. Edward visszacsókolt és pár pillanat múlva szorosabban ölelt át. Beletúrtam a hajába és én is közelebb húztam magamhoz.
Egy idő után éreztem, hogy elfogyott a levegőm és elszakadtam Edward ajkaitól. Mindketten szaporán vettük a levegőt, bár egyikünknek nem is kellett friss oxigén az élethez. Felnéztem a félisten arcára, amin egy féloldalas mosoly ült. Ennek hatására elpirultam és – ha ez még lehetséges volt – még jobban elkezdett verni a szívem.
- Khm… hány órát aludtam? – kérdeztem, mintha egy perccel ezelőtt nem is történt volna semmi. Edward – legnagyobb megkönnyebbülésemre – nem engedett el; még mindig szorosan tartott.
- Huszonhatot. Nem vagy éhes?
- Huszonhatot? – kérdeztem meglepődve. Az meg hogy lehet?
- Igen, annyit. Nagyon ki voltál merülve, amin én nem csodálkoznék. Biztos éhes vagy. Mit kérsz így este tizenegykor?
- Uhh… hát, nem is tudom. Majd körülnézhetek a konyhában?
- Persze, nyugodtan. Vettem neked ruhákat, ott vannak a szekrényben. Remélem, jók lesznek. Nem én választottam őket – és egy mosoly kíséretében eltűnt a földszinten.
Visszamentem a szobába és kinyitottam a ruhásszekrényt. Rengeteg ruha volt benne; bele sem mertem gondolni, mennyibe kerülhetett. Pár perc ámulással megfűszerezett nézelődés után, kiválasztottam egy egyszerű fekete farmert és egy kék fölsőt. Miután elvégeztem szokásos fürdőszobai teendőimet, lementem a konyhába és egy ismeretlen nővel találtam szembe magam, aki mégis ismerős volt.
A nő alacsony volt, karamella színű haja lágyan omlott a vállára, sápadt volt és gyönyörű – látszott rajta, hogy melegszívű. Hirtelen megijedtem – Edward barátnője esetleg felesége lenne? Mondjuk a nő idősebbnek tűnt nála, de ettől még lehet, hogy mégis Edward az idősebb.
- Szia, Bella! – köszönt kedvesen. – Esme vagyok. Azt hiszem, Edward nem mesélt rólam. Legalábbis az arckifejezésedből ítélve – mondta végig mosolyogva.
- Nem, nem mesélt rólad.
- Csináltam neked reggelit. Illetve csináltam neked ételt. A reggeli elég hülyén nézne ki éjfélkor – nevetése könnyed volt, csilingelő és megnyugtató.
Elém tolt egy tálat, amin rántotta volt és egy pohár vizet.
- Remélem, szereted.
- Persze, köszönöm.
Az étel nagyon finom volt, de valószínűleg akkor is ettem volna, ha egy rókát tálalnak fel, amiből előtte ittak. Nem, talán mégsem…
- Egyébként én választottam a ruhákat. A régi ruhádat elégettem, de előtte megnéztem, hogy mekkora a méreted.
- Mért kellett elégetned? – semmi gondom nem volt a ruhákkal, amiket vett, csak kíváncsi voltam, hogy mi lehetett az oka annak, hogy véglegesen meg kellett semmisíteni a régieket.
- Egyrészt, mert nagyon büdös volt. Másrészt, mert kimosni lehetetlenség lenne.
Az evés befejeztével felálltam elmosogatni, de Edward megjelent és kikapta a kezemből, mielőtt hozzákezdhettem volna.
- Ha már megengeded, hogy itt maradjak, hadd segítsek valamiben.
- Viszont, ha azt mondanám, hogy fogságban vagy, akkor nem kell csinálnod semmit – válaszolta egy féloldalas mosoly kíséretében. – Látom, megismerkedtél Esme-vel, aki anyám helyett anyám. Míg aludtál idehívtam, hogy segítsen, amíg itt vagy.
- Nem nagy gond? – kérdeztem őszintén és megkönnyebbülve, hogy nincs semmi közte és Edward között.
- Persze, hogy nem – vajon milyen lehet az arca akkor, amikor nem mosolyog?
- Bella, nekem el kéne mennem vadászni a biztonság kedvéért – mondta Edward. Bele sem mertem gondolni, mit fog enni…
- Oké – mondtam csak azért, hogy eltereljem a figyelmemet a szörnyű képről, amin Edward egy óriási oroszlánnal harcol.
- Addig Esme vigyáz rád – szemforgatásomra egy pillanatnyi csúnya nézést kaptam, ami rögtön átváltott mosolyra. – Legyetek jók! – és már kint is volt az ajtón.
Bementem a nappaliba és bekapcsoltam a tv-t. Semmi érdekes nem ment benne, de azért kitartóan kapcsolgattam egészen addig, amíg eszembe nem jutott valami szívszorító. Carl…
Most mit csináljak? Carl szerelmet vallott nekem én meg Edwarddal csókolóztam. Nem tudtam, mi lelt engem. Eddig nem voltam ilyen. Csak éltem a megszokott mindennapjaimat és próbáltam megakadályozni a bajt. Erre most mit csinálok? Egymás után két különböző pasival – oké, egy vérfarkassal és egy vámpírral – smárolok, magamra haragítok egy másik vámpírt és két farkast, anyámmal már ki tudja mióta nem beszéltem és egy gyakorlatilag idegen vámpír házában lakok – említettem már, hogy megtapasztaltam hogyan csókol? – egy másik idegen vámpírnővel. Rémes vagyok…
Lehajtottam a fejemet és halkan zokogtam. Hirtelen két kezet éreztem a vállamon, amik megnyugtatóan simogattak.
- Mi bánt? – kérdezte Esme.
- Nincs semmi bajom – válaszoltam, mert nem akartam, hogy megtudja, a „fia” és ő is benne vannak a „dologban”.
- Nem kell elmondanod, ha nem akarod. Csak azt mond meg, hogyan tudnék segíteni neked.
- Hogyan lettél vámpír? – kérdeztem igazából a téma váltása érdekében, de tényleg kíváncsi voltam rá.
- Engem is Carlisle változtatott át, ahogyan Edwardot – a hangján éreztem, hogy Carlisle nagyon hiányzik neki. – Carlisle és Edward utazgatott és próbáltak vámpírokat keresni, hátha rá tudják őket venni, hogy ne öljék meg az embereket. Nem emlékszem, hogy pontosan hogyan történt, csak azt tudom, amit Carlisle elmesélt. Egy szikla alatt találtak meg, amiről leestem. Carlisle úgy gondolta, hogy meg kéne mentenie engem, azt mondta, úgy néztem ki, aki nem érdemli meg a halált és átváltoztatott. Három napig tartott az átváltozásom, ami fájdalmas volt és kínzó, de örülök, hogy így történt – mondta mosolyogva, de láttam rajta, hogy nagyon megviselte Carlisle elvesztése, láttam, hogy még mindig szenved.
- Nagyon sajnálom – mondtam óvatosan Carlisle-ra utalva. Esme rám mosolygott, de még mindig nem volt őszinte mosoly, úgyhogy átöleltem. Esme visszaölelt és így ültünk egy darabig egymást vigasztalva.