Hello! Engem is elkapott a Valentin nap, és ezért írtam egy fanfictiont. :D Amúgy a kép az Eclipse-ből van. Bella kezében egy gyűrűsdoboz. :)

Nem tudtam eldönteni, mit csináljak. Bella nem szereti az ajándékokat és a meglepetéseket, de azért kéne adnom neki valamit Valentin nap alkalmából. Írhatnék neki egy új számot, hiszen szereti a zenét. De már annyit írtam neki, hogy lassan megunja őket.
Megálltam egy virágbolt kirakata előtt. Tele volt szív alakú párnákkal, azokat ölelő plüssállatokkal, képeslapokkal, de nem hiszem, hogy ezek a megfelelő ajándékok számára. Neki valami különleges kell. Különleges, mint ő maga. Valami olyan rendkívüli dolog, amire haláláig emlékezni fog.
Ekkor eszembe jutott, hogy mi az, amit mindig is akart: vámpírrá válni. Több mint három éve azzal nyaggat, hogy változtassam át. A többiek is ezt szeretnék, de nem akarják ők csinálni, ráadásul Bella is megmondta, hogy az lenne a legjobb, ha én tenném meg. Csakhogy én nem akarom. Nem akarom elvenni a lelkét, nem akarom arra a sorsa juttatni, amilyen nekem van, nem akarom örök életre ítélni.
Persze mindenki azt mondja, hogy ez hülyeség. A lelkünk nem tűnt el és mi az, hogy örök életre ítélni? Hiszen ez egy csodálatos dolog. Na, persze… Ha Bella nem lenne, az örök élet számomra csak szenvedés lenne, fájdalommal teli szükség. Ezt nem lehet szépíteni.
Mondjuk, mióta Bella megjelent, az életem gyökeresen megváltozott és tudom, milyen rossz lesz, amikor meghal. Még a gondolatára is összeszorul nem létező szívem. De neki ez a végzete, nem lenne illendő befolyásolnom még akkor sem, ha ezt akarja. Nem tudja, milyen lenne neki így.
Egy ékszerbolt mellett haladtam el, amikor megláttam a tökéletes ajándékot. Egy jegygyűrű. Ez az! Feleségül veszem. Egy kicsit hirtelen jött ez az ötlet, de az alkalom tökéletes. A szerelem napján kérem meg a kezét.
Beléptem az üzletbe. Az eladó egy magas fekete hajú férfi volt, igényesen öltözködve. Amikor megpillantott, végig futott rajta a félelem, de azt mondogatta magában, hogy ő az erősebb. Persze, ez nem volt igaz, de hadd higgye ezt.
- Mit szeretne, uram? – kérdezte magabiztos hangon.
- A kirakatban láttam egy jegygyűrűt. Azt szeretném – önbizalma kissé megingott, mikor elkezdtem beszélni, de próbálta félelmét leplezni. Sikertelenül.
- Má…máris – mondta dadogva és odamentünk a kirakathoz. Megmutattam melyiket szeretném, ő meg kivette.
„Miért ilyen ijesztő? Jaj, Dean, szedd össze magad! Ez csak egy fiú, akit simán megversz. Semmi okod nincs félni.”
- Még valamit, uram? – kérdezte Dean kissé idegesen.
- Szeretnék belegravíroztatni valamit. Mennyi időbe telne?
„Nem jó ötlet szórakozni vele. Akármit is kér, azonnal megcsinálom.”
- Még ma megkaphatná a gyűrűt. Ezt töltse ki! – elém tolt egy papírt és egy tollat én meg ki is töltöttem. Talán túl gyorsan…
- Kész is van? Ilyen gyorsan? – nem csodáltam a hitetlenkedését, de ez most cseppet sem érdekelt. Csak az, hogy minél előbb meglegyen a gyűrű.
- Igen – mondtam kicsit türelmetlenül, mire összerándult.
- Jöjjön vissza ötre, addigra kész lesz.
- És mennyibe kerül? – kérdeztem, bár már rég kiolvastam a fejéből.
- 90 dollár. Most adjon ide ötvenet, és amikor visszajön, jöhet a maradék. Lehet, hogy drága, de megéri – odaadtam neki 50 dollárt. Elraktam a papírt, amivel el tudom kérni majd az ékszert.
- Viszlát! – köszöntem, majd kimentem az ajtón. Hallottam, hogy sóhajt egyet, mire majdnem felnevettem.
Odamentem a kocsimhoz, ami pár utcával arrébb parkolt és beültem. Zenét hallgattam, Debussyt. A francia zenészek művei csodálatosak voltak.
Öt előtt pár perccel elindultam az ékszerészhez. Már nagyon vártam, hogy odaadhassam Bellának a gyűrűt.
- Jó napot!
- Jó napot, uram. Itt van a gyűrű – odanyújtotta egy fekete díszdobozban. A gyűrű csodálatos volt, fogadni mertem volna, hogy Bellának is tetszeni fog.
- Köszönöm – odanyújtottam neki még ötven dollárt.
- Csak negyvenet kérek. Már egyszer adott ötvenet – tiltakozott és vissza akart adni tízet, de én nem hagytam. Ha már félnie kellet attól, ami vagyok, legalább legyen belőle haszna.
- Ragaszkodom hozzá.
Odaadta a dobozkát egy számlával mellékelve, majd hazamentem.
Bella velünk lakott. Végül tényleg elmentünk az Alaszkai egyetemre, és így szerelmem odaköltözött hozzánk.
- Szia! Hol voltál? – kérdezte Bella, amint beléptem az ajtón. Rámosolyogtam, majd odamentem hozzá és letérdeltem elé. Meglepődve nézett rám.
- Isabella Marie Swan! Hozzám jössz feleségül? - Kinyitottam a gyűrűsdobozt és kivettem belőle a gyűrűt. Bella nem mondott semmit, csak hitetlenkedve nézett rám. Nyelt egy nagyot és kinyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta. Most biztos el akar utasítani. Biztos nemet fog mondani. Mért kértem meg? Mért vagyok ennyire önző?
Nem, jó ez így. Legalább kiderült.
- Mondj valamit, Bella! – kértem kedvesen, mire elsírta magát. Nem értettem, mit csináltam rosszul. Vagy talán nem tetszik neki a gyűrű. Végül is, nem értek a mai divathoz…
- Egy feltétellel! – mondta szipogva. Kíváncsian néztem rá, úgyhogy folytatta. – Változtass át!
- Bella, ezt már megbeszéltük ezerszer. Nem.
- Kérlek szépen! – gyönyörűen nézett rám csokoládé színű szemeivel, nem lehetett neki ellenállni.
- Oké, de nem most. Majd ha vége lesz a sulinak – hirtelen azt akartam, hogy örökké velem maradjon, akármilyen önző is vagyok.
- De az még két és fél év!
- Úgy értettem, ha ennek az évnek vége. Kicsit furcsa lenne az év közepén lelépni, nem gondolod? – persze nem ez volt az egyetlen ok. Miért jó, ha valaki vámpír? Meg kéne kérni valakit, hogy írjon egy könyvet ezzel a címmel.
- Oké, persze. Igen, hozzád megyek! - ha képes lettem volna rá, elolvadtam volna.
- Bele van gravírozva valami – mondtam, mire ő kikapta az ékszert a kezemből.
- „Egyetlen szerelmemnek, Bellának!” Edward, ez… gyönyörű – úgy éreztem, a föld fölött lebegek. Ráhúztam a gyűrűt az ujjára, majd megcsókoltam.
Ez a nap nem lehetett volna szebb sehogyan se. Életem – vagyis inkább létem – egyik legszebb napja. Ha jobban belegondolok, létezésem összes „legjobb napját” Bellával töltöttem.
- Szeretlek, Bella! – mondtam, miközben eltoltam magamtól.
- Én is, Edward! – közelebb jött és újra megcsókolt.