A farkas a földön húzott az erdőben is. Akárhogy is próbáltam, nem sikerült kiszabadítanom a kezemet. Fájdalmas nyögések közepette kiáltoztam és kértem, hogy engedjen már el, de ő csak futott tovább. A földön lévő ágak, kövek, és még ki tudja mik véresre karcoltak. Próbáltam nem oda nézni, de a vér sós szagát így is megéreztem. Nem akartam elájulni, ezért nem vettem levegőt, de ettől csak rosszabb lett. Választhattam: vagy attól ájulok el, hogy nem kapok levegőt, vagy attól, hogy veszek egy nagy levegőt és beszívom a vér sós illatát. A másodikat választottam. Mély levegőt vettem és elvesztettem az eszméletemet.
Mindenem fájt, amikor felébredtem. Kinyitottam a szememet egy fájdalmas szisszenés kíséretében, de nem láttam semmit – egy koromsötét helyen feküdtem. Rettentő hideg volt, a fogaim állandóan összeütődtek így akaratlanul is hangoskodtam.
- Ki van itt? – kérdezte egy ismerős hang.
- Carl! – megkönnyebbülten kiáltottam fel, aztán eszembe jutott, hogy valaki ideráncigált. Carl lett volna? De hiszen, nem nyílt ki az ajtó, nem jöhetett be a házba. Ráadásul miért kérdezné, hogy ki vagyok, ha ő hozott volna ide? Biztos, nem ő volt.
- Bella! Jól vagy? – éreztem, hogy mozog és közelebb jön hozzám.
- Már nem vérzek… Ez jó – még mindig vacogtam így a hangom is remegett, de érthető volt, amit mondtam.
- Megsebesültél? Ugye nem fáj semmid? – kérdezte őszinte aggódással a hangjában.
- Valamelyik farkas a háztól idáig húzott a földön. Te hogy kerültél ide?
Carl odajött hozzám és átkarolt. Már nem is fáztam annyira; nagyon jól esett tűzforró teste.
- Jéghideg vagy – állapította meg rémülten és az ölébe vett, hogy még jobban melegíteni tudjon. Ha nem éreztem volna úgy, hogy közel vagyok a fagyhalálhoz, ellöktem volna magamtól, de most csak még jobban bekucorodtam az ölébe.
- Ki hozott ide? – kérdeztem még egyszer és elégedetten állapítottam meg magamban, hogy már nem vacogok.
- Egy éjfekete nőstényfarkas és egy vámpír. Ki volt az, aki téged idehurcolt? Farkas volt? Nem emlékszel a színére?
- Nem. Mire eljutottam odáig, hogy meglepődésemből kiesve képes lettem volna felmérni a helyzetet, teljesen elfogott a félelem, illetve elég hamar elájultam a vérszagtól – túlságosan is ideges voltam ahhoz, hogy legalább megpróbáljak nyugodtnak tűnni, ezért felemelt hangon, viszonylag gyorsan beszéltem.
- Rosszul vagy a vértől? Szerencse, hogy nem vagy vámpír! – mintha nem viccnek szánta volna az utolsó mondatot, de hallottam a hangján, hogy vigyorog.
- Igen, rosszul vagyok tőle, de nem lenne okosabb kiutat keresni?
- Már próbáltam. Egy barlangban vagyunk a föld mélyén, totál sötét van, és csak egy kijárat, amit őriznek.
- Honnan tudod, hogy csak egy kijárat van?
- Úgy értem, hogy abból a helységből, amiben vagyunk, biztosan csak egy kijárat van, utána nem tudom. Nem láttam semmit akkor sem, amikor jöttünk. Emberi alakban voltam és a vámpír leütött.
- És hogy hoztak el idáig?
- Az erdőben futottam. Alex követett, de én próbáltam elfutni előle. Egyenesen belefutottam a vámpírba és a nőstény mancsaiba.
Pár percig csöndben ültünk. Egyáltalán nem volt kínos csend, mivel mindketten belemerültünk a gondolatainkba. Először arra próbáltam rájönni, hogy lehetne innen kijutni, de a gondolataim máshol jártak.
Edward mit csinálhat? Talán újabb áldozatot kerít magának? Egy átlagos lányt elcsábít, elviszi a házába, majd megöli. Nem tudtam róla elképzelni ezt, de már annyiszor mondták, hogy ő nem a jófiúk között van, hogy lassan elhiszem. Jól néz ki, kedves, udvarias – egy álom. Nehéz róla elhinni, hogy embert öl, de a jelek ezt mutatják. Álljunk csak meg egy pillanatra! Pontosan miért is hiszek egy vámpírnak, aki majdnem megölt? Ráadásul egy olyannak, akinek az a tipikus rosszfiús kinézete van?
- Ő is benne volt! – kiáltottam fel, mire Carl ijedten odakapta a fejét. Vagyis csak gondolom, hogy ijedten, mivel a sötétben ezt nem láthattam, viszont az biztos, hogy odakapta a fejét, mert egyenesen belém ütközött. – Áú!
- Bocs. Ki volt benne, miben?
- A vámpír… A többiek elindultak megkeresni téged és egy vámpírral az oldalukon jelentek meg La Pushban. Lehet, hogy ugyanaz, aki téged elrabolt. Edwardról kérdezősködött.
- Ugye nem bántott?
- Nem, de azt hiszem, most nem ez a legfontosabb. Ő is benne volt és most a rezervátumban van. Mi van, ha bántja a többieket?
- Nem fogja – mondta Carl biztosan. – Figyelj, Bella! Azt hiszem, el kell mondanom neked valamit – mondta egy perc némaság után.
- Mi a baj? – kérdeztem ijedten.
- Semmi baj nincs. Nem tudom, hogy fogsz reagálni és tudom, hogy nem ez a legjobb pillanat, de úgy érzem, el kell mondanom.
- Igen? – kérdeztem kíváncsian, és reméltem, hogy nem azt akarja mondani, hogy ő rabolt el.
- Hallottál már a bevésődésről?
- Nem.
- Ez is egy farkasos dolog. A lényege az, hogy ha egy farkas először meglátja élete szerelmét, akkor bevésődik. Onnantól kezdve ő lesz az egyetlen, akit szeret, akiért bármit megtenne, akiről élete végéig gondoskodni akar. Ilyen például Sam és Dave… – ez elég bizarr volt, de egyáltalán nem értettem, hogy ez most hogy jött ide. Volt ennél fontosabb dolgunk is, például, hogy kiszabaduljunk fogságunkból.
- Van még valami? – kérdeztem, hátha értelme is van annak, amit mondott.
- Hát nem érted? Ez velem is megtörtént.
- És ki a szerencsés? – én nagyon örültem annak, hogy Carl megtalálta a szerelmét, de ezt biztos, hogy most kellett megbeszélnünk?
- Te – mondta elhaló hangon és közelebb hajolt hozzám. – Te vagy az, Bella – suttogva mondta, majd megcsókolt. Lágyan, lassan, de szenvedélyesen. Közelebb húzott magához, már ha ez még lehetséges volt. Ajkai tűzforróak voltak, szinte égették a számat, de nem érdekelt, jó érzés volt.
Carl hirtelen elkapta a fejét, én meg nem értettem, mit csináltam rosszul. Letett a földre, és átváltozott farkassá, támadóállást vett fel. Egy perc múlva én is meghallottam a lépteket, de akkor azok hirtelen megtorpantak. Szuszogást hallottam, farkasok lehettek.
Éreztem egy ütést a fejemen, de már nem tudtam rájönni, hogy ki lehetett…