Ijedt tekintetemmel valaki olyat kerestem, aki tudja, mi folyik itt. Az egyetlen Edwrad volt, de nem voltam benne biztos, hogy csak a fejéből olvasta ki, miért vannak itt ezek a vámpírok. Úgy nézett ki, mint aki már régebben ismertséget kötött vendégeinkkel.

- Aro, ezt nem teheted – mondta Edward az előbb beszélő vámpírnak.

- Edward, fiam! Te is tudod, mi a szabály. Nem hiszem, hogy kivételt tehetek – mosolygott mézédesen Aro.

- Mi folyik itt? – kérdezte Carl, mintha csak a gondolataimban olvasott volna.

- Alakváltó, te most csöndben vagy! – közölte a fehér hajú, gyilkos tekintetű vámpír. Carl és a többi farkas is meglepetten nézett rá, de jobbnak láttak nem ellenkezni vele.

- Bellának viszont joga van tudni – jegyezte meg Edward.

- Hm, gyermekem, tudod, kik vagyunk? – kérdezte Aro, mire a fejemet ráztam.

- Aro, erre most nincs időnk! – A fehér hajúnak a hangja is olyan kegyetlenséget sugárzott, mint a tekintete.

- Caius, annyi időnk van, amennyit csak el tudsz képzelni. Nem sietünk sehova! – Aro felém fordult és nyájasan elmosolyodott. – Bella, mi vagyunk a Volturi, a vámpírok uralkodói. És van egy szabályunk, miszerint az emberek nem tudhatnak a létezésünkről. Aki mégis tud, arra semmi jó nem vár – húzta el a száját, és szomorúan mosolygott rám.

Tudtomon kívül el kezdtem remegni. Edward átölelt, de még így sem éreztem magam biztonságban. Tudtam, hogy ezek a vámpírok meg fognak ölni, hiszen ezért jöttek. És tőlük nem tud senki megvédeni.

- Viszont – kezdte Aro lelkesen, mire Edward megfeszült, de nem szólalt meg – van egy megoldás, amivel el lehet sikálni az ügyet.

- Benne vagyok – mondta Edward csendesen.

- Várj, még el akarom mondani hangosan is. Szóval, Bella, ezt főleg neked mondom, ha Edward csatlakozik hozzánk, mindenki szabadon elmehet, és téged sem fogunk megölni. Hogy tetszik?

- Pontosan mit jelent ez rá nézve? – kérdeztem Edward felé bökve a fejemmel. Emlékeztem, hogy Ben egyszer azt mesélte, a Volturi meg akarja ölni Edwardot. Vajon még mindig ezt akarják?

- Ó, csak néha segít nekünk a képességével. Minden rendben lesz vele, gyermekem.

- Így lesz a legjobb, Bella – mondta Edward és jelképesen lement Aróékhoz.

- De… Nem hiszem, hogy miattam neki kéne szenvednie.

- Jaj, gyermekem, ez nem szenvedés, hanem csupa móka! – csapta össze a tenyerét, de engem nem sikerült meggyőznie.

Ránéztem Edwardra, akin látszott, hogy azt akarja, hogy gyorsan elmenjenek. Nem akartam, hogy neki kelljen fizetnie azért, mert beleütöttem az orromat olyan dolgokba, amikbe nem kellett volna.

Körbenéztem, és észrevettem, hogy a farkasok is azt szeretnék, hogy menjenek már el, de Carl nem is akarta, hogy Edward visszajöjjön. Látszott rajta, hogy örül a gondolatnak, hogy Edward többet nem jelent számára terhet. És láttam még valamit a szemében: ugyanolyan vádaskodóan nézett a Volturira, mint Edwardra. Úgy látszik, mindenkit felelősnek tart az apja haláláért – és most végre azt tartja felelősnek, aki tényleg az.

- Mi lenne, ha mégis megölnének engem? – Én tényleg nem akartam, hogy mások szenvedjenek a hülyeségeimért.

- Gyermekem, gyermekem! – fogta meg a kezemet Aro, mire Edward felszisszent és láttam rajta, hogy szidja magát, amiért nem lépett közbe. Csak azt nem tudtam, miért. – Mi a…?

Aro nem fejezte be a mondatot, és nem tudtam, hogy mi baja van, de Edward fellélegzett. Ez jót jelent – könyveltem el magamban. Jót, de vajon mit?

Kérdőn néztem Edwardra, aki csak intett, hogy várjak.

- Bella! – rántott a kezemen Aro. Próbálta gyengéden csinálni, de még így is nyögtem egyet fájdalmamban. – Mi vagy? – Nézése szinte égette a szememet. Nem lepődtem meg a kérdésen annyira, mint amikor Isaac kérdezte, inkább azon gondolkodtam, vajon milyen képessége lehet.

- Aro el tudja olvasni az emberek valaha gondolt gondolatait, ha hozzájuk ér – mondta Edward. – De te nála is befuccsoltál.

- Hm… Érdekes – mormogott félhangosan a vezető. – Mondd csak, Bella! Nem volna kedved, átváltozni?

- Nem! – kiáltottam egyszerre Edwarddal és Carllal. Én, mint vámpír? Nem hiszem, hogy menne nekem az az élet. Nekem tökéletes jó az, ami van – és néha kicsit sok is.

- Bella, Bella, Bella – énekelte újra a nevemet Aro. – Ha átváltozol, és mellénk szegődsz, elengedhetjük a szívszerelmedet – intett a fejével Edward felé.

- Nehogy igent mondj, Bella – mondta „szívszerelmem” ingerülten.

- De! Változtass át! – mondtam Arónak, aki győztesen vigyorgott.

- Aro – szólalt meg Edward -, beszélhetnék Bellával négyszemközt?

- Fiam, arra sajnos nincs lehetőség. Mi van, ha elszöknétek?

- Ha el akarnánk szökni, már megtettük volna – mondta Edward, de úgy tűnt, mint aki beletörődött abba, hogy itt kell megbeszélnünk azt, amit mondani akar. – Bella, figyelj! Te nem akarhatod ezt az életet. Ez nem neked való. Én vállalom, hogy elmegyek velük, és akkor téged békén hagynak, de nem akarom, hogy neked bajod essen.

- Én se, hogy neked.

- Az átváltozás fájdalmas – próbált lebeszélni.

- Inkább, minthogy velük kelljen élned, és azt kelljen tenned, amit ők parancsolnak.

- Bella, kérlek. Értem ne változz át!

Erre nem tudtam, mit felelni. Egyrészt meg akartam menteni őt, ha már egyszer esélyem van rá, másrészt teljesíteni akartam, amit szeretne. Carlra néztem, aki elszörnyedve bámult maga elé. Talán elképzelt vámpírként? Megborzongtam, ahogy arra gondoltam, hogy vért iszom, de még mindig úgy gondoltam, hogy Edwardért bármit.

- Aro – kezdte Edward, mielőtt én megszólalhattam volna -, ha én most elmegyek veletek, nem fogjátok bántani Bellát? – Láttam, hogy úgysem hagyná, hogy átváltozzanak, ezért nem láttam értelmét kötözködni.

- Persze, hogy nem – mosolygott Aro. – Minek nézel te engem?

- Akkor azt hiszem, hogy mehetünk.

- Jól van, fiam. Búcsúzz el gyorsan, mert soha többet nem látjátok egymást! – Hogy képes ezt is mosolyogva mondani?

Észre sem vettem, hogy a könnyeim folynak, csak akkor, amikor Edward odajött és letörölte az arcomat. Mindketten néztük egymást úgy, hogy soha ne felejtsük el a másikat. Edward lehajolt hozzám, és egy pillanatra összeért a szánk – de csak egy pillanatra. Megöleltem, ő pedig szorosan, de óvatosan tartott.

Torokköszörülést hallottam, mire elengedtük egymást. Legnagyobb meglepetésemre Ben és Edward kezet fogtak, a többiek csak intettek. Aro mosolygott, a többi embere karót nyelve állt és türelmesen várták a jelt az indulásra.

- Ég veletek! – bólintott mosolyogva a vezető.

Edwarddal összekapcsolódott a tekintetünk, és az egyetlen, ami megállított abban, hogy utánuk rohanjak és megakadályozzam, hogy elmenjen, az volt, hogy már semmi erőm nem maradt.

- Bella, jössz? – kérdezte Ben kedvesen. Próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

- Majd hazamegyek – válaszoltam ügyelve arra, hogy a hangomon ne hallatszódjon, hogy sírok. Én sem értettem, miért tartottam vissza a könnyeimet, amikor amúgy is tudták, hogy sírok, de valahogy jobban éreztem magam tőle. – Lehet, hogy csak holnap.

- Eljöjjek érted?

- Nem fontos. – De Ben nem hagyta magát.

- Holnap kilenckor itt várlak – mondta Ben szomorúan mosolyogva, majd elhajtottak.

Lerogytam az egyik lépcsőfokra és hagytam, hogy a könnyeim mindent beterítsenek. Néha csak akkor tudunk értékelni valamit, ha már elvesztettük. Én elvesztettem egy számomra fontos embert. Egy olyan személyt, aki sokat jelentett nekem, aki vigyázott rám, aki megvédett, aki velem volt, ha úgy akartam, és nem érezte azt, hogy irányítom, aki attól volt boldog, hogy én vele voltam, és mindig örült, ha látott.

Hirtelen neszt hallottam valahonnan, majd rá egy pillanatra mellettem termett Esme. Nem mondott semmit, csak leült mellém és átkarolt; könnyek nélkül sírt. Az ég besötétedett, és a hold volt az egyetlen, ami fényt adott. Mikor mind a kettőnknek elfogyott az ereje a gyásztól, megszólaltam.

- Mióta vagy itt? – utaltam arra, hogy eddig valahol északon volt.

- Már itt volt a Volturi, amikor megérkeztem. Nem akartam, hogy észrevegyenek, ezért elbújtam.

- Miért nem léptél közbe, amikor elvitték Edwardot? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Nem tudtam volna mit tenni ellenük – válaszolta csendesen.

- De megpróbálhattad volna! Lehet, hogy most itt lenne, de te nem tettél semmit! – vádoltam meg alaptalanul.

Tudtam, hogy semmi értelme vádolni valakit, aki nem tehet semmiről, de úgy éreztem, ettől könnyebb. Esme tudta, hogy nem gondolom komolyan, de bántotta, láttam a szemén.

- Bocsánat – mondtam kétségbeesett hangon. Most mi lesz? Vajon betartják a szavukat, és nem ölik meg Edwardot?

- Semmi baj, édesem. Megágyazok neked, jó?

- Nem kell – mondtam, de Esme addigra már eltűnt.

A körülöttem lévő csend ijesztő volt, és valami azt súgta, menjek be a házba, de a lábam nem mozdult. Továbbra is csak ültem és vártam, hogy történjen valami.

Megmozdult egy bokor nem messze tőlem, és azt hittem, kiugrik a szívem. A hirtelen jött zajtól, felugrottam és ösztönösen hátrébb húzódtam – egyenesen valakinek a kezei közé.

Befogta a számat, és éreztem a nyelvét a nyakamon. A sokktól ledermedtem, és nem tudtam megmozdulni. Az agyam azt parancsolta, hogy rúgjak, üssek, harapjak és sikítsak, de a testem nem engedelmeskedett neki.

Egészen addig, amíg meg nem éreztem az illető fogait – a nyakamban.

Ha elolvastad, írj kommentet! :)

Sziasztok! :) Itt van a következő rész, remélem, tetszik! Írjatok kommentet! :D

Ben elvitt a rezervátumba, majd visszament Edward házához. Egy szót sem szólt hozzám, de nem is voltam olyan állapotban, hogy beszélni lehessen velem. Valaki meghalt. Közülünk. Teljesen sokkolva voltam, és nehezemre esett gondolkozni is. Azt is nehezen vettem észre, hogy Sam házának nappalijában ülök és nem Ben hátán.

Sammel nem találkoztam, de feltételeztem, hogy valahol a házban van. Istenem, mi van, ha a halott Dave? Sam teljesen ki fog készülni! Vagy, ha Eric? Vagy Adam?

És a legrosszabb: ha esetleg Carl… Tudom, nem szép dolog, hogy sokkal jobban fájna Carl elvesztése, mint a többieké, de nem tehettem róla.

Körülbelül fél óra bambulás után csöngettek. Mire eljutott a tudatomig, hogy ki kéne nyitni az ajtót, Samantha már a vendégünkkel beszélgetett. Nem tudtam felfogni sok mindent, de azt hallottam, hogy Sam elkezdett sírni, majd vitatkoznak valami olyasmin, hogy oda kéne-e vinni, vagy sem. Úgy tűnt, a látogatónk győzött, aki Ben volt.

- Szia, Bella! – köszönt fájdalmas hangon, majd leült mellém. Viszonoztam a köszönést egy bólintással, és vártam, hogy mondjon valamit. – Egy farkas meghalt közülünk, te is láttad.

- Ki volt az? – kérdeztem rekedt hangon előre félve a választól. Ránéztem Benre, de nem tudtam kiolvasni semmit sem a szeméből.

- Adam – mondta egy sóhaj kíséretében.

Tudom, önző dolog volt, de egy kicsit megkönnyebbültem; örültem, hogy Carl még él. Viszont az, hogy az álmom megint valóra vált, megrémisztett. Tulajdonképpen láttam a jövőt, és ez félelmetes volt. Bárcsak tudnám irányítani azt, hogy mit álmodok!

Eszembe jutott, hogy az álmom nem ott végződött, hogy valaki meghalt, hanem utána még megjelent egy vámpír, aki ijesztően nézett ki. A gyomrom görcsbe rándult a gondolatra, hogy lehet, hogy Adam halála nem a legrosszabb a mai napon.

- Nekem vissza kell mennem a kocsimmal, hogy el tudjuk hozni a holttestét. – Az utolsó szónál megbicsaklott a hangja. Furcsa volt az erős, öntudatos, sebezhetetlen Bent ilyen állapotban látni.

- Én is mehetek? – tudakoltam halkan.

- Biztos? – kérdezte mélyen a szemembe nézve, mire bólintottam. – Oké. Sam?

- Én is megyek – válaszolta. Eddig észre sem vettem, hogy a szobában van.

Ben felhúzott a kanapéról, majd átmentünk a háza mögött álló kocsihoz. A fekete autó egy halottszállítóra emlékeztetett, és amikor rájöttem, hogy a jármű most tényleg arra kell, a gyomrom még kisebbre zsugorodott.

Beszálltunk a kocsiba, és már mentünk is Edward háza felé; pár perc alatt meg is érkeztünk. Rémülten néztem körbe, rettegve attól, hogy mit találok.

A vér tócsákban állt, néhol beleragadt egy-egy szőrcsomó is. Isaac, a nőstény és Alex testét nem láttam, és mivel a többieket sem, arra gondoltam, hogy éppen elássák valahova. Egy holttest viszont még ott volt az egyik fánál: Adamé. Testéből ki volt tépve egy darab, ami pár méterre tőle rohadt, a vére a mellette lévő fát is beborította, a szemei nyitva voltak.

Ijedten kaptam el a tekintetemet Adam szemeiről, amikben azt láttam, amit álmomban: vád, fájdalom, szenvedés. Ben kinyitotta a csomagtartóját és leterített egy porkócot. Gondolom, utána a halott farkas testét rakta oda, de azt már nem bírtam nézni.

Megláttam Edwardot a lépcsőn ülni, és én is letelepedtem mellé.

- Hogy vagy? – kérdeztem.

- Megtörtént az, amit nem akartam – utalt arra, hogy megint meghalt valaki közülünk. – Én tehetek Adam haláláról, és ez… - Nem tudta, hogy fejezze be a mondatot.

- Nem a te hibád – mondtam csendesen. – Önként vállalta a harcot.

- Nem lett volna szabad hagynom. Tanulhattam volna a múltkoriból. – A hangja kísérteties volt.

- Edward, te figyelmeztetted őket, de ők segíteni akartak. Adam is önszántából jött el.

- És te hogy vagy? – váltott témát.

- Jól. Miért lennék rosszul? Hiszen én nem harcoltam.

- Ben az előbb arra gondolt, hogy fél óráig nem tudtad, ki halt meg, és rémes állapotban voltál a nappaliban – magyarázta.

- Ó. Életem legrosszabb fél órája volt.

Ekkor megjelentek a többiek gyászos arccal. Odafutottam Carlhoz és megöleltem, mire ő visszaölelt. Olyan jó érzés volt hozzáérni, és az még jobb volt, hogy éreztem a karjait körülöttem, fejét a vállamon.

Amikor elengedtem Carlt, észrevettem, hogy a hangulat milyen nyomasztó. A gyász, a fájdalom és a bűntudat a levegőben szikrázott.

- Edward, eljössz majd a temetésre? – törte meg a fullasztó csendet Eric. Carl halkan morgott, de nem szólt semmit.

- Nem hinném, hogy ezt akarná – intett a fejével Edward a kocsi felé, amelynek már le volt csukva a csomagtartója: Adam már bent feküdt.

- Szerintem nyugodtan eljöhetsz – mondta Dave, aki Sam derekát ölelte.

- De nem hiszem, hogy… - kezdte volna Edward, de nem fejezte be, hanem várakozóan Carlra nézett. Valószínűleg kiolvasott valamit a fejéből – talán, hogy mondani akar valamit.

- Szerintem sem kéne jönnie – jelentette ki Carl.

- Carl! – sziszegtem neki, de még arra sem vette a fáradságot, hogy rám nézzen. Helyette a vámpír felé kezdett menni.

- Most miért? Hiszen az ellenségünk! Miatta halt meg Adam és az apám.

Mély, súlyos csend ereszkedett ránk, percekig nem szólalt meg senki.

- Az nem Edward hibája – közöltem Carllal halkan.

- Bella, te is tudod, hogy ő kérte a segítséget – mondta, mintha ez azt jelentené, hogy megparancsolta, hogy álljanak mellé.

- Megkérdezte, hogy vállaljátok-e a kockázatot! – vágtam vissza. A többiek döbbenten néztek ránk.

- De akkor is az ellenségünk! Nem vele, hanem ellene kéne lennünk.

- Hát én nem tartozom bele a „lennünk”-be. - Felsétáltam Edward teraszára és odaálltam mellé. Ő teljes nyugalommal figyelte az eseményeket.

- Mi lenne, ha nem vitatkoznánk? – szólalt meg Dave. – Carl, az egyik barátodat most ölték meg, és te azon lovagolsz, hogy ki a felelős érte? Te tényleg nem vetted észre, hogy Edward volt az, aki megmentett téged?

- Tessék? – kérdeztem értetlenül Carlra emelve a tekintetemet, akin látszott, hogy zavarban van.

- Isaac ráugrott Carlra – válaszolt Dave -, és már majdnem beleharapott, amikor Edward odarohant és megölte Isaacet.

- Majdnem meghaltál, és azt hibáztatod más haláláért, aki megmentett? – néztem Carlra mérgesen.

- Nekem mindegy! Eljössz a temetésre? – Érdekes volt Carl ilyen helyzetben.

- Talán – válaszolta a megnevezett.

Edward oldalra nézett, majd szép sorban a többi farkas is. Én még nem hallottam azt, amit ők, de tudtam, hogy valaki közeleg. Mindenki elkezdett morogni, és kezdtem kényelmetlenül érezni magam úgy, hogy nem tudok semmit. Rápillantottam Samre, aki ugyanolyan idegesen nézett rám, mint én rá – ő sem tudta, mi folyik itt.

Hirtelen suhogást hallottam; nem értettem, minek lehet ilyen hangja. Tudtam, hogy valami rossz közeledik, ezért belekapaszkodtam Edwardba, aki nem igazán vette ezt észre: csakis az erdőre összepontosított.

És akkor megjelentek, ha jól számoltam heten. Három sorban jöttek; elöl és hátul ketten-ketten, középen pedig hárman. Mindannyian vámpírok voltak; vörös szemű, fekete csuklyás, ijesztő külsejű vámpírok. Elől egy lány és egy fiú állt, akik valószínűleg testvérek voltak. A lány apró és sovány volt, fakó barna haja passzolt sápadt bőréhez, telt ajkai és széles szemei voltak. A fiú haja sötétebb volt, de ugyanolyan gyönyörű volt, mint a lány.

Középen három férfi állt: a két szélső unottan nézelődött, a középső szemében izgatottság, vidámság csillogott és valahonnan ismerős volt. Hátul két fiú állt; mindketten magasak voltak, de csak az egyikükön látszott, hogy izmos, a másik soványnak, de erősnek tűnt.

- Ó, de szépen összegyűltünk itt! – csapta össze kezét a középen álló férfi és elmosolyodott. Hirtelen belém csapott a felismerés: ő volt az álmom végén az a kárörvendően nevető férfi.

- Miért vagytok itt? – kérdezte Edward haragosan.

- Nyugodj meg, fiam! És már amúgy is tudod – mondta még mindig csillogó szemekkel.

- Nem! – Edward védelmezően elém állt, én meg csak értetlenül néztem magam elé.

- Hogy hívnak gyermekem? – A férfi felém sétált; a két elöl álló vámpír meghajolt, miközben elment mellettük. Edward elkezdett morogni, én meg automatikusan hátrébb léptem. – Ne félj tőlem!

- Bella – mondtam végül, mert nem akartam, hogy még közelebb jöjjön. Amint kimondtam, megállt.

- Bella! Bella, Bella, Bella! – Szinte énekelve mondta ki a nevemet, és arra jutottam, hogy ez a vámpír valószínűleg drogos vérét szívta. – Nagy bajban vagy, gyermekem!

Hello! Írtam egy novellát egy pályázatra ( http://leander88.blogspot.com/ ), és úgy gondoltam, felrakom ide, mint mindig, ha pályázatra írok. :D Remélem, tetszik! :)

- Megérkeztünk! – Hallottam meg apám kiáltását a fülembe üvöltő zene ellenére.

Kiszálltam a kocsiból és a lehető leghangosabban becsaptam az ajtót magam mögött. Kivettem a sporttáskámat a csomagtartóból, majd a kedvemhez híven levágtam a földre és ráültem. Semmi kedvem nem volt a fél nyarat a nagyszüleimnél tölteni a szüleimmel együtt, de anyám hallani sem akart arról, hogy otthon maradjak tekintve, hogy még „csak” tizenhét éves múltam. Fantasztikus.

Egy árnyék vetült rám, de ahelyett, hogy megnéztem volna, ki az, látványosan fölhangosítottam a zenelejátszómat. Úgy éreztem, Chester Bennington hangja átszakítja a dobhártyámat, de nem érdekelt: sokkal jobban izgatott, hogy ha már idevonszoltak a szüleim, legalább legyen egy kis lelkiismeret-furdalásuk. A számnak vége lett, így hallottam anya – ugyanis ő takarta el előlem a napot - beszédének a végét:

- … akkor kint maradsz!

A csomagtartó becsapódott, a szüleim pedig elindultak a ház óriási ajtaja felé.

Körülbelül fél óra zenehallgatás után úgy döntöttem, hogy be kéne mennem, hacsak nem akarok kint éjszakázni. A nagyszüleim mindig korán feküdtek le aludni, és gondolom, a régi szokásaik nem változtak. Nagy nehezen feltápászkodtam, majd felkaptam a táskámat és elindultam a ház felé.

Hatalmas ház volt, rengeteg ablakkal. A tetőn vízköpő szörnyek sorakoztak, az ajtó felé vezető út színes virágokkal volt szegélyezve. Az előkert tele volt fákkal, kerti padokkal és egy szökőkúttal, ami kétszer olyan magas volt, mint én. A csicsás ajtó is aranyozott volt; egyszóval ízléstelen. Úgy teljes egészében a ház szerintem totál giccses volt és valószínűleg senki sem hitte volna el nekem, ha azt mondom, hogy itt élnek a nagyszüleim – ahhoz a ház túl előkelő volt, én pedig túl szakadt.

A nagymamám mindig úgy viselkedett, mintha ő lenne a királynő én meg az alattvalója, de a nagypapámat szerettem. Ő kedves volt, és szeretett velem lenni; megtanított lovagolni, íjjal lőni és sok szép közös emlékünk van. Az öntelt nagyanyám egyikben sincs benne; nem is értem, hogy lehetünk rokonok.

Egy nagy sóhajjal rátettem a kezem az arany kilincsre, hagytam magamnak egy percet, hogy még egyszer átgondoljam, biztos be akarok-e menni, majd végül benyitottam. A nagy tér hófehérben ragyogott, de a tapéta aranysárga színben pompázott – a hányinger kerülgetett tőle. Előttem egy nagy márványlépcső volt arany korláttal. Jobbra és balra csukott, kétszárnyú ajtókat láttam.

Már épp indultam volna fel a szobába, amiben mindig én laktam, amikor idejöttünk, de egy szobalány elállta az utamat. Fekete-fehér ruhában volt, mint a filmekben a cselédek. A húszas évei közepén járhatott; az arca átlagos volt, de mégis szép, a rövid, fekete haja csillogott a fényben.

- Szép jó napot, kisasszony! – Szélesen mosolygott és pukedlizett, miközben ezt mondta. – A csomagját hagyja itt, majd felvisszük. Erre tessék! – mutatott a balra lévő ajtó felé.

- Fel akarok menni a szobámba! – Talán kicsit élesebben mondtam, mint szerettem volna, mert a lány ijedt arcot vágott. – Bocs.

- Semmi baj, kisasszony. Lady Hennessey szeretné látni magát.

- Aha – horkantottam fel. – Én meg nem.

- Alyson! – Nagyanyám hangja szinte kettéhasította a levegőt. – Viselkedj!

- Épp azt akartam, csak nem engedtek fel – válaszoltam élesen.

- Látom, nem változtál. – Felém sétált, mire a szobalány pukedlizett egyet és lehajtott fejjel hátrébb lépett. - Ugyanolyan neveletlen vagy, mint voltál.

- Kiprovokálták – védekeztem, de igazából élveztem a helyzetet.

- Ez nem mentség. Egy úri hölgynek mindig kifogástalanul kell viselkedni! - Megállt tőlem egy méterre és onnan méregetett, mint egy vad az áldozatát.

- Pontosan.

- Na! – nézett rám csodálkozva. – És most szépen kérj bocsánatot az úri hölgyhöz nem méltó viselkedésedért!

- Nem szeretek hazudni – mondtam szemrebbenés nélkül.

- Ezt meg hogy érted? – Láttam az arcán a zavart, pedig próbálta leplezni.

- Nem vagyok úri hölgy, ergo nem kell úgy viselkednem.

- Hallatlan! – A hangja sértődött volt, pedig egyáltalán nem volt oka rá. Odafordult a szobalányhoz. – Vigye fel a kisasszony csomagját a szobájába! – Majd megint rám nézett. – Gyere vacsorázni!

Megfordult és visszament a szobába, ahonnan pár perce kilépett. Hallottam, hogy mond valamit a bent tartózkodóknak, de nem figyeltem oda rá. Nem mentem utána, maradtam, ahol voltam. A lány időközben felkapta a táskámat, de nem indult fel egyenesen.

- Kisasszony, jobban teszi, ha megy. A Lady nagyon ki fog akadni, és gondolom, tudja, milyen olyankor – tanácsolta halkan, de egy legyintéssel elintéztem. Nagyon is tudtam, milyen az, amikor valami nem úgy történik, ahogy ő szeretné, de azt is tudtam, hogy én fogok nyerni.

- Hogy hívnak? – kérdeztem a lányt.

- Briggs. Sophie Briggs. – válaszolta tisztelettudóan lehajtott fejjel.

- Bond. James Bond. – Nem hagyhattam ki, hogy ne tegyem hozzá ezt vigyorogva. Zavartan elmosolyodott, mint aki nem tudja eldönteni, hogy én most vele vagy ellene vagyok. – Add ide, Sophie, felviszem – nyúltam a táskáért, de ő arrébb lépett.

- Nem szabad. Ha a Lady megtudja… - nem folytatta, de mindketten tudtuk, mire gondol. Ha nem végzi rendesen a munkáját, a nagyim lazán kivágja. Persze nem akartam, hogy a nézeteltéréseimet ő fizesse meg, úgyhogy egy megadó sóhajjal elindultunk felfelé.

A ház ötszintes volt: a második emeleten lévő szobák a társasági összejövetelekre voltak fenntartva; a harmadikon foglalt helyet a nagyszüleim óriási hálószobája és két ugyancsak nagy fürdőszoba, plusz a gardrób; a negyediken vendégszobák voltak; az ötödiken laktak a cselédek – akiknek a sorsa leginkább a rabszolgákéhoz volt hasonló. Az alagsorban még sosem voltam, bár egyszer megpróbáltam, de a nagyanyám rám talált, és „kedvesen” felküldött a földszintre, utána tartott egy hegyi beszédet, amiben az illetlenség és a magánszféra megsértése szerepelt.

- Mióta dolgozol itt? – kérdeztem, miközben a nagy márványlépcsőn lépdeltünk fel.

- Majdnem egy éve – válaszolta halkan.

- Az szép! – mondtam elismerően. A nagyanyámnál majdnem egy év? Az már teljesítmény.

- Miért pont itt dolgozol? Nem hallottál arról, hogy innen mindenkit kirúgtak pár hónap vagy akár pár nap után?

- A szüleim is itt dolgoztak, és miután meghaltak, a komornyik felkeresett azzal, hogy folytatnom kell, amit elkezdtek. – Hát ez érdekes… Folytatnia kellett? Egy pillanatra úgy éreztem magam, mint a középkorban, amikor a gyerekek így folytatták az adózást, mert a szüleik nem dolgozták le.

- Miért kellett?

- Azt mondták, a szüleim akarata volt; így biztosították a munkát nekem. - Ez nekem kicsit lapos volt; biztos, hogy nem ezt akarták. Melyik szülő akarná, hogy a gyereke egy ilyen hárpiának dolgozzon?

- Biztos vagy benne? – kérdeztem óvatosan; nem akartam megbántani. Időközben bekanyarodtunk egy folyosóra, ahonnan már csak pár lépés volt a szobámig.

- Igen – felelte magabiztosan. Tudtam, hogy ő sem hiszi el teljesen, hogy ez tényleg így történt, de mivel a szülei nem mondhatták ezt el személyesen, inkább elhiszi, minthogy ne teljesítse a kérésüket.

- Egyébként, ha nem sértelek meg vele, hogy haltak meg?

Már az ajtóban álltunk, a lány éppen a megfelelő kulcsot kereste. – A Lady elküldte őket venni valamit, de visszafelé beleestek a tengerbe.

- Amerika közepén vagyunk. Itt nincs tenger!

- Nyaralni voltak, Afrikában, a Fekete-tengernél.

- Afrikában a Fekete-tengernél? A Fekete-tenger kicsit északabbra van – világosítottam fel élesen, de a haragom a nagyanyámnak szólt. Vajon mi történhetett igazából? Mit kell annyira titkolni, hogy még a lányuk sem tudhatja meg?

- Nem tudom. Lehet, hogy rosszul mondta.

Megtalálta a kulcsot, kinyitotta az ajtót, majd mutatta, hogy menjek be. Mielőtt bementem volna, minden non-verbális tiltakozása ellenére levettem a válláról a táskámat, majd ledobtam az ágyamra. Felé fordultam választ várva a ki nem mondott kérdésre a nagyanyám hazugságáról.

- Elnézést, kisasszony, most mennem kell. – Behúzta maga mögött az ajtót, én meg ott maradtam egyedül.

A nagyanyám az ilyen viselkedésért azonnal kirúgta volna, de én már hozzászoktam. Mindketten tudtuk, hogy nem igaz, amit a nagyim állít, de ő a lelkiismerete miatt elhitte, én pedig őt védve inkább nem szóltam a nagymamámnak.

Tudtam, hogy még egy hónapot itt fogunk tölteni, úgyhogy nekiálltam kipakolni a poggyászomat, és egyúttal otthonossá tenni a rideg szobát.

A szobám végül is a szép kategóriába volt sorolható, de az otthonos jelzőtől távol állt. A szoba fehérsége és a nagy üres tér – ironikus vagy sem – fullasztónak hatott. Az ajtóval szemben állt egy nagy hófehér ágy, előtte egy kis asztal, két oldalán pedig egy-egy éjjeliszekrény. Balra egy ruhásszekrény és előtte két puff foglalt helyet; jobbra egy íróasztal volt egy számítógéppel. A szoba jobb oldalán nyílt a fürdőszoba, ami – a változatosság kedvéért – nagy volt és fehér.

A táskámból bepakoltam a ruháimat a szekrénybe, majd elővettem a könyveket, a hordozható DVD-lejátszómat és a többi apróságot, amit magammal hoztam. Mire mindent elhelyeztem, egész lakhatónak tűnt a helyiség.

Kopogást hallottam, de ahelyett, hogy megszólaltam volna, levetettem magam az ágyra. A kint lévő viszont az anyám volt, és ő nem ment el, csak, mert nem válaszoltam, hanem bejött.

- Szégyelld magad! – sziszegte, de nem néztem rá. – Hogy lehetsz ennyire neveletlen?

A prezentációja a viselkedésről körülbelül tíz percig tartott, de én nem figyeltem oda, helyette azon gondolkodtam, vajon miért kell Sophie-nak itt dolgoznia, és miért hazudtak neki a szülei haláláról.

- Megértetted? – Anyám hangja kizökkentett az elmélkedésből.

- Meg – vágtam rá automatikusan.

- Jó. Egyébként, ma már nincs vacsora. Már mindenki megy aludni. Jó éjt! – Mielőtt mondhattam volna bármit is, becsapta maga mögött az ajtót.

Bekapcsoltam a számítógépet, majd megnéztem az e-mailjeimet és a közösségi oldalakat, amiket szerettem. Hirtelen nagyon éhesnek éreztem magam, még korogni is elkezdett a gyomrom. Lehet, hogy nem volt olyan jó ötlet kihagyni a vacsorát, gondoltam, de a következő pillanatban már hangtalanul lopakodtam lefelé a lépcsőn.

A konyhában sem jártam még soha, de úgy gondoltam, valahol az alagsorban található. Már a földszinten voltam, és csak pár lépés választott el az alagsorhoz vezető lépcsőhöz. Kicsit ideges voltam, hogy mi lesz, ha lent talál a nagyanyám, vagy olyan féltve őrzött titkokat tudok meg akaratlanul, amiket nem szeretnék, de végül lementem.

Az egész hely kísérteties volt, mivel a koromsötétben úgy kellett kitapogatnom, merre mehetek és merre nem – ezenkívül egyfolytában úgy éreztem, valaki figyel. Rövid tapogatózás után találtam egy villanykapcsolót. Világosban hátborzongatóbban nézett ki a hely, mint sötétben: mindenhol több réteg pókhálóval bevont kacatok feküdtek, penészes kartondobozok, porral vastagon bevont képek, maradék étel illetve egy döglött, félig elfogyasztott macska. A szemem sarkából mozgást érzékeltem, és amint odanéztem, megláttam egy óriási patkányt. A szemei mintha vérvörösek lettek volna… Elindult felém, mire én elkezdtem hátrálni, de elbotlottam valamiben. Az a valami hangosan csattant a földön és apró részekre tört; én is földön kötöttem ki és beletenyereltem valami szúrósba. A patkány megállt, majd elrohant; lehet, hogy az éhségtől már hallucináltam, de akkor is úgy nézett ki, mintha nevetne.

Nagy nehezen feltápászkodtam, majd megnéztem, mit törtem el. Egy óriási velencei tükör terült el a koszos padlón milliónyi kis darabban; még a kerete is két részre tört. Hirtelen elfogott a rettegés, hogy vajon mit kapok, ha ez kiderül; biztos nagyon értékes volt.

Mivel már nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a konyhát itt nem találom meg, ráadásul az étvágyam is elmúlt ettől a kis kalandtól, óvatosan visszamentem a szobámba. Szerencsémre senki nem vett észre, ezért gyorsan magamra zártam az ajtót és megpróbáltam lenyugodni. Eddig észre sem vettem, hogy a légzésem is felgyorsult. Teljesen váratlanul belehasított valami a fejembe, és elkezdett lüktetni a kezem. Lenéztem rá és észrevettem, hogy egy hosszú véres csík futott végig a csuklómtól a könyökömig. A legérdekesebb az volt benne, hogy vízszintes vágások szelték több darabra.

Amilyen gyorsan és halkan csak tudtam, lezuhanyoztam, majd befeküdtem az ágyba és vártam, hogy az álmok magával magukkal ragadjanak. Könnyebben ment, mint gondoltam volna.



Zuhantam, iszonyatos sebességgel zuhantam le a mélybe. Aztán egyik pillanatról a másikra már biztosan álltam a lábamon. Egy parkban jártam. Mindenhol kellemes, lágy színek voltak, sehol semmi sötét. A zöld fű és a fák lombjai, törzsei is világosak voltak. Előttem egy lovast ábrázoló szökőkút állt, körülötte padok. Minden ember mosolygott; mindenki boldog, nyugodt, gondtalan volt. Vidámságuk rám is átragadt, és mosolyogva indultam volna el egy üres pad felé, de elém állt valaki.


Egy öreg emberke volt, aki alig ért fel a vállamig. Ősz haja a válláig ért, vastag szemüvege mintha ráolvadt volna.


- Üdvözöllek, Alyson! – köszöntött reszelős hangon mosolyogva. – Jeremy vagyok.


- Honnan tudja a nevemet? – kérdeztem meghökkenve.


- Én mindent tudok – mosolya titokzatos volt és bölcs. – Gondolom, kíváncsi vagy arra, hol lehetsz. – Bólintottam, mire folytatta. – Az Álmok Birodalmában jársz. Itt minden, amit csak szeretnél, valóra váltható.


- Hogyan? – csillant fel a szemem a lehetőségre.


- Látod azt a nagy fát? – mutatott a szökőkút mögött álló ezüstszínű fára, amit én eddig észre sem vettem, pedig nagyon feltűnő volt. A fa előtt egy pár emberből álló sor állt, az egyik épp eltűnt a növény törzsében. – Bemész oda, elmondod, mit szeretnél, iszol a forrásból, ami a fa belsejéből fakad, és amint kijöttél már valóra is vált.


- Azta! Kívánhatok? – néztem könyörgően Jeremy-re.


- Még nem. Most menned kell, hívnak. Jó utat! – Integetett, de én akkor már nem voltam ott.



- Meddig akarsz még lustálkodni? – hallottam meg anyám hangját. – Már elmúlt kilenc óra is.

Ásítottam egyet, kinyújtóztattam minden izmomat, majd végre kinyitottam a szememet. Anyám az ágyam szélén ült és megvetően nézett rám. Nem értettem, mi baja van; azt hittem, a nyaralásban a pihenés a lényeg.

- Mi van? – kérdeztem érthetetlenül. Nem volt kedvem artikulálni, ezért szinte összeszorított szájjal kérdeztem.

- Tessék felkelni! Kilenc óra van – parancsolta.

- Még csak? – kérdeztem csodálkozva. Hogy volt képes ilyen korán felébreszteni?

- Nyomás öltözni, reggelizünk! Már biztos éhes vagy, hiszen tegnap nem vacsoráztál. – A nyomatékosság kedvéért korgott egyet a gyomrom; anyám önelégülten nézett rám, majd felállt és kiment.

Tudtam, hogy muszáj lesz lemennem enni, különben éhen pusztulok. Felöltöztem, megfésülködtem, majd lementem az ebédlőbe, ami már cikornyásabb nem is lehetett volna. Hosszú asztal, díszes lábakkal, körülötte díszes székekkel. A falon egy mintás perzsaszőnyeg nyúlt el, ami már generációk óta a családunk tulajdonában állt. Az asztalon csillogó tálak sorakoztak, amiken különböző ínyencségek voltak. Mégis ki fogja megenni ezt a sok ételt? Ráadásul a nagy része szerintem nem is reggeli volt. Lehet, hogy ez lesz az ebéd is?

A teremben nem volt senki a nagyanyámon kívül, de a kintről beszűrődő hangokból ítélve, a nagypapám, anyám és apám is a teraszon volt.

- Á, Alyson! – csapta össze a kezét, majd gúnyosan elmosolyodott. – Megtisztelsz a jelenléteddel?

- Izgi, mi? – kérdeztem mit sem törődve az elégedettségével, majd odasétáltam az asztalhoz és végig néztem rajta. Szemem megakadt egy nagy tál palacsintán, és az egyszerű önkiszolgálásom érdekében letelepedtem elé. Fogtam egy tálat, levettem egy első látásra lekvárosnak tűnő palacsintát, majd elkezdtem enni; nagyon finom volt.

- Nem voltál nagyon éhes este? Nem akartál éjjeli túrára menni a konyhába? – kérdezte pár perc múlva.

- A kocsiban ettem idefelé – kerültem ki a választ a második kérdésre, majd kivettem a második palacsintát is, ami kakaós volt. Ha ez egyáltalán lehetséges volt, a kakaós még finomabb volt a lekvárosnál.

- Mi van a kezeden? – rohant oda hozzám, majd kiforgatta a csuklómat. A sebem már csak egy karcolásnak tűnt, de még mindig jellegzetes formája volt. – Ezt hogy szerezted?

- Tesin elestem.

- Na, persze. Ilyen sebet nem szerezhettél tornaórán.

- Má’ mér’ ne? – kérdeztem teli szájjal, de most fontosabb volt neki a sérülésem története, mint az, hogy nem viselkedem úri hölgy módjára.

- Hol szerezted? – A csuklómat szorongatta, és már kezdett fájni.

- Már mondtam. Szekrény ugrottunk, feldöntöttem és ráestem.

- És mégis hogy sikerült pont ilyen alakú sebhelyet szerezned?

- Mondom, ráestem a szekrényre és a sarka felhorzsolta.

- Lady Hennessey – szólalt meg a komornyik; nem is vettem észre, hogy belépett. – Elnézést, hogy megzavarom, de valamit sürgősen jelentenem kell.

- Várj egy percet – mondta nekem, majd odasétált az inashoz. Valamit sugdolóztak, és a nagyanyám feje egyik pillanatról a másikra lilult el. Ajjaj, megtudta, hogy eltörtem a tükröt.

- Tudod te, hogy mit tettél? – ordította a legdühösebb hangján.

- Bocsánat – mondtam lesütött szemmel.

- Ezt nem lehet elintézni ennyivel. Annak a tükörnek története volt. Sötét története, amit nem mondhatok el neked. – A tekintete is sötét volt, de egy pillanat alatt kedvesre váltott, ami elég szokatlan volt tőle; egyenesen rémisztő. – Álmodtál valami szépet? – érdeklődött mellém ülve.

- Nem. – Nem tudtam elhatározni, hogy elmondjam-e vagy sem, de végül úgy döntöttem, hogy nem mondom el, mit álmodtam, mert így nekem is könnyebb volt és valószínűleg neki is.

- Biztos? – Egyik szemöldökét felhúzta, és gyanakvóan méregetett.

- Igen, biztos. Nem bánnád, ha én most felmennék? – Ki akartam jutni az ebédlőből a lehető leghamarabb.

- Menj! – Már épp felálltam, amikor felém fordult és újra megszólalt. – Alyson! Nem minden az, aminek látszik. Vigyázz, mire vágysz! – egy pillanatig habozott az utolsó két szó előtt, mintha nem lenne biztos abban, mit kellene mondania.

Felszaladtam a szobámba, és miközben azon gondolkodtam, vajon mit jelenthet az álmom, a tükör és a seb, és hogy mi lehet az összefüggés közöttük, fel-alá járkáltam. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, milyen kapcsolat lehet a három dolog között, de éreztem, hogy van valami.

A lábaim elkezdtek fájni a járkálástól, a fejem pedig az eredménytelen gondolkozástól, ezért lefeküdtem az ágyamra és azonnal el is aludtam.



Újra a nemrég megismert helyen jártam; Jeremy mosolyogva jött felém. Szerintem ez a mosoly levakarhatatlan.


- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar visszajössz – közölte, amikor mellém ért.


- Nem tudtad? Azt hittem, mindent tudsz?


- Mindent, ami már megtörtént. De a jövő még számomra is rejtély. – Az utolsó mondatnál félre nézett, de nem értettem, miért. Talán tud valamit a jövőmmel kapcsolatban? – Ha most azonnal kívánnod kéne – mutatott az ezüstszínű fára -, mit kívánnál?


- Hogy a szüleim és a nagyszüleim észrevegyék, hogyan viselkednek velem – válaszoltam lehajtott fejjel.


- Nem akarlak elszomorítani, de nem engedhetem meg, hogy ezt kívánd. – A mosolya megváltozott egy pillanatra; kárörvendő lett. – Viszont – töprengett el -, ha csatlakoznál hozzánk, sok minden megoldható lenne.


- De ha én csatlakozom, az hogyan segít azon, hogy a rokonaimnak csak egy púp vagyok a hátukon? – értetlenkedtem.


- Idehívhatnád őket, és akkor itt élhetnétek. Aki itt él, az bármit kívánhat.


- De… mi lenne a barátaimmal? A családom többi tagjával? Az életemmel?


- A barátaidat nem érdekled egyáltalán, a családodnak nincs több tagja, az életed pedig sokkal szebb lenne itt – magyarázta kicsit türelmetlenül.


- Mi az, hogy a barátaimat nem érdeklem?


- Megmutassam? – bólintottam, pedig azt sem tudtam, hogy akarja megmutatni.


Egyik pillanatról a másikra megjelent előttem egy ablak, amin keresztül láttam azokat, akikkel a legszorosabb barátság fűz össze: Rachel, Ivy, Monique és Julia. A legjobb barátaim éppen kibeszélték az osztálytársainkat Monique-nál. Pontosabban éppen rám került a sor.


… idióta… nem is szerettem soha… beképzelt… olyan, mint a nagyanyja… és még ehhez hasonló mondatfoszlányokat hallottam meg.


Éppen kezdtem volna tiltakozni, amikor rájöttem, hogy ez csak egy álom; semmi sem igaz, ami itt történik, még ha valóságosnak is tűnik. Ebben a hitben fordultam Jeremy felé vigyorogva:


- Hogyan tudnám idehívni a rokonaimat?


- Nagyszerű választás! – Elégedetten mosolygott. – Bemész a fába, hangosan elmondod a kérésedet, iszol a forrásból, kijössz és már valóra is vált – mondta, miközben odakormányozott a fához. Az fa előtt nem állt semmilyen sor, csak én készen arra, hogy bemenjek.


A fa ezüstös törzsén egy kétszer akkora odút láttam, mint én. Besétáltam, és amit láttam, az teljesen lenyűgözött: mindenhol színek táncoltak, madarak csicseregtek és röpködtek.


- Szeretném, ha a szüleim és a nagyszüleim is itt lennének az Álmok Birodalmában – mondtam hangosan még mindig gyönyörködve a látványban.


Jobbra tőlem a fa törzséből egy kis forrás bugyogott. Odamentem és ittam egy kortyot az eper ízű folyadékból, majd kisétáltam.

De amit ott láttam már nem tetszett annyira.

Egy nagy teremben álltam, ami hátborzongatóan nézett ki. Kőből kifaragott, ijesztő szörnyeket ábrázoló oszlopok tartották a tetőt, a fal mellett pár méterenként vörös lángcsóvákat köpködött a föld. Körülöttem fegyveres lények álltak. Nem tudtam meghatározni, mik lehettek, mert emberi alakjuk volt, de a bőrük kékeszöldben pompázott és hosszú ujjaik fekete karmokban végződtek. Előttem egy trónszerű emelvény állt, rajta egy ugyanolyan különös lénnyel, aki ismerősnek tűnt.

- Alyson, kérlek, segíts nekünk kicsit – szólalt meg a lény Jeremy hangján.

- Mi… mi folyik itt? – nyögtem ki nagy nehezen.

- Keressük a Könyvet! A szüleidnél kellett volna lennie, de nem volt ott, ezért feltételezem, nálad van. – Bal oldalra mutatott, de mivel nem láttam semmi érdekeset, előrébb léptem, és a látványtól elborzadtam. A padlón egy medence nyúlt el, de nem víz volt benne, hanem gőzölgő, fortyogó láva, amiből időnként lángcsóvák törtek fel; fölötte a rokonaim kapálóztak segítségért. A szájuk egy-egy ronggyal volt betömve, de még így is próbáltak kiáltani.

- Ne! – kiáltottam, de mielőtt odarohanhattam volna, egy őr lefogott.

- Nyugalom, leányom. Mindenki épségben hazamehet, feltéve, hogy segítesz nekünk.

- Miben? – kérdeztem megadóan. Az egyetlen esélyünk az volt, hogy segítek és megadom nekik, amit akarnak.

- Te vagy az egyetlen, aki tudja, hol van a Könyv – válaszolta Jeremy.

- Mégis milyen könyv?

- A Könyv, aminek a segítségével elfoglalhatjuk a földet. – Nem értettem semmit abból, amit mond, és ezt ő is észrevette. – Látom, fogalmad sincs, miről van szó. Gary, szedd le az anyját! – kiáltotta az egyik lénynek, aki engedelmeskedett neki. – Diane, kérlek, világosítsd fel a lányodat mindenről. Egy rossz szó és a szüleidet leeresztjük! – fenyegetőzött és látszott rajta, hogy komolyan gondolja. Anyám botladozva odajött hozzám két őr kíséretében. Mielőtt hozzákezdett volna a magyarázatához, nyelt egyet.

- Ezek a lények itt démonok – mutatott körbe, én pedig azt vártam, hogy végre felébredjek. Hiszen ez képtelenség! – A te összes felmenőd angyal. A könyv, amit keresnek, azért kell nekik, hogy átvegyék az uralmat az emberek fölött. A Könyv mindig az angyalok kezében volt; évekig volt a nagyanyádnál, aztán nálunk, de mi elvesztettük.

- Én is angyal vagyok? – kérdeztem meghökkenve. Erre még sosem gondoltam.

- Még nem, de az leszel.

- Ha túléli – kotyogta bele Jeremy.

- És a nagyi mért volt dühös a tükörért? – Nem is tudom, honnan jutott ez eszembe. Talán azért, mert ezt az „álmot” és a tükröt összekapcsoltam.

- Mert a tükör segítségével tudtak eljutni hozzád. A tükörnek hatalma van. Évekig a démonoknál volt, és amikor az angyalok visszaszerezték, rájöttek, hogy ha eltörik, és valaki megsebesül úgy, mint te – vezette végig az ujjait a sebhelyemen -, a démonok be tudnak jutni az elméjébe. Az illető azt hiszi, csak álmodik, és mielőtt észbe kapna, megtörténik a baj.

- Miért pont akkor, ha ilyen a sebhely? – Ez volt az egyetlen kérdés a sok közül, ami a fejemben kavargott, amit fel mertem tenni.

- Ez a démonok jele – mondta anyám egyszerűen, miközben mutatta a falakat. Eddig nem is vettem észre, hogy a lángcsóvák fölött ugyanolyan rajzok voltak, mint a sebem. – A démonok régebben az angyaloknak dolgoztak, de megelégelték, hogy rabszolgának használják őket és fellázadtak. Pár évtizede már csak egy-két rabszolgasorsban élő démon él.

- A nagyinál lévő cselédek is démonok?

- Régen démonok voltak a cselédek, de már nem. Mondjuk a szobalány szülei még azok voltak, ezért kell neki ott dolgoznia. Büntetésből. – Nem kellett megkérdeznem, hogy miért, mert tudtam a választ: a szüleinek le kellett volna dolgoznia valamennyi időt, de hamarabb meghaltak, mint hogy befejezték volna. Pont, mint a középkorban.

- És a szülei hogyan haltak meg? – Megkérdeztem, mert biztos voltam abban, hogy nem fulladtak bele semmilyen tengerbe…

- Lázadni akartak az angyalok ellen, ki akartak törni a rabszolgaságból és rátámadtak a nagyapádra, de ő megölte a démonokat. – Ránéztem a nagypapámra, akiből – jelen állapotában – nem néztem volna ki, hogy öl vagy egyáltalán, hogy verekszik.

- Oké, ennyi volt a mesedélután – vágott közbe Jeremy, mielőtt feltehettem volna következő kérdésemet. – Mit tudsz a könyvről?

- Miért kéne tudnom róla bármit is? Nem a szüleimnél kéne lennie? – néztem anyámra.

- A te szobádban rejtettük el, még amikor megkaptuk – mondta csendesen anyám. – De eltűnt.

- Hogy nézett ki?

- Nagy, fekete, bőrkötésű – válaszolta Jeremy, aki vágyakozva nézett maga elé. Gondolom, a könyvet látta maga előtt és az abból következő „szép” jövőt.

Próbáltam visszaemlékezni arra, hogy láttam-e valaha, esetleg játszottam-e vele még, amikor kisebb voltam, és amikor rájöttem, hogy mi történt a könyvvel, nem voltam túl boldog.

- A könyv… a könyvet beleejtettem a tóba, ami mellett nyaraltunk még évekkel ezelőtt – hadartam előre félve a reakciótól.

- Biztos vagy benne? – kérdezte hamis mosollyal az arcán.

- Iii…igen. – Amint kimondtam meg is bántam: csobbanást hallottam, és nem kellett odanéznem, hogy tudjam, valakit bedobtak a forró lávába, de odafordultam. Anyám sikított és sírt, de nem bírt megmozdulni – ennek ellenére egy őr közvetlenül mellé állt -, nagyanyám és apám még jobban kapálózott és próbált üvölteni. Akit leeresztettek a nagyapám volt.

Nem tudtam, mikor kezdtem el sírni, de a könnyektől már nem láttam.

- Még mindig így gondolod? – kérdezte Jeremy öntelten vigyorogva.

Nem mertem megszólalni, mert féltem, hogy még valakit ledob, de egy újabb csobbanást hallottam. A nagyanyám… Érdekes a módszere ennek a Jeremy-nek, de nem tudtam erre gondolni, csak arra, hogy a nagyszüleim halottak. Miattam.

Sírtam, üvöltöttem, toporzékoltam, de nem volt semmi értelme. Már halottak. A furcsa csak az volt, hogy miközben szidtam magamat a tudatlanságomért, a lelkem mélyén mégis nyugodt voltam. Úgy éreztem, még nincs minden veszve.

- Mit tudsz a Könyvről? – kérdezte Jeremy egyre idegesebb hangon.

- Már mondtam. – Szerintem érthetetlenül mondtam, de úgy tűnt, ő megértette.

- De nekem az nem elég – üvöltötte és odarohant hozzám. Megfogta a hajamat és hátrahúzta a fejemet. – Hol van a Könyv?

- Nem tudom – hörögtem. Újra csobbanást hallottam; egymás után kettőt is.

Hallottam, hogy a szüleimet ledobják és tisztában voltam azzal, hogy halottak, de nem éreztem fájdalmat, haragot, bűntudatot. Úgy éreztem, minden rendben van; teljesen nyugodt voltam. Már nem sírtam, csak álltam csendesen.

- Hmm… - dünnyögött Jeremy. – Érdekes. Változzatok vissza! – kiáltotta látszólag a semmibe, de amint kimondta a lávából előléptek a rokonaim, majd átváltoztak démonná.

Nem hittem a szememnek. Szóval a szüleim és a nagyszüleim démonok? De akkor anyám az előbb mért mondta azt, hogy angyalok? Jeremy is észrevette a zavart az arcomon, és elmosolyodott.

- Ők nem a szüleid, csak arra használtam őket, hogy elmondd, amit tudsz. Egy kicsit kutakodtam a múltadban és a közvetlen környezetedben, hogy hitelesebb legyen. Mivel nem mondasz semmit még akkor sem, ha a rokonaid halálával fenyegetlek, nem volt érdemes az ő alakjukban maradniuk – magyarázta, mire a nyugodtságom mellett megjelent a kétségbeesés. Nyugodt voltam, mert a rokonaim éltek, de kétségbeesett voltam amiatt, hogy mit fognak velem csinálni a démonok.

- Tudod, ha nem mondasz semmit, ami segítségünkre lehet, nincs szükségünk rád. A probléma csak az, hogy már tudsz erről a helyről és tudod, hogy kinek a kezében van a hatalom – mutatott magára.

Nyeltem egy nagyot, mert tudtam, hogy ez mit jelent: a halálomat.

- Mi van a szüleimmel? – Legalább az ilyen dolgokon ne rágódjak, miközben megölnek.

- Fogva tartom őket. – A hangja teljesen nyugodt volt, de én beleremegtem. – Nekem fognak dolgozni. Őket nem akarom megölni; még a hasznukat vehetem. – Persze nem örültem annak, hogy életük végéig egy ilyen lénynek fognak dolgozni, de jobb, mint Jeremy másik verziója: halál.

Észrevettem, hogy amikor azt mondta, fogva tartja őket, a mögötte lévő ajtó felé nézett; ott lehetnek. Nem voltam teljesen tudatában annak, mit teszek, egyszer csak azt vettem észre, hogy futok az ajtó felé. Nem is értettem, miért teszem, hiszen semmi esélyem nem volt egy csomó démon ellen.

Az ellenségeim meglepetésükben ledermedtek, de szerencsétlenségemre Jeremy észbe kapott és a karomnál fogva visszarángatott. Kiáltoztam, csapkodtam – eredménytelenül. Amikor rájöttem, hova vonszol, elfogott a rettegés: a fortyogó láva már csak pár méterre volt tőlem. Az élni akarás felülkerekedett a félelmemen; rúgtam, karmoltam, haraptam, ütöttem, ahol csak értem, de nem használt.

Egy fél pillanatig a levegőben voltam, majd eltűntem a medencében. A láva tűzforró volt, égetett. Az ösztöneim azt súgták, próbáljak meg a felszínre a törni, de semmi értelme nem volt. Egyik pillanatban még úgy fájt a kezem, hogy arra gondoltam, ha ennek vége lesz, Jeremy megkapja a magáét, de nem csak egyszerűen vége lett: többé nem éreztem a karomat. Ahogy merültem lefelé, az érzékszerveim úgy kapcsoltak ki, addig, amíg már nem éreztem szinte semmit.

Amikor eltörtem a tükröt, nem is gondoltam arra, milyen lavinát indítottam el vele. Aztán az álmom, ami nem is álom volt… Én végig azt hittem, a saját kis világomban nem történhet semmi bajom, de mire rájöttem, hogy az nem az én álomvilágom volt, már megtörtént a baj. A nagyanyám szólt, hogy vigyázzak, mit kívánok, de én nem vettem figyelembe a figyelmeztetését, és ez lett a végzetem.

A világ tele van álmokkal, de hogy is hihettem azt, hogy azokat minden erőfeszítés nélkül megszerezhetem? Hiszen nyilvánvaló, hogy tenni kell mindenért ebben a világban; mindenki a legjobbra pályázik.

Gondolatmenetemnek végett vetett az iszonyatos fájdalom, ami elborította a testemet. Kinyitottam a számat, hogy sikítsak, de ez nem bizonyult jó ötletnek. A forró láva lefolyt a torkomon, szétégetve a szerveimet.

Életem utolsó percei csak a szenvedésről szóltak, de amint véget ért, békét, nyugalmat éreztem. A Mennyország kapui kinyíltak előttem és én már-már boldogan hagytam el a világot, amiben az álmok sötét oldala erősebb, mint a szebbik.

Ehhez is várom a kommenteket, és az előbb feltett 16. fejezethez is! :)

Már fél tizenegy volt, és az idegességem csak egyre nőtt. Minden farkas Bennél volt, még Drew is. Mondjuk, ő csak azért, hogy elmondják neki, mit csináljon, amíg mi távol vagyunk. Eric azt mondta, hogy mivel nem tudják, mikor érnek vissza, Drew fog egyedül őrjáratozni. Nem láttak különösebb veszélyt mind az új farkasra, mind az indiánokra nézve, de úgy gondolták, jobb az óvatosság.

Mióta a házban voltam, minden oldalról kivesézték a tervet. Szerencsére nem esett szó rólam és a tervemről, azonban Carltól néha kaptam egy-egy dühös, de aggódó pillantást. A gyomrom egyébként is görcsben állt, de ezektől a nézésektől csak rosszabb lett.

Mindenki teljesen nyugodtan beszélt arról, hogy kire fog rátámadni és hogyan. Senki sem tűnt idegesnek, csak türelmetlennek. Először az futott át az agyamon, hogy ki az az idióta, aki arra vár, hogy gyilkoljon, de aztán rájöttem, hogy igazából én is várom. Nem a gyilkolást – azt én úgyse tudnám megtenni -, hanem azt, hogy végre halottak legyenek, hogy ne kelljen velük többet törődni.

- Oké, mindenki menjen készülődni – mondta Ben; ez a témaváltás mindenkit meglepett. – Ne kelljen kétszer mondanom!

Mindenki feltápászkodott a helyéről, majd sorban kimentek a házból. Tétován felálltam én is, de még mielőtt kimehettem volna, az alfa utánam szólt.

- Bella! – Visszafordultam. – Szerintem nem kéne megtenned – mondta csendesen. Ki sem kellett mondania, mire gondol; anélkül is tudtam, hogy a csali-dologra utal.

- Ben, kérlek! Segíteni akarok – néztem rá könyörgő szemekkel.

- Nem hagyhatom, hogy bajod essen.

- Nem lesz semmi baj. – Elég magabiztosan mondtam – talán csak annak tűnt volna fel a remegésem, aki régóta ismer -, de belül reszkettem.

- Bella, ha bármi bajod esik… - fúrta a szemét az enyémbe.

- De nem fog. Hogyan is eshetne bármi bajom? Hatan vagytok három ellen. Hamar legyőzitek őket és kész. – Féltem, hogy olyat mond, amitől meggondolom magam, ezért sarkon fordultam és kivágtattam az ajtón.

Egyre több ember nyüzsgött odakint. Mindenki felhőtlenül boldog volt – eközben páran arra készültek, hogy öljenek…

Nem tudtam, hogy mégis mit csináljak, ugyanis én úgy éreztem, teljesen fel vagyok készülve – azt leszámítva, hogy szó szerint reszkettem a félelemtől. Ha lélekben nem is, de egyébként kész voltam arra, hogy magamhoz csalogassak egy vámpírt és két vérfarkast. Bizarr.

Pár héttel ezelőttig fel sem merült bennem, hogy valaha is ilyet fogok mondani. Akármi is fog történni velem a jövőben, egy dolgot biztosan mondhatok: az életem gyökeresen megváltozott.

Eddig Sam háza felé mentem, de visszafordultam Benhez, aki a verandája lépcsőjén üldögélt. Féltem, hogy megint tart egy kiselőadást, de csak bólintott, amikor megkérdeztem, leülhetek-e mellé.

Tíz perc múlva már mindenki indulásra készen volt. Samantha odajött és sorban megölelt mindenkit.

- Bella, kérlek, nagyon vigyázz magadra – mondta, amikor rám került a sor.

- Sam, minden rendben lesz – forgattam a szemeimet, leginkább csak azért, hogy senkinek se tűnjön fel, hogy féltem, nem tudom teljesíteni a kérését.

A búcsú után bementünk az erdőbe, majd ott az alfa hozzám fordult.

- Bella, te Carllal fogsz menni; ő tudja, hogy hol a helyetek. Egy kicsit előrébb fogsz állni, mint a többiek, hogy téged vegyenek észre előbb. Tegyél úgy, mintha nézelődnél, támaszkodj neki egy fának, szóval tégy úgy, mintha semmi különös nem történne. Amikor megérkeznek, valahogy hívd fel magadra a figyelmet. Valószínűleg e nélkül is észre fognak venni, de azért hangoskodj egy kicsit. Amikor elindulnak feléd, ugorj fel Carl hátára, ő majd visszahoz téged ide. Oké?

- Persze.

Ezután mindenki elment egy-egy fa mögé, majd farkasként tért vissza. Carl odajött, én pedig azonnal felmásztam a hátára, átöleltem a nyakát, és már szaladtunk is. Hamar odaértünk Edward házához, és mindenki elfoglalta a helyét. Carl lerakott a ház jobb oldalán, szemével intett, hogy maradjak ott, majd hátra ment két farkas mellé.

Eric a ház mögött, Dave előtte, Adam és Ben pedig Carl mellett, azaz mögöttem foglalt helyet. Körültem sok fa állt, kinéztem magamnak egyet és nekitámaszkodtam. Megpróbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mintha nálam teljesen normális lenne, hogy szabadidőmben egy fának támaszkodva nézelődök, a kezem és a lábam pedig remeg. Aha, mindennapos…

Még reggel felcsatoltam magamra egy karórát, és most percenként ránéztem; a mutató nagyon lassan haladt. Háromnegyed tizenkettőkor már nagyon ideges voltam és úgy éreztem, ha nem történik már végre valami, belehalok az unalomba.

Én még nem hallottam semmit, de éreztem, hogy a farkasok egyre jobban figyelnek. Ugyan méterekkel mögöttem álltak, de a feszültségüket, a várakozásukat a szél felém is elsodorta – és én ettől csak idegesebb lettem.

Még mindig próbáltam úgy tenni, mintha csak véletlenül lennék ott, mert tudtam, hogy attól még, hogy én nem látom az ellenséget, az nem jelenti azt, hogy nincs is. Tudtam, hogy a többiek megvédenének, ha rám támadna valaki, de abban a pillanatban egyedül éreztem magam. Mintha be lennék zárva egy sötét helyre és tudnám, hogy a fogva tartóm lát engem és nevet rajtam, de én nem is vagyok annak tudatában, hogy van ott valaki rajtam kívül.

Pár másodperc múlva én is megláttam a vámpírt és a farkasokat; engem néztek. Isaac éhesen, a két farkas bosszúsan és kíváncsian. Próbáltam úgy tenni, mintha észre sem vettem volna őket, de ez nehéz volt. Rájuk emeltem riadt tekintetemet; a vámpír vigyorgott, de ez inkább vicsorgásnak tűnt.

Az aggódás és a félelem kezdte átvenni az uralmat a testem felett. Hirtelen lüktetést éreztem a fejemben. Összegörnyedtem és nem tudtam arra gondolni, hogy most jött el a menekülés pillanata. Isaac elindult felém, ha tehettem volna, már Carl hátán ültem volna, de nem. Félig a földön voltam már, de próbáltam visszanyerni az erőmet – sikertelenül. A vámpír még szélesebbre húzta vigyorát, és ez már végképp ijesztő volt.

A fejemben a fájdalom egyre erősödött, egyre jobban kínzott, és azt vettem észre, hogy már a földön fekszem. A vámpír közeledett felém, egyre jobban éreztem, hogy itt a vég, hogy már nem érdemes semmit sem tennem, de abban a pillanatban átugrott fölöttem egy farkas és rávetette magát Isaacre. Egyik pillanatról a másikra a nyugodt előkert, átváltozott csatatérré. Alex és a másik farkas meglepetten nézték az eseményeket, de végül ők is ráugrottak a harcolókra. A szemem egyfolytában lecsukódott, és úgy kellett kényszerítenem magam, hogy nyitva tudjam tartani.

Éreztem, hogy egy farkas megfog és elkezd húzni. Először azt hittem, hogy az ellenség, ezért csapkodtam össze-vissza, de aztán rájöttem, hogy Ben próbál kimenteni a harcmezőről. Megpróbáltam összpontosítani és felkelni, de a sokktól ez csak második nekipróbálkozásra sikerült. Ránéztem a harcolókra és azt vettem észre, hogy az egyik farkas holtan fekszik egy fa mellett. Testét vér borította, és láttam, hogy kitéptek belőle egy darabot. A seb látványa annyira vonzott, hogy elfelejtettem megnézni, ki lehet az, de mire ez eszembe jutott, Ben már felkapott és rohantunk vissza a rezervátumba.

Akárhogy is próbáltam visszaemlékezni arra, milyen színe lehetett a farkasnak, nem sikerült. Az egyetlen, amit anélkül tudtam, hogy én is megbizonyosodtam volna róla – ugyanis Ben szeméből tisztán kiolvasható volt -, az az volt, hogy a halott farkas közénk tartozott.

Sikítás. Zaj. Hangok. Egyre élesebben, egyre hangosabban. A földön fekszem, és csak hallgatom ezeket. Nyugtalansággal tölt el ez a helyzet, és segíteni akarok, de nem tudok felállni, képtelen vagyok megmozdulni; mintha valami odaláncolt volna a földhöz. Minden egyes levegővétel fájdalommal jár. Úgy érzem, valami nem akarja, hogy éljek, de azt sem, hogy meghaljak – kínozni akar. A lehető legfájdalmasabb módon.


Megpróbálom kinyitni a szememet, és örömmel tapasztalom, hogy meg tudom csinálni. De ez a boldogság csak addig tart, amíg meg nem látom, mi zajlik körülöttem. Verekedés, harc, gyilkolás. Mindenhol vér és kitépett szőrcsomók. De ez még nem a legrosszabb.


Mellettem valaki fekszik és hörög, csapkod, mintha menekülni próbálna. Rám néz, és a szemében látom, hogy a fájdalmai elviselhetetlenek, és segítséget kér. Nem látom teljes egészében, hogy ki lehet mellettem – csak egy elmosódott alak az egész. A szemeit viszont tökéletesen látom.


Az összes akaraterőmet összeszedem, és újra megpróbálok feltápászkodni – sikertelenül. A titokzatos szempár gazdája küzd az életéért végig a szemembe nézve. Mintha büntetne; mégpedig azért, mert nem segítek neki. Szemeiben könyörgés, élni akarás, küzdelem, fájdalom, remény, kétségbeesés és csalódottság kavarog. Fel sem tudom fogni, hogy ennyi minden lejátszódhat egy élőlényben egyszerre.


Tovább hörög és egyre dühösebben, egyre elkeseredettebben csapkod. A fogai csattognak; vicsorogva néz a halál szemébe. Beleborzongok a sikításába; nem bírom tovább nézni a szenvedését, de valami nem engedi, hogy lecsukjam a szemem. Szóval, ezért tudtam kinyitni a szemem: még jobban lehet kínozni azzal, hogy nem tudok segíteni a haldoklónak.


Az alak rúg egyet és nyög egy utolsót, majd végleg nyugton marad. Próbálom kivenni, ki lehet az, de hirtelen átalakul: egy hosszú, hollófekete hajú csillogó, sápadt bőrű ember áll a helyén és kárörvendően nevet. Rajtam.

Nyöszörgést hallottam, de senkit sem láttam a szobában. A nap már felmenőben volt, így láttam is a szobát, nem csak néztem. Miután eljutott a tudatomig, hogy az egész csak egy rossz – nagyon rossz – álom volt, rájöttem, hogy én nyöszörögtem. Valószínűleg sikítottam volna, ha tudtam volna, de hálát adtam az égnek, hogy kiszáradt a szám. Még csak az kéne, hogy idecsődüljön a fél rezervátum.

A falióra hét órát mutatott, úgyhogy úgy döntöttem, nincs értelme visszaaludnom. Egyébként sem voltam fáradt; nem is értem, miért lettem volna, hiszen kilenckor már aludtam.

Gyorsan átöltöztem, majd levánszorogtam. Sam még nem volt ébren, úgyhogy csendben megreggeliztem, majd kiültem a verandán lévő hintaágyra és elkezdtem ringatni magam.

Már sokan ébren voltak. Kisgyerekek játszottak és mindenki nevetett. Furcsa lehet ebben a közösségben felnőni. Egy teljesen más világ. Itt az emberek segítenek a másikon, nem pedig belerúgnak a földön fekvőbe. Köszönnek egymásnak, rámosolyognak egymásra, még akkor is, ha nem ismerik túl jól a másikat. Az én világomban senki sem köszön senkinek, a mosolyt pedig csak szűk baráti körben alkalmazzák. Itt az emberek tényleg boldogak, és nem csak tettetik.

Ránéztem egy kisfiúra, aki a testvérével és az anyukájával homokozott a házuk előtt. Igazából csak annyit tudtam róluk, hogy Ben rokonai - azt hiszem, az anyuka az unokatestvére -, de ez is elég volt ahhoz, hogy levonjam a következtetést: valószínűleg a kisfiúból is vérfarkas lesz. Belegondolni is borzasztó, hogy pár éven belül ő is átváltozhat, és azzal annyi a gyerekéveinek. Ha nagy szerencséje van, nem lesz belőle farkas, de ha nincs, örülhet minden egyes napnak, amit anélkül a tudat nélkül tölthet el, hogy átváltozhat egy másik alakba. Nem is csak az lehet a rossz, ha farkas vagy – mondjuk, ez attól függ, hogy kiről van szó -, hanem ha harcolni kell. Akár meg is halhat nagyon fiatalon…

A gyomrom összeugrott, amikor eszembe jutott, hogy ma is meghalhat bárki; akár én is. Mi van, ha valaki nem jön vissza? Mi van, ha az álmom a valóságot mutatja? Már máskor is megálmodtam a jövőt… Már abba is rossz belegondolni, hogy Isaac, a nőstény vagy Alex meg fog halni, de mi van, ha tőlünk sem jön vissza mindenki? Hiszen az ellenség nem fogja szépen megvárni, míg megöljük őket – védekezni fognak, ahogy tudnak, foggal-körömmel.

Vajon ki lehetett az a férfi az álmomból? És ki haldoklott benne? Igazából az sem biztos, hogy megint azt álmodtam meg, ami bekövetkezik. Lehet, hogy csak azért volt benne csata, mert egyfolytában ezen rágódtam. De akkor is érdekelne, hogy ki lehetett az a férfi a végén, aki röhögött. Egyáltalán mit tartott olyan viccesnek? Azt, hogy szenvedek?

„… egy hosszú, hollófekete hajú csillogó, sápadt bőrű ember…” Csillogó, sápadt bőrű? Vámpír, döbbentem rá. Nem Edward, nem Isaac, hanem egy számomra ismeretlen élőhalott.

- Ó, már ébren vagy? – kérdezte Sam, mire ugrottam egyet. Ennek persze az lett a következménye, hogy sikerült bevernem a fejem a hintaágy felső részébe.

- Áú! – Összesen ennyit sikerült kinyögnöm, majd mentem is be a házba jégért.

Gyorsan elővettem egy csomó jégkockát a fagyasztóból, Sam pedig a kezembe nyomott egy konyharuhát. Belecsavartam a jeget, majd szorosan hozzányomtam a fejemhez a leghidegebb oldalát. Csípett, égetett és nagyon fájt, de tudtam, ha ezt most nem bírom ki, napokig járkálhatok a fejemen egy nagy púppal.

- Nem akartalak megijeszteni – vágott aggodalmas képet Samantha. – Hogy tudtál ilyen gyorsan iderohanni és elővenni a jégkockákat? – tette fel vigyorogva.

- Gyakorlat teszi a mestert – nevettem fel. Hát igen, „ügyességemnek” hála, gyakorolhattam az ilyen helyzetekben a gyorsaságot – persze, ezeknek is sokszor az lett a következménye, hogy nagyobb sérüléseket szereztem, és mehettem a balesetire.

- Hogy-hogy felkeltél ilyen korán?

- Nem voltam fáradt. – Nem akartam részletezni az álmomat, ezért egyszerűbb volt ezt válaszolni.

- Ideges vagy? – Samet nem lehetett becsapni; átlátott rajtam, mint a szitán.

- Nem… csak félek – mondtam ki azt, amit eddig rejtegettem mindenki elől. Én mondtam, hogy megcsinálom, most már meg kell tennem.

- Bella, tényleg nem muszáj ezt tenned. Senki sem fog belekényszeríteni, sőt, örülni fognak, hogy nem eshet bajod. Nyugodtan vond vissza az ajánlatot.

Kedves volt Samtől, de csak akkor voltam képes elengedni őket harcolni – bár úgy sem tudtam volna őket visszafogni -, ha én is mehettem. Nem mintha tudnék nekik segíteni, de ha történne velük valami úgy, hogy nem vagyok ott, iszonyatos lelkiismeret-furdalásom lenne. Ha viszont ott vagyok, tudom, hogy megtettem mindent – a többiről már nem én tehetek.

Mondjuk, ismertem magam annyira, hogy még így bűntudatom lenne, ha valakinek baja esne, de azért így mégis teszek értük valamit.

- Segítek, és kérlek, ne próbálj meg lebeszélni róla. A többiek hol vannak? - Nyolc óra lehetett, és ilyenkor már itt szoktak ülni a farkasok.

- Bennél. Újra és újra elismétlik a tervet. – Az arca aggodalmasabb nem is lehetett volna. Nem is mertem belegondolni, hogyan fog érezni, amikor megyünk harcolni.

„…megyünk…” Halkan felsóhajtottam, és örültem, hogy Sam nem vette észre – különben képes lett volna erőszakkal itt tartani. Jézusom, mit csinálok már megint?! Egy igazi, élet-halál harcot fogok végignézni. Illetve, Carl majd elvisz onnan, na de mégis csak ott leszek az elején. Kicsit összerázkódtam, és ez már nem kerülte el Samantha figyelmét sem.

- Csak hideg a jég – tértem ki a válasz alól, majd a hatás kedvéért megfordítottam a konyharuhát. Persze, ez így hidegebb volt, de próbáltam úgy tenni, mintha jobban esne ez az oldala.

Samantha felment az emeletre takarítani, és én egyedül maradtam a konyhában. Pár perc múlva, amikor már úgy éreztem, a lüktetés elmúlt a fejemben, beleraktam a jégkockákat egy tálba és forró vizet engedtem rájuk. A konyharuhát felakasztottam a helyére, majd vártam, hogy elolvadjon a jég. Amikor ez megtörtént, kiöntöttem a vizet, majd – leginkább csak figyelemelterelésképpen – elmosogattam.

Ahogy közeledett az a bizonyos pillanat – a harc pillanata – egyre idegesebb lettem. Úgy döntöttem, egy séta talán enyhíthet összeszűkült gyomromon, de nem lett igazam. Egyszerűen nem tudtam magammal mit kezdeni – ideges, aggódó, de izgatott voltam. Megmagyarázhatatlan, miért, de vártam a harcot. Ez őrültség, nem normális, kezeltetnem kellene magam – futott át az agyamon.

Elindultam Ben háza felé, és arra gondoltam, hogy ha a többiek sem félnek én sem fogok. Ráadásul, ha előttük is világos lesz, hogy félek, lehet, hogy azt mondják, menjek szépen haza, majd ők elintézik egyedül. Ezzel a tudattal talán vissza tudom fojtani magamnak a félelemből fakadó remegést.

Sziasztok! Hozom a következő részt! :) Várom a véleményeket! :D

Nem tudtam, mit mondani erre. Erős késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam, de valami visszatartott: a tudat, hogy megígértem Carlnak, ésszerűen döntök, de ugyanakkor hallgatok a szívemre is. Ha most megcsókolnám, abban semmi ésszerű nem lenne, csak meggondolatlanság, és persze Carl bizalmát is véglegesen elveszteném.

Tényleg nem tudtam, mit válaszolni. Igazság szerint még sosem vallottak nekem szerelmet, sőt, igazából még nem is volt olyan fiú, aki egyáltalán megszólított. Sosem voltam népszerű; nem csak a fiúk körében nem, hanem úgy egyáltalán sem.

- Bella, kérlek, mondj valamit! – zökkentett ki Edward ideges hangja a gondolataimból.

- Oké – Istenem, egyszer mondanék valami értelmeset…

- Ez most akkor mit is jelent? – kérdezte jogosan.

- Azt, hogy… - sóhajtottam a mondat befejezése helyett. – Gondolkodnom kell. Ezt majd megbeszéljük holnapután. A harc után. Jó?

- Aha – válaszolta megbántottan. - Szia! – még mielőtt válaszolhattam volna, eltűnt.

Nem szoktam így viselkedni – főleg, ha Edwardról van szó. A probléma csak az, hogy nem akarom elveszíteni Carlt se… és pont ezért fogom elveszteni mindkettőjüket. Önző vagyok. Miért kellett nekem belekeveredni ebbe? Miért nem lehet most is ugyanolyan átlagos életem, mint amilyen volt azelőtt, hogy találkoztam volna Edwarddal? Gondolom, sokan választanák a pörgős, akciódús életet, de én inkább maradnék az unalmas, de nyugalmas mellett.

Ezen rágódtam egészen addig, amíg meg nem hallottam, hogy valaki jön a rezervátum felől: Sam érkezett aggódó arccal.

- Bella, minden rendben? – kérdezte kedvesen. – Már órák óta eltűntetek, és gondoltam, megnézem, itt vagytok-e.

- Igen, minden rendben – válaszoltam nem túl meggyőzően.

- Bella, mi a baj? – leült mellém és átkarolt. Jól esett a közelsége, de kiborított a kérdése.

- Miért kérdezi mindenki ezt? – fakadtam ki. – Ma már annyiszor hallottam…

- Gyere, visszamegyünk – mondta egy kicsit sértődötten, miközben felállt. Hiszen, ő csak jót akart…

- Bocs, nem akartalak megbántani, csak… Nem tudom, mit csináljak.

- El akarod mondani, mi bánt? – kérdezte kedvesen mosollyal az arcán.

- Hát… nem tudom, hogy mondhatnám…

- Az a baj, hogy Carl és Edward szeret téged, azt akarják, hogy válassz közülük, de te nem tudsz? – ült vissza mellém.

- Honnan tudod? – kérdeztem meglepetten.

- Nyitva tartom a szememet. Egyébként, még a vak is látja, hogy szeretnek téged. Én pedig ismerlek annyira, hogy jól össze tudjam illeszteni a kirakós darabjait.

- Mit csináljak? – tettem fel szinte már könyörögve a kérdést.

- Bella, ezt csak te tudhatod.

- Ezzel most sokat segítettél… - Bunkó vagyok, tudom. – Azt hiszem, jobb lenne, ha egyedül gondolkodhatnék egy kicsit.

- Csak nyugodtan. Gyere vissza még sötétedés előtt, nem hiszem, hogy pont most kéne elveszned.

Forgattam a szemeimet, mert úgy viselkedett, mintha az anyám lenne. Mondjuk Sam mindenkivel ilyen. Kedves, aranyos, megértő, segítőkész… Én meg az első adandó alkalommal megbántom. Egy sóhajjal fordultam vissza a másik problémámhoz, amit ugyancsak saját magamnak köszönhetek.

Úgy éreztem, a tudat, hogy választanom kell Carl és Edward között, megöl engem. Akármi is lesz a választásom – és sajnos muszáj lesz választanom, mert ha nem teszem meg, az akár halálos következményekkel is járhat -, a szívem egyik fele apró darabokra szakad. Elporlad, megsemmisül, vége lesz. Miért kell nekik ilyen nehéz döntés meghozására kényszeríteni? Nem veszik észre, hogy ezzel a háborúskodással azt kínozzák, akiért veszekednek?

A szél erősödni kezdett, és úgy gondoltam, jobb lenne visszamenni a házba. Nem akartam, hogy el kezdjenek keresni. Nem akartam újabb galibát okozni; nélkülem is elég bajuk van.

A házban csak Samantha tartózkodott, aminek örültem, mert négyszemközt akartam beszélni vele. A kanapén ült és egy filmet nézett elmélyülve, de amikor megköszörültem a torkomat, jelezve, hogy én is ott vagyok, elvigyorodott. Leültem mellé és megpróbáltam rájönni, milyen film érdekelheti ennyire. Meglepetten állapítottam meg, hogy az Interjú a vámpírral-t nézi.

Amikor meglátta csodálkozó arcomat, még szélesebbre húzta a száját – már ha ez még lehetséges volt.

- Te mióta nézel ilyeneket? – kérdeztem a vámpírokra utalva.

- Nem tehetek róla. Amikor bekapcsoltam, ez ment, és Brad Pitt idióta kinézete lefoglalt – színpadiasan felnéztem, de még én is észrevettem, milyen rosszul palástolom rosszkedvemet. – Hogy érzed magad?

- Hát… - idegességemben beszívtam az alsó ajkamat. – Ugyanúgy, mint eddig.

- Bella, tudom, hogy ez nehéz, de kérlek szépen, ne dönts csak azért hamar, mert ők siettetnek. Nem tudom, mit tennék én a helyedben, de ez így nem tisztességes tőlük.

- Miért kell egyáltalán választanom? – tettem fel egy költői kérdést fájdalommal, kesergéssel a hangomban.

- Mindketten makacsok és önzőek. Ezenkívül ellenségek; itt is győzni akarnak. Persze, valószínűleg elfogadják majd a döntésedet, de amíg nem választasz… - jelentőségteljesen elhallgatott.

- Tudom, tudom. – sóhajtottam. – Ez akkor is annyira gyerekes.

- Gyerekes, de náluk ez igazából vérre megy. Csak miattad nem támadtak még egymásra.

- Azt hiszem, elmegyek aludni. Nem lenne szerencsés, ha holnap álmos lennék.

- Bella, nem kéne ezt csinálnod! Nélküled is tudnának győzni.

- Segítenem kell – mondtam csendesen, de meggyőződéssel.

- Nem, nem kell. Ez őrültség. Szerintem…

- Sam - vágtam közbe. -, segítek és kész – ezzel a mondattal befejezettnek tekintettem a beszélgetést, és elindultam fölfelé.

Még hallottam, hogy Samantha visszakapcsolja a tévét, de nem foglalkoztam vele különösebben. Biztos voltam benne, hogy segítenem kell a harcban. Úgy éreztem, felelős vagyok érte, pedig ez a csata még azelőtt kezdődött, hogy én megszülettem.

Elmentem fürödni, és már majdnem elkezdtem fogat mosni, amikor rájöttem, hogy ma szinte semmit sem ettem. A gyomrom éhesen korgott, én pedig csodálkoztam, hogy nem vettem észre eddig, majd úgy döntöttem, lemegyek enni.

Sam még mindig a filmet nézte, de amint leléptem a lépcső utolsó fokáról, lehalkította és hátra nézett; oda, ahol álltam.

- Megéheztél? – kérdezte mosolyogva. Örültem annak, hogy nem bántottam meg nagyon. Igazából nem is akartam, és nem direkt volt, csak kikészültem. Már magam előtt is mentegetőzök; ez nem lesz így jó. – Egész nap nem ettél semmit.

- Igen. Eddig fel sem tűnt, hogy milyen éhes vagyok.

Bementem a konyhába, és mivel nem volt sok kedvem főzőcskézni, csak egy egyszerű szendvicset dobtam össze. Igazából nem is figyeltem, hogy mit rakok bele, mert az éhségtől csak az járt a fejemben, hogy gyorsan elkészüljön.

Leültem az asztalhoz, Sam-mel szemben, aki egy magazint olvasott. Nem is vettem észre, hogy utánam jött.

- Hol vannak a többiek? – kérdeztem két falat között.

- Ben házában. Pontos tervet készítenek holnapra, és próbálják eldönteni, hogy mi legyen a ma esti járőrözéssel.

- És mi van Drew-val?

- Őt még nem akarják harcolni küldeni, még nem gyakorolt eleget. Vagyis igazából még semennyit sem gyakorolt. Viszont lehet, hogy ma este járőrözni fog.

Ezzel be is fejeztük a társalgást, de egyáltalán nem következett kínos csend. Én a vacsorámat eszegettem, ő pedig az újságját olvasta. Amikor befejeztem és boldogan megállapítottam, hogy már egyáltalán nem vagyok éhes, Dave lépett be az ajtón. Szájon csókolta Samet, majd ő is keresett valami ételt.

- Mi újság, Bella? – kérdezte vidáman.

- Várom a holnapot – válaszoltam, miközben felálltam elmosogatni.

- Én is, és mindenki más is – csillogott a szeme a másnap gondolatától.

- Hogyan fogtok őrködni ma? – tette fel Sam.

- Ma éjjel kivételesen mindenki fog őrködni, hogy mindenki tudjon aludni valamennyit. Nem számítunk támadásra, hiszen Alexék biztos, hogy holnap akarnak harcolni, de azért kiküldünk egy-egy embert. Az utolsó leszek én.

- Értem. Én mentem aludni. Jó éjt! – köszöntem el, mivel befejeztem a tisztogatást.

Most már tényleg fogat mostam, átöltöztem és befeküdtem az ágyba. Alig múlt nyolc óra, így nem láttam sok esélyt arra, hogy el tudjak aludni. Nem csak azért gondoltam így, mert korán volt, hanem mert a stressz és egyéb gondolatok miatt nem is számítottam arra, hogy képes leszek aludni.

Próbáltam nem gondolni semmire, hátha az segít az elalvásban, de az agyam Carl és Edward képeivel bombázott. Mintha egy kisfilmet néznék, ami róluk és rólam szól. Az összes beszélgetésünk lejátszódott bennem, az összes gondolatom velük kapcsolatban.

Végül hagytam, hogy teljesen elárasszon minden velük kapcsolatos információ – annyira, hogy még annak sem voltam tudatában, hol vagyok. De az emlékeim egyszer csak véget értek, és helyükre belépett a nyugalom, a béke és az álmok édes keveréke.

Ha elolvastad, írj kommentet! :)

Hello!
Nyitottam egy új blogot: http://baratvagyellenseg.blogspot.com/ Itt is egy fanfiction lesz olvasható. Dióhéjban annyit, hogy Bellát valaki átváltoztatja. :D Légyszi, írjatok véleményt! Köszönöm^^

Puszi: Nickyy.

Sziasztok! Oké, oké, most már felrakom ezt a részt. Amúgy már én sem tudom, hogy drága Bellánk kivel jön össze, de már van több verzióm is a folytatásra. Na, de majd még megálmodom, hogy mi legyen. Jó olvasást! :)

Az emberek – még azok is, akik nem tudnak a vámpírokról – idegesen nézték Edwardot. A farkasok is ugrásra készen álltak, főleg Carl – érthető okokból. Drew nem volt jelen; gondolom, ő még nem áll készen egy igazi csatára.
Nem mertem Edward szemébe nézni, de a szemem sarkából láttam, hogy keresi a tekintetemet és átkozza, hogy az én gondolataimat nem tudja olvasni. Igazából, már én sem értettem, miért nem nézek rá, miért teszek úgy, mintha ott se lenne, de úgy éreztem megcsaltam, becsaptam.
Bementünk a házba és elfoglaltuk szokásos helyünket. Sam, még mielőtt Edward megérkezett volna, kirakott az asztalra enni-innivalót. Persze tudta, hogy a vámpírok nem fogyasztanak emberi ételt – mármint olyan ételt, amit emberek esznek, nem pedig, ami bennük kering. A feszültségtől, amit az okozott, hogy ellenségek ülnek egymással szemben, és senki sem lehet biztos a másik következő lépésében – illetve Edward valamennyire igen -, senkinek sem volt étvágya. Illetve a vámpírnál nem tudtam megállapítani, de próbáltam erre nem gondolni.
- Szóval, úgy döntöttetek, segítetek – szólalt meg először Edward. – Köszönöm, de ha mégsem akartok, elmehetek. Nem kell segítenetek. Nem akarom, hogy miattam valakinek baja essen – fúrta a szemét Carléba bűntudattal.
- Nem, Edward, döntöttünk. Erről már nem beszélhetsz le – mondta Ben magabiztosan. Ő volt az egyetlen, akin nem látszott félelem vagy megvetés, aki nem nézett rosszindulattal a saját ellenségére, aki jelen pillanatban a szövetségese volt.
- Ti mondtátok! – nézett körbe az említett szövetséges. – Van néhány információm és ötletem, amit megosztanék veletek. Tudom, mikor akarnak megtámadni.
- A házadban akarnak lecsapni rád? – kérdezte Eric, mire egy bólintást kapott válaszul. – Ahol tiéd a hazai pálya előnye? Ráadásul olvasol a gondolataikban… - teljesen olyan volt, mintha régi barátok lennének, de tudtam, amint vége ennek az ügynek, ugyanúgy utálni fogják egymást. És nekem akkor döntenem kell közülük, amire valószínűleg képtelen leszek. Most is a kés élén táncolok, de vajon melyik oldalon végzem? Magamban sóhajtottam egyet; nem mertem hangosan, mert az, hála erős hallásuknak, akár kínos kérdésekhez is vezethetne.
- Igen, de én arra gondoltam, hogy hátba kéne őket támadni.
- Van pontos terved? – kérdezte Adam. – Mit tudsz még?
- Holnap akarnak támadni, délben, amikor a legjobban süt a nap. Megfigyelték, hogy olyankor általában otthon vagyok.
- Esme is segít? – kérdezte Ben.
- Nem – érkezett a szűkszavú válasz.
- Szóval, mi a terv? – látszólag Eric már harcolna, ha tehetné.
- Nem mondanám tervnek – kezdte Edward -, de ez alapján elindulhatunk valamerre. – néhányan előrébb dőltek, mintha nem hallanák az éles fülükkel, hogy mit mond. – Arra gondoltam, hogy én bent leszek a házban, mint ahogy arra számítanak. Amikor megpróbálnak valahol bejutni, ti megtámadjátok őket hátulról. Ez meglepetésként érné őket, és itt már én is beszállok a harcba. Egy baj van ezzel: ha a szél ellenünk van, nem biztos, hogy sikerül.
- Az ötlet jó, csak valahogy finomítani kellene rajta – értett egyet Dave a vámpír első mondatával. – Mi lenne, ha mi minden oldalról védenénk a házat? Nem tudjuk, hol akarnak bemenni.
- Ez igaz, de ne védjük minden oldalról. Tudom, hogy a ház bal oldala felől érkeznek. Ha onnan is védenénk, csak a lebukás esélyét növelnénk – mondta Edward.
- Hé, mi lenne, ha lenne egy csalitok? – vetettem fel.
- Nem! – kiáltotta egyszerre Carl és Edward, és Samtől is kaptam egy csúnya, aggódó nézést. A többieknek mintha fel sem tűnt volna, mit mondtam; a legtöbben valószínűleg fejben már harcoltak és próbáltak egy még jobb tervet összehozni.
- Miért? Hiszen akkor Isaac biztos közelebb jönne, és elterelné a figyelmét a farkasokról. Biztos, ami biztos – néztem Edward szemébe ma először. – És a nőstény és Alex valószínűleg meg lenne lepődve.
- Bella, ez veszélyes – mondta Edward meggyőzően kedves hangon, de én csak ráztam a fejemet. Nem hagyhatom, hogy lebeszéljen erről. – Mi van, ha Isaac… megöl? – nehezen mondta ki az utolsó szót és Carl is nyelt egy nagyot.
- Nem fog. Figyelj, a ház előtt, de azért messze, hogy ne fogjanak gyanút Isaacék, álljon egy farkas és a ház mögött is. A jobb oldalon pedig én a maradék farkassal mögöttem. Szerintem megoldható és hatásos.
- Nem hiszem, hogy… - kezdte Carl, de Ben a szavába vágott.
- Igazad van, Bella, de nem hiszem, hogy fel kéne áldozni magad ezért – Carl és Edward helyeslően bólogattak.
- Milyen feláldozni? – kérdeztem értetlenül. – Hiszen csak arról van szó, hogy ott állok.
- Mindannyian tudjuk, hogy ha valaki közülünk bajban lenne, megpróbálnál segíteni neki – mondta Carl és talán igaza volt, de nem érdekelt. Nem fogom ölbe tett kézzel végignézni, hogy a szeretteim meghalnak.
- Egy feltétellel, Bella – kezdte Ben felemelt mutatóujjal, mielőtt én mondhattam volna bármit is. – Csak akkor lehetsz ott, ha, amint megtámadjuk Isaacéket, te elrohansz valamelyik farkas hátán.
Kérdőn néztem Edwardra.
- Carl? – kérdezte egy megadó sóhajjal, de még mindig engem nézett.
- Benne vagyok – sziszegte a szája sarkából a megnevezett. Végre egyetértettek valamiben, bár én nem voltam biztos abban, hogy jó az, hogy ebben értenek egyet.
- Akkor ezt megbeszéltük. Tizenegykor álljunk a helyünkön? – kérdezte Ben.
- Igen, úgy jó lesz – bólintott Edward, majd rám nézett. – Bella, maradsz, vagy átjössz?
Ezzel most megfogott. Szívem szerint mentem volna vele, de azzal azonnal ellent mondanék annak, amit Carlnak mondtam. Így viszont lehet, hogy Edward nem fog örülni…
- Azt hiszem, maradok, de beszélhetnék veled négyszemközt?
- Edward, felőlem maradhatsz még a rezervátumban, de próbáld meg nem felhívni magadra a figyelmet és nem megijeszteni az embereket – mondta Ben, mire Edward újból bólogatott.
- Jössz, Bella? – kérdezte, miközben felállt.
Én is felálltam és visszatoltam a széket; mindezt szépen lassan. Mindenki ugyanazzal a vajon-mit-akar-halogatni nézéssel mért végig, még Carl is. Azzal a különbséggel, hogy az ő szemében aggódás is kavargott.
A vámpír kinyitotta az ajtót és előre engedett, majd becsukta maga mögött. A benti feszült levegő után jól esett a friss oxigén.
Az erdő felé tartottunk rengeteg kíváncsi szempár kíséretében. Nem mentünk be nagyon a sűrűbe; még látszottak a házak, amikor megálltunk. Edward gondolkodó arccal nézett egy fát. Nem értettem, mi olyan különleges a növényben, de egyszer csak közelebb lépett hozzá és megfogta a törzsét. A következő pillanatban pedig már a kezében volt a kitépett fa. Szabályosan kettétörte, majd a hosszabb részét eldobta, a rövidebb részét pedig lerakta a földre és intett, hogy üljek le. Vonakodva ugyan, de megtettem, amit kért.
- Ezt meg miért csináltad? – féltem, hogy teljesen megőrült, de szerencsére a válasz normális volt. Legalábbis egy vámpír szájából.
- Le kellett vezetnem a feszültséget és az adrenalint, ami időközben összegyűlt bennem – mondta, miközben leült mellém. - Miért akartál velem beszélni? – kérdezte, és nekem tényleg gondolkodnom kellett ezen. Egyszerűen nem tudtam én sem, de úgy éreztem, valamit mondanom kell neki. Egy pillanattal később, amikor felnéztem az arcára, rájöttem: csak egyszerűen több időt akartam vele tölteni kettesben.
- Esme miért nem segít? – kérdeztem végül, csak azért, hogy mondjak valamit, és hogy kerüljük a kínos csendet.
- Nincs itt – kérdőn néztem rá, úgyhogy folytatta. – Egy vámpírcsaládhoz ment északra. Megígérték neki, hogy felújíthatja a házukat és én egyébként sem akartam, hogy maradjon a harcra, ezért elment hozzájuk restaurálni.
- Ó, értem – ennél értelmesebb nem jutott eszembe, és akárhogy is gondolkoztam, értelmetlenebbet sem találtam.
- Bella, komolyan gondoltad, amikor azt mondtad Carlnak, én nem számítok? – kérdezte komolyan a szemembe nézve.
- Én… nem… Honnan tudod? – próbáltam kikerülni a feleletet egy olyan kérdéssel, amire nagyon jól tudtam a választ.
- Amikor kijöttünk a házból, erre gondolt. Válaszolj, kérlek! – fogta meg a kezemet ösztönzésképpen, de én elhúztam az enyémet.
- Ó… - ennyi tellett tőle.
Először nem értettem, miért mondta ezt, majd leesett, hogy félreértelmezte a mozdulatomat.
- Edward, ez…– kezdtem volna bele a magyarázkodásba, de ő leállított.
- Semmi baj, Bella! Megértem. Hiszen, ki is vagyok én? Csak egy szörnyeteg, aki embereket öl – állt fel, mint aki menni készülne, de én felugrottam és megfogtam a kezét. Ezzel ugyan nem tudtam végérvényesen visszatartani, de egy pillanatra megállt.
- Edward…
- Azt hiszem, mennem kell – vágott bele újra a szavamba.
- Hagynád végre, hogy végigmondjam? – csattantam fel, de legalább Edward végre felém fordult egy sóhajjal; keze még mindig az enyémben volt. Nem néztem a szemébe, mert tudtam, hogy így több esély van arra, hogy össze tudjak rakni néhány értelmes mondatot. – Én… azt hiszem, már nem tudom, mit érzek. Ráadásul az, hogy így utáljátok egymást, cseppet sem segít abban, hogy tisztázzam az érzéseimet magam előtt – próbáltam csúnyán nézni rá, de nem ment. Amint felnéztem rá, elgyengültem, és persze képtelen voltam levenni róla a szememet. Annyira tökéletes!
Az ujjai kiszabadították magukat az enyémek közül, és elkezdte cirógatni a karomat, közben pedig féloldalasan mosolygott, ugyanis tudta, hogy ez legalább úgy hat rám, mint másra az alkohol vagy a drogok. Az összes akaraterőmre szükségem volt ahhoz, hogy elrántsam magam tőle, és ne teperjem le az erdő közepén, de végül megtettem.
- Erről beszélek! – fakadtam ki most már kontroll alatt, miközben leültem a fatörzsre. – Nem tudok gondolkozni, ha ezt csinálod.
- A puszta jelenlétemtől is megszédülsz – mondta még mindig féloldalas mosolyra húzott szájjal, de ezt csak a szemem sarkából láttam: lehajtottam a fejemet, hogy még véletlenül se nézzek rá.
- Épp ez a baj. Nem tudom, hogy ez most igazi érzés vagy csak a kinézetedtől érzem így.
- És mit érzel, ha a kutyával vagy?
- Ő is képes téged Edwardnak hívni, úgyhogy közlöm veled, hogy Carl a neve – mondtam kicsit élesebben, mint akartam.
- Mit érzel, ha Carllal vagy? – kérdezte olyan kedves hangon, hogy azt hittem elolvadok.
- Nem tudom. De az ő érzéseiben biztos lehetek; a bevésődés egy életre szól.
- Bevésődés? Jézusom! Én erről nem is tudtam – a hangja tele volt meglepődéssel és mintha egy kis csalódottságot is éreztem volna benne halvány reménnyel megfűszerezve. - Azt hittem, csak szimplán szerelmes beléd, de ez így más. Tudod, hogy biztosan szeret téged, de azt nem, hogy én mit érzek – leült mellém, és ugyanúgy lehajtotta a fejét, mint én.
Pár percig csöndben ültünk, de aztán egyik pillanatról a másikra, ott termett előttem. Kezét az állam alá csúsztatta és így kényszerített arra, hogy a szemébe nézzek.
- Bella, tudom, hogy te nem tudod pontosan hogy érzek én irántad, és az az igazság, hogy én sem tudom, mi ez. Életemben először érzek így, és azt hiszem, ezt szokták szerelemnek hívni az emberek – szemében az kavargott, amiről beszélt: szerelem.

Ez a díj, csak a legjobbaknak jár!

Szabályok:

1. Tedd be a logót a blogodba!

2. Nevezd, meg akitől kaptad!

Tűzvirág: http://tuzvirag.blogspot.com/
Mooa: http://daphnereynolds-mooa.blogspot.com/
Kösziii! :D

3. Add tovább 3, legfeljebb 5 emberkének!

Mooa: http://daphnereynolds-mooa.blogspot.com/
Katica: http://www.fictwilightfic.blogspot.com/
Tyta: http://www.grippingstories.blogspot.com/