Hello! Írtam egy novellát egy pályázatra ( http://leander88.blogspot.com/ ), és úgy gondoltam, felrakom ide, mint mindig, ha pályázatra írok. :D Remélem, tetszik! :)

- Megérkeztünk! – Hallottam meg apám kiáltását a fülembe üvöltő zene ellenére.

Kiszálltam a kocsiból és a lehető leghangosabban becsaptam az ajtót magam mögött. Kivettem a sporttáskámat a csomagtartóból, majd a kedvemhez híven levágtam a földre és ráültem. Semmi kedvem nem volt a fél nyarat a nagyszüleimnél tölteni a szüleimmel együtt, de anyám hallani sem akart arról, hogy otthon maradjak tekintve, hogy még „csak” tizenhét éves múltam. Fantasztikus.

Egy árnyék vetült rám, de ahelyett, hogy megnéztem volna, ki az, látványosan fölhangosítottam a zenelejátszómat. Úgy éreztem, Chester Bennington hangja átszakítja a dobhártyámat, de nem érdekelt: sokkal jobban izgatott, hogy ha már idevonszoltak a szüleim, legalább legyen egy kis lelkiismeret-furdalásuk. A számnak vége lett, így hallottam anya – ugyanis ő takarta el előlem a napot - beszédének a végét:

- … akkor kint maradsz!

A csomagtartó becsapódott, a szüleim pedig elindultak a ház óriási ajtaja felé.

Körülbelül fél óra zenehallgatás után úgy döntöttem, hogy be kéne mennem, hacsak nem akarok kint éjszakázni. A nagyszüleim mindig korán feküdtek le aludni, és gondolom, a régi szokásaik nem változtak. Nagy nehezen feltápászkodtam, majd felkaptam a táskámat és elindultam a ház felé.

Hatalmas ház volt, rengeteg ablakkal. A tetőn vízköpő szörnyek sorakoztak, az ajtó felé vezető út színes virágokkal volt szegélyezve. Az előkert tele volt fákkal, kerti padokkal és egy szökőkúttal, ami kétszer olyan magas volt, mint én. A csicsás ajtó is aranyozott volt; egyszóval ízléstelen. Úgy teljes egészében a ház szerintem totál giccses volt és valószínűleg senki sem hitte volna el nekem, ha azt mondom, hogy itt élnek a nagyszüleim – ahhoz a ház túl előkelő volt, én pedig túl szakadt.

A nagymamám mindig úgy viselkedett, mintha ő lenne a királynő én meg az alattvalója, de a nagypapámat szerettem. Ő kedves volt, és szeretett velem lenni; megtanított lovagolni, íjjal lőni és sok szép közös emlékünk van. Az öntelt nagyanyám egyikben sincs benne; nem is értem, hogy lehetünk rokonok.

Egy nagy sóhajjal rátettem a kezem az arany kilincsre, hagytam magamnak egy percet, hogy még egyszer átgondoljam, biztos be akarok-e menni, majd végül benyitottam. A nagy tér hófehérben ragyogott, de a tapéta aranysárga színben pompázott – a hányinger kerülgetett tőle. Előttem egy nagy márványlépcső volt arany korláttal. Jobbra és balra csukott, kétszárnyú ajtókat láttam.

Már épp indultam volna fel a szobába, amiben mindig én laktam, amikor idejöttünk, de egy szobalány elállta az utamat. Fekete-fehér ruhában volt, mint a filmekben a cselédek. A húszas évei közepén járhatott; az arca átlagos volt, de mégis szép, a rövid, fekete haja csillogott a fényben.

- Szép jó napot, kisasszony! – Szélesen mosolygott és pukedlizett, miközben ezt mondta. – A csomagját hagyja itt, majd felvisszük. Erre tessék! – mutatott a balra lévő ajtó felé.

- Fel akarok menni a szobámba! – Talán kicsit élesebben mondtam, mint szerettem volna, mert a lány ijedt arcot vágott. – Bocs.

- Semmi baj, kisasszony. Lady Hennessey szeretné látni magát.

- Aha – horkantottam fel. – Én meg nem.

- Alyson! – Nagyanyám hangja szinte kettéhasította a levegőt. – Viselkedj!

- Épp azt akartam, csak nem engedtek fel – válaszoltam élesen.

- Látom, nem változtál. – Felém sétált, mire a szobalány pukedlizett egyet és lehajtott fejjel hátrébb lépett. - Ugyanolyan neveletlen vagy, mint voltál.

- Kiprovokálták – védekeztem, de igazából élveztem a helyzetet.

- Ez nem mentség. Egy úri hölgynek mindig kifogástalanul kell viselkedni! - Megállt tőlem egy méterre és onnan méregetett, mint egy vad az áldozatát.

- Pontosan.

- Na! – nézett rám csodálkozva. – És most szépen kérj bocsánatot az úri hölgyhöz nem méltó viselkedésedért!

- Nem szeretek hazudni – mondtam szemrebbenés nélkül.

- Ezt meg hogy érted? – Láttam az arcán a zavart, pedig próbálta leplezni.

- Nem vagyok úri hölgy, ergo nem kell úgy viselkednem.

- Hallatlan! – A hangja sértődött volt, pedig egyáltalán nem volt oka rá. Odafordult a szobalányhoz. – Vigye fel a kisasszony csomagját a szobájába! – Majd megint rám nézett. – Gyere vacsorázni!

Megfordult és visszament a szobába, ahonnan pár perce kilépett. Hallottam, hogy mond valamit a bent tartózkodóknak, de nem figyeltem oda rá. Nem mentem utána, maradtam, ahol voltam. A lány időközben felkapta a táskámat, de nem indult fel egyenesen.

- Kisasszony, jobban teszi, ha megy. A Lady nagyon ki fog akadni, és gondolom, tudja, milyen olyankor – tanácsolta halkan, de egy legyintéssel elintéztem. Nagyon is tudtam, milyen az, amikor valami nem úgy történik, ahogy ő szeretné, de azt is tudtam, hogy én fogok nyerni.

- Hogy hívnak? – kérdeztem a lányt.

- Briggs. Sophie Briggs. – válaszolta tisztelettudóan lehajtott fejjel.

- Bond. James Bond. – Nem hagyhattam ki, hogy ne tegyem hozzá ezt vigyorogva. Zavartan elmosolyodott, mint aki nem tudja eldönteni, hogy én most vele vagy ellene vagyok. – Add ide, Sophie, felviszem – nyúltam a táskáért, de ő arrébb lépett.

- Nem szabad. Ha a Lady megtudja… - nem folytatta, de mindketten tudtuk, mire gondol. Ha nem végzi rendesen a munkáját, a nagyim lazán kivágja. Persze nem akartam, hogy a nézeteltéréseimet ő fizesse meg, úgyhogy egy megadó sóhajjal elindultunk felfelé.

A ház ötszintes volt: a második emeleten lévő szobák a társasági összejövetelekre voltak fenntartva; a harmadikon foglalt helyet a nagyszüleim óriási hálószobája és két ugyancsak nagy fürdőszoba, plusz a gardrób; a negyediken vendégszobák voltak; az ötödiken laktak a cselédek – akiknek a sorsa leginkább a rabszolgákéhoz volt hasonló. Az alagsorban még sosem voltam, bár egyszer megpróbáltam, de a nagyanyám rám talált, és „kedvesen” felküldött a földszintre, utána tartott egy hegyi beszédet, amiben az illetlenség és a magánszféra megsértése szerepelt.

- Mióta dolgozol itt? – kérdeztem, miközben a nagy márványlépcsőn lépdeltünk fel.

- Majdnem egy éve – válaszolta halkan.

- Az szép! – mondtam elismerően. A nagyanyámnál majdnem egy év? Az már teljesítmény.

- Miért pont itt dolgozol? Nem hallottál arról, hogy innen mindenkit kirúgtak pár hónap vagy akár pár nap után?

- A szüleim is itt dolgoztak, és miután meghaltak, a komornyik felkeresett azzal, hogy folytatnom kell, amit elkezdtek. – Hát ez érdekes… Folytatnia kellett? Egy pillanatra úgy éreztem magam, mint a középkorban, amikor a gyerekek így folytatták az adózást, mert a szüleik nem dolgozták le.

- Miért kellett?

- Azt mondták, a szüleim akarata volt; így biztosították a munkát nekem. - Ez nekem kicsit lapos volt; biztos, hogy nem ezt akarták. Melyik szülő akarná, hogy a gyereke egy ilyen hárpiának dolgozzon?

- Biztos vagy benne? – kérdeztem óvatosan; nem akartam megbántani. Időközben bekanyarodtunk egy folyosóra, ahonnan már csak pár lépés volt a szobámig.

- Igen – felelte magabiztosan. Tudtam, hogy ő sem hiszi el teljesen, hogy ez tényleg így történt, de mivel a szülei nem mondhatták ezt el személyesen, inkább elhiszi, minthogy ne teljesítse a kérésüket.

- Egyébként, ha nem sértelek meg vele, hogy haltak meg?

Már az ajtóban álltunk, a lány éppen a megfelelő kulcsot kereste. – A Lady elküldte őket venni valamit, de visszafelé beleestek a tengerbe.

- Amerika közepén vagyunk. Itt nincs tenger!

- Nyaralni voltak, Afrikában, a Fekete-tengernél.

- Afrikában a Fekete-tengernél? A Fekete-tenger kicsit északabbra van – világosítottam fel élesen, de a haragom a nagyanyámnak szólt. Vajon mi történhetett igazából? Mit kell annyira titkolni, hogy még a lányuk sem tudhatja meg?

- Nem tudom. Lehet, hogy rosszul mondta.

Megtalálta a kulcsot, kinyitotta az ajtót, majd mutatta, hogy menjek be. Mielőtt bementem volna, minden non-verbális tiltakozása ellenére levettem a válláról a táskámat, majd ledobtam az ágyamra. Felé fordultam választ várva a ki nem mondott kérdésre a nagyanyám hazugságáról.

- Elnézést, kisasszony, most mennem kell. – Behúzta maga mögött az ajtót, én meg ott maradtam egyedül.

A nagyanyám az ilyen viselkedésért azonnal kirúgta volna, de én már hozzászoktam. Mindketten tudtuk, hogy nem igaz, amit a nagyim állít, de ő a lelkiismerete miatt elhitte, én pedig őt védve inkább nem szóltam a nagymamámnak.

Tudtam, hogy még egy hónapot itt fogunk tölteni, úgyhogy nekiálltam kipakolni a poggyászomat, és egyúttal otthonossá tenni a rideg szobát.

A szobám végül is a szép kategóriába volt sorolható, de az otthonos jelzőtől távol állt. A szoba fehérsége és a nagy üres tér – ironikus vagy sem – fullasztónak hatott. Az ajtóval szemben állt egy nagy hófehér ágy, előtte egy kis asztal, két oldalán pedig egy-egy éjjeliszekrény. Balra egy ruhásszekrény és előtte két puff foglalt helyet; jobbra egy íróasztal volt egy számítógéppel. A szoba jobb oldalán nyílt a fürdőszoba, ami – a változatosság kedvéért – nagy volt és fehér.

A táskámból bepakoltam a ruháimat a szekrénybe, majd elővettem a könyveket, a hordozható DVD-lejátszómat és a többi apróságot, amit magammal hoztam. Mire mindent elhelyeztem, egész lakhatónak tűnt a helyiség.

Kopogást hallottam, de ahelyett, hogy megszólaltam volna, levetettem magam az ágyra. A kint lévő viszont az anyám volt, és ő nem ment el, csak, mert nem válaszoltam, hanem bejött.

- Szégyelld magad! – sziszegte, de nem néztem rá. – Hogy lehetsz ennyire neveletlen?

A prezentációja a viselkedésről körülbelül tíz percig tartott, de én nem figyeltem oda, helyette azon gondolkodtam, vajon miért kell Sophie-nak itt dolgoznia, és miért hazudtak neki a szülei haláláról.

- Megértetted? – Anyám hangja kizökkentett az elmélkedésből.

- Meg – vágtam rá automatikusan.

- Jó. Egyébként, ma már nincs vacsora. Már mindenki megy aludni. Jó éjt! – Mielőtt mondhattam volna bármit is, becsapta maga mögött az ajtót.

Bekapcsoltam a számítógépet, majd megnéztem az e-mailjeimet és a közösségi oldalakat, amiket szerettem. Hirtelen nagyon éhesnek éreztem magam, még korogni is elkezdett a gyomrom. Lehet, hogy nem volt olyan jó ötlet kihagyni a vacsorát, gondoltam, de a következő pillanatban már hangtalanul lopakodtam lefelé a lépcsőn.

A konyhában sem jártam még soha, de úgy gondoltam, valahol az alagsorban található. Már a földszinten voltam, és csak pár lépés választott el az alagsorhoz vezető lépcsőhöz. Kicsit ideges voltam, hogy mi lesz, ha lent talál a nagyanyám, vagy olyan féltve őrzött titkokat tudok meg akaratlanul, amiket nem szeretnék, de végül lementem.

Az egész hely kísérteties volt, mivel a koromsötétben úgy kellett kitapogatnom, merre mehetek és merre nem – ezenkívül egyfolytában úgy éreztem, valaki figyel. Rövid tapogatózás után találtam egy villanykapcsolót. Világosban hátborzongatóbban nézett ki a hely, mint sötétben: mindenhol több réteg pókhálóval bevont kacatok feküdtek, penészes kartondobozok, porral vastagon bevont képek, maradék étel illetve egy döglött, félig elfogyasztott macska. A szemem sarkából mozgást érzékeltem, és amint odanéztem, megláttam egy óriási patkányt. A szemei mintha vérvörösek lettek volna… Elindult felém, mire én elkezdtem hátrálni, de elbotlottam valamiben. Az a valami hangosan csattant a földön és apró részekre tört; én is földön kötöttem ki és beletenyereltem valami szúrósba. A patkány megállt, majd elrohant; lehet, hogy az éhségtől már hallucináltam, de akkor is úgy nézett ki, mintha nevetne.

Nagy nehezen feltápászkodtam, majd megnéztem, mit törtem el. Egy óriási velencei tükör terült el a koszos padlón milliónyi kis darabban; még a kerete is két részre tört. Hirtelen elfogott a rettegés, hogy vajon mit kapok, ha ez kiderül; biztos nagyon értékes volt.

Mivel már nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a konyhát itt nem találom meg, ráadásul az étvágyam is elmúlt ettől a kis kalandtól, óvatosan visszamentem a szobámba. Szerencsémre senki nem vett észre, ezért gyorsan magamra zártam az ajtót és megpróbáltam lenyugodni. Eddig észre sem vettem, hogy a légzésem is felgyorsult. Teljesen váratlanul belehasított valami a fejembe, és elkezdett lüktetni a kezem. Lenéztem rá és észrevettem, hogy egy hosszú véres csík futott végig a csuklómtól a könyökömig. A legérdekesebb az volt benne, hogy vízszintes vágások szelték több darabra.

Amilyen gyorsan és halkan csak tudtam, lezuhanyoztam, majd befeküdtem az ágyba és vártam, hogy az álmok magával magukkal ragadjanak. Könnyebben ment, mint gondoltam volna.



Zuhantam, iszonyatos sebességgel zuhantam le a mélybe. Aztán egyik pillanatról a másikra már biztosan álltam a lábamon. Egy parkban jártam. Mindenhol kellemes, lágy színek voltak, sehol semmi sötét. A zöld fű és a fák lombjai, törzsei is világosak voltak. Előttem egy lovast ábrázoló szökőkút állt, körülötte padok. Minden ember mosolygott; mindenki boldog, nyugodt, gondtalan volt. Vidámságuk rám is átragadt, és mosolyogva indultam volna el egy üres pad felé, de elém állt valaki.


Egy öreg emberke volt, aki alig ért fel a vállamig. Ősz haja a válláig ért, vastag szemüvege mintha ráolvadt volna.


- Üdvözöllek, Alyson! – köszöntött reszelős hangon mosolyogva. – Jeremy vagyok.


- Honnan tudja a nevemet? – kérdeztem meghökkenve.


- Én mindent tudok – mosolya titokzatos volt és bölcs. – Gondolom, kíváncsi vagy arra, hol lehetsz. – Bólintottam, mire folytatta. – Az Álmok Birodalmában jársz. Itt minden, amit csak szeretnél, valóra váltható.


- Hogyan? – csillant fel a szemem a lehetőségre.


- Látod azt a nagy fát? – mutatott a szökőkút mögött álló ezüstszínű fára, amit én eddig észre sem vettem, pedig nagyon feltűnő volt. A fa előtt egy pár emberből álló sor állt, az egyik épp eltűnt a növény törzsében. – Bemész oda, elmondod, mit szeretnél, iszol a forrásból, ami a fa belsejéből fakad, és amint kijöttél már valóra is vált.


- Azta! Kívánhatok? – néztem könyörgően Jeremy-re.


- Még nem. Most menned kell, hívnak. Jó utat! – Integetett, de én akkor már nem voltam ott.



- Meddig akarsz még lustálkodni? – hallottam meg anyám hangját. – Már elmúlt kilenc óra is.

Ásítottam egyet, kinyújtóztattam minden izmomat, majd végre kinyitottam a szememet. Anyám az ágyam szélén ült és megvetően nézett rám. Nem értettem, mi baja van; azt hittem, a nyaralásban a pihenés a lényeg.

- Mi van? – kérdeztem érthetetlenül. Nem volt kedvem artikulálni, ezért szinte összeszorított szájjal kérdeztem.

- Tessék felkelni! Kilenc óra van – parancsolta.

- Még csak? – kérdeztem csodálkozva. Hogy volt képes ilyen korán felébreszteni?

- Nyomás öltözni, reggelizünk! Már biztos éhes vagy, hiszen tegnap nem vacsoráztál. – A nyomatékosság kedvéért korgott egyet a gyomrom; anyám önelégülten nézett rám, majd felállt és kiment.

Tudtam, hogy muszáj lesz lemennem enni, különben éhen pusztulok. Felöltöztem, megfésülködtem, majd lementem az ebédlőbe, ami már cikornyásabb nem is lehetett volna. Hosszú asztal, díszes lábakkal, körülötte díszes székekkel. A falon egy mintás perzsaszőnyeg nyúlt el, ami már generációk óta a családunk tulajdonában állt. Az asztalon csillogó tálak sorakoztak, amiken különböző ínyencségek voltak. Mégis ki fogja megenni ezt a sok ételt? Ráadásul a nagy része szerintem nem is reggeli volt. Lehet, hogy ez lesz az ebéd is?

A teremben nem volt senki a nagyanyámon kívül, de a kintről beszűrődő hangokból ítélve, a nagypapám, anyám és apám is a teraszon volt.

- Á, Alyson! – csapta össze a kezét, majd gúnyosan elmosolyodott. – Megtisztelsz a jelenléteddel?

- Izgi, mi? – kérdeztem mit sem törődve az elégedettségével, majd odasétáltam az asztalhoz és végig néztem rajta. Szemem megakadt egy nagy tál palacsintán, és az egyszerű önkiszolgálásom érdekében letelepedtem elé. Fogtam egy tálat, levettem egy első látásra lekvárosnak tűnő palacsintát, majd elkezdtem enni; nagyon finom volt.

- Nem voltál nagyon éhes este? Nem akartál éjjeli túrára menni a konyhába? – kérdezte pár perc múlva.

- A kocsiban ettem idefelé – kerültem ki a választ a második kérdésre, majd kivettem a második palacsintát is, ami kakaós volt. Ha ez egyáltalán lehetséges volt, a kakaós még finomabb volt a lekvárosnál.

- Mi van a kezeden? – rohant oda hozzám, majd kiforgatta a csuklómat. A sebem már csak egy karcolásnak tűnt, de még mindig jellegzetes formája volt. – Ezt hogy szerezted?

- Tesin elestem.

- Na, persze. Ilyen sebet nem szerezhettél tornaórán.

- Má’ mér’ ne? – kérdeztem teli szájjal, de most fontosabb volt neki a sérülésem története, mint az, hogy nem viselkedem úri hölgy módjára.

- Hol szerezted? – A csuklómat szorongatta, és már kezdett fájni.

- Már mondtam. Szekrény ugrottunk, feldöntöttem és ráestem.

- És mégis hogy sikerült pont ilyen alakú sebhelyet szerezned?

- Mondom, ráestem a szekrényre és a sarka felhorzsolta.

- Lady Hennessey – szólalt meg a komornyik; nem is vettem észre, hogy belépett. – Elnézést, hogy megzavarom, de valamit sürgősen jelentenem kell.

- Várj egy percet – mondta nekem, majd odasétált az inashoz. Valamit sugdolóztak, és a nagyanyám feje egyik pillanatról a másikra lilult el. Ajjaj, megtudta, hogy eltörtem a tükröt.

- Tudod te, hogy mit tettél? – ordította a legdühösebb hangján.

- Bocsánat – mondtam lesütött szemmel.

- Ezt nem lehet elintézni ennyivel. Annak a tükörnek története volt. Sötét története, amit nem mondhatok el neked. – A tekintete is sötét volt, de egy pillanat alatt kedvesre váltott, ami elég szokatlan volt tőle; egyenesen rémisztő. – Álmodtál valami szépet? – érdeklődött mellém ülve.

- Nem. – Nem tudtam elhatározni, hogy elmondjam-e vagy sem, de végül úgy döntöttem, hogy nem mondom el, mit álmodtam, mert így nekem is könnyebb volt és valószínűleg neki is.

- Biztos? – Egyik szemöldökét felhúzta, és gyanakvóan méregetett.

- Igen, biztos. Nem bánnád, ha én most felmennék? – Ki akartam jutni az ebédlőből a lehető leghamarabb.

- Menj! – Már épp felálltam, amikor felém fordult és újra megszólalt. – Alyson! Nem minden az, aminek látszik. Vigyázz, mire vágysz! – egy pillanatig habozott az utolsó két szó előtt, mintha nem lenne biztos abban, mit kellene mondania.

Felszaladtam a szobámba, és miközben azon gondolkodtam, vajon mit jelenthet az álmom, a tükör és a seb, és hogy mi lehet az összefüggés közöttük, fel-alá járkáltam. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, milyen kapcsolat lehet a három dolog között, de éreztem, hogy van valami.

A lábaim elkezdtek fájni a járkálástól, a fejem pedig az eredménytelen gondolkozástól, ezért lefeküdtem az ágyamra és azonnal el is aludtam.



Újra a nemrég megismert helyen jártam; Jeremy mosolyogva jött felém. Szerintem ez a mosoly levakarhatatlan.


- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar visszajössz – közölte, amikor mellém ért.


- Nem tudtad? Azt hittem, mindent tudsz?


- Mindent, ami már megtörtént. De a jövő még számomra is rejtély. – Az utolsó mondatnál félre nézett, de nem értettem, miért. Talán tud valamit a jövőmmel kapcsolatban? – Ha most azonnal kívánnod kéne – mutatott az ezüstszínű fára -, mit kívánnál?


- Hogy a szüleim és a nagyszüleim észrevegyék, hogyan viselkednek velem – válaszoltam lehajtott fejjel.


- Nem akarlak elszomorítani, de nem engedhetem meg, hogy ezt kívánd. – A mosolya megváltozott egy pillanatra; kárörvendő lett. – Viszont – töprengett el -, ha csatlakoznál hozzánk, sok minden megoldható lenne.


- De ha én csatlakozom, az hogyan segít azon, hogy a rokonaimnak csak egy púp vagyok a hátukon? – értetlenkedtem.


- Idehívhatnád őket, és akkor itt élhetnétek. Aki itt él, az bármit kívánhat.


- De… mi lenne a barátaimmal? A családom többi tagjával? Az életemmel?


- A barátaidat nem érdekled egyáltalán, a családodnak nincs több tagja, az életed pedig sokkal szebb lenne itt – magyarázta kicsit türelmetlenül.


- Mi az, hogy a barátaimat nem érdeklem?


- Megmutassam? – bólintottam, pedig azt sem tudtam, hogy akarja megmutatni.


Egyik pillanatról a másikra megjelent előttem egy ablak, amin keresztül láttam azokat, akikkel a legszorosabb barátság fűz össze: Rachel, Ivy, Monique és Julia. A legjobb barátaim éppen kibeszélték az osztálytársainkat Monique-nál. Pontosabban éppen rám került a sor.


… idióta… nem is szerettem soha… beképzelt… olyan, mint a nagyanyja… és még ehhez hasonló mondatfoszlányokat hallottam meg.


Éppen kezdtem volna tiltakozni, amikor rájöttem, hogy ez csak egy álom; semmi sem igaz, ami itt történik, még ha valóságosnak is tűnik. Ebben a hitben fordultam Jeremy felé vigyorogva:


- Hogyan tudnám idehívni a rokonaimat?


- Nagyszerű választás! – Elégedetten mosolygott. – Bemész a fába, hangosan elmondod a kérésedet, iszol a forrásból, kijössz és már valóra is vált – mondta, miközben odakormányozott a fához. Az fa előtt nem állt semmilyen sor, csak én készen arra, hogy bemenjek.


A fa ezüstös törzsén egy kétszer akkora odút láttam, mint én. Besétáltam, és amit láttam, az teljesen lenyűgözött: mindenhol színek táncoltak, madarak csicseregtek és röpködtek.


- Szeretném, ha a szüleim és a nagyszüleim is itt lennének az Álmok Birodalmában – mondtam hangosan még mindig gyönyörködve a látványban.


Jobbra tőlem a fa törzséből egy kis forrás bugyogott. Odamentem és ittam egy kortyot az eper ízű folyadékból, majd kisétáltam.

De amit ott láttam már nem tetszett annyira.

Egy nagy teremben álltam, ami hátborzongatóan nézett ki. Kőből kifaragott, ijesztő szörnyeket ábrázoló oszlopok tartották a tetőt, a fal mellett pár méterenként vörös lángcsóvákat köpködött a föld. Körülöttem fegyveres lények álltak. Nem tudtam meghatározni, mik lehettek, mert emberi alakjuk volt, de a bőrük kékeszöldben pompázott és hosszú ujjaik fekete karmokban végződtek. Előttem egy trónszerű emelvény állt, rajta egy ugyanolyan különös lénnyel, aki ismerősnek tűnt.

- Alyson, kérlek, segíts nekünk kicsit – szólalt meg a lény Jeremy hangján.

- Mi… mi folyik itt? – nyögtem ki nagy nehezen.

- Keressük a Könyvet! A szüleidnél kellett volna lennie, de nem volt ott, ezért feltételezem, nálad van. – Bal oldalra mutatott, de mivel nem láttam semmi érdekeset, előrébb léptem, és a látványtól elborzadtam. A padlón egy medence nyúlt el, de nem víz volt benne, hanem gőzölgő, fortyogó láva, amiből időnként lángcsóvák törtek fel; fölötte a rokonaim kapálóztak segítségért. A szájuk egy-egy ronggyal volt betömve, de még így is próbáltak kiáltani.

- Ne! – kiáltottam, de mielőtt odarohanhattam volna, egy őr lefogott.

- Nyugalom, leányom. Mindenki épségben hazamehet, feltéve, hogy segítesz nekünk.

- Miben? – kérdeztem megadóan. Az egyetlen esélyünk az volt, hogy segítek és megadom nekik, amit akarnak.

- Te vagy az egyetlen, aki tudja, hol van a Könyv – válaszolta Jeremy.

- Mégis milyen könyv?

- A Könyv, aminek a segítségével elfoglalhatjuk a földet. – Nem értettem semmit abból, amit mond, és ezt ő is észrevette. – Látom, fogalmad sincs, miről van szó. Gary, szedd le az anyját! – kiáltotta az egyik lénynek, aki engedelmeskedett neki. – Diane, kérlek, világosítsd fel a lányodat mindenről. Egy rossz szó és a szüleidet leeresztjük! – fenyegetőzött és látszott rajta, hogy komolyan gondolja. Anyám botladozva odajött hozzám két őr kíséretében. Mielőtt hozzákezdett volna a magyarázatához, nyelt egyet.

- Ezek a lények itt démonok – mutatott körbe, én pedig azt vártam, hogy végre felébredjek. Hiszen ez képtelenség! – A te összes felmenőd angyal. A könyv, amit keresnek, azért kell nekik, hogy átvegyék az uralmat az emberek fölött. A Könyv mindig az angyalok kezében volt; évekig volt a nagyanyádnál, aztán nálunk, de mi elvesztettük.

- Én is angyal vagyok? – kérdeztem meghökkenve. Erre még sosem gondoltam.

- Még nem, de az leszel.

- Ha túléli – kotyogta bele Jeremy.

- És a nagyi mért volt dühös a tükörért? – Nem is tudom, honnan jutott ez eszembe. Talán azért, mert ezt az „álmot” és a tükröt összekapcsoltam.

- Mert a tükör segítségével tudtak eljutni hozzád. A tükörnek hatalma van. Évekig a démonoknál volt, és amikor az angyalok visszaszerezték, rájöttek, hogy ha eltörik, és valaki megsebesül úgy, mint te – vezette végig az ujjait a sebhelyemen -, a démonok be tudnak jutni az elméjébe. Az illető azt hiszi, csak álmodik, és mielőtt észbe kapna, megtörténik a baj.

- Miért pont akkor, ha ilyen a sebhely? – Ez volt az egyetlen kérdés a sok közül, ami a fejemben kavargott, amit fel mertem tenni.

- Ez a démonok jele – mondta anyám egyszerűen, miközben mutatta a falakat. Eddig nem is vettem észre, hogy a lángcsóvák fölött ugyanolyan rajzok voltak, mint a sebem. – A démonok régebben az angyaloknak dolgoztak, de megelégelték, hogy rabszolgának használják őket és fellázadtak. Pár évtizede már csak egy-két rabszolgasorsban élő démon él.

- A nagyinál lévő cselédek is démonok?

- Régen démonok voltak a cselédek, de már nem. Mondjuk a szobalány szülei még azok voltak, ezért kell neki ott dolgoznia. Büntetésből. – Nem kellett megkérdeznem, hogy miért, mert tudtam a választ: a szüleinek le kellett volna dolgoznia valamennyi időt, de hamarabb meghaltak, mint hogy befejezték volna. Pont, mint a középkorban.

- És a szülei hogyan haltak meg? – Megkérdeztem, mert biztos voltam abban, hogy nem fulladtak bele semmilyen tengerbe…

- Lázadni akartak az angyalok ellen, ki akartak törni a rabszolgaságból és rátámadtak a nagyapádra, de ő megölte a démonokat. – Ránéztem a nagypapámra, akiből – jelen állapotában – nem néztem volna ki, hogy öl vagy egyáltalán, hogy verekszik.

- Oké, ennyi volt a mesedélután – vágott közbe Jeremy, mielőtt feltehettem volna következő kérdésemet. – Mit tudsz a könyvről?

- Miért kéne tudnom róla bármit is? Nem a szüleimnél kéne lennie? – néztem anyámra.

- A te szobádban rejtettük el, még amikor megkaptuk – mondta csendesen anyám. – De eltűnt.

- Hogy nézett ki?

- Nagy, fekete, bőrkötésű – válaszolta Jeremy, aki vágyakozva nézett maga elé. Gondolom, a könyvet látta maga előtt és az abból következő „szép” jövőt.

Próbáltam visszaemlékezni arra, hogy láttam-e valaha, esetleg játszottam-e vele még, amikor kisebb voltam, és amikor rájöttem, hogy mi történt a könyvvel, nem voltam túl boldog.

- A könyv… a könyvet beleejtettem a tóba, ami mellett nyaraltunk még évekkel ezelőtt – hadartam előre félve a reakciótól.

- Biztos vagy benne? – kérdezte hamis mosollyal az arcán.

- Iii…igen. – Amint kimondtam meg is bántam: csobbanást hallottam, és nem kellett odanéznem, hogy tudjam, valakit bedobtak a forró lávába, de odafordultam. Anyám sikított és sírt, de nem bírt megmozdulni – ennek ellenére egy őr közvetlenül mellé állt -, nagyanyám és apám még jobban kapálózott és próbált üvölteni. Akit leeresztettek a nagyapám volt.

Nem tudtam, mikor kezdtem el sírni, de a könnyektől már nem láttam.

- Még mindig így gondolod? – kérdezte Jeremy öntelten vigyorogva.

Nem mertem megszólalni, mert féltem, hogy még valakit ledob, de egy újabb csobbanást hallottam. A nagyanyám… Érdekes a módszere ennek a Jeremy-nek, de nem tudtam erre gondolni, csak arra, hogy a nagyszüleim halottak. Miattam.

Sírtam, üvöltöttem, toporzékoltam, de nem volt semmi értelme. Már halottak. A furcsa csak az volt, hogy miközben szidtam magamat a tudatlanságomért, a lelkem mélyén mégis nyugodt voltam. Úgy éreztem, még nincs minden veszve.

- Mit tudsz a Könyvről? – kérdezte Jeremy egyre idegesebb hangon.

- Már mondtam. – Szerintem érthetetlenül mondtam, de úgy tűnt, ő megértette.

- De nekem az nem elég – üvöltötte és odarohant hozzám. Megfogta a hajamat és hátrahúzta a fejemet. – Hol van a Könyv?

- Nem tudom – hörögtem. Újra csobbanást hallottam; egymás után kettőt is.

Hallottam, hogy a szüleimet ledobják és tisztában voltam azzal, hogy halottak, de nem éreztem fájdalmat, haragot, bűntudatot. Úgy éreztem, minden rendben van; teljesen nyugodt voltam. Már nem sírtam, csak álltam csendesen.

- Hmm… - dünnyögött Jeremy. – Érdekes. Változzatok vissza! – kiáltotta látszólag a semmibe, de amint kimondta a lávából előléptek a rokonaim, majd átváltoztak démonná.

Nem hittem a szememnek. Szóval a szüleim és a nagyszüleim démonok? De akkor anyám az előbb mért mondta azt, hogy angyalok? Jeremy is észrevette a zavart az arcomon, és elmosolyodott.

- Ők nem a szüleid, csak arra használtam őket, hogy elmondd, amit tudsz. Egy kicsit kutakodtam a múltadban és a közvetlen környezetedben, hogy hitelesebb legyen. Mivel nem mondasz semmit még akkor sem, ha a rokonaid halálával fenyegetlek, nem volt érdemes az ő alakjukban maradniuk – magyarázta, mire a nyugodtságom mellett megjelent a kétségbeesés. Nyugodt voltam, mert a rokonaim éltek, de kétségbeesett voltam amiatt, hogy mit fognak velem csinálni a démonok.

- Tudod, ha nem mondasz semmit, ami segítségünkre lehet, nincs szükségünk rád. A probléma csak az, hogy már tudsz erről a helyről és tudod, hogy kinek a kezében van a hatalom – mutatott magára.

Nyeltem egy nagyot, mert tudtam, hogy ez mit jelent: a halálomat.

- Mi van a szüleimmel? – Legalább az ilyen dolgokon ne rágódjak, miközben megölnek.

- Fogva tartom őket. – A hangja teljesen nyugodt volt, de én beleremegtem. – Nekem fognak dolgozni. Őket nem akarom megölni; még a hasznukat vehetem. – Persze nem örültem annak, hogy életük végéig egy ilyen lénynek fognak dolgozni, de jobb, mint Jeremy másik verziója: halál.

Észrevettem, hogy amikor azt mondta, fogva tartja őket, a mögötte lévő ajtó felé nézett; ott lehetnek. Nem voltam teljesen tudatában annak, mit teszek, egyszer csak azt vettem észre, hogy futok az ajtó felé. Nem is értettem, miért teszem, hiszen semmi esélyem nem volt egy csomó démon ellen.

Az ellenségeim meglepetésükben ledermedtek, de szerencsétlenségemre Jeremy észbe kapott és a karomnál fogva visszarángatott. Kiáltoztam, csapkodtam – eredménytelenül. Amikor rájöttem, hova vonszol, elfogott a rettegés: a fortyogó láva már csak pár méterre volt tőlem. Az élni akarás felülkerekedett a félelmemen; rúgtam, karmoltam, haraptam, ütöttem, ahol csak értem, de nem használt.

Egy fél pillanatig a levegőben voltam, majd eltűntem a medencében. A láva tűzforró volt, égetett. Az ösztöneim azt súgták, próbáljak meg a felszínre a törni, de semmi értelme nem volt. Egyik pillanatban még úgy fájt a kezem, hogy arra gondoltam, ha ennek vége lesz, Jeremy megkapja a magáét, de nem csak egyszerűen vége lett: többé nem éreztem a karomat. Ahogy merültem lefelé, az érzékszerveim úgy kapcsoltak ki, addig, amíg már nem éreztem szinte semmit.

Amikor eltörtem a tükröt, nem is gondoltam arra, milyen lavinát indítottam el vele. Aztán az álmom, ami nem is álom volt… Én végig azt hittem, a saját kis világomban nem történhet semmi bajom, de mire rájöttem, hogy az nem az én álomvilágom volt, már megtörtént a baj. A nagyanyám szólt, hogy vigyázzak, mit kívánok, de én nem vettem figyelembe a figyelmeztetését, és ez lett a végzetem.

A világ tele van álmokkal, de hogy is hihettem azt, hogy azokat minden erőfeszítés nélkül megszerezhetem? Hiszen nyilvánvaló, hogy tenni kell mindenért ebben a világban; mindenki a legjobbra pályázik.

Gondolatmenetemnek végett vetett az iszonyatos fájdalom, ami elborította a testemet. Kinyitottam a számat, hogy sikítsak, de ez nem bizonyult jó ötletnek. A forró láva lefolyt a torkomon, szétégetve a szerveimet.

Életem utolsó percei csak a szenvedésről szóltak, de amint véget ért, békét, nyugalmat éreztem. A Mennyország kapui kinyíltak előttem és én már-már boldogan hagytam el a világot, amiben az álmok sötét oldala erősebb, mint a szebbik.

Ehhez is várom a kommenteket, és az előbb feltett 16. fejezethez is! :)