Sírig tartó szerelem
(Jake szemszög)

Egy mentőautó szirénázva közeledett, Mike Newton a földön fetrengve kiáltozta azt, hogy „miért”, én pedig lesokkolva álltam az öltönyömben Bellát keresve.
Charliet hívták, hogy valami baj történt Bellával. Mindenki, aki ott volt az esküvőn – illetve a majdnem esküvőn -, idejött a baleset színhelyére.
Amikor megláttam Charlie és Renée aggodalmas és fájdalmas arcát, már tudtam, hogy valami óriási baj történt. Odamentem hozzájuk. Nem kérdeztem semmit, Charlie e nélkül is jobbra mutatott.
Odanéztem, és először arra gondoltam, megkérek valakit, öljön meg. De aztán vettem egy mély levegőt és akkorát üvöltöttem, hogy a vér is meghűlt a körülöttem állók ereiben. Ez a hasonlat csak még jobban magam alá süllyesztett.
Odafutottam szerelmemhez, térdre borultam, majd átöleltem kihűlt testét és elkezdtem sírni. A könnyeim csak úgy ömlöttek, a jelenlévők valószínűleg, azt hitték, megőrültem, de nem érdekelt. Meghalt az egyetlen ember, akit teljes szívemből szerettem, akiért bármit megtettem volna, aki helyett a halált is vállaltam volna.
Nem tudom, mennyi ideje feküdtem kedvesemet átölelve, amikor egyszer csak valaki hozzám szólt mély hangon.
- Elnézést, uram! Meg kell néznünk a testet. Még talán visszahozhatjuk.
Az utolsó szó reményt keltett bennem, ezért felálltam. Bellát odavitték az időközben megérkezett mentőautóhoz. Több mint másfél órán keresztül próbálták újraéleszteni, de nem sikerült. Én végig földbegyökerezett lábakkal álltam és bambultam magam elé. Nem mertem nagyon gondolkozni sem, mert féltem a saját, rémisztő gondolataimtól. Néha odajött hozzám egy-egy ember és vigasztalni próbált, de mivel mindent csak tompán érzékeltem és így nem válaszoltam, el is ment.
- Sajnálom, uram, nem tudtuk feléleszteni – mondta az egyik mentős, talán az, amelyik nemrég szólt, hogy elvinnék az én Bellámat. – El akar búcsúzni tőle?
Bólintottam és odamentem Bellához. Nem először láttam hordágyon, de most rémesebb állapotban volt, mint általában. Fölé hajoltam és megcsókoltam. Végigsimítottam az arcán, a nyakán, a karján, megfogtam a kezét és ráhúztam a gyűrűt, amit a zsebemből vettem ki. Megcsókoltam a kezét és elmentem.
Berohantam az erdőbe, átváltoztam farkassá, és csak futottam-futottam. Felidéztem minden egyes szép emlékemet Bellával kapcsolatban, az első találkozásunktól egészen az utolsó együtt töltött napunkig, éjszakánkig.
Eszembe jutott Edward… Tudom, hogy Bella szenvedett, amikor az a vérszívó elhagyta, de ha nem tette volna meg, nem jöttem volna össze Bellával. És talán most nem lenne halott…

***
(Edward szemszög)

Bella halott. Mike Newton ölte meg. Későn érkeztem. Utálom magam.
Nem sokszor fordult elő velem, hogy csak állok és nézek, de ez a pillanat ilyen volt.
Pillanat… Ez a két óra életem legrosszabb két órája volt, mégis olyan gyorsan történt minden. Mért nem értem ide korábban? Ha hamarabb jöttem volna ide, megmenthettem volna Bella életét.
Nem, jobb volt így neki. Nem akartam megint beleavatkozni az életébe, majd eltűnni. Tudtam, hogy nem bírnám még egyszer végignézni ugyanazt a jelenetet, ami miatt életem nem állt másból, csak szenvedésből és kínból. Amikor az erdőben voltunk… Arcán ezerféle érzés siklott át pár másodpercbe sűrítve. Meglepődés, csalódottság, aggodalom, félelem, fájdalom. Akkor is nehéz volt otthagyni őt, még egyszer nem tudnám megtenni.
Néztem, ahogy Jacob Black odamegy életem szerelméhez és megcsókolja, majd felhúz az ujjára egy gyűrűt. Befutott az erdőbe és átváltozott farkassá. Jacob Black egy farkas? Bellának nem sikerült elszakadnia a természetfelettitől… Jacob gondolatain keresztül néztem meg vele az összes emlékét Belláról. Aztán én is eszébe jutottam és természetesen engem vádolt Bella haláláért. Talán igaza is volt…
Az útról már mindenki eltűnt, Mike Newton kivételével. Fejében többször is lepörgette az eseményeket, de eddig nem voltam képes végignézni, most viszont megtettem.
Mike gyorsan vezetett, hogy ne maradjon le az esküvőről. Először nem akart elmenni, de végül meggondolta magát és elindult. Félig mosolyogva állapítottam meg, hogy ugyanolyan kocsija van, mint nekem. Látta, hogy valaki kilép elé, de már nem tudott megállni és elütötte. Álmában sem jutott volna eszébe, hogy Bella az. Kiszállt a kocsiból Bella nevét kiabálva. Hallotta a lány utolsó mondatát, ami inkább csak egy nyöszörgés volt, de nekem sokat jelentett: Edward…
Gyakorlatilag sokkot kaptam, és az ájulás kerülgetett – bár tudtam, hogy ez egy vámpírnál lehetetlen. Lehetséges, hogy még mindig szeretett engem annak ellenére, amit tettem vele? Hogy nem felejtett el semmit, mint ahogy többi ember tette volna? Bella mindig is más volt, mint a többi ember… Ő különleges volt.
Hogy lehettem ennyire idióta? Miért kellett elmennem? Mért hagytam el?
Egy hirtelen ötlettől vezérelve odamentem Mikehoz. Ő meglepett arccal rám nézett.
- Edward? Te meg… hogyan? …és… Bella… mondta a… nevedet – mondta Mike dadogva. Még mindig nem fogta fel, mi történt. Legalábbis nem akarta elfogadni az igazságot.
- Mért kellett elütnöd? Megölted! Meghalt! Bella halott! – szegény Mike már így is teljesen ki volt készülve és én is egyre jobban süllyedtem a föld alá. Hangosan kimondva még szörnyűbb volt.
- Én nem... én nem aka… - tovább nem jutott, mert megfogtam a fejét és elcsavartam. Egyetlen mozdulattal kitörtem a nyakát.
Gyilkos vagyok! Lerogytam a földre és könnyek nélkül sírtam, miközben az emlékeimmel ostoroztam magam. Amikor még Bella és én együtt voltunk… Milyen csodálatos volt minden. Amikor a réten feküdtünk… Az a csodálatos nyár, amit együtt töltöttünk…
- Hiányzol, szerelmem… Hiányzol, Bellám – suttogtam leginkább magamnak, mivel a közelemben csak egy hulla feküdt. Gyorsan elmentem, mielőtt észrevett volna valaki.

***
(Edward szemszög)

Bella temetésén nagyjából ugyanazok voltak, akik az esküvőn. Ő egy fekete koporsóban feküdt. Még így is csodálatosan nézett ki.
Én egy fának támaszkodva álltam, elrejtőzve, nehogy észre vegyenek. Persze egy jó szaglású vérfarkast nehéz becsapni, főleg, ha a szél is ellened van. Jacob Black rám nézett, szemei kitágultak és gondolatban üzente, hogy maradjak ott, ahol vagyok, a temetés után még beszélünk. Vajon honnan tud a gondolatolvasásról? Biztos Bella mondta el neki. Jacob még mindig engem nézett, úgyhogy bólintottam egyet. Ekkor visszafordult a koporsóban fekvőhöz.
A temetés végén, Jacob azt mondta, még itt maradna. Mikor mindenki elment, odajött hozzám.
- Mit csinálsz itt? – kérdezte fájdalmas hangon.
- Temetésre jöttem – feleltem egykedvűen.
- Mike Newton meghalt. Te ölted meg?
- Igen – bólintottam.
- Köszönöm – mondta, miközben arra gondolt, hogy ha én nem teszem meg, ő akkor is megöli.
- Szerintem nem tetted volna meg.
- Lehet – eddig egyikünknek sem volt kedve beszélgetni, de akkor Jacob letérdelt elém és szinte kiabált. – Ölj meg! Kérlek, Edward, ölj meg! Én nem merem megtenni, de te megtehetnéd. Ellenségek vagyunk.
- Tudom, de nem teszem meg.
- Miért nem? – nézett rám csodálkozva.
- Bella… ő nem akarná.
- De én nélküle nem tudok élni, nélküle az életem nem ér semmit.
- Most végre megtapasztalhatod, milyen szenvedéssel, fájdalommal, kínnal és bűntudattal élni – mondtam, de az utolsó szó már csak egy nyögés volt, amikor eszembe jutott, hogy egy örökkévalóságig együtt kell élnem ezekkel. Jacob szemei elhomályosultak.
- Kérlek! Ölj meg! Nem érdemlem meg az életet!
- Jacob Black! Nem öllek meg. Tudom, milyen rossz neked, de nekem még rosszabb. Én önszántamból döntöttem így, neked viszont nem volt választásod. Kérj meg mást!
- Más úgysem teszi meg.
- Sok mindenkit megöltem már és mindet megbántam. Nem ölök meg már senki mást.
- Úgyse tartod be – mondta incselkedve.
- De én már biztos nem ölök meg senkit. Visszamegyek a Volturihoz és megöletem magam. Most Alice sem tarthat vissza, hiszen a saját szememmel láttam, hogy halott – odamentem a koporsóhoz, amit még nem csuktak le és végigsimítottam Bella gyönyörű arcán.
Jacob meggyötört arccal nézett rám, én pedig Olaszország felé vettem az irányt. Másnap délben kisétáltam a napra, és most Alice sem akadályozott meg, ott sem volt. Két csuklyás ember elkapott – Demetri és Felix – és feladtam az örökéletet. Elmerültem a sötétségben…