Sziasztok! A következő rész szerdán jön, mint általában, és most felraknám a Diana pályázatára írt novellámat. Még van egy közönségdíj is, úgyhogy tessék szépen rám szavazni. :)
Itt: http://vegtelenvalasztas.blogspot.com/ Köszönöm. :) Egyébként, itt van a novella is. Véleményt. :)

Péntek volt. Ez a nap életem egyik legszebb napja volt, ugyanis megismerkedtem egy fiúval. A neve Tom.
A megismerkedésünk egy elég furcsa történet. Éppen görkoriztam a parkban, mikor valaki kiugrott a bokorból, egyenesen elém. Arra már nem volt időm, hogy lefékezzek, mert szokásomhoz híven száguldottam. Így hát nem tehettem mást, mint teljes sebességgel belerohantam az előttem álló, ijedt hímnemű lénybe. Ki az az tökfej, akinek az a hobbija, hogy bokrokból ugráljon ki emberek elé?
Rá se néztem a srácra, mentem volna tovább, de ekkor megállított, hogy ne haragudjak rá, szörnyen röstelli, és meghívhat-e egy forró csokira. Mondom idiótákkal nem rand… és akkor megláttam az arcát. A haja, mint a selyem, úgy fénylett, a szája tökéletes formájú, és a szeme… Azok a szemek, mintha nem is egy ember szemei lennének, úgy csillogtak, mint a fekete gránit. Dadogva igent mondtam.
Hát, így kezdődött a mi kapcsolatunk. Az egyik randin éppen az étteremben ültünk, mikor mondta, hogy ki kell szaladnia a wc-re. Majdnem egy teljes órát vártam rá, majd fizettem és hazamentem. Ez a fiú is becsapott. Később kiderült, hogy még aznap elköltöztek a városból.
Azután még voltak, akikkel randizgattam, de nem tettek rám mély benyomást. Talán csak azért, mert még mindig nem tudtam elfelejteni Tomot. Azóta, majdnem kereken, egy év eltelt, és a naptár megint pénteket mutatott. Tom izgatott akkor a legkevésbé, hisz egy sokkal nagyobb dolog is lekötötte a figyelmemet.
A jégkori edzés most fejeződött be, épp az öltözők felé tartottam. Kereken öt éve korcsolyáztam, és nagyon szerettem. Nagyon sok barátot szereztem ennek kapcsán. Versenyekre jártunk minden hónapban, edzés pedig minden másnap volt. Persze ez így elég fárasztó dolog, de megérte. Egy élmény siklani a jégen, közben pörögni, forogni, ugrani és mosolyogni a közönségre, akik lelkesen bíztatnak, tapsolnak.
Ma volt egy plusz edzésem is, mert egy országos versenyre készültem, ahova csak a legjobbak kerülhettek be. Már nagyon vártam, hogy egy nagyobb jégpályán, nagyobb közönség előtt megmutathassam, hogy mit tudok.
Olyan csöndes volt az egész hely. Csak az edzőm és én voltunk itt, talán még a portás. Az öltöző is kihalt, csak az én cuccaim voltak benne.
Odamentem, és épp elkezdtem leszedni a korcsolyát a lábamról, amikor észrevettem valamit a táskámon. Egy narancssárga rózsa. Vajon mit kereshet itt? Felemeltem és megszagoltam – nagyon kellemes volt az illata. Egy cetli lógott rajta. Megnéztem, hátha rá van írva, hogy ki rakta oda, de csak a nevem állt rajta: Josey. Ki rakhatta ide?
Gyorsan átcseréltem a korimat rendes cipőre, összepakoltam és elindultam. Benéztem a többi öltözőbe, még a fiúkéba is, de senkit sem találtam. Ez nagyon különös volt. A kapunál odamentem a portáshoz és megkérdeztem, hogy nem látott-e mostanában valakit erre.
- Csak téged és az edződet, nem emlékszem senki másra – mondta elgondolkodó arccal, majd megrázta a fejét. – Sajnálom, mást nem.
Kisiettem a kapun, és hazafelé vettem az irányt. Majd másnap megkérdezem a többieket, nem tudják-e. Ránéztem a kezemben lévő virágra és hirtelen nagyon izgatott lettem – szökdécselve mentem haza. Az emberek furcsán néztek rám, de én szinte észre sem vettem őket.
Otthon leszedtem a cédulát a virágról, beraktam egy vázába, és bevittem a szobámba. A szüleim értetlenül néztek rám, de én csak mosolyogtam.
Szombaton extrahosszú edzésem volt. Egy hamarabbi, egy rendes és egy későbbi. Hullafáradt leszek, mire hazaérek-gondoltam-, de meg akarom nyerni azt a versenyt. Tudom, hogy képes vagyok rá.
Nagyon korán volt, amikor bementem, még senki sem volt bent a portáson kívül. Rámosolyogtam és beszaladtam az öltözőbe, ami ugyanolyan üres volt, mint tegnap. Gyorsan átvettem a korimat, és rohantam is a jégre – már amennyire futni tudtam a korcsolyában.
Mikor megérkeztek a többiek, megkérdeztem nem tudnak-e valamit a virágról, de csak rázták a fejüket, és megkértek, hogy meséljek el mindent a rózsáról, és névtelen feladójáról, amit csak tudok.
- Tényleg nem volt rajta, hogy ki küldte? – kérdezte Camilla, amikor befejeztem a történetet. Megráztam a fejem.
- Sajnos, nem. Fogalmam sincs, ki rakhatta oda, de ki fogom deríteni – mondtam azon gondolkozva, hogy vajon ismerem-e vagy sem a virágküldőt.
- Azta! Kíváncsi vagyok, ki volt az – mondta Layla.
- Hát még én – mondtam mosolyogva és indultam korizni.
Amikor mentem átvenni a cipőmet, megint találtam egy narancssárga rózsát, de most nem volt rajta cetli. Kezdett nagyon furcsa lenni. Mégis ki lehet az?
Otthon beraktam a másik mellé a virágot. Elhatároztam, hogy hétfőn kilesem, hogy ki rakja oda.
Ma nem volt hosszabb edzésem, mint a többieknek, ezért kicsit aggódtam, hogy mi van, ha ezt nem tudja az, aki odarakja a rózsákat. Az edzés vége előtt tíz perccel kikéredzkedtem, levettem a korimat és otthagytam a jégpálya mellet, hogy ne csattogva menjek végig a folyosón. Benyitottam az öltözőbe, és elvigyorodtam, amikor megláttam, hogy valaki épp most rakja oda a virágot.
- Megvagy! – kiáltottam diadalmasan, de amikor rám nézett, eltűnt a vigyor az arcomról, és helyére harag, és düh került. Ugyanis ez a fiú a volt barátom, Tom, aki egyszerűen otthagyott a randin, aztán meg elköltözött. – Te meg mégis mi a frászt csinálsz?
- Nyugodj meg, légy szíves! Megmagyarázom.
- Ahhoz kicsit késő van – fordultam vissza a jégpálya felé, de finoman megfogta a kezemet és visszahúzott. A bőröm felforrósodott ott, ahol a kezemet fogta, és elpirultam.
- Kérlek! Nem direkt volt. A szüleim akarták, de most visszajöttem.
- Mit akartak a szüleid? Hogy magyarázat nélkül otthagyj az étterembe? – nevettem fel keserűen.
- Ők rángattak el. Én csak kimentem a wc-re, de ők ott voltak és berángattak a kocsiba. Gyakorlatilag elraboltak! Kérlek Josey! Felejtsük ezt el.
- Nem hiszek neked – mondtam kicsit elgyengülve az érintésétől.
- Hazudtam én neked valaha? Nézz a szemembe és mond, hogy igen!
Belenéztem a szemeibe, de hirtelen elfogott a szédülés. Éreztem, ahogy a lában felmondja a szolgálatot, és láttam, ahogy a padló közelít az arcom felé. Tom megpróbált elkapni, de már késő volt, így őt is magammal rántottam. Mindketten a földön kötöttünk ki. Többet nem szabad a szemébe néznem – vontam le a következtetést.
- Jól vagy? – aggódás csillant meg a szemében.
- Igen – vágtam rá dühösen és megpróbáltam felállni, de nem engedett; szorosan magához ölelt; bilincsként tartotta körülöttem karjait.
- Ne menj el! – mondta kérlelő hangon.
- Úgyse engednél el.
- Az igaz. Meg tudnál bocsátani nekem? – nézett rám azokkal a gyönyörű obszidián szemeivel, amiknek nagyon nehéz volt ellenállni.
- Mi van, ha most megbocsátok neked, de te utána, megint eltűnsz anélkül, hogy szólnál? – kérdeztem, de már tudtam, hogy úgyis beadom a derekamat.
- Az életemre esküszöm, hogy nem bántalak, és nem hagylak el, semmilyen formában sem.
- Megbocsátok – mondtam halkan, ő pedig elmosolyodott és megcsókolt.
- Egy kérdés – mondtam, miután végre elszakadtam a szájától. Kérdőn nézett rám.
– Miért pont narancssárga rózsa?
- Mert nem szereted a piros színt, és mert fehéret csak a temetésekre szoktam venni – válaszolta, miközben ajkai újra felém közeledtek. Nagyon reméltem, hogy nem álmodom ezt az egészet.