Már majdnem egy hete a rezervátumban laktam, aminek a neve La Push volt. Megismertem az embereket, akik mind nagyon kedvesek és elfogadóak voltak velem – Ericet kivéve. Vele sehogyan sem sikerült megszerettetnem magam. Már megszoktam, hogy nincsenek barátaim, és az emberek átnéznek rajtam, de azt nem, hogy beszólogatnak és mutogatnak.
Samantha – aki megkért, hogy szólítsam Samnek - elhozta a legtöbb holmimat Phil lakásából és beköltöztem hozzá és Davehez. Mivel a sulinak lassan vége, Sam azt mondta az igazgatónak, hamarabb megyek vakációzni, így ő megengedte, hogy „elmenjek nyaralni”.
Nem hiányzott nagyon az iskola. Nem szerettem tanulni, de persze muszáj volt, és barátaim sem voltak, mivel eléggé zárkózott és csendes típus voltam. Mandy volt az egyetlen, akivel úgy-ahogy jóban voltam, de ez inkább csak arra volt jó, hogy elkérjük egymástól a leckéket, ha valamelyikünk hiányzott. Sulin kívül sosem találkoztunk, és most sem hiányoztam annyira neki, hogy felhívjon. Persze a rezervátumbeliekkel nem volt nehéz jól kijönni. Mindannyian mosolyogtak és köszöntek akárhányszor csak elmentem mellettük.
A La Pushi emberekről elmondható, hogy sokat beszélnek, viszont rólam nem – legalábbis eddig. Ebben a pár napban annyit beszéltem, mint máskor egy hónap alatt, beleértve azt is, amikor magamban kezdek el beszélni. A legtöbbet Sammel és – nagy meglepetésemre – Carllal beszéltem. Carl mindig elmondta, ha tudott valami újat Edwardról –habár ez nem sűrűn fordult elő. Az egyetlen furcsa az volt benne, hogy állandóan kérdezgette, nem vagyok-e szomjas vagy éhes, jól érzem-e magam, van-e valamire szükségem. Ha véletlenül ásítottam, megkérdezte, ne vigyen-e haza, ha a karomat magam köré raktam, rögtön fel akart állni és hozni egy takarót vagy valamit, csakhogy ne fázzak.
Néha már kicsit idegesített, de nem szóltam semmit, hiszen most én voltam a vendég. Nem tudtam, mért volt ennyire gondoskodó Carl. Egyszer sem láttam, hogy másra is ennyire vigyázott volna, viszont érdekes módon ilyen volt a kapcsolata Samnek és Dave-nek is. Samantha többször is mondta, hogy Carl nagyon jó fiú és utalt arra is, hogy „nagyon bír” engem. Az az igazság, hogy ehhez nem nagyon tudtam hozzászólni tapasztalat híján, de azt el kellett ismernem, hogy nagyon jól nézett ki.
A munkámból kiléptem. A főnökömet ez nem nagyon izgatta, ugyanis csak annyit mondott, hogy akkor holnaptól Betsy dolgozik helyettem, majd nemes egyszerűséggel, köszönés nélkül letette a telefont.
Mivel Phil lakásának a számláit nem a lakás postaládájába dobták be, hanem egyenesen Philhez, ezzel sem kellett foglakoznom. Renee, azaz Anyu felhívott és megkérdezte, hogy mért olyan kevés „jelenlegi” otthonom fogyasztása, de miután elmeséltem neki, hogy vannak barátaim és szinte állandóan velük lógok, el is felejtette a kérdést és megkérdezte, hogy kik ők, hogy ismertem meg őket, satöbbi… Teljesen fel volt dobódva attól, hogy életemben talán először normális barátaim vannak. Az sem tűnt fel neki, hogy ha ennyire kicsi az összeg a számlán, maximum csak aludni járhatok haza.
Délután volt, a nap – bár még látszódott – már eltűnőben volt. Lementem a tengerpartra és gyönyörködtem a naplementében. A lemenő sárga gömb a rózsaszín és a narancssárga különböző árnyalataira festette az eget. Lágy szellő fújdogált és hallgattam az óceán hullámzásának erőteljes, ám mégis kellemes hangját. Különböző madarak repültek a víz fölött, néha-néha lebuktak és szinte a siklottak a vízen, majd elrepültek hallal a csőrükben. Csodálatos volt.
Lépteket hallottam magam mögül, hátrafordultam és megpillantottam azt a személyt, akivel semmi kedvem nem volt beszélgetni. Ericet. Visszafordultam az óceán felé, remélve, hogy egyszerűen elmegy mellettem, de odasétált mellém és úgy tett, mintha ő is a természet szépségeiben gyönyörködne. Nem szólalt meg, nem tett semmilyen csípős megjegyzést, úgyhogy közelebb mentem a vízhez és leültem az egyik faágra, amit odasodorhattak az óceán erős hullámai. Pár perc múlva visszanéztem oda, ahol Eric állt és reméltem, hogy már elment onnan, de nem. Ugyanúgy állt ott, mint, amikor eljöttem onnan azzal a különbséggel, hogy most engem nézett.
- Mit akarsz? – kérdeztem cseppet sem kedvesen, inkább ingerülten. Eric odaült mellém és mélyen a szemembe nézett, de nem szólalt meg. Elég idegesítő volt, de egy ideig még álltam a pillantását. Amikor elkaptam a szemem az övéről megköszörülte a torkát és elkezdett beszélni olyan komolysággal, amilyet még soha nem hallottam tőle.
- Hét éves voltam. Az éjszaka közepén felébredtem valami zajra. Mindig is kíváncsi gyerek voltam, ezért lementem a földszintre. A ház tele volt emberekkel. Odamentem Clara nénihez, aki anyu legjobb barátnője volt és egyben az egyik legjobb haverom anyja. Megkérdeztem, hogy mi történt, de ő csak megfogta a kezemet és átvitt a házába. Azt mondta, aludjak a vendégszobában, majd holnap megbeszéljük – miközben mesélt végig a távolba bámult. – Másnap leültetett a kanapéjukra és azt mondta, hogy ezentúl náluk fogok lakni, ugyanis örökbe fogadtak. Mivel rettentően kíváncsi voltam, sikerült kiszednem apránként több emberből, hogy mi történt. A szüleimet elrabolták, és apám vérével felírták, hogy soha többet nem látjuk viszont őket. Így is lett – mondta komoran és látszott rajta, hogy nagyon keményen próbálja szabályozni az arcát, nehogy elsírja magát. Nem tudtam, mit tegyek. Megszólalni nem mertem, mert féltem, hogy rosszat mondok és elsírja magát. Ha lány lett volna, átölelem, de mivel fiú volt, féltem, hogy félreértelmezi ezt a gesztust. Csak ültem és bámultam magam elé. Borzasztó volt látni valakit, aki mindig heves volt és bárkinek bármikor beszólt, ilyen érzékenyen és sebezhetően.
Eddig mindig úgy gondoltam, hogy csak egyszerűen bunkó, de így már tudtam, hogy ez csak védekezés volt. Védekezés az ellen, hogy megtudják, milyen érzékeny igazából, és persze így leplezte a fájdalmát. Rettentő volt belegondolni, hogy miket élhetett át, ráadásul hét évesen.
Hirtelen azt éreztem, hogy valaki átölel és szipog. Istenem, Eric elsírta magát! Ez nagyon kényelmetlenül érintett, de visszaöleltem, és elkezdtem simogatni. Úgy éreztem magam, mintha egy kisgyereket vigasztaltam volna, nem pedig egy huszonötnek kinéző tizenkilenc évest.
Láttam, hogy valaki közeledik, de csak akkor láttam meg, hogy ki az, amikor az a valaki megtorpant majd megfordult és visszament arrafele, amerről jött.