Itt van a második fejezet. Remélem tetszik! Kérlekszépen írjatok véleményeket. :)

Másnap nem volt suli, és hétvégén nem dolgoztam. Tíz óra körül felébredtem, hajat mostam, felöltöztem, megreggeliztem, majd azon elmélkedtem, Edward tényleg komolyan gondolta-e a zongoraleckéket. Aztán eszembe jutott az álmom és a gyomrom hirtelen összeugrott.
- Az csak egy álom volt, nem valóság. Csak álom volt, nem valóság… - nyugtattam magam félhangosan, de a gyomrom még mindig görcsben állt.
Fél négykor elindultam a zeneiskolához és már háromnegyed négykor ott voltam. Azt hittem, túl korán jövök, de Edward szinte pont abban a pillanatban parkolt le ezüstszínű Volvojával. Kinyitottam az anyósülés felőli ajtót és beszálltam.
- Szia! – köszönt rám mosolyogva.
- Szia! Hol laksz? – kérdeztem, mivel tényleg nem tudtam.
- Majd meglátod – az eszem azt súgta, most rögtön szálljak ki és menjek haza, de nem bírtam megtenni - és nem csak azért, mert szélsebesen mentünk.
- Tudsz róla, hogy éppen most szegsz meg egy csomó szabályt? Nem tudsz kicsit lassabban menni?! – kérdeztem, miközben a mellettünk elsuhanó házakat néztem – illetve csak próbáltam nézni, mert az egész összemosódott egy színes pacává. – Úristen! 220-szal száguldasz! – kiáltottam, közben pedig magamat szidtam, hogy mért fogadtam el az ajánlatát.
- Nincs semmi baj. Jók a reflexeim – nézett rám.
- Nézd az utat!
Mikor végre kiszálltunk, megfogadtam, hogy egyedül megyek haza és gyalog. Edward Cullen egy óriási házban lakott. Fehér volt, de szinte az egészet nagy üvegtáblák fedték.
- Szép ház – mondtam elismerően.
- Köszönöm.
- Hányan laknak benne?
- Csak én, egyedül – felelte legnagyobb meglepetésemre.
- Az nem lehet. Ekkora házban? Egyedül? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Igen, teljesen egyedül. Menjünk be!
- Hány éves vagy? – kérdeztem gyanakodva. Tizenkilencnél nem nézett ki többnek, honnan van pénze ekkora házra?
- Tizenhét – mondta mosolyogva. Tizenhét! Pont, mint én.
A ház belülről, ha lehet, még nagyobbnak tűnt. Tele volt modern bútorokkal, és a pasztellszínek nagyon szépen mutattak együtt. Edward a ház hátsó felébe vezetett, ami úgy nézett ki, mint egy zenestúdió a pincében. Mindenhol hangszerek, kották, cd-k, egy hifi nagy hangszórókkal, a falon körbe-körbe különféle poszterek. A szoba egyik oldalán szekrények álltak, középen pedig egy éjfekete zongora.
- Azta! – mondtam elismerően.
- Tetszik?
- Nagyon is!
- Gyere!
Leültünk a zongora előtti székekre, távolságot tartva. Eszembe jutott fagyos keze. Vajon mitől volt olyan hideg? Most is az? Elhatároztam, hogy majd „véletlenül” hozzáérek.
- Oké, az az igazság, hogy nem tudom, hogy kezdjem a tanítást. Azt sem tudom, én hogy tanultam – ráncolta össze a homlokát, mintha próbálna visszaemlékezni rá.
- Khm… Nem tudom. Nagyjából tudok zongorázni, szóval, tudom, hol vannak a hangok és tudok kottát olvasni.
- Akkor, mondjuk, van valami, amit szeretnél megtanulni? Megnézhetem, megvan-e – ajánlotta, miközben a szanaszét heverő kottákra mutatott.
- Claire de Lune? – kérdeztem, és reménykedtem, hogy megvan a kottája.
- Ismered Debussyt? – kérdezte csodálkozva
- Anyám sok klasszikust hallgat, de én csak a kedvenceimet ismerem fel – vallottam be.
- Nekem is ez az egyik kedvencem. Fejből tudom, de megvan a kottája is – átment a szoba másik felére és az egyik szekrény fiókjában kutatott. – Itt van!
A kottát rárakta a zongorán lévő kottatartóra. Ránéztem, és nem tűnt túl nehéznek.
- Megpróbálod, vagy előbb mutassam meg én? – ült le mellém, véletlenül se hozzám érve.
- Mutasd meg!
Amint elkezdte játszani, becsuktam a szemem és élveztem a zenét. Amikor kinyitottam a szemem, jóval a szám befejezése után, megláttam, hogy Edward engem néz, és féloldalasan mosolyog. Hogy nézhet ki valaki ilyen jól? Elpirultam, pedig nem is hangosan kérdeztem.
- Nagyon szépen játszol.
- Szépen hallgatod a zenét – mondta még mindig féloldalasan mosolyogva. – Megpróbálod?
- Megpróbálhatom, de nem lesz ilyen szép – kezemet ráraktam a zongorára és elkezdtem játszani.
- Túl gyors – rakta rá a kezét az enyémre, de gyorsan el is húzta. Valószínűleg rájött, hogy jégkocka-hideg a keze – persze a jégkocka nem ilyen lágy. – Egy kicsit lassabban próbáld meg!
- Valahogy így? – mutattam meg az első két ütemet egy lehelettel lassabban.
- És egy picit lágyabban – mondta kedves hangon és én tettem, amit mondott, mindaddig, amíg el nem hibáztam. Még kétszer próbáltam meg, de csak nem akart összejönni.
- Ne kapkodj. Játszd még lassabban! – hogyan tud bársonyos hangja parancsolgató lenni?
Megpróbáltam lassabban játszani, de csak nem sikerült.
- Nekem ez nem megy! – jelentettem ki, mire Edward rárakta a kezét az enyémre tökéletesen összeillesztve, és elkezdtük játszani. Vagyis tulajdonképpen ő játszotta, a kezem pedig magatehetetlenül nyomogatta a billentyűket. Nem vette el a kezét még akkor sem, amikor vége lett a dalnak.
- Látod, hogy megy, Bella? – suttogta a fülembe. Annyira jó volt hallani, ahogy kimondja a nevemet.
- Igen – felé fordultam és belenéztem gyönyörű aranybarna szemébe. Tegnap nem volt világosabb? Kérdeztem magamban, de mikor arca felém közeledett, elfelejtettem még azt is, hogy mi a nevem. Csak egy dolog jutott eszembe: Edward!
Ajkunk lágyan összeért, de amikor átkaroltam a nyakát, felmordult és hirtelen a szoba végében termett. Szégyenkezve hajtotta le a fejét, én meg értetlenül néztem rá.
- Ezt meg… hogy csináltad? És miért?
- Menj el! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
- De… Válaszolj a kérdésemre! – követeltem, miközben felálltam.
- Menj! El! – úgy mondta ezt a két szót, mintha két külön mondat lenne.
Megijedtem ettől a hangsúlytól, megfordultam és kimentem a hatalmas házból.