Elindultam a földúton, amin bejöttünk, de eltévedtem és egy tisztáson találtam magam, valahol az erdőben. Fogalmam sem volt, merre kéne mennem, már azt sem tudtam, honnan jöttem. Elindultam a fák felé, de megbotlottam a saját lábamban és leestem a puha fűre. Nem tudtam, hány óra lehetett, de nagyon fáradt voltam. Összehúztam magam a fűben.
Már félig aludtam, amikor úgy éreztem, valami megnyalja az arcomat, és körém fekszik. Valami meleg és puha… Nem tudtam, mi lehet az, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy kinyissam a szemem.

Az erdőben bolyongtam, a fák ágai állandóan megcsapták az arcomat, akármennyire is próbáltam kikerülni őket. Egyre jobban éreztem a hűs szellőt és mintha világosabb lett volna. Kezdtem örülni annak, hogy mindjárt kiérek a főútra, ahonnan már könnyen hazatalálok, de nem volt ott semmilyen út, csak egy mező. Elindultam a réten, de a közepén megállta. Furcsa érzés fogott el, ezért hátrafordultam.
A rengeteg szélén Edward állt és vicsorgott. Értetlenül néztem rá, mikor elkezdett morogni. Nem tudtam, mivel érdemeltem ki ezt, de aztán magam mögül is morgást hallottam.
Megfordultam és hat lóméretű farkast láttam a tisztás másik oldalán. Ijedségemben elvesztettem az egyensúlyomat és elestem. Edward és a farkasok egyszerre futottak felém, de pár méterre megálltak tőlem és újra morogni kezdtek. Majd egyszerre indultak el egymás felé…

Hirtelen ültem fel, aminek az lett a következménye, hogy jól megrándítottam a lábamat, amit nem tudtam felemelni, ugyanis volt rajta valami. Egy óriási farkas, ami kedvesen nézett rám. Hogy mi?! Gyorsan felálltam, az ordas pedig befutott az erdőbe.
Egy óriási farkas… Úristen! Mi történik velem? Teljesen megőrültem…
Ekkor valaki kilépett az erdőből: egy körülbelül 25 éves férfi, félmeztelenül.
- Kérlek, ne fuss el! Nincs kedvem téged üldözni – mondta kedves hangon.
- Egy farkas… volt… itt – mondtam rémülten, dadogva.
- Tudom. Én voltam a farkas.
- Keressek neked egy pszichológust? – kérdeztem őszintén, mert nem voltam benne biztos, hogy minden rendben van nála. Félmeztelenül mászkál az erdőben, és azt hiszi magáról, hogy egy lóméretű farkas.
- Teljesen jól vagyok, köszönöm – felelte gúnyosan. – Az én nevem Carl.
- Bella.
- Tudom, hogy kissé hihetetlen, de ha akarod, bebizonyíthatom – és nyúlt, hogy levegye a nadrágját.
- Nem kell! Elhiszem! – gyakorlatilag kiáltottam, de legalább nem vette le.
- Oké, nyugi – szája sarkában mosoly bujkált. – Eljössz a rezervátumba? – értetlenül néztem rá, ezért folytatta. – Indián vagyok. Quileute.
- Értem – nem is vettem észre, hogy indián, de most, jobban megnézve, tényleg rézbőrű.
- Gyere erre! – mutatott Edward házával ellentétes irányba, oda, ahonnan az előbb jött ki, és utasítását követve elindultam az erdő felé. Nehéz volt lépést tartani vele, hihetetlenül gyorsan ment. Körülbelül fél óra múlva kijutottunk az erdőből.
Egy kis falucskába értünk, ami nagyon mozgalmas volt. Gyerekek szaladgáltak, játszottak, a felnőttek beszélgettek. Néhányan megnéztek engem, de az nem nagyon izgatta őket, hogy egy félmeztelen indiánnal jövök. De lehet, hogy észre sem vették, annyira lefoglalta őket, hogy én itt vagyok.
- Mért néznek ennyire? – kérdeztem Carlt.
- Nem szoktak fehér emberek itt lenni – vonta meg a vállát egykedvűen. Egy nagy házhoz vezetett, ahova bekopogott, de rögtön utána be is nyitott. Tehát nem az ő háza.
A házban hatan voltak. Öt férfi és egy nő, aki éppen főzött. A férfiak egy óriási asztalnál ültek és hangosan beszélgettek, miközben felfalták az előttük álló hatalmas mennyiségű ételt.
- Szia, Carl! Te ki vagy? – kérdezte tőlem az egyik indián, aki úgy nézett ki, mint egy uralkodó. Tekintélye volt és elsőbbsége. Hirtelen mindenki elhallgatott.
- Bella – válaszoltam kissé megilletődve.
- Igen, ő Bella. A vérszívó háza felől jött és úgy nézett ki, mint akit megtámadtak – mondta Carl pedig nem is támadtak meg. Ő persze ezt nem tudhatta. És mi az, hogy vérszívó?
- Bella, megtámadott téged valaki abban a házban? – kérdezte ugyanaz, aki a nevemet akarta megtudni. Vagy nem bízott meg Carlban, vagy csak biztos akart benne lenni, hogy jól vagyok, esetleg mindkettő.
- Te ki vagy? – kérdeztem vissza, mert így úgy éreztem magam, mintha rendőrségi kihallgatáson lennék.
- Ó, bocsánat. A nevem Ben. Ők itt Samantha, Eric, Adam, Dave és Alex – mutatott végig mindenkin sorban.
- Nem támadott meg senki – feleltem halkan.
- Nem? Akkor mért volt olyan rémült az arcod? – kérdezte Carl meglepetten.
- Csak… Edward kiabált velem, eltévedtem az erdőben és mostanában rettentő furcsa dolgok történnek velem – mondtam kicsit hevesen.
- Milyen furcsa dolgok? – kérdezte Samantha kedvesen.
- Vámpírokkal és farkasokkal álmodom, Edward egyik pillanatról a másikra a szoba másik végében tűnik fel, jéghideg a keze… - nekidőltem a falnak, lecsúsztam a földre és megfogtam a fejem. Nem értettem, mi történik velem. – Teljesen megőrültem.
A szemem sarkából láttam, hogy Carl és Ben összenéz, majd Carl bólint egyet.
- Bella! – szólított meg Ben, és úgy nézett ki ez egy hosszú beszélgetés lesz. Sóhajtottam egyet és ránéztem. – Szerintem ülj le és egyél, biztos éhes vagy már. – ajánlotta fel, mintha húzni akarná az időt. Leültem arra a székre, amelyikre mutatott, Samantha elém rakott egy pirítóst és elkezdtem enni.
- Szóval, Bella. Hol is kezdjem? – kérdezte, talán magától Ben.
- Talán az elején! – mondta gúnyosan az egyik indián, azt hiszem Eric. Eddig sem tűnt nagyon szimpatikusnak, de ezután már végképp nem. Ben szúrósan ránézett, Eric félrenézett és harapott egyet a kezében lévő sült csirkéből.
- Edward… - félve, de mégis lekicsinylően mondta ki ezt a nevet. – Szóval, ő egy vámpír – a pirítós, ami a szám felé igyekezett, megállt a levegőben.
- Hogy mi? – nyögtem ki.
- Ő egy vámpír. Azért hideg a bőre, azért olyan gyors és a szemei is azért aranybarnák. Igazából vörösek lennének, de mivel csak állat vérét issza, aranybarnák. – nyeltem egyet és leraktam a pirítóst a tálra. Ez sok volt így egyszerre.
- Kaphatok… Kaphatok inni? – kérdeztem, mire Samantha odaadott nekem egy poharat tele vízzel. Nagyot kortyoltam belőle. Amikor lenyeltem, ránéztem Benre – Van még valami?
Ő bólintott és mondta tovább. – Samantha kivételével, mindannyian farkasok vagyunk. Olyanok, mint Carl. Nagyok, erősek, és azért vagyunk, hogy megöljük a vámpírokat. – rémülten néztem rá. – Kivéve Edwardot. Mivel ő nem issza emberek vérét, kötöttünk egy szerződést. Ő nem jön át ide, mi nem megyünk át oda. Ha mégis, megkezdődik a harc.
- Azon a réten van a határvonal, ahol aludtál – mondta Carl. – Hamarabb is odamentem volna hozzád, de csak akkor mehettem, amikor te már átjöttél a mi oldalunkra.
- Ez… Ez is benne volt az álmomban – feleltem még mindig hitetlenkedve.
- Mit álmodtál? – kérdezte Samantha biztatóan mosolyogva.
- A mező közepén álltam. Az egyik oldalon Edward, a másikon hat óriási farkas. Egymásra morogtak, aztán elindultak egymás felé. Egyik nap pedig azt, hogy Edward szívja a véremet – borzongva mondtam ki az utolsó mondatot.
- Hú… és tényleg most hallottál először a farkasokról meg a vámpírokról? Mármint, hogy tényleg léteznek? – kérdezte Dave.
- Igen. Ez… ez nekem túl sok. Haza kell mennem – álltam fel, de Carl megállított.
- Nem tudjuk, Edward mit akar veled csinálni. Eddig még soha nem találkozott emberekkel, és főleg nem vitte el őket a házába. Itt vigyáznánk rád.
- De hát suliba járok és dolgozom is.
- Majd én elintézem – mondta Samantha bíztatóan mosolyogva.
- De a cuccaim… és hol laknék addig? – teljesen össze voltam zavarodva.
- Nyugi, ha megmondod, hol laksz, elhozunk mindent. És nyugodtan lakhatsz addig ebben a házban, bőven van benne hely – mondta Samantha. A fiúk szétszéledtek, és amikor visszanéztem az asztalra, csodálkozva állapítottam meg, hogy szinte mindent felfaltak.
- Biztos, nem okozok gondot? – kérdeztem meg végül azt, ami eddig a legjobban nyomta a szívemet.
- Hát persze, hogy nem! – kiáltotta Carl kintről, én meg nem értettem, hogy ezt hogyan hallotta meg. Kérdőn néztem Samanthára.
- A farkasoknak és a vámpíroknak is fejlettebbek az érzékeik, mint az embereknek. Dave, jössz velem?
- Megyek, szívem! – jött egy hang valahonnan fentről, majd egy másodperccel később megjelent egy mosolygós arc a lépcső tetején.