Szerelmi végzet

Telihold van, de a hold fényét felfogják a fák lombjai, így nem sokat látok. Tollam a könnyeimmel átáztatott papírt szántja, de a fényhiány miatt csak egyetlen mondatot tudok visszaolvasni: Mert szeretem!
A temető néma csöndjét csak a szél süvítése és a levelek zörgése zavarja meg időről időre. Egy sírkövön fekszem, ami annyira hideg, hogy már szinte nem érzem a lábam. A könnyeim már órák óta folynak - soha nem hittem volna, hogy egy ember ennyit tud sírni -, a jéghideg márványkő csurom víz.
Rápillantok a sírkőre, és újra elolvasom rajta a nevet. A gyomrom összeszorul, a szívem újra széttörik milliónyi apró darabra.
Úgy érzem magam, mintha egy kést szúrtak volna egyenesen szívembe és meg is forgatták volna benne. Mintha valaki kitépte volna a helyéről a szívemet, és otthagyta volna, hadd vérezzen.
Mért történik ez velem? Rávetem a tekintetem a késre, ami mellettem fekszik. Miért? Miért? Miért?
Felülök, és a kezembe veszem a tőrt, amin megcsillan a hold fénye.
Miért csinálom ezt? Mért nem megyek haza?
A válasz egyértelmű: miatta.
Nem tudtam elmenni a sulibálra, és ő azt hitte, őt utasítom vissza. Nem bírta elviselni és egy éjszaka, amikor ment haza, a vonat elé ugrott. Csak egy levél volt nála, nekem címezve, amit azóta mindig magamnál hordok. Leírja benne, hogy nem tud nélkülem élni, és nem bírja elviselni, hogy visszautasítottam.
Pedig nem direkt volt, egyszerűen csak nem engedtek el, mert azt gondolták a szüleim, hogy ha elmegyek, részegen fogok hazaérni – ha egyáltalán hazajutok.
Én is szeretem őt. Szívem minden összetört, vérző darabja azt kívánja, bárcsak vele lehetnék.
Ránézek a nevére, a levelére, majd a saját búcsúlevelemre és rögtön az jut eszembe: Ha ő megy, én is.
Felemelem a kést, és egy határozott mozdulattal elindítom magam felé. Meglátom a tükörképemet a késről visszatükröződve és megáll a kezem. Egy sírástól vörös szemű, elkínzott arcú lány néz vissza rám, de aztán eltűnik és helyére egy életvidám, mosolygós kerül. Mind a kettő én vagyok. Hogy is képzeltem, hogy csak úgy megölöm magam? Hogy egyszerűen eldobom magamtól az életet. Hiszen én ezt képtelen vagyok megtenni. Ő is azt akarná, hogy éljek.
De én nem tudok nélküle élni. Még soha nem szerettem senkit ennyire, viszont most már ő sincs. Az élet elvesztette értelmét. Azzal a biztos tudattal, hogy akit legjobban szeretek halott, nem lehet élni.
Újra felemelem a kést és egy gyors mozdulattal magamba szúrom. Felkiáltok fájdalmamban, és a gyomrom összeszorul, amikor rájövök, hogy csak súrolt, és ezzel csak azt értem el, hogy hosszú és szenvedéssel teli halálom lesz. Újra magamba kell szúrnom a tőrt.
A könnyeim ömlenek, és újra átgondolom, mért kell ezt tennem. Mért kell véget vetnem az életemnek?
A következő pillanatban feltámad a szél, és mintha egy hangot hallanék: Ne! Az ő hangja. Biztos csak képzelődöm, viszont most még inkább nem tudom, mi tévő legyek.
Eszembe jut csodálatos hangja, és a mosolya. Egy részem azt akarja, menjek utána, de a másik vágya az, hogy teljesítsem szerelmem kívánságát, és ne öljem meg magam.
Valami zajt hallok magam mögül, hátrafordulok, de vissza már nem tudok.
A kés másodjára is belém vág, és most telibe találja a szívemet. Nem én szúrtam le magamat, de a szememet már nem tudom kinyitni, hogy megnézzem ki az, pedig megköszönném neki, hogy nem hagyott itt szenvedni.
Egy fájdalmas kiáltás hagyja el a számat, de egy nyögésbe torkollik. A fájdalom elviselhetetlen, ilyet még soha nem éreztem.
Arra gondolok, hogy mért nem maradtam otthon. Mért kellett a saját vesztemet okozni?
Szemeim előtt magamat látom. Mintha kívülről nézném végig, ahogy felnövök. Amikor elérkezek ahhoz, hogy bejövök a temető vaskapuján, hirtelen minden elsötétül, és nyugalom, béke tölt el. Otthon érzem magam.

***

Az újságokat egy lány tragikus öngyilkossága tölti meg, aki csak egy búcsúlevelet hagyott maga után. A levélben megírta, hogy a szerelme meghalt és miatta öli meg magát.
A lány a fiú sírján feküdt, mellette egy vértől átáztatott késsel. A temetésére nem sokan mentek el – csak a rokonai és egy-két barátja -, viszont egy ismeretlen férfi is megjelent. Hosszú, fekete kabátban, fekete kalapban és napszemüvegben – feltehetőleg azért, hogy ne ismerjék fel.
Senki sem tudja hogy ki az, de mindenki azt gondolja, egy ismerőse a holtnak, pedig nem.
Ő szúrta le a lányt, ő végzett vele. Látta, hogy a lány szenved és nem bírta nézni, végzett vele. A bűntudat miatt eljött a temetésre, de ő nem tudja, hogy a lány örült neki, hogy akkor ott volt, és megtette azt, amit ő nem mert. Hálás volt neki, hogy megölte őt.