Elkezdtem egy hosszabb, folytatásos fanfictiont. Remélem tetszeni fog.

Dorca: nagyon szépen köszönöm, hogy átnézted és azt is, hogy adtál egy ilyen csodálatos ötletet. Ha te nem lenne, ez a történet sem született volna meg. Köszönöm.).




UPDATE: Panaszkodtak, hogy miért nem szóltam, hogy a vége nem feltétlenül az, amilyennek egy Twilight fanfictiont elképzelnél. Muszáj szólnom, hogy ha nem vagy ilyenre felkészülve (értsd: egy rosszul megírt,  fanfiction, aminek a vége nem olyan, mint amilyet szeretnél. Valószínűleg.)

Zongoraszó

1. fejezet

A zeneiskola előtti szökőkút szélén ültem. Zongoraórán voltam. Persze nem ebben az iskolában, ez túl drága lenne. Szerettem itt üldögélni, mert általában nyitva hagyták azt az ablakot, ahol zongoráztak. Nem tudom, ki, de nagyon szépen játszott mindig. Az órája általában ötven perces, de még csak fél óra telt el és már nem hallom egy ideje.
Elkezdtem összeszedni a cuccaimat, felálltam és elindultam, amikor valaki nekem jött. A kezemet magam elé raktam reflexszerűen, hogy felfogjam az esést, de erre nem volt szükség. A rejtélyes idegen megragadta a derekamat és visszarántott. A keze jéghideg volt. Amikor látta, hogy stabilan állok, elengedett. Felnéztem rá. Bronzvörös haj, hófehér bőr, furcsán aranybarna szemek, amiktől lehetetlen elszakadni. Mikor ráeszméltem, hogy őt bámulom, elpirultam, majd félrenéztem.
- Khm… Elnézést. Jól vagy? – kérdezte halványan régies akcentussal. Még mindig nem néztem rá, de hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Igen, persze. Hova sietsz ennyire? – hajoltam le szétszóródott kottáimért leginkább azért, hogy ne kelljen a szemébe néznem.
- Haza – válaszolta furcsa hangsúllyal, majd lehajolt segíteni. – Zongorázol?
- Hát, igen. De nem megy nagyon jól, nincs túl jó tanárom – húztam el a számat. Nem is tudom, miért álltam szóba vele. És ráadásul mért mondom ezt el neki? Óvatosan felnéztem rá, szemei nevettek.
- Ha akarod, megtaníthatlak. Nekem egész jól megy – mosolyodott el az utolsó mondatnál.
- Nem is ismerlek.
- Edward Cullen vagyok. És te?
- Bella. Bella Swan – feleltem akadozva.
- Örülök, hogy megismerhettelek. Na, mit szólsz? Van otthon egy zongorám és egész jó az akusztika. Mondjuk holnap négykor?
- Talán – feleltem.
- Akkor itt, négykor. Jó az úgy?
- Persze, igen. Bocsi, de mennem kell. Szia! – mondtam, pedig nem is siettem sehova.
- Szia! – köszönt el vigyorogva.

Otthon gyorsan átöltöztem és elindultam dolgozni. Egyedül éltem itt, mert Anyu Phillel utazgatott, Apu pedig meghalt. Nem a saját lakásom volt, hanem Phillé, de ő megengedte, hogy itt lakjak. Közel volt a sulihoz és egyszerűbb volt, mint állandóan költözgetni. Megkaptam az örökségemet, Anyuék fizették a számlákat, és mindig küldtek pénzt, nehogy éhen haljak.
De emellett egy helyi étteremben dolgoztam minden hétköznap este. Nem melóztam sokat, mivel hamar bezárt, és nem is kerestem sokat, de jobb volt, mint a semmi.
Pénteken általában nagy volt a forgalom, így ilyenkor a szokásos kettő helyett, három órát szöszmötöltem. A főnököm minden nap odaadta a fizetésemet, mert így egyszerűbb volt neki is, és nekem is.
A lakás nagyon üres volt, amikor visszaértem az étteremből. Telihold volt, ami bevilágította a kis nappalit; nem is kellett villanyt kapcsolnom. Szerettem itt lakni, kedves kis lakás volt.
Egy emeletes ház harmadik szintjén laktam. A szomszédaimat nem nagyon ismertem, csak a velem szemben lakókat láttam néha és olyankor köszöntünk egymásnak. Egy apa, a felesége és a gyerekük. Semmi mást nem tudtam róluk, a vezetéknevüket is csak azért tudtam, mert ki volt írva az ajtóra nagy, túlcsicsázott betűkkel: Jersey.
Egy ágyon feküdtem fekete miniruhában. Nem tudtam, mit csinálok ott, aztán megláttam Edwardot, aki mellettem feküdt és vigyorgott. Hirtelen fölém hajolt, és úgy nézett ki, mintha meg akarna csókolni, de nem. Fogait belemélyesztette a nyakamba és szívta a véremet. Hang nélkül ordítottam, próbáltam ütni, rúgni, de lefogott. Úgy éreztem magam, mintha tűzben lennék, mintha valaki éppen most égetne el.
Sikítozásra ébredtem, és kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy én visítok. Reméltem, hogy nem ébresztettem fel senkit, de akkor hirtelen kopogást hallottam.
- Minden rendben? – kérdezte egy hang. Próbáltam válaszolni, de csak hörögni tudtam. – Ha nem nyitja ki, bemegyek!
Odamentem az ajtóhoz és kinyitottam; a szomszéd állt ott egy baseball-ütővel a kezében.
- Minden rendben, kisasszony?
- Bella… Igen – feleltem suttogva és reméltem, hogy nem okoztam nagy bajt ordítozásommal.
- Bella, értem. Vagy tíz perce sikított, azt hittem, valami baj van, de nem akartam berúgni az ajtót.
- Köszönöm, hogy segíteni akart – válaszoltam még mindig hörögve.
- Akkor, további jó éjszakát! Álmodjon szebbeket! – mondta, majd eltűnt az ajtója mögött.
Bezártam az enyémet, és visszamásztam az ágyba. Nagyon fáradt voltam és hamar visszaaludtam. Szerencsére ezután már nem álmodtam semmit.

Kíváncsi vagyok a véleményetekre! És körülbelül egy hét múlva felrakom a következő részt.