Tíz év telt el azóta, hogy elmentem Forksból, és most újra arrafelé tartok. Eljöttem felidézni az emlékeimet, eljöttem, hogy még egyszer úgy érezhessem, velem van még. Tíz évet bírtam ki nélküle, tíz fájdalmas, keserű évet. Elhagytam őt, mert úgy gondoltam, jobb lesz így neki. Nélkülem normális élete lehetett, emberi élete, de a sors mégis azt akarta, hogy meghaljon.
Szorosabban fogtam a kormányt, épphogy nem roppant ketté, de nem érdekelt. Életem szerelmének a neve és a halál egy mondatban… még magamban sem bírom kimondani és egyáltalán megfogalmazni, milyen érzést kelt bennem ez a gondolat.
Talán, ha nem hagytam volna el, talán, ha maradtam volna vele, még élne. Nem, jobb ez így. Neki emberek, nem pedig szörnyetegek, gyilkosok közt kellett élnie. Biztos jobb élete volt nélkülem, ezerszer jobb. Nem kellett állandó veszélyben élnie, mégis eltávozott az élők soraiból. Talán ez volt a végzete. Rövid, de boldog élet. Normálisan, emberek között.
Egy piros lámpánál vártam és megláttam Jessica Stanleyt, amint egy boltból jön ki. Megváltozott, és ha nem tudok olvasni a gondolataiban, észre sem veszem, hogy ő az. A pletykás és bosszantó Jessica nagyon jól emlékezett erre az autóra, és csodálkozva nézett utána. A legfájdalmasabb az volt, hogy a kocsiról a legélénkebb képén nem csak a Volvo és én szerepelünk, hanem Bella is. Boldogan szállunk ki belőle, miközben Jessicát majd megeszi az irigység.
Összes akaraterőm és önuralmam kellett ahhoz, hogy ne törjem össze a kormányt, és ne is vessem rá magam Jessicára. Hangosan bőgetve a motort, tovább hajtottam. Port Angeles és Forks között az utat körülbelül egy óra alatt lehet megtenni, de nekem nem szokásom betartani a sebességkorlátozást, így alig húsz perc alatt odaértem.
Be kell vallanom, féltem, hogy mit fogok látni. Féltem az emlékektől, amik életem legszebb és legboldogabb szakaszához tartoztak, féltem, hogy olyat fogok látni, aminek hatására kárt okozok valamiben vagy valakiben. Csendesen akartam visszajönni, nem akartam, hogy feltűnjön egy árva léleknek sem, hogy az egyik Cullen visszatért, ráadásul egy nappal sem öregedett. Egy ilyen kisvárosban elég csak egy embernek látnia, hallania valamit, másnap már az egész lakosság azon fog csámcsogni. Tudtam, hogy Jessica mindenkinek el fogja mondani, hogy látta az autót, és valószínűleg mindenféle legendákat sző hozzá. Azt is tudtam, hogy akárhányszor elmondja a történetet, valami mindig meg fog változni benne. De reméltem, hogy az emberek már megtanulták, hogy amit ő mond, az nem feltétlenül igaz.
Az első, amiről megállapítottam, hogy biztosan Forksban vagyok, az Belláék háza volt. Kívülről ugyanúgy nézett ki, mint régen, és Charlie autója is ott parkolt, ahol mindig. Lelassítottam a ház előtt, figyelve Charlie gondolataira, nehogy észrevegyen, és próbáltam visszaemlékezni, milyen volt, amikor még együtt voltunk Bellával. Amikor reggel érte jöttem, amikor hazahoztam, éjszakánként, amikor figyeltem, ahogy alszik… Amikor először kimondta álmában a nevemet, amikor azt mondta, szeret… És az is eszembe jutott, amikor elhagytam. Írtam egy levelet a nevében, hogy az erdőben van, mindent, ami tőlem volt, ami rám emlékeztette elrejtettem a padlóba.
Meghallottam, hogy Charlie kifelé igyekszik, ezért gyorsan beálltam a kocsival egy ház mögé, hogy ne lásson. Amikor elment, kiszálltam a Volvóból és bementem a házba. A nappaliban sok helyen képek voltak Belláról, ugyanúgy, mint a hűtőn. Régebbi képek, és újabbak is. A számomra legmeglepőbb egy esküvői kép volt: Bella hófehér ruhában állt Jacob Black, a férje mellett.
Apró morgás tört fel belőlem, de rájöttem, hogy én akartam, hogy normális élete legyen. Úgy látszik, megtette, amit kértem, túllépett rajtam. Sóhajtottam és felrohantam Bella szobájába. Kellemes illata betöltötte a teret, olyan volt, mintha még mindig itt élne, mintha soha el se ment volna. A szekrényében ott lógtak a ruhái, az Üvöltő szelek az ágya melletti éjjeliszekrényen feküdt, mondanom sem kell, egy tűzőgéppel fogták újra össze, mert a régi kötés már nem bírta.
Valami nem stimmelt. Alice azt mondta, már régóta nem látja a jövőjét, ami azt jelentette, hogy halott. De ez a szoba olyan, mintha még mindig laknának benne.
Kiszedtem azt a deszkát a padlóból, ami alá elrejtettem azokat a dolgait, amik rám emlékeztették, de nem voltak ott. Meglepetten felálltam, és megpillantottam, hogy a takaró alól kilátszik valaminek a széle. Felemeltem a takarót, ledobtam az ágyról.
Minden, egyszerűen minden, amit a deszka alá rejtettem ott volt az ágyon szétdobálva. A fényképen, amiről Bella letépte saját magát és csak én álltam rajta, könnycseppeket fedeztem fel. Döbbentem ültem le az ágyra. Lehet, hogy nem kellett volna elmennem? Lehet, hogy megölte magát miattam? Hiszen nem tudom, miért halt meg, vagy, hogy miért tűnt el a jövője. De akkor mi van az esküvővel?
Annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy csak akkor vettem észre, hogy valaki tartózkodik rajtam kívül a házban, amikor az illető benyitott. Bella állt az ajtóban, csodálkozva nézett rám, aztán, mintha megértette volna, mi történik, sóhajtott egyet.
- Remek. Már képzelődöm is.
- Bella – szólítottam meg. – Te mit keresel itt?
- Itt lakom. De tudhatnád, hiszen a képzeletem szüleménye vagy.
Az agyam nem tudta felfogni, mit mond, csak arra tudtam gondolni, hogy Bella él!
- Alice azt mondta, eltűnt a jövőd. Azt hittem, meghaltál. – Nem értettem, hogy tudok ilyen nyugodtan beszélni. Talán a közelsége miatt, ami egyszerre volt megnyugtató és zavaró, egyszerre hozott lázba és vitt át az értetlenség kapuján: hiszen ő meghalt.
- Bárcsak úgy lenne – rogyott le mellém.
Nem értettem, mi baja van. Végig néztem rajta; ugyanúgy nézett ki, mint régebben, eltekintve attól, hogy a szemei vörösek és dagadtak voltak a sírástól, és látszott rajta, hogy mostanában nem aludt jól. Állítólag tíz évet kellett volna öregednie, de ugyanúgy nézett ki, mint amikor az erdőben elhagytam. Összeszorítottam az öklömet, aztán rájöttem, mi folyik körülöttem: Bellát csak odaképzelem, azért mondja ezeket, és azért néz ki ugyanúgy.
- Te nem is vagy igazi – mondtam neki.
- Aha. Ha igazi lennél, nem tudnál olvasni a gondolataimban, és nem mondanád azt, amire gondolok.
Értetlenül néztem rá, aztán rájöttem, hogy ez az egész nem is létezik.
- Én vagyok az igazi, és te vagy a képzeletem.
- Már megbocsáss, de ezzel engem nem etetsz be. Eddig nem is tudtam, hogy akkor is tudlak látni, ha nincs adrenalin-túltengésem. Viszont egy dolgot akkor sem tudok megcsinálni: nem tudok hozzád érni.
Amint kimondta, tudtam, mit kell tennem. Megfogtam a kezét, és az ölembe húztam. Csodálkozva szólásra nyitotta a száját, de én nem hagytam. Lágyan megcsókoltam, és szorosan átkaroltam, ő pedig átfonta karjával a nyakamat. Amint hozzáért az ajkam az övéhez, rájöttem, hogy minden valóságos. Nem értettem, mi hogyan történik, nem értettem, milyen félreértések történtek, de nem foglalkoztam vele: a legfontosabb az volt, hogy életem legfényesebb pontját újra a karomban tarthattam, még ha csak kis ideig is.
Egyik felem azt mondta, hogy a csók után úgyis elmegy, mert neki máshol van egy jobb élete, ezért ez a felem azt akarta, hogy soha többet ne engedjem el. De a másik részem tudta, hogy ha elragadtatom magam, Bella akár meg is halhat, igazából.
Óvatosan eltoltam magamtól, de továbbra is szorosan fogtam, és ő sem engedett el. Mindketten ziháltunk; Bella ugyanúgy nézett rám, mint régen ilyenkor: szerelemmel, de szomorúan, hogy eltoltam magamtól.
- Bocsáss meg, szerelmem – kértem, amikor már rendesen vettem a levegőt. – Tudom, hogy nehezen tudsz nekem megbocsátani az után, amit tettem, és azt is tudom, hogy van egy normális életed, de örülnék neki, ha megbocsátanál.
- Normális élet? Ugyan! – kérdőn néztem rá, ezért folytatta. – Egy vérfarkashoz mentem hozzá, de ő bevésődött egy másik lányba, ezért elváltunk és én visszaköltöztem ide. Megtaláltam ezeket az emlékeket – mutatott az ágyán fekvő kacatokra -, és azóta is azon töröm a fejem, hogyan tudnálak megkeresni titeket.
- Vérfarkas? Azt hittem, azok csak legendák. Mi az a bevésődés?
- Szerelem első látásra, csak erősebb. Meglátod életed szerelmét, és hozzákötődsz örökre.
- Jacob Black vérfarkas? – gyűlölettel ejtettem ki a nevét, de ez érthető, hiszen az ellenségem, ráadásul Bella férje volt…
- Az – mondta szomorúan. – Miért jöttél vissza?
- Alice nem látta a jövődet. Azt hittem… meghaltál. – Egy pillanatra becsuktam a szememet, majd suttogva folytattam. – Utánad akartam menni. Meg akartam én is halni. – Bella rátette két kezét az arcomra. - Csak azért jöttem vissza, hogy felidézzem a veled kapcsolatos emlékeimet.
- De ugye most már nem akarsz meghalni? – kérdezte aggódva. – Ugye nem?!
- Ha veled maradhatok, maradok. De ha te inkább visszatérnél régi életedhez… - húztam el a számat.
- Ne mondj ilyen butaságot! Viszont elég furcsán néznének rád, ha meglátnák, hogy még mindig tizenhét évesnek nézel ki. Én meg huszonnyolc… Jesszus! Tizenegy évvel öregebb vagyok nálad!
- Ha úgy vesszük, még mindig én vagyok az idősebb vagy kilencven évvel – mosolyodtam el. – Egyébként maximum húsznak nézel ki.
- Vámpírként viszont szebb leszek, és fiatalabbnak fogok kinézni, ugye? – nézett rám reménykedve.
- Miért akarsz vámpír lenni? – Nem akartam, hogy belőle is szörnyeteg legyen.
- Edward – mondta ki a nevemet most először –, te sem akarsz még egyszer elveszíteni engem, igaz?
- Hát persze hogy nem – mondtam felháborodva a feltételezésen.
- Akkor át kell változtatnod – suttogta lelkesen. Nem értettem, mi olyan jó abban, ha az emberből szörnyeteget csinálnak, de olyan édes volt. – Elköltözünk innen. Messzire. Soha többet nem jövünk ide vissza. Én is vámpír leszek, és úgy megyünk majd megint iskolába. Várj, nem jó. Én kicsit idősebb vagyok, mint egy iskolás. A fenébe!
- Bella, vámpírként még fiatalabbnak fogsz kinézni, és a papírjaid is azt fogják mutatni, hogy tizenhét vagy. Ne érdekeljen, ha mások azt mondják majd, hogy idősebb vagy. Nem számít.

Két héttel később…

- Szerelmem, szeretnék valamit – suttogtam lágyan Bella fülébe, akivel az ágyon feküdtünk.
Már ő is vámpír volt – mondjuk a szeme még vörösen fénylett. Gyönyörűbb volt, mint valaha, és – ahogy mondtam – fiatalabbnak nézett ki még nálam is. A Cullen család ideiglenesen visszaköltözött Forksba, persze az emberek erről nem tudhattak, és Bellának örökre el kellett köszönni a szüleitől, ami fájdalmas volt, de azt mondta, megérte. Jacob Black és a falkája tud csak arról, mi történik itt igazából. Ő lett a falkavezér, ezért módosítottuk az egyezséget, hogy Bellának könnyebb legyen. Mivel Jacob azt akarta, hogy a történtek után Bella boldog legyen, azonnal beleegyezett.
- Mit? – kérdezte vidáman.
Legördültem az ágyról, és letérdeltem. Bella tudta, mit akarok – nem volt nehéz kitalálni –, és látszott rajta, hogy nagyon meglepődött. A zsebemből előhalásztam a kis fekete dobozkát, majd elkezdtem beszélni:
- Bella, tudom, hogy megbántottalak akkor régen, és felfoghatatlan számomra, hogy miért bocsátottál meg, de köszönöm. Tudom, hogy hirtelen történtek a dolgok mostanában, de azt hiszem, ez a helyes. Több mint egy évtizede szeretlek, és ígérem, hogy mindörökké szeretni is foglak. Szeretném, ha hivatalosan is hozzám tartoznál. Isabella Swan, hozzám jönnél feleségül?
Bella egy pillanatig csak nézett maga elé, és mintha zavarba jött volna. Lefogadom, hogyha még mindig ember lenne, már pipacsvörös lenne az arca.
- Igen! – suttogta meghatottan.
Ujjára húztam a gyűrűt, ami még édesanyámé volt, majd szenvedélyesen megcsókoltam. Pár éve, jobban mondva pár napja, még azt sem hittem, hogy újra láthatom. Az elmúlt pár év létezésem legrosszabb része volt, a legsötétebb, az éjszaka, de most újra itt van Bella, a nap az én életemben, és beragyogja minden percemet. Eddig sötétségben éltem, éjszakában, de most vele kivilágosodott minden, feljött a nap, és soha többet nem is megy le.