Halálos gyönyörűség

Posted by Nicky Graceheart | Posted in | Posted on 19:20

Hello! Ezt a novellát Wedó pályázatára írtam! :) Meg lehet tekinteni itt az összeset, és szavazni arra, amelyik a legjobban tetszik(lehetőleg az enyém legyen az :D): http://wedo1.blogspot.com/
Illetve egy másik pályázat, amire én is küldtem novellát:
http://luca-ifwemeetagain.blogspot.com/
És akkor itt az én novellám! :)



Halálos gyönyörűség



A könnyeim ömlöttek, a szemem égett; alig láttam valamit. Az erdő sűrű aljnövényzetéből és letört ágakból álló akadálypálya igencsak megnehezítette az előrejutásomat. Igazából azt sem tudtam, merre megyek, csak céltalanul bolyongtam a kiálló gyökerekben meg-megbotolva.
Az eső elkezdett zuhogni, a talaj csúszóssá vált. A zápor elmosta a földről a kisebb akadályokat, viszont a fák óriási gyökereinél csak kitisztította a környezetet. Féltem, hogy elesek egyben és szétszakítom a ruhámat, amit épségben kéne visszaadnom, különben ki kell fizetnem a teljes árat.
Ráültem egy kidőlt fára, levettem a magas sarkú cipőmet, ami feltörte a lábamat, előredőltem, rátámaszkodtam a térdemre és csak vártam. Hogy mire? Egy válaszra. Valamire, ami megmagyarázza, miért vagyok ilyen szerencsétlen.
Nem kértem az élettől soha semmit, soha nem voltam elégedetlen, mégis elvette tőlem a legfontosabbat: a szépségemet. Nem mondom, hogy nem voltam hiú, de soha nem akartam ennél többet. Egy egyszerű karambol, és az életed azon nyomban megváltozik. Élesen emlékszem minden egyes pillanatára, élesebben, mint eddigi tizenhét évem bármely másik eseményére. Mintha az agyam tudta volna, hogy ez fordulópont az életemben, amivel majd örökké kínozhat.
Emlékszem, hogy a kocsiban anya és apa veszekedtek. Nem törődtem velük, sokkal jobban érdekelt, hogy nem kenődött-e el a szájfényem. Észrevettem, hogy apa félrerántja a kormányt, de már késő volt: egy másik autó orra egyenesen felém közelített. A sofőr rémülten nézett rám, de már ő is tehetetlen volt. A másik kocsi orra oda csapódott be, ahol én ültem.
Egy pillanatra elvesztettem az eszméletemet, de sajnos mire odaértek a tűzoltók, hogy kiemeljenek a roncsból, már felébredtem. Az arcom csupa vér volt, sikítottam rémületemben. Azt a rettenetes fájdalmat sosem fogom elfelejteni, de mégis jobban fájt, amikor megtudtam, mi történt az arcommal. Felsorolni is sokáig tartott, mi minden tört és mozdult el, de a lényeg ugyanaz volt: szinte teljes egészében át kellett műteni az arcomat; többé sosem lesz olyan, mint volt. Az orvosok és a szüleim is nyugtatgattak, hogy nem olyan vészes és örüljek annak, hogy nem haltam meg, vagy nem bénultam le teljesen. Igen, ennek örültem, de azzal, hogy elvették tőlem az arcomat, az önbizalmam és a vonzerőm is porba hullott.
A suliban addig én voltam a népszerű, akire mindenki hasonlítani akart, de a baleset után mindenki átnézett rajtam, még azok is, akikben előtte feltétlenül megbíztam. A szüleim pszichológushoz küldtek, amikor először próbáltam megölni magam. A nő kedvesen elmagyarázta, hogy jobb nekem nélkülük, és jobb, hogy most derült ki, milyenek igazából, de én még mindig úgy gondolom, hogy inkább barátkoztam volna velük, minthogy el kelljen viselnem a suli kirekesztettje címet.
Azt hittem, hogy a mai álarcosbálon talán minden megváltozik. Reméltem, hogy amiatt, hogy senki nem tudja, ki vagyok, talán visszafogadnak maguk közé. De nem. Kiderült, hogy a legtöbben tudták, ki milyen ruhában lesz, aki meg nem, az nekem nem számított. Átnéztek rajtam most is, mint az elmúlt egy évben. Elmentek mellettem, vagy fellöktek, és nem is zavarta őket.
Most pedig az erdő mélyén ülök egyedül, és magamat siratom. Szánalmas.
Valami megmozdult mögöttem, én pedig ijedtemben felálltam és ugyanazzal a lendülettel megpördültem. Egy velem egykorú fiú állt ott, és gyanúsan nézegette a tájat maga mögött. Nem tudom, mit keresett, és azt sem, hogy a sötétben egyáltalán mit látott, főleg úgy, hogy a növények is takartak.
Felnézett az égre, és abban a pillanatban elállt az eső. Megtöröltem a szememet, és próbáltam nem gondolni arra, hogy ez elég durva lenne véletlennek. A fiú felém fordult és elmosolyodott. Ó, istenem, az a mosoly! Halkan felkuncogott, mintha csak meghallotta volna, mire gondolok. Erre még jobban elkezdett vigyorogni, ezért vádlón ránéztem.
- Tudod, nem szoktam ilyet kérdezni úgy, hogy komolyan is gondolom, és most biztos idiótának tartasz, de te tudsz olvasni a gondolataimban? – Amint kimondtam a kérdést, meg is bántam. Találkozok egy helyes fiúval, aki nem hallotta a híremet a suliból, és én azonnal elrontok mindent egy egyszerű kérdéssel.
- Nem tartalak idiótának, mert a válasz igen, tudok olvasni a gondolataidban. Egyébként milyen híredet kellett volna hallanom? – kérdezte vigyorogva, mire elvörösödtem.
Én tényleg nem akartam elmondani neki semmit a balesetről és a népszerűségi listán való lecsúszásról, de a gondolataimat nem sikerült fékezni.
- Tudod – kezdte –, az az igazság, hogy mivel rájöttél a titkomra, meg kéne, öljelek. – Ijedten nézhettem rá, mert gyorsan folytatta. – Viszont, nincs szívem megtenni.
- Mi vagy te? – kérdeztem megkönnyebbülve, miközben belenéztem éjfekete, igéző szemébe.
- Varázsló – mondta könnyedén, mintha csak az időjárásról beszélne. – Nem pont olyan, mint amilyennek az emberek elképzelnek, de az vagyok. – Az az igazság, hogy ittam egy-két pohárral a bálon, ezért akár igaz volt, akár nem, elhittem. Ő egy bólintással nyugtázta, hogy nem kell tovább magyaráznia. –Van valami, amit szeretnél, és, ha már úgyis összefutottunk, megadnám neked.
Kíváncsian néztem rá.
- Szépség, újra szép szeretnél lenni. És én ezt megadhatom neked.
- Hogyan? – támadtam le. Ez az, amiért ölni is képes lennék.
- Látom, vevő vagy rá – mondta nevetve. – Széppé változtatlak, olyan leszel, mint régen. De – emelte fel a mutatóujját feleslegesen, ugyanis bármit megtennék érte. – Itt van egy nyaklánc – vette le a nyakából, amiről beszélt. – És ezt a láncot soha nem veheted le. Mindig rajtad kell lennie. Mit mondasz? Benne vagy?
Odanyújtottam a kezemet, hogy megnézzem az ékszert, ő pedig átadta nekem. Egy egyszerű ezüstláncon egy szív alakú, rubintvörös medál függött. Gyönyörű volt.
- Persze, hogy benne vagyok. Mit kell tennem? – kérdeztem izgatottan.
- Ugyan! – legyintett. – Neked semmit. Csak maradj egy helyben, és vedd fel a láncot.
Megtettem, amit mondott. Tett néhány mozdulatot az ujjaival, én meg vártam, hogy történjen valamit, de nem változott semmi.
- Kész van.
- Mi? – kérdeztem dühösen, majd közelebb mentem hozzá. – Nem történt semmi!
- Nyugi, kislány. Menj haza aludni, és holnap reggel úgy kelsz fel, mint a baleseted előtt. Csodálatosan fogsz kinézni.
- És mi van, ha mégsem?
- Az nem történhet meg – nevetett fel, majd elfutott és eltűnt a szemem elől.
- Hé! – kiáltottam utána, de nem volt semmi értelme; valószínűleg ő már messze járt.
Rövid bolyongás után megtaláltam a kiutat, és hazarohantam. A szüleim furcsán néztek rám, és kérdezgették, hogy mitől vagyok olyan boldog, de én csak sejtelmesen mosolyogtam. Amikor látták, hogy nem fogom elárulni, inkább velem együtt örültek annak, hogy hónapok óta először mosolygok.
Felmentem a szobámba, és befeküdtem az ágyamba úgy, ahogy voltam. Azt akartam, hogy minél hamarabb reggel legyen. Persze az elalvással voltak némi gondjaim, ugyanis az izgatottság ébren tartott.
Amikor reggel megcsörrent az órám, először nem akartam felkelni, hiszen minek? Hogy mindenki átnézzen rajtam? Aztán rájöttem, mi történt előző este, és úgy ugrottam ki az ágyból, mintha tűz ütött volna ki. Berohantam a fürdőbe, és amikor belenéztem a tükörbe, azt hittem, meghaltam és a mennyországba kerültem, vagy talán még mindig álmodok. Pontosan úgy néztem ki, mint a baleset előtt. Magamra vigyorogtam, majd gyorsan lezuhanyoztam. Nagy nehezen kiválasztottam, mit vegyek fel, és kisminkeltem magam. Amikor újra belenéztem a tükörbe, azt hittem, elájulok magamtól. Lehet, hogy túlságosan is hiú vagyok – mondjuk én ezt csak egészséges önbizalomnak nevezném -, de csodálatosan néztem ki.
Boldogan indultam el az iskolába, mert tudtam, hogy az én felszínes barátaim így már újra kedvelni fognak; szinte táncolva mentem. A suli előtt, mint máskor is, kint volt szinte az egész iskola. Akik észrevettek, azok tátott szájjal bámultak rám. Természetesen nem indultam el senki felé sem, hanem a suli kapuját vettem célba. Megpillantottam Carlát, aki a legjobb barátnőm volt. Ő is észrevett engem, de egy fejrázással vissza is fordult a többiekhez.
Nem értettem a viselkedését; lehet, hogy még nem vette észre, mi történt velem, vagy talán csak ő is kéreti magát. Körbenéztem és láttam, hogy a legtöbben idejönnének hozzám, de Carla egy-egy fejrázással jelezte nekik, hogy nem számít, én már nem tartozhatok közéjük.
Ebben a pillanatban rájöttem, mi történt: trónfosztás. Eltűntem a képből, ő meg megszerezte magának a jogart. Tudta, hogy ha újra elkezd velem barátkozni, visszaszerzem a királyságomat, ezért inkább óvatos volt. Nem kellett nagyon ügyeskednie, a felsőbb évesek mind vele voltak, hiszen féltették a posztjukat, az alsósok pedig féltek tőle, és attól, hogy az én sorsomra jutnak, ezért azt tették, amit ő mondott. És ezt ő is nagyon jól tudta.
Megfordultam, és nem törődve azzal, hogy mindenki engem bámul, hazafutottam. Útközben elkezdtem sírni, és mire hazaértem, a sminkem már teljesen szétkenődött. Úgy néztem ki, mintha egy horrorfilmből léptem volna elő, de nem foglalkoztam vele. Bezárkóztam a szobámba, bár tudtam, hogy még egy darabig úgysem lesz itthon senki, az ajtónak támasztva a hátamat lecsúsztam a padlóra és csak sírtam.
Egy árnyat láttam magam előtt. Felnéztem, és ijedtemben elálltak az addig csendesen csordogáló könnyeim. Egy idősebb férfi állt előttem, majd a semmiből előkerült még egy. Éjfekete szemük hasonlított a fiúéhoz, azzal a különbséggel, hogy az övék nem volt olyan igéző.
- Kik… kik maguk? – dadogtam.
- A Bizottság két tagja – mondta az egyikük mély, reszelős hangon.
- Miféle bizottság?
- Ne szórakozz velünk. Tudod te azt nagyon jól – mondta, majd a szemével meggyújtotta a függönyömet. A másik eddig csak nyugodtan figyelte az eseményeket, de látszott rajta, hogy nem akar igazi balhét, ezért gyorsan eloltotta a tüzet.
- Maguk varázslók? – kérdeztem tátott szájjal.
- Hát persze. Miért, mit gondoltál? – Úgy látszott a másik nem szokott beszélni, vagy csak élvezik, hogy a reszelős hangtól az embernek borsódzik a háta. Úgy éreztem, tényleg egy horrorfilmbe csöppentem.
- Én csak… Mit keresnek itt?
- Téged – mondta, és a szeme megakadt a nyakláncomon. – Illetve azt a személyt, akinek ilyen nyaklánca van – mondta és letépte rólam a láncot.
- Ne! – sikítottam, mert a fiú azt mondta, soha nem vehetem le. Hogy miért, azt nem kérdeztem. – Mi... mit akarnak tőlem?
- Az az igazság, hogy neked meg kell halnod – mondta szomorúan a varázsló, de a szeme egyáltalán nem tűnt annak.
- De… mégis miért?
- Mert vétettél a szabályzat ellen – mondta egy sóhaj kíséretében. – Ne játssz az idegeimmel, mert különben fájdalmas halálod lesz.
- De… nem én voltam. Ezt a… - Nyeltem egyet mielőtt elmondtam volna az igazat, mert a szeme szinte villámokat szórt. – Ezt a láncot egy fiútól kaptam az erdőben.
- Tudom. Egyébként én vagyok a húsvéti nyúl. Mondtam, hogy ne szórakozz velem – mondta, majd gyilkos szemekkel rám nézett.
Hirtelen borzalmas fájdalmat éreztem. Rájöttem, hogy meggyulladtam, sikítást hallottam, majd rájöttem, hogy az én vagyok. Most akkor tényleg meg fogok halni? Abban a pár percben, amíg a tűzben égtem, rájöttem, hogy én már megkaptam az esélyemet.
Egyszer elütöttek. Meg kellett volna halnom, de túléltem. Kaptam még egy esélyt, de az életemért cserébe el kellett tőlem venni valamit, ami nagyon fontos számomra. A szépségem nélkül kellett volna élnem, de én népszerű akartam lenni, olyan emberekkel akartam körülvenni magam, akik csak azért vannak ott, mert ők is az elitkörbe tartoznak. Ők olyanok, akik nem törődnek mással, akiknek nem fontos a másik, csak saját maguk és a céljaik. És engem mégis az tett volna boldoggá, ha velük lehetek, ezért, amikor felajánlották, hogy minden olyan lehet, mint régen, azonnal lecsaptam a lehetőségre.
Nem kellett volna. Újra szép lettem, amikor már amúgy is halottnak kellett volna lennem. Úgy gondolom, az életemnek két végkimenetele lehetett: az első az, hogy szép vagyok, de hamar meghalok, a másik az, hogy csúnya vagyok, viszont hosszú, talán boldog életet élek. Hiú módon jobban tetszett az első, az, amelyikben én lehetek a sztár, a királynő. És mit értem el vele? Egy cseppet sem izgalmas okot a korai halálra: szépséget.

Ha tetszett, írd meg! ;)

Comments (2)

Hali!
Én vagyok az első komis! Nagyon tetszett a novellád! Jó az új dizi! Kivégeztem a Zongoraszót is és nagyon-nagyon tetszett! Nagyon várom az új művedet! Légy jó Zsebi

Szia! :)
Örülök, hogy tetszett! :D Köszi! Örülök, hogy az is tetszett, és köszönöm, hogy elolvastad! :D
Puszi: Nickyy.

Megjegyzés küldése