Újra felnéztem; egy ismeretlen-ismerőssel akadt össze a szemem. Egy fiatal fiú volt, nagyon szőke hajjal és égszínkék szemekkel, arca gyerekes volt - nem lehetett több tizenhatnál –, de kék szemeiben értelem és érettség csillogott. Ő is farkas lenne?
- Bella, ő itt Drew. A napokban változott át – válaszolta Ben ki nem mondott kérdésemre. Drew bólintott, majd lehajtotta a fejét. – Bella, kérlek, mondj el mindent. Mi történt veled, miután a vámpír elvitt?
- Edwardnak hívják – vágtam rá, de rögtön meg is bántam, ugyanis Carl felugrott.
- Csak egy mocskos vérszívó! Nem mindegy, mi a neve?
- Carl, nyugodj le! – próbálta megnyugtatni Ben, mire a farkas leült. - Bella, mi történt miután elvitt?
- Bevitt a házába és elmondta, hogy miért akarják megölni.
- És miért? – kérdezte Ben és Sam egyszerre.
- A vámpír, Isaac, azért akarta megölni, mert Edward megölte a mentorát, Hanket – Ben közelebb hajolt hozzám, mintha ismerné azokat, akikről szó van. Folytattam volna, de Carl belevágott.
- Mondtam, hogy gyilkos – dicsőség csillogott a szemében, amint ezt kimondta, de hamar megnyugtattam, hogy nincs igaza.
- Nem. Edward – Carl összerázkódott a név hallatán, főleg, hogy egyenesen a szemébe néztem. – azért ölte meg Hanket, mert ő megölte Carlisle-t, azt a vámpírt, aki Edwardot változtatta át – furcsa, hogy ennyiszer képes vagyok használni a megölni szót.
- Mért nem ölte meg még azelőtt, hogy átváltoztatta volna a vérszívót? – kérdezte Carl látszólag magától, de hangosan.
- Carl, ezt most rögtön fejezd be! – szólt rá az alfa.
- Szólásszabadság, Ben. Nőj már fel! – vágott vissza a megnevezett.
- Akkor gyakorold kint a szólásszabadságot – mutatott az ajtóra Ben.
- Oké, befogtam.
- Nagyszerű. Folytatnád, Bella? A nőstény miért akarja megölni?
- Azért, mert a nőstény barátja rátámadott Edwardra, ő meg önvédelemből megölte.
Carl felhorkantott, de legalább nem szólalt meg. Körülnéztem a szobában és megállapítottam, hogy a hangulat feszült. Érdekes. Eddig fel sem tűnt a már-már idegesítő csönd. Minden szem rám szegeződött én meg kezdtem magam kényelmetlenül érezni.
- Honnan tudtátok, hogy a rezervátumba jövök? Miért voltatok a határon? – kérdeztem egyrészt, mert kíváncsi voltam, másrészt, mert kínosan érintett a csönd.
- Egy nő hívott fel azzal a szöveggel, hogy Edward a határ felé igyekszik veled, és sürgősen menjünk oda – válaszolt Ben. – Nem értettük, hogy ez most jó vagy rossz, de Carllal oda mentünk.
- Az biztos Esme volt. Hé, honnan volt meg neki a számod? – kérdeztem, mert ez egy kicsit furcsa volt.
Ben vett egy mély lélegzetet én meg már előre féltem. Vajon mit tudok meg megint, amit nem kéne?
- Tudod, ez nem az első eset, hogy együtt kell működnünk. Körülbelül három éve költözött ide Edward. Ekkor kezdődött meg az emberek átalakulása vérfarkassá. Mi azért vagyunk, hogy az embereket megvédjük a vámpíroktól, ezért a szervezetünk az ő közelségükre reagál. Az elsőt, aki átváltozott John-nak hívták. Őt követte Adam, Dave és én. Edward egyszer menekült valakik elől és befutott a rezervátumba. Mi meg akartuk őt ölni, de valahogy mindig tudta, honnan fog jönni a következő csapás és ügyesen kivédte őket. Rájöttünk, hogy nem fog sikerülni legyőzni őt, ezért leálltunk és John és én visszaváltoztunk emberi alakba, hogy megbeszéljük, miért jött ide. Kiderült, hogy két vámpír üldözi, ugyanabból az okból, mint most: megölte Hanket egy nagyon öreg vámpírt, aki a Volturi tagja volt.
- Mi az a Volturi? – szóval Ben tényleg tudta kikről van szó.
- A Volturi a legerősebb vámpír klán, ők az uralkodók vagy inkább az ítélet végrehajtók – Ben undorral mondta ki a két utolsó szót, Carl pedig összerázkódott és az arca fájdalmat vetített egy pillanatra. Nem értettem, miért csinálták ezt, de úgy gondoltam, majd később is ráérek ezzel foglalkozni. – Szóval, ott tartottunk, hogy Edward megölte Hanket, akiért cserébe a Volturi Edward halálát kívánta. A klán két vámpírt küldött Edward megölésére. Edward az utolsó reményéhez fordult: hozzánk. Mivel tudtuk, hogy legyőzni nem fog sikerülni, mellé álltunk, abban a tudatban, hogy így az adósunk lesz. Segítettünk neki, legyőztük a két vámpírt, persze súlyos árat kellett fizetnünk: Johnt megölték. Vagyis mártírhalált halt.
- Saját magát feláldozta az ellenségéért, akivel szövetkezett, mert legyőzni nem tudta? – számomra ez elég érdekes volt. Én nem tennék ilyet; legalábbis azt hiszem…
- Ez így elég furán hangzik, de nagyjából így van. Bár a mi történelmünkbe ez úgy került bele, hogy John az indiánokéért halt meg, és azért, hogy biztosítsa a jövőjüket – magyarázta Ben a John nevet még mindig furán kiejtve. Bár most már megértem… Egy valamit nem tudok még: hogy Carlnak miért okozott fájdalmat az előbbi beszélgetés, mert akárhogy is próbálta szabályozni az arcát, végig szenvedett.
- Egy kérdésem maradt még: mit fogunk most csinálni? – kérdeztem szememet végigjáratva az összes jelenlévőm, de csak magatehetetlen, fájdalmas, néhol aggódó, a halálukat váró fejeket láttam.
- Nem tudom – rázta a fejét Ben. – Bella, szerintem te most menj ki levegőzni. Sok volt ez neked.
- Nem, maradok és segítek, már ha nem baj.
- Nem, Bella, gyere ki! – mondta Carl, miközben felállt. Kérdőn néztem rá, úgyhogy már-már nevetve folytatta. – Nyugi, nem lesz semmi bajod.
Carl odajött, gyakorlatilag felhúzott a székből és kimentünk. Az emberek néztek, én mosolyogtam, mire ők elfordultak. Kellemes pillanatok… Carl szorosan mögöttem jött, mintha attól félne, elszaladok. A tengerpart felé terelt, ahol egy anyuka játszott a kislányával. Nem voltak indiánok, de Carl tekintete elől menekülve elmentek.
- Muszáj volt elüldöznöd őket? – kérdeztem megfordulva, de Carl szemei a hullámzó habokat kutatták.
- Bocs. Ó, mégsem, semmiért nem tartozom bocsánatkéréssel, mert azzal te jössz nekem.
- Miért jönnék neked egy bocsánatkéréssel? Jártunk vagy mi?
- Bella, tudom, hogy te nem tudod megérteni, hogy mit jelent az, hogy bevésődés, úgyhogy elmondom. Akárhányszor csak rád néz az a vérszívó – szúrósan néztem rá, de ő észre sem vette, csak leült az egyik faágra és maga mellé mutatott, mire én is elfoglaltam a helyemet. –, de nem is kell rád néznie, elég, ha csak rágondolok, úgy érzem, valami összetörik bennem. A szívem. És amikor rájövök, hogy már össze van törve, csak még rosszabbul érzem magam.
- Nincs semmi köztem és Edward között – vallottam be, bár már én magam sem tudtam, igaz-e.
- Akkor rosszul láttam, hogy megcsókolt. Hogy a házába vitt. Hogy kettesben voltatok ott. Hogy…
- Hé! Oké, megcsókolt, oké, a házában voltam, de nem történt semmi. Tudom, hogy képtelen vagyok felfogni ezt a bevésődés dolgot, de… - nem tudtam befejezni a mondatot. És ez nem csak a könnyek miatt volt, amik ellepték az arcomat, hanem, mert nem tudtam hogy befejezni. A gondolatok csak úgy kavarogtak bennem, de nem tudtam őket megfogalmazni érthetően, ezért a sírást választottam.
Carl átkarolt én meg a vállára hajtottam a fejemet. Hallgattam az óceán erőteljes hullámzását, a szél lágy süvítését és nem gondoltam arra, hogy mi lesz ezután. Nem akartam a jövőre gondolni, csak becsuktam a szemem és arra gondoltam, talán ha így is tartom, aktív részvétel nélkül átvészelhetem a bajt. Tudom, ez hülyeség és általában azokat, akik erre gondolnak, azonnal viszik az elmegyógyintézetbe, mégis ez lebegett csukott szemeim előtt.