Hello everybody! :) Itt a 12. fejezet! Vasárnapig nem leszek, de a kommenteket ugyanúgy várom! 10 darabot szeretnék ehhez és akkor jövőhét szerdán jön a következő! :) Jó olvasást! :)

A nap sugarai beszűrődtek az ablakon engem kiszemelve áldozatul. Miközben hátat fordítottam a napfénynek, megállapítottam, hogy a la push-i szobámban vagyok és ruhástul fekszem az ágyban. Kellett pár perc mire rájöttem, mit is csinálok itt, de aztán beugrott: Carl felcipelt ide, mert a fáradtságtól nem bírtam felállni. Miután erre rájöttem, felálltam és bementem a fürdőszobába.
Gyorsan lezuhanyoztam, nehezen kifésülten a hajamat, majd visszamentem a szobámba és felöltöztem. Leültem az ágyam szélére és kinéztem az ablakon. Most mit csináljak? Carl és Edward utálják egymást, én viszont nem tudok kettőjük között dönteni. Carl volt az első olyan ember, akiben, szinte már akkor, amikor megismertem, teljes mértékben meg tudtam bízni. Igaz, már lehet, hogy eljátszottam az esélyemet, de talán még helyre hozható. De akarom én ezt? Hiszen a másik oldalon ott van Edward, aki – akárhogy is nézem – tökéletes.
Nehéz lenne megmondanom, hogy mit érzek iránta, hiszen én magam sem tudom, de abban szinte száz százalékig biztos vagyok, hogy ez már a szerelem és a barátság között van. Legalábbis részemről. Hiszen, lehet, hogy attól még, hogy megcsókolt nem érez irántam semmit, legfeljebb csak szánalmat, és csak játszadozik velem, gyenge, naiv kis emberrel.
Valaki kopogott az ajtófélfán, mivel az ajtót nyitva hagytam. Samantha volt az a szokásos reggeli gondoskodó mosollyal az arcán, ami egyértelműen azt jelentette, hogy menjek és egyek valamit, mert ha nem, ő tömi belém.
- Jó reggelt, Bella! Hogy aludtál?
- Kösz, jól.
- Készítettem reggelit. Gyere enni! – nem megmondtam?
Lementem a lépcsőn Sam után. Az asztal körül öt farkas ült – persze emberi alakban - elszántan tanácskozva: Ben, Dave, Adam, Eric és Carl. Gyorsan elmormogtak valami köszönésfélét, amit viszonoztam, majd folytatták a beszélgetést.
Leültem Adam mellé, Sam pedig Dave mellé és próbáltuk felvenni a beszélgetés fonalát. Elvettem egy tányért és kentem magamnak egy vajas pirítóst. Amikor beleharaptam, rájöttem, miről tárgyalnak: arról, hogy segítsenek-e Edwardnak vagy hagyják magára.
- Ben. Szerintem nem éri meg segíteni neki. Vedd figyelembe, hogy akár meg is sebesülhetünk, vagy… még rosszabb – Carl nagyot nyelt az utolsó két szó előtt, de nem értettem, miért. Illetve tudtam, hogy nem akar meghalni, és azt sem akarja, hogy a falka valamelyik tagja meghaljon, de mégis volt valami hiányérzet, valami gyász a hangjában. Hát, persze! John! Csak azt nem értettem, hogy miért okoz neki ilyen nagy fájdalmat John halála. Úgy értem, a többieknek nem hiányzik ennyire.
- Carl, tudom, miért gondolod így, de egyedül nincs sok esélye, velünk viszont könnyen legyőz két farkast és egy vámpírt. Hatan három ellen – vágott vissza Ben.
- Az is lehet, hogy hét. Lehet, hogy Esme is beszállna – mondta Adam.
- Esme? Harcolni? Nem tudom elképzelni – tényleg nem tudtam elképzelni, hogy az a törékeny nő verekszik, esetleg öl.
- A múltkor is segített… - Eric úgy nézett ki, mintha visszament volna az időben, mintha ott lenne és harcolna. De hiszen ő akkor még nem is volt farkas! – Amúgy szerintem segítsünk neki. Egy kis bunyó nem árt – tette hozzá vigyorogva.
- De van itt még egy probléma – jutott eszembe valami életbevágóan fontos. Szó szerint. – Mi van Isaac képességével? Azt nem tudjátok elhárítani.
- Pontosan a képessége fogja a sírba vinni – válaszolt Ben. – Másokat nem tud megvédeni vele, csak magát. Senki nem tud a közelében lenni, mert a szikrák arrébb lökik. Szóval, ha használja a képességét, akkor őt nem tudjuk megölni, de ő sem minket, mivel ő sem tud a közelünkbe jönni. Viszont addig mi végzünk a nősténnyel és Alex-szel…
- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nem leszek képes megölni Alexet, ha tényleg arra kerülne sor – mondta Dave és én teljesen megértettem. Hogy is lenne képes valaki megölni azt a személyt, akit testvérként szeretett?
- Szerintem Alexet ráhagyjuk Edwardra – mondta Ben fájdalommal a hangjában. Meg tudtam érteni. Csalódott egy olyan emberben, akiben megbízott. Nagyon sajnáltam az összes farkast; mindenkinek fájdalmat okozott ez az árulás. – Visszatérve az előző témára: szerintem, nem fogja használni Isaac a képességét. Oké, ki szavaz arra, hogy segítsünk Edwardnak? – tette fel végül a legfontosabb kérdést.
Mindenki elhallgatott és elmondta magában az összes érvet, ami ellene és mellette szól, és megpróbálta meghozni a legjobb döntést. Egyedül Carl tűnt magabiztosnak. Tudtam, hogy ő teljes mértékben a harc ellen van.
Én is feltettem magamban a kérdést, de nem tudtam dönteni. Ha azt választom, hogy segítsenek neki, akkor én leszek a hibás, ha valaki megsérül. Ha magára hagyom Edwardot, ugyanúgy én leszek a vétkes, ha megsebesül. Tehát egyben megegyezhetünk: mindegy, hogy segítenek-e vagy sem, én leszek a felelős minden egyes karcolásért.
- Szerintem segítsünk – törte meg a csendet Dave a válaszával a percekkel ezelőtt feltett kérdésre. – Ki van velem?
- Én – mondta Eric és Adam egyszerre.
- Én még mindig azon a véleményen vagyok, hogy ne segítsünk, de leszavaztatok, úgyhogy harcolni fogok, amíg meg nem halnak – mondta Carl, én pedig hálásan ránéztem, de ő nem viszonozta a pillantást. Ma még egyszer sem nézett rám, ami egy kicsit meglepő. Azt hittem, a tegnapi után már kevésbé utál, de úgy látszik, nem változott.
- Köszönöm, Carl – persze, ha Ben néz rá hálával, észreveszi és bólint egyet. – Felhívom Edwardot.
Mintha ez lett volna a végszó, mindenki egyszerre állt fel Sam-en és rajtam kívül.
- A Summersben leszünk – mondta Eric köszönésképpen. A Summers egy hangulatos kávézó volt a zeneiskolától pár utcányira. Én is voltam ott párszor; isteni a forró csokoládéjuk.
- Én most kihagynám – mondta Carl a többiek nagy meglepetésére. Majd mintha rájöttek volna, mi a baja, együtt érzően bólintottak. Főleg Ericen látszott, hogy megérti Carlt. – Inkább sétálok egyet.
- Sziasztok! – köszöntük el Sammel.
A fiúk elmentek, mi pedig csöndben elmosogattunk. Miután végeztünk a tisztogatással, leültünk az asztalhoz.
- Sam, mi a baja Carlnak?
- Tudtam, hogy ezt fogod kérdezni – mosolygott rám, de a szemében aggódás és fájdalom csillant meg. – A közepén kezdem. John Carl apja volt.
Azt hittem a válasza egyszerű lesz, de nem volt az. Lesokkolva, magam elé bámulva ültem. Ez durva, de legalább már értem, hogy Carlnak miért fájt ez ennyire, és, hogy a többiek miért viselkedtek így vele. Azt is megértettem, hogy Eric miért ilyen együtt érző: ő is átélte ezt, csak, ami vele történt az még rosszabb.
- Én… most… megyek sétálni – mondtam akadozva.
Nem vártam meg Samantha válaszát, hanem lerohantam a partra. Carl mindig idejött gondolkodni vagy beszélgetni és most sem csalódtam benne: az egyik farönkön ült és az óceánt kémlelte. Letelepedtem mellé, de nem szólaltam meg.
- Miért jöttél ide? – kérdezte néhány perc csönd után egyenesen a szemembe nézve.
- Sajnálom, ami apáddal történt – hirtelen déja vu érzés fogott el, de nem tudtam mire vélni.
- Ne gyere hozzám sajnálkozni, nem vagyok vevő rá.
Nagyon fájt, amit mondott, de megérdemeltem, igaza volt.
- Carl, én sajnálom, ami történt, de az érzéseimen nem tudok változtatni.
- Sajnálom, hogy nem vagyok elég jó neked.
- Carl, ne csináld ezt velem…
- Nem, Bella, te ne csináld ezt velem! – vágott bele a szavamba. – Nem te tehetsz arról, amit érzel, de legalább játssz tisztességesen.
- Én… nem tehetek róla.
- Bella, mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Nagyon is tehetsz róla. Kérlek szépen, hagyj békén! – szép szavakkal kérte, de gúnyosan.
- Carl, én szeretlek – nehéz volt kimondani, de amint megtettem, tudtam, hogy így van.
- Nem szeretsz, csak mondod. Ne csapd be önmagadat.
- El tudom dönteni, hogy szeretek-e valakit, vagy sem – vágtam rá sértetten.
- Most szeretsz, aztán megjelenik a vérszívó lovagod, és engem észre sem veszel. Nem kérek belőle. Befejeztem – láttam rajta, hogy nehéz kimondania ezt a szót. Felállt és el akart menni, de utána ugrottam és elkaptam a kezét. Megállt, de nem fordult vissza, ezért én mentem elé és a szemébe néztem.
- Carl, én tényleg szeretlek téged. Teljes szívemből. Edward… nem számít. Ő nem fontos. Viszont én tényleg szeretlek… - ismételtem magamat.
Carlon látszott, hogy lázasan gondolkodik, elhiggye-e vagy sem és már én magam sem tudtam, igaz-e, amit mondok. Szerettem Carlt, de Edwardot is. Mindketten fontosak voltak számomra, mint semmi más. Viszont Edward lehet, hogy csak játszani akar velem, Carl pedig biztosan szeret teljes szívéből.
- Bella, nem tudom, mit higgyek és mit ne. Tudod, hogy szeretlek, de látom rajtad, hogy Edwardot is szereted, és nem tudsz dönteni. Én nem szeretném, ha miattam fordítanál hátat az érzéseidnek. Ha Edwardot akarod, válaszd őt, de én várni fogok rád, örökké. Tedd, amit a szíved parancsol, és ne azért hazudtold meg az érzéseidet, mert nem akarod, hogy valaki szenvedjen. Apám feláldozta magát és tudom, hogy milyen volt, amikor bejelentették, hogy meghalt. Te ne csináld azt, amit ő tett. Ne áldozd fel az érzéseidet más boldogságáért.
Ez a beszéd úgy hangzott, mintha valami könyvből olvasta volna fel, de éreztem, hogy a szívéből jött. Annyira szép, annyira megható volt, hogy néhány könnycsepp legördült az arcomon.
- Köszönöm, Carl, de már én sem tudom, mit akarok – mondtam neki, miközben átöleltem ő meg visszaölelt. Nagyon jó érzés volt a meleg testéhez bújni; biztonságérzetet adott.
- Megérkezett Edward – engedett el pár perc után. Észrevettem, hogy az előbbi beszélgetésünk közben és most is kedvesebben ejtette ki az Edward nevet, de mivel az apja miatta halt meg, nem vártam ezt sem.
Hátrafordultam és láttam, hogy Edward és a többiek Samantha-ék háza felé tartanak.
- Megyünk mi is? – kérdeztem, és amint kimondtam, már mentünk is a ház felé.

Ha elolvastad, írj kommentet! :)