Ezt a nyúlfarknyi kis novellácskát egy irodalomórán kezdtem el írni, és tegnap este kiegészítgettem. Mint mondtam, általában rövid novellákat írok, de ez még azoknál is rövidebb, amiket általában szoktam írni. 
 (:

Még ma is úgy gondolom, hogy talán jó ötlet lenne visszajönni. Tiszta lappal szeretnék kezdeni, de mivel nem akarok új blogot létrehozni, ezért csak apróbb változások lesznek. Kinézetben annyi, hogy lecserélném a designt, bár nem tudom, hogy milyenre - egyébként is kijöttem a gyakorlatból, úgyhogy újra fel kell fedeznem a blogger rejtelmeit. :D
Tartalomban nagy változásra lehet számítani. Ettől félek a legjobban: nem tudom, kinek tetszene a nagy változás. Először is, fanfictiont már nem szoktam írni, de ha írok, akkor sem Twilight fic, mert... hogyismondjam... azt a korszakomat lezártam. Mostanában csak novellákat írok; ezek nálam általában rövidebbek (értsd: nagyon rövidek), mint a normális teszem azt Stephen King novellák, ugyanis néha úgy érzem, hogy ha le lehet írni valamit röviden, akkor tegyük azt. És persze az is belejátszik ebbe, hogy nem tudom sokáig elkötelezni magam egy történet mellett: mindig jönnek az új ötletek, mindig másba akarok belekezdeni. Így is csoda volt, hogy a Zongoraszót befejeztem - de például a Barát vagy ellenség? - et nem...
Ezen kívül közölni szeretném, hogy a happy ending nem az én stílusom, és szeretem a cliffhangereket - just sayin', hogyha úgy döntesz maradsz, vagy csatlakozol.

Sziasztok!

Tíz év telt el azóta, hogy elmentem Forksból, és most újra arrafelé tartok. Eljöttem felidézni az emlékeimet, eljöttem, hogy még egyszer úgy érezhessem, velem van még. Tíz évet bírtam ki nélküle, tíz fájdalmas, keserű évet. Elhagytam őt, mert úgy gondoltam, jobb lesz így neki. Nélkülem normális élete lehetett, emberi élete, de a sors mégis azt akarta, hogy meghaljon.
Szorosabban fogtam a kormányt, épphogy nem roppant ketté, de nem érdekelt. Életem szerelmének a neve és a halál egy mondatban… még magamban sem bírom kimondani és egyáltalán megfogalmazni, milyen érzést kelt bennem ez a gondolat.
Talán, ha nem hagytam volna el, talán, ha maradtam volna vele, még élne. Nem, jobb ez így. Neki emberek, nem pedig szörnyetegek, gyilkosok közt kellett élnie. Biztos jobb élete volt nélkülem, ezerszer jobb. Nem kellett állandó veszélyben élnie, mégis eltávozott az élők soraiból. Talán ez volt a végzete. Rövid, de boldog élet. Normálisan, emberek között.
Egy piros lámpánál vártam és megláttam Jessica Stanleyt, amint egy boltból jön ki. Megváltozott, és ha nem tudok olvasni a gondolataiban, észre sem veszem, hogy ő az. A pletykás és bosszantó Jessica nagyon jól emlékezett erre az autóra, és csodálkozva nézett utána. A legfájdalmasabb az volt, hogy a kocsiról a legélénkebb képén nem csak a Volvo és én szerepelünk, hanem Bella is. Boldogan szállunk ki belőle, miközben Jessicát majd megeszi az irigység.
Összes akaraterőm és önuralmam kellett ahhoz, hogy ne törjem össze a kormányt, és ne is vessem rá magam Jessicára. Hangosan bőgetve a motort, tovább hajtottam. Port Angeles és Forks között az utat körülbelül egy óra alatt lehet megtenni, de nekem nem szokásom betartani a sebességkorlátozást, így alig húsz perc alatt odaértem.
Be kell vallanom, féltem, hogy mit fogok látni. Féltem az emlékektől, amik életem legszebb és legboldogabb szakaszához tartoztak, féltem, hogy olyat fogok látni, aminek hatására kárt okozok valamiben vagy valakiben. Csendesen akartam visszajönni, nem akartam, hogy feltűnjön egy árva léleknek sem, hogy az egyik Cullen visszatért, ráadásul egy nappal sem öregedett. Egy ilyen kisvárosban elég csak egy embernek látnia, hallania valamit, másnap már az egész lakosság azon fog csámcsogni. Tudtam, hogy Jessica mindenkinek el fogja mondani, hogy látta az autót, és valószínűleg mindenféle legendákat sző hozzá. Azt is tudtam, hogy akárhányszor elmondja a történetet, valami mindig meg fog változni benne. De reméltem, hogy az emberek már megtanulták, hogy amit ő mond, az nem feltétlenül igaz.
Az első, amiről megállapítottam, hogy biztosan Forksban vagyok, az Belláék háza volt. Kívülről ugyanúgy nézett ki, mint régen, és Charlie autója is ott parkolt, ahol mindig. Lelassítottam a ház előtt, figyelve Charlie gondolataira, nehogy észrevegyen, és próbáltam visszaemlékezni, milyen volt, amikor még együtt voltunk Bellával. Amikor reggel érte jöttem, amikor hazahoztam, éjszakánként, amikor figyeltem, ahogy alszik… Amikor először kimondta álmában a nevemet, amikor azt mondta, szeret… És az is eszembe jutott, amikor elhagytam. Írtam egy levelet a nevében, hogy az erdőben van, mindent, ami tőlem volt, ami rám emlékeztette elrejtettem a padlóba.
Meghallottam, hogy Charlie kifelé igyekszik, ezért gyorsan beálltam a kocsival egy ház mögé, hogy ne lásson. Amikor elment, kiszálltam a Volvóból és bementem a házba. A nappaliban sok helyen képek voltak Belláról, ugyanúgy, mint a hűtőn. Régebbi képek, és újabbak is. A számomra legmeglepőbb egy esküvői kép volt: Bella hófehér ruhában állt Jacob Black, a férje mellett.
Apró morgás tört fel belőlem, de rájöttem, hogy én akartam, hogy normális élete legyen. Úgy látszik, megtette, amit kértem, túllépett rajtam. Sóhajtottam és felrohantam Bella szobájába. Kellemes illata betöltötte a teret, olyan volt, mintha még mindig itt élne, mintha soha el se ment volna. A szekrényében ott lógtak a ruhái, az Üvöltő szelek az ágya melletti éjjeliszekrényen feküdt, mondanom sem kell, egy tűzőgéppel fogták újra össze, mert a régi kötés már nem bírta.
Valami nem stimmelt. Alice azt mondta, már régóta nem látja a jövőjét, ami azt jelentette, hogy halott. De ez a szoba olyan, mintha még mindig laknának benne.
Kiszedtem azt a deszkát a padlóból, ami alá elrejtettem azokat a dolgait, amik rám emlékeztették, de nem voltak ott. Meglepetten felálltam, és megpillantottam, hogy a takaró alól kilátszik valaminek a széle. Felemeltem a takarót, ledobtam az ágyról.
Minden, egyszerűen minden, amit a deszka alá rejtettem ott volt az ágyon szétdobálva. A fényképen, amiről Bella letépte saját magát és csak én álltam rajta, könnycseppeket fedeztem fel. Döbbentem ültem le az ágyra. Lehet, hogy nem kellett volna elmennem? Lehet, hogy megölte magát miattam? Hiszen nem tudom, miért halt meg, vagy, hogy miért tűnt el a jövője. De akkor mi van az esküvővel?
Annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy csak akkor vettem észre, hogy valaki tartózkodik rajtam kívül a házban, amikor az illető benyitott. Bella állt az ajtóban, csodálkozva nézett rám, aztán, mintha megértette volna, mi történik, sóhajtott egyet.
- Remek. Már képzelődöm is.
- Bella – szólítottam meg. – Te mit keresel itt?
- Itt lakom. De tudhatnád, hiszen a képzeletem szüleménye vagy.
Az agyam nem tudta felfogni, mit mond, csak arra tudtam gondolni, hogy Bella él!
- Alice azt mondta, eltűnt a jövőd. Azt hittem, meghaltál. – Nem értettem, hogy tudok ilyen nyugodtan beszélni. Talán a közelsége miatt, ami egyszerre volt megnyugtató és zavaró, egyszerre hozott lázba és vitt át az értetlenség kapuján: hiszen ő meghalt.
- Bárcsak úgy lenne – rogyott le mellém.
Nem értettem, mi baja van. Végig néztem rajta; ugyanúgy nézett ki, mint régebben, eltekintve attól, hogy a szemei vörösek és dagadtak voltak a sírástól, és látszott rajta, hogy mostanában nem aludt jól. Állítólag tíz évet kellett volna öregednie, de ugyanúgy nézett ki, mint amikor az erdőben elhagytam. Összeszorítottam az öklömet, aztán rájöttem, mi folyik körülöttem: Bellát csak odaképzelem, azért mondja ezeket, és azért néz ki ugyanúgy.
- Te nem is vagy igazi – mondtam neki.
- Aha. Ha igazi lennél, nem tudnál olvasni a gondolataimban, és nem mondanád azt, amire gondolok.
Értetlenül néztem rá, aztán rájöttem, hogy ez az egész nem is létezik.
- Én vagyok az igazi, és te vagy a képzeletem.
- Már megbocsáss, de ezzel engem nem etetsz be. Eddig nem is tudtam, hogy akkor is tudlak látni, ha nincs adrenalin-túltengésem. Viszont egy dolgot akkor sem tudok megcsinálni: nem tudok hozzád érni.
Amint kimondta, tudtam, mit kell tennem. Megfogtam a kezét, és az ölembe húztam. Csodálkozva szólásra nyitotta a száját, de én nem hagytam. Lágyan megcsókoltam, és szorosan átkaroltam, ő pedig átfonta karjával a nyakamat. Amint hozzáért az ajkam az övéhez, rájöttem, hogy minden valóságos. Nem értettem, mi hogyan történik, nem értettem, milyen félreértések történtek, de nem foglalkoztam vele: a legfontosabb az volt, hogy életem legfényesebb pontját újra a karomban tarthattam, még ha csak kis ideig is.
Egyik felem azt mondta, hogy a csók után úgyis elmegy, mert neki máshol van egy jobb élete, ezért ez a felem azt akarta, hogy soha többet ne engedjem el. De a másik részem tudta, hogy ha elragadtatom magam, Bella akár meg is halhat, igazából.
Óvatosan eltoltam magamtól, de továbbra is szorosan fogtam, és ő sem engedett el. Mindketten ziháltunk; Bella ugyanúgy nézett rám, mint régen ilyenkor: szerelemmel, de szomorúan, hogy eltoltam magamtól.
- Bocsáss meg, szerelmem – kértem, amikor már rendesen vettem a levegőt. – Tudom, hogy nehezen tudsz nekem megbocsátani az után, amit tettem, és azt is tudom, hogy van egy normális életed, de örülnék neki, ha megbocsátanál.
- Normális élet? Ugyan! – kérdőn néztem rá, ezért folytatta. – Egy vérfarkashoz mentem hozzá, de ő bevésődött egy másik lányba, ezért elváltunk és én visszaköltöztem ide. Megtaláltam ezeket az emlékeket – mutatott az ágyán fekvő kacatokra -, és azóta is azon töröm a fejem, hogyan tudnálak megkeresni titeket.
- Vérfarkas? Azt hittem, azok csak legendák. Mi az a bevésődés?
- Szerelem első látásra, csak erősebb. Meglátod életed szerelmét, és hozzákötődsz örökre.
- Jacob Black vérfarkas? – gyűlölettel ejtettem ki a nevét, de ez érthető, hiszen az ellenségem, ráadásul Bella férje volt…
- Az – mondta szomorúan. – Miért jöttél vissza?
- Alice nem látta a jövődet. Azt hittem… meghaltál. – Egy pillanatra becsuktam a szememet, majd suttogva folytattam. – Utánad akartam menni. Meg akartam én is halni. – Bella rátette két kezét az arcomra. - Csak azért jöttem vissza, hogy felidézzem a veled kapcsolatos emlékeimet.
- De ugye most már nem akarsz meghalni? – kérdezte aggódva. – Ugye nem?!
- Ha veled maradhatok, maradok. De ha te inkább visszatérnél régi életedhez… - húztam el a számat.
- Ne mondj ilyen butaságot! Viszont elég furcsán néznének rád, ha meglátnák, hogy még mindig tizenhét évesnek nézel ki. Én meg huszonnyolc… Jesszus! Tizenegy évvel öregebb vagyok nálad!
- Ha úgy vesszük, még mindig én vagyok az idősebb vagy kilencven évvel – mosolyodtam el. – Egyébként maximum húsznak nézel ki.
- Vámpírként viszont szebb leszek, és fiatalabbnak fogok kinézni, ugye? – nézett rám reménykedve.
- Miért akarsz vámpír lenni? – Nem akartam, hogy belőle is szörnyeteg legyen.
- Edward – mondta ki a nevemet most először –, te sem akarsz még egyszer elveszíteni engem, igaz?
- Hát persze hogy nem – mondtam felháborodva a feltételezésen.
- Akkor át kell változtatnod – suttogta lelkesen. Nem értettem, mi olyan jó abban, ha az emberből szörnyeteget csinálnak, de olyan édes volt. – Elköltözünk innen. Messzire. Soha többet nem jövünk ide vissza. Én is vámpír leszek, és úgy megyünk majd megint iskolába. Várj, nem jó. Én kicsit idősebb vagyok, mint egy iskolás. A fenébe!
- Bella, vámpírként még fiatalabbnak fogsz kinézni, és a papírjaid is azt fogják mutatni, hogy tizenhét vagy. Ne érdekeljen, ha mások azt mondják majd, hogy idősebb vagy. Nem számít.

Két héttel később…

- Szerelmem, szeretnék valamit – suttogtam lágyan Bella fülébe, akivel az ágyon feküdtünk.
Már ő is vámpír volt – mondjuk a szeme még vörösen fénylett. Gyönyörűbb volt, mint valaha, és – ahogy mondtam – fiatalabbnak nézett ki még nálam is. A Cullen család ideiglenesen visszaköltözött Forksba, persze az emberek erről nem tudhattak, és Bellának örökre el kellett köszönni a szüleitől, ami fájdalmas volt, de azt mondta, megérte. Jacob Black és a falkája tud csak arról, mi történik itt igazából. Ő lett a falkavezér, ezért módosítottuk az egyezséget, hogy Bellának könnyebb legyen. Mivel Jacob azt akarta, hogy a történtek után Bella boldog legyen, azonnal beleegyezett.
- Mit? – kérdezte vidáman.
Legördültem az ágyról, és letérdeltem. Bella tudta, mit akarok – nem volt nehéz kitalálni –, és látszott rajta, hogy nagyon meglepődött. A zsebemből előhalásztam a kis fekete dobozkát, majd elkezdtem beszélni:
- Bella, tudom, hogy megbántottalak akkor régen, és felfoghatatlan számomra, hogy miért bocsátottál meg, de köszönöm. Tudom, hogy hirtelen történtek a dolgok mostanában, de azt hiszem, ez a helyes. Több mint egy évtizede szeretlek, és ígérem, hogy mindörökké szeretni is foglak. Szeretném, ha hivatalosan is hozzám tartoznál. Isabella Swan, hozzám jönnél feleségül?
Bella egy pillanatig csak nézett maga elé, és mintha zavarba jött volna. Lefogadom, hogyha még mindig ember lenne, már pipacsvörös lenne az arca.
- Igen! – suttogta meghatottan.
Ujjára húztam a gyűrűt, ami még édesanyámé volt, majd szenvedélyesen megcsókoltam. Pár éve, jobban mondva pár napja, még azt sem hittem, hogy újra láthatom. Az elmúlt pár év létezésem legrosszabb része volt, a legsötétebb, az éjszaka, de most újra itt van Bella, a nap az én életemben, és beragyogja minden percemet. Eddig sötétségben éltem, éjszakában, de most vele kivilágosodott minden, feljött a nap, és soha többet nem is megy le.

1.Köszönd meg.
2.Rakd ki a blogodba.
3.Írj magadról három dolgot
4.Add tovább legalább három embernek.
5.Hagyj üzenetet mindenkinél akinek tovább adtad.

Köszönöm, Becca! :) (http://www.testverekbecca.blogspot.com/)

3 dolog rólam:
1. Zeneőrült vagyok.
2. Sorozatfüggő vagyok.
3. Szeretem az új dolgokat. :D:D

3 ember, akinek továbbadom:
1. Crystal: http://thehellcrystal.blogspot.com/
2. Atta: http://vampirokbalja-byatta.blogspot.com/
3. VattaCukor: http://vattacukor-viszateroszerelem.blogspot.com/

Hello! Ezt a novellát Wedó pályázatára írtam! :) Meg lehet tekinteni itt az összeset, és szavazni arra, amelyik a legjobban tetszik(lehetőleg az enyém legyen az :D): http://wedo1.blogspot.com/
Illetve egy másik pályázat, amire én is küldtem novellát: http://luca-ifwemeetagain.blogspot.com/
És akkor itt az én novellám! :)

A könnyeim ömlöttek, a szemem égett; alig láttam valamit. Az erdő sűrű aljnövényzetéből és letört ágakból álló akadálypálya igencsak megnehezítette az előrejutásomat. Igazából azt sem tudtam, merre megyek, csak céltalanul bolyongtam a kiálló gyökerekben meg-megbotolva.
Az eső elkezdett zuhogni, a talaj csúszóssá vált. A zápor elmosta a földről a kisebb akadályokat, viszont a fák óriási gyökereinél csak kitisztította a környezetet. Féltem, hogy elesek egyben és szétszakítom a ruhámat, amit épségben kéne visszaadnom, különben ki kell fizetnem a teljes árat.
Ráültem egy kidőlt fára, levettem a magas sarkú cipőmet, ami feltörte a lábamat, előredőltem, rátámaszkodtam a térdemre és csak vártam. Hogy mire? Egy válaszra. Valamire, ami megmagyarázza, miért vagyok ilyen szerencsétlen.
Nem kértem az élettől soha semmit, soha nem voltam elégedetlen, mégis elvette tőlem a legfontosabbat: a szépségemet. Nem mondom, hogy nem voltam hiú, de soha nem akartam ennél többet. Egy egyszerű karambol, és az életed azon nyomban megváltozik. Élesen emlékszem minden egyes pillanatára, élesebben, mint eddigi tizenhét évem bármely másik eseményére. Mintha az agyam tudta volna, hogy ez fordulópont az életemben, amivel majd örökké kínozhat.
Emlékszem, hogy a kocsiban anya és apa veszekedtek. Nem törődtem velük, sokkal jobban érdekelt, hogy nem kenődött-e el a szájfényem. Észrevettem, hogy apa félrerántja a kormányt, de már késő volt: egy másik autó orra egyenesen felém közelített. A sofőr rémülten nézett rám, de már ő is tehetetlen volt. A másik kocsi orra oda csapódott be, ahol én ültem.
Egy pillanatra elvesztettem az eszméletemet, de sajnos mire odaértek a tűzoltók, hogy kiemeljenek a roncsból, már felébredtem. Az arcom csupa vér volt, sikítottam rémületemben. Azt a rettenetes fájdalmat sosem fogom elfelejteni, de mégis jobban fájt, amikor megtudtam, mi történt az arcommal. Felsorolni is sokáig tartott, mi minden tört és mozdult el, de a lényeg ugyanaz volt: szinte teljes egészében át kellett műteni az arcomat; többé sosem lesz olyan, mint volt. Az orvosok és a szüleim is nyugtatgattak, hogy nem olyan vészes és örüljek annak, hogy nem haltam meg, vagy nem bénultam le teljesen. Igen, ennek örültem, de azzal, hogy elvették tőlem az arcomat, az önbizalmam és a vonzerőm is porba hullott.
A suliban addig én voltam a népszerű, akire mindenki hasonlítani akart, de a baleset után mindenki átnézett rajtam, még azok is, akikben előtte feltétlenül megbíztam. A szüleim pszichológushoz küldtek, amikor először próbáltam megölni magam. A nő kedvesen elmagyarázta, hogy jobb nekem nélkülük, és jobb, hogy most derült ki, milyenek igazából, de én még mindig úgy gondolom, hogy inkább barátkoztam volna velük, minthogy el kelljen viselnem a suli kirekesztettje címet.
Azt hittem, hogy a mai álarcosbálon talán minden megváltozik. Reméltem, hogy amiatt, hogy senki nem tudja, ki vagyok, talán visszafogadnak maguk közé. De nem. Kiderült, hogy a legtöbben tudták, ki milyen ruhában lesz, aki meg nem, az nekem nem számított. Átnéztek rajtam most is, mint az elmúlt egy évben. Elmentek mellettem, vagy fellöktek, és nem is zavarta őket.
Most pedig az erdő mélyén ülök egyedül, és magamat siratom. Szánalmas.
Valami megmozdult mögöttem, én pedig ijedtemben felálltam és ugyanazzal a lendülettel megpördültem. Egy velem egykorú fiú állt ott, és gyanúsan nézegette a tájat maga mögött. Nem tudom, mit keresett, és azt sem, hogy a sötétben egyáltalán mit látott, főleg úgy, hogy a növények is takartak.
Felnézett az égre, és abban a pillanatban elállt az eső. Megtöröltem a szememet, és próbáltam nem gondolni arra, hogy ez elég durva lenne véletlennek. A fiú felém fordult és elmosolyodott. Ó, istenem, az a mosoly! Halkan felkuncogott, mintha csak meghallotta volna, mire gondolok. Erre még jobban elkezdett vigyorogni, ezért vádlón ránéztem.
- Tudod, nem szoktam ilyet kérdezni úgy, hogy komolyan is gondolom, és most biztos idiótának tartasz, de te tudsz olvasni a gondolataimban? – Amint kimondtam a kérdést, meg is bántam. Találkozok egy helyes fiúval, aki nem hallotta a híremet a suliból, és én azonnal elrontok mindent egy egyszerű kérdéssel.
- Nem tartalak idiótának, mert a válasz igen, tudok olvasni a gondolataidban. Egyébként milyen híredet kellett volna hallanom? – kérdezte vigyorogva, mire elvörösödtem.
Én tényleg nem akartam elmondani neki semmit a balesetről és a népszerűségi listán való lecsúszásról, de a gondolataimat nem sikerült fékezni.
- Tudod – kezdte –, az az igazság, hogy mivel rájöttél a titkomra, meg kéne, öljelek. – Ijedten nézhettem rá, mert gyorsan folytatta. – Viszont, nincs szívem megtenni.
- Mi vagy te? – kérdeztem megkönnyebbülve, miközben belenéztem éjfekete, igéző szemébe.
- Varázsló – mondta könnyedén, mintha csak az időjárásról beszélne. – Nem pont olyan, mint amilyennek az emberek elképzelnek, de az vagyok. – Az az igazság, hogy ittam egy-két pohárral a bálon, ezért akár igaz volt, akár nem, elhittem. Ő egy bólintással nyugtázta, hogy nem kell tovább magyaráznia. –Van valami, amit szeretnél, és, ha már úgyis összefutottunk, megadnám neked.
Kíváncsian néztem rá.
- Szépség, újra szép szeretnél lenni. És én ezt megadhatom neked.
- Hogyan? – támadtam le. Ez az, amiért ölni is képes lennék.
- Látom, vevő vagy rá – mondta nevetve. – Széppé változtatlak, olyan leszel, mint régen. De – emelte fel a mutatóujját feleslegesen, ugyanis bármit megtennék érte. – Itt van egy nyaklánc – vette le a nyakából, amiről beszélt. – És ezt a láncot soha nem veheted le. Mindig rajtad kell lennie. Mit mondasz? Benne vagy?
Odanyújtottam a kezemet, hogy megnézzem az ékszert, ő pedig átadta nekem. Egy egyszerű ezüstláncon egy szív alakú, rubintvörös medál függött. Gyönyörű volt.
- Persze, hogy benne vagyok. Mit kell tennem? – kérdeztem izgatottan.
- Ugyan! – legyintett. – Neked semmit. Csak maradj egy helyben, és vedd fel a láncot.
Megtettem, amit mondott. Tett néhány mozdulatot az ujjaival, én meg vártam, hogy történjen valamit, de nem változott semmi.
- Kész van.
- Mi? – kérdeztem dühösen, majd közelebb mentem hozzá. – Nem történt semmi!
- Nyugi, kislány. Menj haza aludni, és holnap reggel úgy kelsz fel, mint a baleseted előtt. Csodálatosan fogsz kinézni.
- És mi van, ha mégsem?
- Az nem történhet meg – nevetett fel, majd elfutott és eltűnt a szemem elől.
- Hé! – kiáltottam utána, de nem volt semmi értelme; valószínűleg ő már messze járt.
Rövid bolyongás után megtaláltam a kiutat, és hazarohantam. A szüleim furcsán néztek rám, és kérdezgették, hogy mitől vagyok olyan boldog, de én csak sejtelmesen mosolyogtam. Amikor látták, hogy nem fogom elárulni, inkább velem együtt örültek annak, hogy hónapok óta először mosolygok.
Felmentem a szobámba, és befeküdtem az ágyamba úgy, ahogy voltam. Azt akartam, hogy minél hamarabb reggel legyen. Persze az elalvással voltak némi gondjaim, ugyanis az izgatottság ébren tartott.
Amikor reggel megcsörrent az órám, először nem akartam felkelni, hiszen minek? Hogy mindenki átnézzen rajtam? Aztán rájöttem, mi történt előző este, és úgy ugrottam ki az ágyból, mintha tűz ütött volna ki. Berohantam a fürdőbe, és amikor belenéztem a tükörbe, azt hittem, meghaltam és a mennyországba kerültem, vagy talán még mindig álmodok. Pontosan úgy néztem ki, mint a baleset előtt. Magamra vigyorogtam, majd gyorsan lezuhanyoztam. Nagy nehezen kiválasztottam, mit vegyek fel, és kisminkeltem magam. Amikor újra belenéztem a tükörbe, azt hittem, elájulok magamtól. Lehet, hogy túlságosan is hiú vagyok – mondjuk én ezt csak egészséges önbizalomnak nevezném -, de csodálatosan néztem ki.
Boldogan indultam el az iskolába, mert tudtam, hogy az én felszínes barátaim így már újra kedvelni fognak; szinte táncolva mentem. A suli előtt, mint máskor is, kint volt szinte az egész iskola. Akik észrevettek, azok tátott szájjal bámultak rám. Természetesen nem indultam el senki felé sem, hanem a suli kapuját vettem célba. Megpillantottam Carlát, aki a legjobb barátnőm volt. Ő is észrevett engem, de egy fejrázással vissza is fordult a többiekhez.
Nem értettem a viselkedését; lehet, hogy még nem vette észre, mi történt velem, vagy talán csak ő is kéreti magát. Körbenéztem és láttam, hogy a legtöbben idejönnének hozzám, de Carla egy-egy fejrázással jelezte nekik, hogy nem számít, én már nem tartozhatok közéjük.
Ebben a pillanatban rájöttem, mi történt: trónfosztás. Eltűntem a képből, ő meg megszerezte magának a jogart. Tudta, hogy ha újra elkezd velem barátkozni, visszaszerzem a királyságomat, ezért inkább óvatos volt. Nem kellett nagyon ügyeskednie, a felsőbb évesek mind vele voltak, hiszen féltették a posztjukat, az alsósok pedig féltek tőle, és attól, hogy az én sorsomra jutnak, ezért azt tették, amit ő mondott. És ezt ő is nagyon jól tudta.
Megfordultam, és nem törődve azzal, hogy mindenki engem bámul, hazafutottam. Útközben elkezdtem sírni, és mire hazaértem, a sminkem már teljesen szétkenődött. Úgy néztem ki, mintha egy horrorfilmből léptem volna elő, de nem foglalkoztam vele. Bezárkóztam a szobámba, bár tudtam, hogy még egy darabig úgysem lesz itthon senki, az ajtónak támasztva a hátamat lecsúsztam a padlóra és csak sírtam.
Egy árnyat láttam magam előtt. Felnéztem, és ijedtemben elálltak az addig csendesen csordogáló könnyeim. Egy idősebb férfi állt előttem, majd a semmiből előkerült még egy. Éjfekete szemük hasonlított a fiúéhoz, azzal a különbséggel, hogy az övék nem volt olyan igéző.
- Kik… kik maguk? – dadogtam.
- A Bizottság két tagja – mondta az egyikük mély, reszelős hangon.
- Miféle bizottság?
- Ne szórakozz velünk. Tudod te azt nagyon jól – mondta, majd a szemével meggyújtotta a függönyömet. A másik eddig csak nyugodtan figyelte az eseményeket, de látszott rajta, hogy nem akar igazi balhét, ezért gyorsan eloltotta a tüzet.
- Maguk varázslók? – kérdeztem tátott szájjal.
- Hát persze. Miért, mit gondoltál? – Úgy látszott a másik nem szokott beszélni, vagy csak élvezik, hogy a reszelős hangtól az embernek borsódzik a háta. Úgy éreztem, tényleg egy horrorfilmbe csöppentem.
- Én csak… Mit keresnek itt?
- Téged – mondta, és a szeme megakadt a nyakláncomon. – Illetve azt a személyt, akinek ilyen nyaklánca van – mondta és letépte rólam a láncot.
- Ne! – sikítottam, mert a fiú azt mondta, soha nem vehetem le. Hogy miért, azt nem kérdeztem. – Mi... mit akarnak tőlem?
- Az az igazság, hogy neked meg kell halnod – mondta szomorúan a varázsló, de a szeme egyáltalán nem tűnt annak.
- De… mégis miért?
- Mert vétettél a szabályzat ellen – mondta egy sóhaj kíséretében. – Ne játssz az idegeimmel, mert különben fájdalmas halálod lesz.
- De… nem én voltam. Ezt a… - Nyeltem egyet mielőtt elmondtam volna az igazat, mert a szeme szinte villámokat szórt. – Ezt a láncot egy fiútól kaptam az erdőben.
- Tudom. Egyébként én vagyok a húsvéti nyúl. Mondtam, hogy ne szórakozz velem – mondta, majd gyilkos szemekkel rám nézett.
Hirtelen borzalmas fájdalmat éreztem. Rájöttem, hogy meggyulladtam, sikítást hallottam, majd rájöttem, hogy az én vagyok. Most akkor tényleg meg fogok halni? Abban a pár percben, amíg a tűzben égtem, rájöttem, hogy én már megkaptam az esélyemet.
Egyszer elütöttek. Meg kellett volna halnom, de túléltem. Kaptam még egy esélyt, de az életemért cserébe el kellett tőlem venni valamit, ami nagyon fontos számomra. A szépségem nélkül kellett volna élnem, de én népszerű akartam lenni, olyan emberekkel akartam körülvenni magam, akik csak azért vannak ott, mert ők is az elitkörbe tartoznak. Ők olyanok, akik nem törődnek mással, akiknek nem fontos a másik, csak saját maguk és a céljaik. És engem mégis az tett volna boldoggá, ha velük lehetek, ezért, amikor felajánlották, hogy minden olyan lehet, mint régen, azonnal lecsaptam a lehetőségre.
Nem kellett volna. Újra szép lettem, amikor már amúgy is halottnak kellett volna lennem. Úgy gondolom, az életemnek két végkimenetele lehetett: az első az, hogy szép vagyok, de hamar meghalok, a másik az, hogy csúnya vagyok, viszont hosszú, talán boldog életet élek. Hiú módon jobban tetszett az első, az, amelyikben én lehetek a sztár, a királynő. És mit értem el vele? Egy cseppet sem izgalmas okot a korai halálra: szépséget.

Ha tetszett, írd meg! ;)

Sziasztok! :)
Ígértem novellákat, amiket majd csak akkor tudok felrakni, ha a pályázatnak, amire beküldtem őket, vége lesz. Az egyikre már fel is rakták a novellákat: http://luca-ifwemeetagain.blogspot.com/ Tessék mindet elolvasni, és szavazni arra, amelyik tetszik! :D Nem mondhatom el, melyik az enyém, de majd ha vége, akkor úgyis felrakom ide. :)
Egy másik pályázatra is küldtem novellát, aminek mondjuk még sokára lesz az eredményhirdetése, illetve van egy novellám(fanfic), amit majd fel fogok rakni, amint elkészültem vele. :)
Plusz, egy kis reklám: Crystal pályázatot hirdetett, aminek a részleteit itt lehet megnézni: http://thehellcrystal.blogspot.com/ :)

Puszi: Nickyy.

A repülőtéren csak úgy nyüzsögtek az emberek. Néha-néha rám néztek, mintha a világ összes csodáját egyben látnák, de a legtöbben a padlót bámulva masíroztak a gépük felé. Most először mentem emberek közé vámpírként, ezért néhány irigykedő vagy éppen csodáló pillantás teljesen zavarba hozott. Próbáltam nem észrevenni őket, de ezek a tekintetek szinte égettek.

A nagy, világító tábláknak köszönhetően hamar megtaláltam, hogy hol vehetek repülőjegyet, és szerencsére a legközelebbi Rómába tartó gépen még volt egy-két szabad hely.

Az indulásig még volt hátra egy jó fél órám, ezért az épületben sétálgattam, de amikor rájöttem, hogy akár meg is láthat valamelyik ismerősöm, rögtön odamentem a kapuhoz, ahol a Rómába igyekvő utasoknak kell várakozni. Ideges voltam amiatt, hogy bármelyik ismerősöm megláthat, és akkor az illető biztos összekötné az új kinézetemet azzal, hogy hamarabb elmentem a suliból, mint hogy véget ért volna.

Eszembe jutott, hogy képes vagyok a jövőbe látni, ezért megnéztem, hogy ha itt várok tovább fogok-e találkozni valamelyik ismerősömmel. Vagy esetleg a Volturival. Mi van, ha útközben futok velük össze? Egyáltalán, ők mivel közlekednek? Nem hiszem, hogy nem tűnne fel az embereknek egy csomó fekete köpenyes, vörös szemű, fehér bőrű vámpír, akik bármelyik pillanatban rátámadhatnak egy gyanútlan járókelőre.

Úgy láttam, hogy nem fogok találkozni senkivel sem a repülőtéren – vagy legalábbis az illető még nem döntötte el, hogy ide szeretne jönni –, viszont azt láttam, hogy mire megérkezek Rómába még javában délután lesz, tehát a nap fényesen fog sütni. Hosszúnadrág volt rajtam, felül viszont csak egy fehér, rövid ujjú póló: ha Rómában kimegyek, csillogni fogok. Körülnéztem, és a tekintetem megállapodott egy bolton, ahol elegáns és méregdrága ruhákat forgalmaztak. A kirakati bábun egy hosszú, csillogó anyagból készült, hófehér kesztyű volt.

Sosem értettem, mire jó, hogy a reptéren boltok is vannak, hiszen nem vásárolgatni jön az ember ide, de most áldottam istent érte. Berohantam a boltba, és mondtam az eladónak, hogy egy olyan kesztyűt szeretnék. Hitetlenkedve nézett rám: nem tudtam, hogy azért, mert győztesen vigyorogtam a semmibe, vagy, mert nem tudta elképzelni, hogy mi szükségem van rá most, esetleg csak a szépségemben gyönyörködött, de nem érdekelt. Elővett egy pár kesztyűt, és felhúzta a kezemre nem érve hozzám, mintha csak tudta volna, hogy az számára hideg lenne; szinte egybe olvadt a bőrömmel, ráadásul a lámpák fényében úgy csillogott, mint ahogy én a napon.

Számat még szélesebbre húztam, amíg egy pillanatig a jövőben merengtem el. Láttam, amint kilibbenek a napsütésbe új szerzeményemben, de az elém táruló képen egy óriási napszemüveget, a fejemen meg egy fekete kendőt is viseltem. Kinyitottam a szememet, és meg is láttam ezeket. Mutattam az eladónak, hogy mit szeretnék még.

Nem foglalkoztam azzal, hogy még jobban meglepődött és alig bírta kimondani, hogy mennyivel tartozom. Gyorsan megadtam neki, majd rohantam vissza a várakozóba, ahol időközben megkezdték a beszállítást.

A gépen végig a jövőre koncentráltam, de a végére annyira kimerültem, hogy szinte már fájt tőle a fejem. Az egyik stewardess meg is kérdezte, hogy jól vagyok-e és hogy ne hozzon-e nekem fájdalomcsillapítót. Természetesen udvariasan visszautasítottam, de ezek után is aggódva nézett rám. Mondtam neki, hogy inkább alszom egyet, ezért becsuktam a szememet, de továbbra is a jövőt kutattam.

Leginkább Edward jövőjét próbáltam szem előtt tartani. Mivel már eldöntöttem, hogy odamegyek, kicsit megváltozott. Úgy láttam, pont akkor fogok betoppanni, amikor meg akarják ölni őt. Nem értettem, hogy miért örülök annak, hogy meg fognak engem ölni – talán, mert így Edwardot békén hagyják -, de mosolyogva lépek be a terembe, ahol Aróék tartózkodnak. Mivel többet nem tudtam meg a jövőből, úgy döntöttem, „felébredek”.

Amikor megláttam, hogy a nap feljövőben van, a körülöttem lévők csodálkozására, felvettem a kesztyűt, a kendőt a fejemre kötöttem és a napszemüveget is kéznél tartottam. Lehúztam az ablak előtt lévő rolót, és próbáltam arccal felé fordulni, nehogy máshonnan érkezett sugarak miatt ragyogni kezdjen a bőröm.

Szerencsétlenségemre, amikor megkezdtük a leszállást, fel kellett engednem a rolót, de próbáltam úgy helyezkedni, hogy a napsugarak ne vehessenek célba. Miután ezt sikeresen végrehajtottam, végig lehajtott fejjel közlekedtem, aztán kiléptem a napsütésbe pont úgy, ahogy azt már egyszer láttam.

A reptér mellett volt egy autókölcsönző, kinéztem magamnak egy tűzpiros Ferrarit, és kikölcsönöztem. Az eladó férfi valóságos áhítattal nézett utánam, főleg miután jóval többet fizettem a kelleténél, hiszen ha úgy sem hozom vissza, legalább kapjon egy kicsivel több pénzt.

Ahogy közeledtem Volterra felé, a lelkesedésem, hogy megoldok mindent, kezdett elszállni. A kételkedés ott bujkált bennem: mi van, ha a Volturit nem érdekli, hogy feláldozom magam, és továbbra is ott tartják Edwardot, esetleg még így is megölik? Mi van, ha el sem jutok Aróékig? Ha valaki megöl, mielőtt megbeszélhetném az uralkodókkal? És egyébként is: meg fogok halni, méghozzá önszántamból. Úgy éreztem, összezsugorodok, egyre kisebb és kisebb vagyok, az élet hullámai pedig összecsapnak fölöttem, és nem tudok föléjük kerekedni.

Annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy meglepődtem, amikor megláttam a volterrai üdvözlőtáblát. Esme azt mondta, keressem meg a Palazzo dei Priorit, menjek az óratorony jobb oldalára, és ott menjek le egy csatornanyíláson. Ez az egyetlen hely, ahol nem veszik észre, ha bemegyek.

Leparkoltam a kocsival, de még mielőtt kiszálltam volna, megnéztem, meg fogja-e látni valaki, hogy csillog a bőröm. Ezzel kapcsolatban nem fenyegetett semmi, viszont úgy láttam, találkozni fogok valakivel, mielőtt lemennék. Egy szőke vámpírfiúval, de azt nem láttam, mit akar mondani: folyamatosan változtatta a szándékát.

Miután leellenőriztem, hogy mindenhol fed-e a ruhám, kiszálltam a kocsiból, és magabiztosan elindultam az óratorony felé. A tér közepén egy széles, négyszög alakú szökőkút állt, körülötte emberek lézengtek. Egy csapat kamasz is itt bandázott, és amikor kiszálltam az autóból, tátott szájjal néztek rám. Először azt hittem, észrevették, hogy csillog a bőröm, de rájöttem, hogy az autót nézik ennyire. Gondolom, nem mindennapi errefelé, hogy valaki egy méregdrága Ferrarival közlekedik.

Összeszorult torokkal siettem el a szökőkút mellett. A lányok irigykedve, a fiúk pedig valóságos rajongással néztek utánam. Életem nagy részében észre sem vettek az emberek, ezért kicsit zavarban voltam, de megállás nélkül mentem tovább.

Beértem az óratorony melletti sikátorba, és megpillantottam a szőke vámpírt. Látszólag nem lepődött meg azon, hogy egyenesen hozzásétáltam. Vérvörösen csillogó szemei engem vizslattak, miközben én is végigmértem őt; magas volt és meglehetősen izmos. Minden létező ponton harapások díszítették, kiállása olyan volt, mintha katona lenne.

- Szia – köszöntem kicsit idegesen. – Bella vagyok.

- Jasper – bólintott. – Kit keresel? – kérdezte, de valami azt súgta, pontosan tudja a választ.

- Edward Cullent.

- Halott – mondta teljes lelki nyugalommal. Magabiztosan mondta, de én úgy láttam a képességemmel, hogy csak később akarják megölni; nem tudtam, mit higgyek.

- Az nem lehet – suttogtam, miután egy percig csak magam elé bámultam.

- Biztos vagyok benne, hiszen én öltem meg. – Az arca meg sem rezdült; biztos voltam abban, hogy több száz vámpír szárad már a lelkén.

Egy pillanatig az esélyeimet számolgattam; rá akartam támadni. Már ugrásra készen álltam, amikor hirtelen úgy éreztem, minden rendben van. Egyik pillanatban még dühös voltam, a másikban meg már boldog: a bosszúvágyam elpárolgott.

- Ezt… te csináltad? – kérdeztem értetlenül, de nem tudtam nem mosolyogni.

- Igen – bólintott. – Neked mi a képességed? – A hangsúlyából megint az csendült ki, hogy tudja a választ. Még egy pillanatig vigyorogtam, majd végül lenyugodtam. Próbáltam dühös lenni Jasperre, amiért befolyásol, de pont emiatt nem tudtam.

- Látom a jövőt.

- Akkor nézz bele Edwardéba, ha nem hiszel nekem.

Becsuktam a szememet, és próbáltam arra koncentrálni, mi lesz Edwarddal mondjuk két nappal később: a sötétségen kívül nem láttam semmit.

- Na? – kérdezte Jasper, amikor ijedten kinyitottam a szememet.

- Sötétség – suttogtam.

- Gondolom, rájöttél, hogy ez azt jelenti, nincs jövője, vagyis halott.

- Igen. De… miért kellett megölnöd már most?

- Mert nem akart segíteni megtalálni téged. – Nem volt kárörvendő, hogy hiába jöttem ide, csak a tényeket közölte. – A Volturi el akart indulni téged megkeresni, de egy emberük kihallgatta, hogy ide készülsz. Edward pedig egyébként sem volt túl együttműködő, szóval meg kellett ölnöm.

- De… miért akarnak engem megtalálni?

- Mert veszélyes vagy. Jövőbe látsz, ezért kellenél Aro gyűjteményébe, de nem bízik benned. Nem hiszi, hogy segítenél neki, ha kéne, és mivel nem lát be a fejedbe, nem tud belőled kiszedni semmit akaratod ellenére sem. Szóval, Aro úgy gondolja, el kell téged távolítani. Ráadásul az is zavarja, hogy Demetrit, akinek az a képessége, hogy megtalál bárkit, is blokkolod.

- És… azt nem tudod, hogy engem ki változtatott át?

- Felix – mondta egy bólintás kíséretében. – A Volturi azt akarta, hogy tartsa rajtad a szemét, de ő nem bírta megállni, és átváltoztatott. Figyelj, én nem vagyok a Volturi tagja, és általában nem fogom se az ő, se az ellenségeik pártját, de most szeretnék neked egy tanácsot adni: tűnj el a városból, és ne is gyere vissza. Mindig figyeld a jövődet, hátha van valaki, aki meg akar találni egy ismerősöd segítségével.

- De Edward halott. Miért ne ölessem meg magam? – Nem értettem, miért akarok meghalni. Edward nélkül is kibírtam, és már nem is szerettem őt annyira, de mégis úgy éreztem, tartozom neki. Hiszen miattam ölték meg!

- Csak tedd, amit mondok, vagy megbánod – mondta fenyegető hangon. Az arca kemény volt, semmilyen érzelemről nem árulkodott. Elfordította a fejét, hogy ne láthassam a szemét, és ne olvassak ki belőle semmit.

Jasper egyetlen szó nélkül leugrott a csatornába, majd eltűnt. Hirtelen felszabadultam a képessége alól, és újra elöntött a bosszúvágy, de csak egy pillanatig, majd rájöttem, hogy annak már semmi értelme. Úgy gondoltam, azt kell tennem, amit ő mond. Igazából, nem is maradt más, amit tehetnék. Feláldozhatnám magam, de nem lenne értelme; megtehetném Edwardért, de tudom, hogy ő sem akarná ezt.

Visszamentem a kocsihoz nem foglalkozva a hátam mögötti összesúgásokkal, amiket olyan élesen hallottam, mintha nekem súgták volna. Visszaadtam a Ferrarit, vettem egy repülőjegyet és visszamentem Esméhez.

Mindenki meglepetten nézett rám, amikor beléptem az ajtón, és ez kölcsönös volt. Carl, Dave, Eric, Ben, Sam és Esme a nappaliban ültek és maguk elé bámultak.

- Te… mit keresel itt? – kérdezte Carl döbbenten.

- Köszönöm a kedves fogadtatást – feleltem. Epés megjegyzésnek szántam, de a hangom túl szomorúnak, túl bűnbánónak tűnt hozzá.

- Bocsánat – jött mellém Carl. – Mi történt?

- Edwardot megölték.

Mindenki szörnyülködve nézett maga elé, főleg Esme.

- Honnan tudod? – kérdezte Ben.

- Találkoztam egy Jasper nevű vámpírral, ő mondta. A jövője… eltűnt. Csak nagy feketeség látszik.

Két nappal később a hangulat már fesztelenebb volt. Carlék szinte végig itt voltak, és a hangulat percről percre javult. Edward persze mindenki fejében megmaradt, de a gyász lassan eltűnt. Esmét viselte meg a legjobban; ő fiaként szerette Edwardot, és régóta ismerte. Még nekem sem fájt annyira, mint neki.

A nappaliban beszélgettek a többiek, nevetgélve, én pedig elsétáltam a zongorához. Becsuktam a hangszigetelt ajtót, hogy senki ne hallja meg, hogy játszom. Igazából, a vámpírok és a vérfarkasok még ezen keresztül is meghallják, ha itt valaki játszik, de egy kicsit csökkenti a hangot. Ha elég halkan játszom, senki se veszi észre.

A Claire de Lune kottája még mindig kint volt a zongorán, de mellette volt egy másik is. Kézzel írták, gondolom, Edward. Kíváncsi voltam, hogy hangzik, ezért elkezdtem játszani. Valami altatódalféle lehetett, és gyönyörű volt. Annyira beleéltem magam, hogy megijedtem, amikor Carl belépett és leült mellém. Csak egy kicsit rezzentem össze, de játszottam tovább, mintha mi sem történt volna. Nem volt befejezve a dal, ezért még hozzáköltöttem pár hangot. Meglepődtem, milyen szépen szólt a vége is, hiszen azelőtt soha nem is próbáltam meg dalt írni.

- Ez nagyon szép volt – mondta Carl.

Mosolyogva ránéztem.

- Edward írta, én csak lejátszottam.

- Szépen játszottad – mondta mosolyogva.

- Tudod, rájöttem valamire. – Zavarban voltam, és képtelen voltam a szemébe nézni.

- Igen?

A zongorát bámultam, és nem tudtam, hogyan mondjam el neki, amit akarok.

- Edward… ő a múlt. Azt hittem, szeretem, de igazából nem. Illetve lehet, hogy szerettem is, de van valaki, akit még jobban.

- Ó, tényleg? – kérdezte már vigyorogva. Nagyon jól tudta, hogy róla van szó, de azt akarta, hogy kimondjam.

- Te végig ott voltál mellettem. Belém vésődtél, de azt hittem, ez nem olyan nagy dolog, és hogy Edwardot szeretem. De aztán átváltoztam, és te újra belém vésődtél, és akkor rájöttem, hogy… én is szeretlek, csak Edward valahogy…

- Megrészegített – egészítette ki.

- Hát… így is mondhatjuk – néztem a szemébe, és… elvesztem.

Odahajoltam hozzá, és óvatosan megcsókoltam. Átkaroltam a nyakát, ő meg a derekamat és közelebb húzott magához. A csókunk egyre szenvedélyesebb lett, és amikor mosolyogva szétváltunk, mindketten gyorsabban vettük a levegőt. Belefúrtam a fejemet a nyakába, ő meg a hajamba és még szorosabban fogott.

- Szeretlek, Carl – mondtam ki boldogan, életemben először magabiztosan ezt a két szót, és igaznak is éreztem.

- Én is szeretlek, Bella. – Hallottam a hangját, hogy mosolyog és, hogy örül, hogy minden így alakult.

Én is örültem. Lejátszottam magamban az elmúlt heteket, és azon gondolkoztam, hogy lehet, hogy egy ilyen kis jelentéktelen dolog, mint a zongora, felforgatja az életemet. Sehogy sem találtam rá választ, de áldottam a napot, amikor belebotlottam Edwardba.

Sosem hittem a tündérmesékben, sőt, sokszor abban sem, hogy az én életemben lesz majd valami igazán jó. És erre, tessék: nemcsak happy enddel zárul életem legfélelmetesebb időszaka, hanem még a tündérmese, a fantázia részét is kipipálhatom.


(Edward szemszöge)



A repülőn ültem, ami visszavitt Bellához, Esméhez és a farkasokhoz. Ha sikerül még azelőtt visszajutnom, hogy Aróéknak feltűnne, hogy eltűntem, akkor el tudunk menekülni örökké előlük, hiszen Bella jövőbelátó képessége majd segít. Kicsivel több mint két hete nem láttam, de egy katona, Jasper gondolataiból tudom, hogy néz ki vámpírként: csodálatosan.

Azt hiszem, örülhetek annak, hogy Felix ott maradt és figyelte Bellát, mert én csak emiatt mertem megszökni. Ha nem tudom, hogy Bella vámpírként látja a jövőt, maradtam volna Volterrában nem kockáztatva az életét. Örültem, hogy újra láthatom a lányt, akit szeretek, de annak cseppet sem, hogy ő is vámpír lett. Tőle is elvették a lelkét, megfosztották az élettől. Ha lehetőségem nyílik rá, megölöm Felixet.

Amikor bemondták, hogy megkezdtük a leszállást, valami furcsa izgatottság söpört végig rajtam, hogy újra láthatom Bellát. Vajon mit csinál most? Hol van? Kivel van? Mit érez? Mire gondol?

- Uram, le kell szállni – mondta kedvesen az egyik stewardess, mire küldtem felé egy egyszerű mosolyt. Elpirulva tovább ment, de a gondolatai végig rólam szóltak.

Felvettem a kabátomat, a sapkámat és a kesztyűmet, nem foglalkoztam a furcsa pillantásokkal, a halk megjegyzésekkel és az idegesítő, elmém épségét kétségbe vonó gondolatokkal, és elindultam.

Nem kötöttem el egy autót sem, helyette inkább futottam; bent az erdőben úgy sem járkál senki, de ha mégis, akkor is én veszem észre előbb. Csak futottam, futottam és egyre nagyobb lett az izgalmam.

Egész úton azt latolgattam, hogy egyáltalán mit fogok nekik mondani. Tudom, hogy azt hiszik, meghaltam, hiszen Bellának ezt kellett hinnie. Viszont az egész csak egy színjáték volt. Felix által mindannyian tudták, hogy ő csak a szándékot látja, és ha Aro úgy dönt, hogy megöl, akkor Bella is azt fogja hinni, és az én jövőm is el fog tűnni. Kijátszották ezt a kártyát, kijátszották, abban reménykedve, hogy akkor Bella megöli magát. Ők nem ölhették meg, mert szerelmem nem szegett meg semmilyen törvényt sem.

Soha nem gondoltam volna, hogy Bella megölné magát csak azért, mert valakit elvesztett, ezért nem is gondoltam arra, mi van akkor, ha tényleg megtette azt, amit a Volturi várt. Egy pillanatra lelassítottam, de miután meggyőztem magam arról, hogy lehetetlen, hogy megölte magát, tovább futottam, és meg is érkeztem a házhoz.

Esme, a farkasok és Sam bent beszélgettek, de Bellát nem láttam. Óvatosan közlekedtem, nem akartam, hogy meglássanak. Azt hiszik, hogy meghaltam, de ha Bella emiatt megölte magát, akkor én is megyek utána, ezért semmi értelme nem lenne felszakítani a sebeket. Esme is boldogan beszélgetett, de az agya hátsó zugában legszebb közös emlékeinket idézte fel. Szomorúan elmosolyodtam, hogy bent mindenki azt hiszi, hogy rajta kívül senki sem gondol rám, pedig a mosolyok és a vidám nevetések közben gyászoltak – engem. Bella nem tartózkodott bent, ami kicsit megrémített, de amikor észrevettem, hogy hátulról zongoraszó hallatszik, megnyugodtam.

Odalopakodtam a zeneszoba egyetlen kis ablakához, mert nem mertem bemenni. Csak néztem őt, és vártam a megfelelő pillanatot. Gyönyörűbben nézett ki élőben, mint Jasper gondolataiban, hihetetlenül gyönyörűen.

Azt a dalt játszotta, amit én írtam neki – persze ő nem tudott erről -, és csodálatos érzés volt nézni, ahogy játssza. Láttam az arcán, hogy keményen koncentrál, nem akarta elrontani, de vámpír létére még azelőtt korrigálta a hibáját, hogy elkövette volna. Mosolyogva, behunyt szemmel hallgattam. A dalt még nem fejeztem be, de ő még folytatta, és hozzáírt pár hangot, amik úgy illettek oda, mintha egy híres zenész írta volna.

- Ez nagyon szép volt – szólalt meg egy hang Bella mögül; Carl. Ő sem vette észre, hogy belépett, pedig a szaga elég erős volt.

- Edward írta, én csak lejátszottam – mosolyodott el Bella, én pedig úgy éreztem, nem létező szívem újra elkezd dobogni a hangja hallatára, és arra, ahogyan kimondta a nevemet.

- Szépen játszottad – javította ki magát Carl mosolyogva. Ha figyelt volna, észrevehetett volna, de a gondolatait túlságosan lekötötte, hogyan tudná Bellát boldoggá tenni azok után, hogy én meghaltam.

- Tudod, rájöttem valamire. – Bella zavarba jött valamitől és a zongorát fixírozta; utáltam, hogy nem tudok olvasni a gondolataiban.

- Igen?

- Edward… ő a múlt. Azt hittem, szeretem, de igazából nem. Illetve lehet, hogy szerettem is, de van valaki, akit még jobban.

Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna, mintha már rég nem működő szívem kismillió apró darabra hullna. Mereven bámultam magam elé, és nem tudtam, mit csináljak. Szívem minden kis darabja imádta Bellát, de ő azt mondta, lehet, hogy soha nem is szeretett.

- Ó, tényleg? – kérdezte vigyorogva Carl. Tudta, hogy róla van szó, és magában ujjongott, hogy legyőzött engem. Nekem viszont kedvem támadt volna oda ugrani, és addig szorítani a nyakát, amíg minden élet ki nem száll belőle. De nem tettem; Bellának fontos volt Carl.

- Te végig ott voltál mellettem. Belém vésődtél, de azt hittem, ez nem olyan nagy dolog, és hogy Edwardot szeretem. De aztán átváltoztam, és te újra belém vésődtél, és akkor rájöttem, hogy… én is szeretlek, csak Edward valahogy…

- Megrészegített – felelte Carl, és örült, hogy, bár Bella nem vette észre, de kimondta azt a szót, amire Carl már régóta várt.

Szóval, így állunk. Bella soha nem is szeretett engem, csak azért volt velem, mert a vámpírságomnak köszönhetően vonzó vagyok.

- Hát… így is mondhatjuk – felelte Bella, miközben belenézett Carl szemeibe. Saját szemeimmel nem, de Carl gondolatain keresztül láthattam, hogy amint belenéz a kutya szemeibe, megszűnik körülötte a világ. Aranyszínű szemei vágyakozva, szerelmesen nézték Carlt.

Tudtam, hogy nem lenne szabad kihallgatnom őket, és arra gondoltam, hogy ha most rögtön nem megyek el, ki tudja, mit teszek. De képtelen voltam rá. Megpróbáltam kiadni a parancsot a lábaimnak, de azok nem engedelmeskedtek.

Bella lassan Carl felé hajolt, és ez volt az a pillanat, amikor nem parancsoltam magamnak, hogy álljak fel, hanem reflexszerűen cselekedtem. Befutottam az erdőbe, próbáltam kizárni Carl gondolatait, amik ordítottak, de nem tudtam. Bella és Carl együtt… Bella soha nem szeretett… Bella nem szeret… számára halott vagyok…

Nélküle nem érdemes élnem, az életem nem ér semmit, ha ő nem játszhat fontos szerepet benne. Ő létezésem legjobb része, a kedvenc részem. De sajnos ez a dolog egyirányú, számára én már lezárt téma vagyok, egy befejezett ügy, amit elfelejteni nem fog - köszönhetően vámpírmemóriájának -, de felidézni sem, mert számára csak egy rövid kis fejezet vagyok, egy halk dallam a háttérben. Vehetjük úgy is, hogy boldog szerelmi történetében én csak egy zavaró tényező voltam, de a halálommal – ami nem is történt meg – kiszivárogtam az életéből. Leütötték az utolsó hangot is, amivel elpárologtam a szeme elől, és végre meglátta azt, ami már a legfontosabb számára: Carlt.

Persze Bella nem tudta, hogy még élek, de tudtam, mit kell tennem, hogy ne csak higgye, hogy meghaltam: irány újra Volterra.

Ha elolvastad, írj véleményt, és nagyon szépen köszönöm, ha elolvastad az egész törit! :)
(Nehogy azt higgyétek, hogy mivel vége van ennek a történetnek, az oldalon nem lesz több friss. Novellák folyamatosan kerülnek majd fel! :))

Sikítottam és ösztönösen ütöttem, amit értem, de a rejtélyes idegen már nem volt ott. Egy rövid pillanatig nem éreztem semmit, és azt hittem, meghaltam, de aztán elképzelhetetlen fájdalom borított el, és azt kívántam, bárcsak halott lennék.
Mintha valaki lávába dobott volna, amiben sav is van. Mintha egy busz jött volna nekem iszonyatos sebességgel, aztán amint nekem ütközött felrobbant és meggyulladtam. A fájdalom ahelyett, hogy megszűnt volna, csak erősebb lett. Minden porcikámban ott volt, és mindet égette, szúrta és marta. Ordítani akartam, de nem tudtam; meg akartam szűntetni, de nem tudtam, hogyan; meg akartam halni, de valami nem engedte.
Valami eszembe jutatta, hogy élnem kell. Élnem kell, méghozzá Edwardért. Az agyam kikapcsolt mindent, kivéve az iszonyatos fájdalmat és Edward képét.
Egyik felem azt mondta, kibírja a kínt Edwardért, a másik azt, hogy inkább meghal, csak ne kelljen szenvedni. Nem tudtam, melyik felemnek van igaza, de az újabb irtózatos lánghullám miatt nem is érdekelt. Ez most sokkal erősebb volt, mint az eddigiek, és amilyen hirtelen jött, olyan hamar ment is el.
- Bella, Bella, jaj, Istenem, Bella – szólongatott Esme. Úgy éreztem, a fülembe kiabál, de amint kinyitottam a szememet, láttam, hogy nincs is a szobában. A konyhában csinált valamit, és közben magában beszélt.
A nappaliban feküdtem a kanapén, de az egész hely olyan más volt. Láttam az apró porszemcséket és, ha kinéztem az ablakon olyan helyekig elláttam, ahol még nem is voltam. Nem értettem, mi történik velem, arra gondoltam, ez csak egy álom.
- Jaj, Bella, végre felébredtél. Sajnálom, sajnálom, sajnálom – kántálta, miközben leült elém.
- Mi történt? – kérdeztem értetlenül.
- Vámpírrá változtál – suttogta.
Elfogott a rémület. Mi az, hogy vámpírrá változtam? Ez lehetetlen. De akkor rájöttem, mi történt: valaki megtámadt és belém harapott; direkt változtatott át. Vajon mi oka lehetett rá?
Ben jött be a házba, nyomában Carllal. Mindketten aggodalmas arcot vágtak; Carlé bűntudattal volt megfűszerezve.
- Bella, minden rendben? – kérdezte Esme aggódva.
Körülnéztem, és észrevettem, hogy senki nincs a házban Esmén és rajtam kívül. Már képzelődöm is!
- Igen, persze. – De amint kimondtam, megláttam magam előtt egy őzet, aki futott valami elől.
- Azt hiszem, el kéne mennünk vadászni – mondta Esme, mire a kép eltűnt előlem. – Én is rég ettem, és gondolom, te is éhes vagy.
A vadászat gondolatára is összeborzongtam, de én is beláttam, hogy hihetetlenül éhes vagyok, és amint arra gondoltam, hogy eszek – illetve iszok -, méreg kezdett el termelődni a számban.
Szó nélkül kifutottunk a házból, és bementünk az erdőbe; Esme végig szorosan követett. Mélyet szippantottam a levegőből, és megéreztem valaminek a szagát. Elindultam abba az irányba, ahonnan a szagok jöttek, és egy nagyobbacska mezőn találtam magam. Körülbelül tíz őz ugrándozott, de ahelyett, hogy néztem volna őket, lassan elindultam az egyik felé. Az illata teljesen elbódított, és, mint valami őrült, futottam utána.
Menekült előlem, és csak akkor esett le, hogy ugyanazt láttam magam előtt, mint a házban, amikor már a szerencsétlen állat vérét szívtam. Megdöbbentem, de úgy gondoltam, ráérek később is foglalkozni vele, ezért inkább csak arra koncentráltam, hogy ne vesszen kárba egy csepp vér se.
Amikor megittam az összes vérét az állatnak, szememmel megkerestem Esmét. Épp egy őzzel végzett, majd odafutott hozzám.
- Mehetünk vissza?
- Igen – válaszoltam.
Pillanatok alatt visszaértünk a házba; leültem a kanapéra, és rájöttem, hogy mit is tettem az előbb. Egy állat vérét ittam. És normálisnak gondoltam. Úgy éreztem, ez a helyes és a megszokott. Most már így kell élnem.
Elszörnyedtem és összeborzongtam egy időben azzal, hogy Carl és Ben beléptek az ajtón. Ugyanaz a mozdulatsor, amit már láttam egyszer. Carl szemei egy pillanatig kővé dermedtek és összekapcsolódtak az enyéimmel. Mintha meglepődött valamin, de aztán elszomorodott.
- Vámpír lettél – mondta Carl letörten, amikor leült mellém. Épp meg akartam kérdezni Esmét, hogy miért láttam előre a dolgokat, de Carl láttán nem akartam a saját problémáimat is felvetni.
- Igen – mondtam halkan, de a hangom mégis vidámabban csengett, mint eddig bármikor. Csak most vettem észre, hogy az is megváltozott.
- De hogyan? – Láttam, hogy tényleg kíváncsiak, ezért gyorsan összefoglaltam.
- Megtámadt egy vámpír. Megharapott, aztán el is ment. Nem láttam, hogy ki az. – Nem is tudom, mire számítottam, de arra végképp nem, hogy Carl odaugrik Esméhez és elkapja a nyakát.
- Te voltál! – mondta neki.
Odarohantam és lefejtettem Carl kezét Esme nyakáról. Meglepetten tapasztaltam, hogy még Carl ellenállása ellenére is sikerült ez a művelet. Carl is csodálkozva nézett rám, Esme pedig hálálkodva, de ő nem lepődött meg.
- Még újszülött vagy. Ők erősebbek az idősebb vámpíroknál – magyarázta meg.
Újra kinyílt az ajtó, és belépett a többi farkas és Samantha; feszülten mosolyogtak.
- Bella, jól vagy? – kérdezte Carl.
- Már miért ne… - kezdtem volna a kérdést, amikor észrevettem, hogy senki sem lépett be az ajtón. – Az előbb beléptek.
- Kik? – kérdezte Carl feszengve.
- Samantha és a többiek. – Amint ezt kimondtam, beléptek a megnevezettek. Biztos voltam abban, hogy tényleg bejöttek, mert Carl csodálkozva nézett rám, Esme pedig odarohant hozzájuk; Ben viszont csak ült és gondolkozott.
- Ugyanezt láttad? – kérdezte az bejáratra mutatva. Bólintottam, mire felszisszent. – Bella, próbálj meg arra koncentrálni, hogy mit fogok mondani egy perc múlva! – utasított, mire feszült csönd telepedett a házra.
Behunytam a szemem, és erősen koncentráltam. Ben ugyanúgy állt, mint eddig, és szólásra nyitotta a száját.
- Látod a jövőt.
Megborzongtam és kinyitottam a szemem. Nem értettem, hogy miért kellett kinyitnom, amikor eddig is láttam, mi történt.
- Látom a jövőt? – kérdeztem kiáltva, mire mindenki meglepetten rám nézett. – Már máskor is volt ilyen. Úgy értem, emberként is volt olyan, hogy azt álmodtam, ami később megtörtént, de most irányítani is tudom.
Újra becsuktam a szememet, és nem foglalkoztam azzal, hogy mindenki egyszerre kezdett el kérdezősködni. Próbáltam arra gondolni, hogy Carl mit mond majd a képességemről.
- Ez… eszméletlen jó.
- Kösz, Carl – mondtam mosolyogva, amikor visszatértem a jelenbe. Értetlenül nézett rám, ezért megkérdeztem. – Mit gondolsz a jövőbelátásról?
- Ez… eszméletlen jó – mondta el újra a szavakat, mire a vigyorom még nagyobbra húzódott. – Szóval, mire is mondtad, hogy kösz?
- Láttam, hogy ezt fogod mondani. Mármint azt, hogy eszméletlen jó.
- Hát az. Úgy értem, először furcsa volt, aztán, amikor leesett, hogy így mindig látod, ki mit akar, már jónak tartottam – mosolyodott el lágyan.
Megint csak arra gondol, hogy biztonságban vagyok-e. Halkan sóhajtottam, és bűntudatom támadt, hogy eddig mindig visszautasítottam Carlt. De most vámpír vagyok! Lehet, hogy nincs is belém vésődve.
- Hé, Carl – húztam arrébb, bár tudtam, hogy így is meghall mindenki Samen kívül. – Még mindig belém vagy vésődve? – kérdeztem egy szuszra.
- Nem. – Valamiért elszomorodtam. – Újra beléd vagyok vésődve.
- Tessék?
- Amikor „meghaltál” ez a láthatatlan kötelék megszakadt közöttünk, de amikor most újra megláttalak, megint megtörtént.
Nem tudtam, mit mondjak erre, de szerencsére Sam megmentett.
- Bella, milyen vámpírnak lenni?
- Érdekes… és más. Mindent látok, mindent hallok, minden megváltozott – mondtam szomorúan a végét.
- Bella – karolt át –, attól, hogy vámpír vagy, mi ugyanúgy szeretünk téged. Az, hogy Carl már nincs beléd vésődve, még nem jelenti azt, hogy nem lehettek jóban.
- Ööö… újra belém vésődött – javítottam ki.
- Mi? De hisz ez csodás! – ölelt át boldogan.
- Sam, vámpír vagyok. Nem hiszem, hogy a la pushiak örülnének annak, ha odamennék.
- Bella, azt hívunk oda, akit akarunk. De gondolom, már itt fogsz lakni. – Ránéztem Esmére, aki eddig minket figyelt, és most boldogan bólogatott.
- Azt hiszem – mondta Esmére vigyorogva.

Ui.: Mielőtt megkérdeznétek, tudom, hogy Meyernél úgy van, hogy Alice nem látja a farkasok jövőjét, de nálam nem pont olyan a képessége, ergo Bella mindenkiét látja.

Ha elolvastad, légyszi, írj véleményt! :)